2017. aug. 13.

50. A tökéletes otthon

HELLY MORE

"Az emlékek sokkal erősebbek az akaratnál, tartósabbak a vágynál és a reménynél, az emlékek igazi hatalma rajtunk az, hogy nincs előlök menekvés; magunkkal visszük őket, akkor is, ha letagadjuk. "


Happy
A tökéletes otthon. 
Ez jut eszembe először, ha arra a helyre gondolok, ahová születtem és ahol felnőttem. Tisztán látom magam előtt a hatalmas ház világosbarnára meszelt falait, melyeket néhol dísztégla burkolattal tettek különlegesebbé. A sötétbarnára festett ablakkereteket, a mahagóni bejárati ajtót, az igényes kővel kirakott teraszt, és a hatalmas udvart; melyen mikor utoljára láttam még a kora nyári szellő legyezgette a gondosan levágott fűszálakat.
A kovácsoltvas kapu mellett egy hatalmas orgonabokor pihent, melynek néhány ága már jócskán átlógott a kőből épített kerítésen. Minden év májusában orgonaillat töltötte meg a házat, és a nappali egész falat kitöltő ablakán kinézve már nem csak érezni tudtuk az illatát, de meg is csodálhattuk a lila szebbnél szebb színeiben pompázó virágokat. A mi utcánk tipikusan az a filmbeillő utca volt, amin nyáron a gyerekek bátran felállíthattak két kaput az út közepére, és ott focizhattak, mivel aligha járt arra autó.
Mély levegőt veszek.
Ajkaim kiszáradnak, ahogy az utcai lámpák sárgás fényében szememmel végigmérem a családi házat, melynek macskakővel kirakott kocsibehajtóját és a kapuhoz vezető rövidke utat két oldalról is hatalmas hókupacok határolnak. A kocsiajtót kilökve szállok ki a kellemes melegről, arcomat azonnal megcsapja a gyanúsan mínuszba átforduló hőmérséklet, és a csípős szellő. Hunyorítok, mikor a szél pár hópelyhet az arcomba söpör, majd anyám és a nagynéném mellé sétálva a csomagtartóhoz megyek, hogy segíthessek nekik kipakolni. Mivel csak egy hétvégére jöttünk nem hoztunk magunkkal sok mindent, de már ezt a pár személyes dolgot is kellemes érzés volt bepakolni a sporttáskába.
- Mrs. Lewis idősebbik fia ellapátolta a havat a kocsibeállóról, meg a kapu elől - közli velünk nagynéném a számunkra is egyértelmű tényeket, miközben lecsukja a csomagtartót, majd a slusszkulcs segítségével bezárja az autót.
- Kedves tőle - reagál anya halványan mosolyogva. A kapu felé sétálva figyelemmel kísérem szülőmet, akinek arcára kiül a nyugtalanság. Szemmel láthatóan aggasztja, vajon milyen hatással lesz rám a hazatérés, talán nálam is jobban aggódik.
Az automata világítás felkapcsolódik, ahogy közel érünk a kapuhoz, majd kilökve azt magunk előtt a sárgás fények végig kísérik utunkat egészen a tekintélyes bejárati ajtóig. Ahogy ott állva az ajtó előtt azt várom, hogy anyu kinyissa előttünk az ajtót egyik pillanatról a másikra válok nyugtalanná én is. Talán róla ragadt át rám, ki tudja. A libabőr végig fut mindenemen, hirtelen minden bátorságom elszáll; nem szeretnék bemenni a házba. Sporttáskámat erősebben szorítom, belülről ajkamat harapdálva próbálom elhessegetni a kellemetlen érzéseket, melyek egyik pillanatról a másikra maguk alá kerítettek. Mielőtt azonban megállapítanám, hogy nem megy és ellépnék az ajtótól az kinyílik előttem, s arcomat megcsapja a bentről jövő kellemes illat és a meleg a levegő. Anyán és Emilien látom, hogy arra várnak én tegyem meg az első lépést, így nagyot nyelve vállamra dobom a táskámat, és belépek az előszobába. A fogason télikabátok, alatta a járólapon téli csizmák és bakancsok sorakoznak. Ledobom a csizmámat és a kabátomat, majd még mindig táskámat szorongatva lépek be a nappaliba. Lábam alatt érzem a magából kellemes meleget árasztó, - csúszós parkettát, orromba egy pillanat alatt beszökik annak a karácsonyi illatosítónak a fahéjas illata, ami már évek óta használunk.
A nappalit az ablakba felrakott aranyfényű égősorok és a tévé fénye világítják meg, a falra függesztett tévé alatti kandallóban hatalmas lángokkal ég a tűz, a fa ropogásának hangja még mindig megnyugtat, ez nem változott.
- Nyugodtan menj fel, drágám - lép mellém anya - Tusolj le, öltözz át valami kényelmesebbe. Mi addig összeütünk valami vacsorát - mondja, miközben gesztenyebarna tincseiből párat a füle mögé tűr. Ismét elidőzök szülőm arcán. Nem tudhatom pontosan, de nem hiszem, hogy eddig észrevettem volna, mennyit változott anya az elmúlt időben. Arcán már néhol megjelentek a ráncok, szemei kissé karikásak. Betudhatnám csak a velem történteknek, ugyanakkor úgy gondolom a válás is rátett az állapotára, s függetlenül attól, hogy mennyire magabiztosan állította még pár napja is, hogy jól van; megviselik a történtek. Ugyanakkor ez teljesen érthető, sőt. Valószínűleg azt tartanám szokatlannak, ha minden gond nélkül letudták volna a válást.
Végül tanácsát megfogadva magára hagyom őt és nagynénémet a földszinten és a lépcső felé indulva veszem célba az emeletet. Egyenesen a szobaajtóm elé sétálok, ott mégis megtorpanok.
A tenyerem izzadni kezd, szívverésem szapora lesz, ahogy kezemet a kilincsre helyezve belököm magam előtt a fából készült ajtót.
Ajkaim elválnak, a libabőr - ma már sokadszorra - végig fut a testemen. A velem szemben lévő ablak körül ugyanolyan égősor fut végig, amilyen a nappaliban is van, jelenleg ez az egyetlen fényforrás a szobában. Én ezt azonban korántsem bánom, megnyugtat a kellemes, - meleg fénye. Táskámat az ágyam mellé ejtem, majd félve végighúzóm a kezem a fakeretes franciaágy szélén. Az ablakhoz sétálva csípőmmel a radiátornak dőlök, kezeimet mellkasom előtt összefonva nézek szét a szobában.
Az ágy egy melegebb, mályvaszínű ágytakaróval van letakarva, mindenhol bézs és mályvaszínű díszpárnák hevernek. Az éjjeliszekrényen egy félig már leégetett gyertya, és egy kinyitva lefelé fordított könyv pihen, amit legalább már tucatszor olvastam, most mégsem tudom felidézni, mikor kezdtem el ismételten.  Az ágy végében ott van pár összehajtogatott ruha, a gardróbban most az őszi, és a téli ruhák vannak többségben. Kezemmel óvatosan simítok végig a vállfára felakasztott ruhákon, számomra is ismeretlen okokból, de egyszerűen nem merek hozzáérni semmihez. Mindennek kellemes illata van, minden árasztja felém a jóleső érzést, miszerint itthon vagyok. Ennek ellenére nem tudom elengedni magam, egyik pillanatról a másikra ismét szorongani kezdek. Mielőtt a gondolatok nyomasztó hatásukat rám helyeznék megrázva magam előveszek egy szürke melegítőnadrágot és egy világos szürke rövid ujjút, majd megcélozva a fürdőszobaajtót magamra zárom azt.
A törölközőmet és a pizsamaként elővett ruhákat a szekrényre teszem, majd pár másodperc biztatás után a csap fölé szerelt tükör felé fordulok.
A baleset óta határozottan kijelenthetem, hogy amennyire csak lehet, kerülöm a tükröket. Pontosabban fogalmazva inkább azt, hogy szembe keljen néznem önmagammal. A lány, aki a tükörből visszanéz rám csupán árnyéka annak, akiről a szüleim meséltek, akit a barátaim és a családom régen szerettek. A baleset éjszakája megtört bennem valamit, és ez azok számára akik ismernek, teljesen nyilvánvaló.
Szőke hajam hullámosan omlik le a vállamon, egészen mellem alá ér. Szemeim fakón csillognak, alattuk sötét karikák húzódnak a mostanában igen gyakori alvásproblémáim miatt, amiknek hála aligha tudok többet aludni éjszakánként három-négy óránál. A testhezálló bézs színű hosszú ujjú garbó csak még inkább kiemeli vékony alakomat, ami ha nem sikerül változtatnom magamban néhány dolgon, hamar elfog kezdeni a beteges felé hajazni.
Észre se veszem, hogy amíg magamat bámulom a tükörben szemeim bepárásodnak a könnyektől, így mikor egyet pislogva egy könnycsepp végigfolyik arcomon fejemet megrázva parancsolok magamra. Kézfejemmel egy gyors mozdulattal letörlöm arcomat, majd levetkőzök, és beállva a zuhany alá kezdem el folyatni magamra a forró vizet.

Vacsora közben leginkább csak anyáék beszélgetnek, én minden figyelmemet a tányéromon pihenő tésztának szentelem, illetve, hogy arcomra ne üljön ki túl feltűnően az, mennyire nehéz akár pár falatot is magamba erőltetnem. A baleset óta alig eszek többet annál a mennyiségnél, amit muszáj volt, így a gyomrom hamar ököl nagyságúra zsugorodott. Összesen talán pár falatot eszek, éreztem is magamon a két aggodalommal teli pillantást, mikor felállva az asztaltól a pultra tettem a tányérom. Megköszöntem a vacsorát, majd miután visszautasították a segítségemet, miszerint segítek elpakolni a nappaliba mentem. A kedvenc fotelemben ott pihent egy vastag kötött takaró, így lábaimat magamhoz húzva, a puha párnát magamhoz szorítva foglaltam helyet.
Kint ítélet idő van. A fákat könyörtelenül tépi a szél, a hatalmas hópelyhektől az utca túloldalát is alig lehet kivenni.
- Beszéltél Lolaval? - kérdezi anyu, kezét egy pillanatra a vállamra teszi, majd megkerülve a fotelt a kanapéra ül nagynéném mellé, akinek a nagy bambulásban fel sem tűnt a jelenléte.
- Igen, holnap együtt töltjük a napot - válaszolom, hangomban hallani az izgatottságot. Lola az utolsó reményem. Talán ő lesz az egyetlen, aki ugyanolyan maradt, amilyenre emlékszem. Túl sok változást és új információt kellett befogadnom az elmúlt pár hétben, így nagyon örülnék neki, ha holnap ugyanaz a lány állna az ajtóban, akit én magam előtt látok, mikor róla van szó. Furcsa, hogy ha változott is, én azzal biztosan tisztában voltam, most mégis abban bízom, hogy ő ugyanolyan, mint másfél évvel ezelőtt. Ugyanakkor azt be kell látnom, hogy erre kevés az esély. Lola - emlékeim szerint - még mindig nem találta meg önmagát. Stílusa és néhány dolgot illetően a nézetei hetente változtak, néha már-már kétségbeesetten próbálta megtalálni önmagát.
Miután egy fél óra elteltével fáradtságra hivatkozva mindenki lefekszik, én se maradok sokáig a nappaliban. A tévét lekapcsolom, majd miután megbizonyosodom róla, hogy a bejárati ajtó be lett zárva a szobámba indulok. A tévét ott is bekapcsolom, lehalkítom annyira, hogy épp, hogy hallani lehessen, majd bebújok az ágyba.
Az alvás azonban bő egy órával később se megy, a plafont szuggerálva fekszem a meleg takaró alatt. Sóhajtok, miközben ülőhelyzetbe tornázva magam az ágy háttámlájának dőlök, majd végső elkeseredettségemben magamhoz veszem az éjjeliszekrényemen pihenő könyvet. A kezemben szorongatott könyvet már sokszor olvastam, ez volt az a könyv, ami megszerettette velem az olvasást. A nagyjából hétszáz oldalas könyvet nagyjából három napomba telt kiolvasni, amikor csak lehetett olvastam, minden mást kizártam, amit lehetett. Ujjaimmal óvatosan simítom végig a betűkkel teli lapot, furcsa belegondolni, hogy pont egy könyv az, ami állandó, ebben a kavalkádban, ami körülöttem van. Szemöldököm ráncba ugrik, mikor pár oldallal hátrébb a könyv tetején megpillantok egy lapot kilógni a lapok közül. Könyvjelzőként nem funkcionálhatott, hiszen egyértelműen annál az oldalnál fordítottam le a könyvet, ahol akkor épp tartottam, így kíváncsian húzom ki a lapok közül a kissé már gyűrött, összehajtogatott fehér papírt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése