28. Magyarázat

Sziasztok!

Hol kezdjem? Talán először is bocsánatot kellene kérnem, amiért két hétig nem adtam magamról semmilyen életjelet. Higyjétek el, szégyenlem magam - nem is tudjátok mennyire - de egyszerűen nem volt időm írni. A suliban már az első két hét kemény volt, arról nem is beszélve, hogy a két napos hétvégét fél napnak éreztem. Annyi mindent szerettem volna csinálni abban a két napban, hogy a végén semmit nem tudtam megcsinálni, így a blogokat sem tudtam írni. Próbáltam úgy intézni, hogy a héten legalább egy órát tudjak írni, de két hete csak hétvégenként látok laptopot, és lássuk be... az íráshoz bizony szűkségem van rá.
Nem untatlak tovább titeket... biztos jobban érdekel titeket a rész, mint az én kesze-kusza magyarázataim, így csak annyit mondanék, hogy : még egyszer elnézést kérek & JÓ OLVASÁST!

U.I.: Szeretném megköszönni az 59 feliratkozót és a rengeteg támogatást! Ti vagytok a legjobbak!

Puszi, Alice W. 

---❀---

Bár már legalább egy órája hallgatom Harry halk szuszogását, egyenletes szívverését és érzem magam körül óvó karjait, még mindig remegek. Az adrenalin teljesen eluralkodott rajtam, a szívem vadul kalapál a mellkasomban, félő, hogy ha nem nyugszom meg hamarosan kiugrik. Mindezek ellenére a mosoly levakarhatatlan az arcomról, s tagadni sem tudnám; boldog vagyok. A csendes szobában nyugalom honol, csupán barátom halk szuszogása tölti be.

Bárcsak elmondhatnám ezt a fejemben végig futó gondolat tömkelegről is... Próbálok a szuszogásra figyelni, hátha hamarabb elalszom, vagy legalább elpilledek annyira, hogy kikapcsoljon az agyam, de nem megy. Nem tudok másra gondolni, csak az elmúlt egy órára, illetve a minden elmúló perccel közelebb érő búcsúra.

Nem mondok zagyvaságot, ha azt állítom, hogy ezzel az éjszakával egy újabb mérföldkövet hagyhatunk a hátunk mögött, ugyanakkor ez az éjszak is arra a képzeletbeli listára kerül fel, ami miatt nehezebb lesz az elválás. Bolondság, és illúziórombolás, hogy még most is csak azon jár az agyam, ahelyett, hogy átadnám magam a pillanatnak, de nem tehetek róla.

Túl sokat gondolkodtam ezen ahhoz, hogy most csak úgy elfelejtsem - ha csak egy időre is - és teljesen kiűzve magamból az aggasztó gondolatokat csak a jó, - kellemes dolgokra figyeljek.

- Miért nem alszol? - ugraszt ki hirtelen gondolataim által felépített váramból Harry rekedt hangja. Halk kuncogás követi a felismerést, miszerint most még mélyebb a hangja mint általában, de miután megemberelve magam a kérdésére koncentrálok gondolkodni kezdek.

- Nem tudok - válaszolok végül őszintén.

Harry teljes testtel maga felé fordít, lábaink összefonódnak, miközben tincseimet fülem mögé tűrve szemembe néz.

- Bánod, hogy megtörtént? - Harry kérdése meglep. Hangjából, és zavarodott tekintetéből kiolvasható, hogy aggódik a válaszomat illetően, s akármilyen aljas dolog jó érzéssel tölt el, hogy így aggódik ez miatt. Egyáltalán nem bántam meg a történteket, és ezt minél hamarabb közlöm is vele:

- Egyáltalán nem bánom - suttogom, miközben bíztató mosolyt eresztek felé. Szemmel láthatóan megkönnyebbül, teste ellazul. Arca minden kis részletéről süt a fáradtság, valamiért most még alaposabban kirajzolódnak a férfias vonásai, amik játékosan vegyülnek a még gyermeteg vonásokkal, ezzel utálatosan ellenállhatatlanná téve Harryt.

- Utállak - nyögöm ki végül, de Harry hirtelen háromszorosára növő pupilláit látva elmosolyodom. - Utálom, hogy ennyire ellenállhatatlan vagy - kuncogom el mondatom végét. Hamar rájövök, mennyire érzékeny területre tévedtem, így arcomat a párnába fúrva próbálom eltakarni lányos zavarom. Pontosan tudom, hogy elárultam a "gyengeségem" Harrynek, de nem érdekel. Gyermeteg játék veszi kezdetét, miközben Harry a párna védelméből próbál kiszabadítani, miközben én szorosan fogom a kezét.

Halk sóhaj hagyja el számat, mikor egy elvétett számítást követően a tervem nem úgy sül el, ahogy tervezem, s Harry könnyedén felém kerülve hátamra fordít. Durcás maszkomat egészen addig magamon tudom tartani, míg Harry orrát a nyakam és állam vonalához nem nyomja, ezzel csikizve a területet, ami halk kuncogást vált ki belőlem.

Harry eltávolodik tőlem. Összepréselt ajkai, furcsán csillogó szemei kérdéseket vetnek fel bennem.

A hirtelen beállt komolyság meglehetősen furcsa, türelmetlenül várom, hogy Harry végre hangját hallatva beavasson a fejében lezajló dolgokba.

- Gondoltál már arra, mi lesz ha elmegyek? - kérdezi végül. A torkom kiszárad, ajkaimon egy szó se tud kijönni, pedig szinte azonnal rávágtam volna; éjjel-nappal ezen gondolkodok.

- Elég gyakran gondolkodok ezen - vallom be végül mikor már képes vagyok a szavak képzésére. Hangom még mindig harmat gyenge, lélegzet visszafolytva figyelem Harryt.

Csendben mustrál, gondolkodik mit is mondjon. Nem siettetem, bár lassan lyukassá fúr a kíváncsiság, én türelmesen várok.

- Mi lenne ha velem jönnél? - szólal meg végül. Állam leesik - ha lehetséges - mégjobban ledöbbenek mint eddig.

- Ezt hogy gondoltad? - kérdezem, miközben magamban végig játszom a lehetséges válaszokat. Pár másodpercig csak hallgat, majd megrázza fejét és megszólal:

- Nem számít. Felejtsd el - hadarja. Arcán erőltetett mosoly terül el, gyors csókot nyom ajkaimra, majd egy pillanat alatt mellém fekszik.

- De engem érdekel - mászok mellkasára, így fölé kerülve.

- Egyszerűen próbálok megoldást találni. Nem akarok elmenni és itthagyni téged, de hogy itt maradjak az majdnem csak lehetetlen - simítja meg zavartan arcát. Mindketten tudjuk, hogy tény; esélytelen, hogy itt maradhasson.

- Megoldjuk. Hidd el - mosolygok rá, és bár tudom, hogy nem fogjuk tudni hosszútávon tartani a kapcsolatot, valamilyen szinten én is reménykedem és bízok a kapcsolatunkban.

Harry pár másodpercig némán figyel, majd egy bizonytalan bólintást követően hagyja, hogy lemászva mellkasáról mellé bújjak.

- Elhiszem - szólal meg hirtelen, majd egy csókot nyom ajkaimra, és ismét kényelembe helyezi magát.

A kávé jellegzetes illatára lassan éber leszek. A nap gyenge sugarai bántják szemeim, miközben fokozatosan kinyitva azokat felmérem a környezetet. A szoba világos falait, a fotelre ledobott ruhákat. A kissé megviselt ágy azonnal eszembe juttatja a tegnap estét, arcom azonnal piros pírba öltözik. Viszonylag hamar észreveszem, hogy egyedül vagyok az ágyban és ez elkeserít. Szememmel Harryt kezdem keresni, körbenézek a tágas szobában ám barátom kesze-kusza fürtjeit sehol nem látom. Pár perc eredménytelen nézelődés után a takarót lerúgva magamról szállok ki az ágyból egy ruhadarabot keresve, majd miután magamra veszem Harry egyik ingét már indulok is a kinyitott ajtó felé. Az egész lakásban csend van. Talán csak onnan tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy valószínűleg a kávéfőző nem kapcsolt be magától, szóval valakinek kell itt lennie. Lábujjhegyen lépegetek a parkettán, minden helyiségbe benézek ahol esetleg megtalálhatom Harryt.

Azt hiszem, nem lep meg, mikor a konyhába benézve megpillantom magas alakját, mely nekem háttal áll a pultnál. Kezében telefon van, amit a füléhez emel, s némán hallgatja a partnerének mondanivalóját, aminek foszlányait még én is hallom. Nesztelenül közeledek felé, nincs semmi hátsószándékom, most mégsem szeretném ha meghallana.

Halkan ülök fel a magas bárszékek egyikére, lábaimat játékosan kezdem lóbálni a levegőben. Tekintetem Harryre kapom, mikor hirtelen megszólal. Vidám hangja hallatán mosolyognom kell, a halk kacaj ami elhagyja a száját felhőtlen. Ezt követően hosszú búcsúzás következik, amiből arra következtetek, hogy valamelyik közelebbi családtagjával, vagy egy nagyon jó baráttal beszélhetett. Letéve a telefont, még mindig háttal áll nekem.

- Jó reggelt kicsim - hirtelen felém irányított mondata arcon csap. Meglep, hiszen azt hittem észrevétlenül tudtam bejönni.

- Jó reggelt - motyogom halkan, mikor magamhoz térek. Hirtelen kapom azon magam, hogy már felém fordulva közelít hozzám. Arcán féloldalas mosoly pihen, miközben résnyire szétnyítja lábaimat, és beáll a két combom közé.

- Hogy aludtál? - kérdezi, egyik ujjával fülem mögé tűri arcomba lógó tincseimet.

- Jól - mosolygok még mindig, ami miatt kezdem idiótán érezni magam. - Te? - kérdezek vissza.

Harry mosolya szélesebb lesz, halk kacaj hagyja el száját.

- Jól - mosolyog rám. - Múltkor azt mondtad a telefonba, hogy még te is magyarázattal tartozol - szólal meg. Meglep, hogy ez jelen pillanatban miről jutott eszébe, esetleg már régebb óta fel szeretné hozni ezt a témát?

- Igen - sóhajtok. Magamban már fogalmazom a magyarázatomat, amiben mindennek benne kell lennie. Nem szeretnék többé arra figyelni, hogy mit mondhatok Harry előtt egy-két dolgot illetően. Szeretném ha mindenről tudna, még a legapróbb és a legjelentéktelenebb dolgokkal kapcsolatban is. Itt a lehetőség, hogy mindent tisztázzak...

27. El tudjuk még viselni egymást?

Sziasztok drága Olvasók!

Szeretném megköszönni, az előző részhez érkező kommenteket, - pipákat. A díjakat, illetve a támogatást. Köszönöm a türelmeteket is, hiszen eléggé összekuszáltam a dolgokat augusztus első felében. Remélem tetszett az előző rész, és ez is elnyeri a tetszésetek! Minden résszel közelebb kerülünk a búcsúzásig,de addig még van pár rész, illetve utána is olvashatjátok majd a történetet.

Szóval... nem húzom tovább a drága időtöket! Jó olvasást!

Puszi, Alice W. 

No Other Way

Az ég a narancssárga megannyi árnyalatát viseli magán, feszülten figyelem a horizont mögé bukó nap elnyúló sugarait. Sóhajom töri meg az eddigi csendet, ami ugyan megnyugtatott, még több kérdést vetett fel bennem, mint ami eddig pusztított belülről. Lépteket hallok magam mögött, fejemet lehajtva figyelem az élénkzöld fűszálakat.
- Mit akarsz? – hangom korántsem kedves, lekezelő vagyok, ellenséges.
- Had magyarázzam meg mi történt – Harry lassan ül le mellém, zöld szemei arcomat fürkészik.
- Nem akarom hallani – suttogom. Ujjaimat tördelem, bámulok magam elé és talán arra várok, hogy egyik pillanatról a másikra beugrik a válasz a feltett kérdésekre, amiket Harry felé kéne intéznem, én mégis megtartom magamnak. Átkozott makacsság…
- Azt hiszed nekem olyan könnyű? – teszi fel a kérdést, amire a válasz egyértelmű, mégis kegyetlen.
- Úgy tűnik – mondom, sóhaj szökik ki ajkaimon.
- Most viccelsz velem? Az egészet miattad hoztam fel. Azt akartam, hogy neked könnyebb legyen – hangja talán felháborodott, talán dühös… Nem tudom pontosan.
- Ne gondolkozz helyettem! – csattanok fel, bár még magam sem tudom hirtelen haragom pontos okát. – Miért lett volna jó, ha nem látlak? Ha nem tudunk elköszönni egymástól? Miért nem akartad, hogy haza jöjjek?  – intézek felé egyszerre több kérdést, bár még mindig rengeteg bújik meg bennem.
- Azért nem akartam, mert tudtam, hogyha haza jössz, akkor még nehezebben foglak tudni itt hagyni. Önző vagyok. Ezt akartad hallani? – tárja szét kezeit. Alsó ajkamat fogaim közé veszem, úgy érzem az imént vett levegő bent ragadt. – Mintha nem tudnám milyen vagy. Ha azt mondom, jobbra menj, te balra mész – nevet fel kínjában.
- A szüleimet miért vontad bele? – kérdezem. Azt tudom, hogy mennyibe vonta be őket, de hogy miért, az nem világos.
- Azt hittem, majd rájuk hallgatsz – sóhajt, idegesen hajába túr. – Meg akartam kérni őket, hogy tartsanak Spanyolországba valami ürüggyel. Ez nekem is, és nekik is jól jött volna – mondja kicsit halkabban. Pontosan tudom, mire gondol. Anyáék könnyebben tudnák intézni a válással kapcsolatos ügyeket, ha én nem lennék itthon. Harry indokát pedig az imént tudtam meg, s bár – be kell vallani – jól esett, amit mondott… valamilyen szinten el is gondolkoztat.
- Mit vársz tőlem? Menjek vissza? – nevetek fel ezúttal én kínomba, Harry reakcióját figyelem. Némán megrázza a fejét, kezeit lezserül nadrágja zsebébe mélyeszti. Sóhajtok, miközben lassan felkelek a puha fűről, s megállok Harrytől pár lépésnyire.
- Mit gondolsz, el tudjuk még viselni egymást két hétig? – kérdezem félénken, kézfejemre ráhúzom a bő pulcsi ujját. Harry halkan felkuncog, pár másodperccel később mutató ujjával int, hogy menjek közelebb. Mosolygok, mikor szökkenek párat, hogy így közelebb kerüljek hozzá, majd széttárt kezei közé vethessem magam.
- Sajnálom – mondja, ölelése szorosabb lesz.
- Én is – motyogom mellkasába, miközben magamba szívom kellemes, - férfias illatát.


A bézsszínűre festett lépcsőház kellemes érzést kelt az emberben, az ablakpárkányra rakott virágok finom illattal töltik meg a helyet. A falakon tájképek lógnak, egy-két helyen futónövény teszi otthonosabbá a csendes lépcsőházat. Minden ajtó hófehér, az idetévedők gravírozott táblák alapján tudnak tájékozódni, melyik lakásban ki lakik. Némán biccentünk az épp virágot locsoló középkorú nőnek, aki kedvesen mosolyogva viszonozza gesztusunkat.
Néhány szót váltanak Harryvel, a nő megkérdezi, hogy tetszik neki a lakás. Mosolygok, mikor elmondja; reméli, Harry sokáig marad, ebből is látszik, hogy a nő nem tudja, kivel beszél.
Kiengedett mogyoró barna haja már egy-két helyen őszre váltott, világoskék halász nadrágot, egyszerű ujjatlan pólót visel. Pár percig beszélgetünk még vele, megjegyzi, mennyire jó, hogy Harry nem a hangos fiatalok közé tartozik, akik minden este bulit rendeznek, ami ugyebár hangos zenével, ricsajozó fiatalokkal jár.
- Kedves nő – mosolygok barátomra, miközben figyelem, ahogy kulcsaival babrál.
- Szeret beszélni – nevet fel halkan, lopva rám pillant.
A kis lakás ajtaja lassan nyílik ki előttünk, a kávébarna előszoba azonnal elnyeri a tetszésem. Ahogy beljebb megyek, rájövök, hogy az egész lakás a barna több árnyalatában pompázik, ami különösen tetszik. Törökülésbe huppanok le az egyik fotelba, míg azon gondolkodok, Harry mivel ügyködhet még mindig az előszobában.
Csendesen ülök, tekintetem elidőzik a hatalmas ablakon, de inkább az eget fedő szürkés árnyalatú felhőkön. Az eső még nem esik, de a szél igencsak feltámadt, ezt bentről is látni.
- Szóval – csapja össze Harry a kezeit – mit szeretnél csinálni? – mosolyog rám. Vállat vonok, igazából elképzelésem sincs, mit szeretnék csinálni. Egyszerűen vele lenni, kiélvezni azt a két hetet, míg még együtt lehetünk.  
- Tudsz sakkozni? – dobja fel hirtelen az ötletet, arcán fülig érő mosoly pihen.
- Nem igazán – nevetek szégyenlősen. Mutatóujját felmutatja, jelezve, hogy várjak. Bólintok, majd figyelem, ahogy eltűnik az egyik szobában. Az ölembe veszem a mögöttem pihenő díszpárnát, egyik bojtjával kezdek játszadozni. Pár perc elteltével Harry jelenik meg a nappaliban, kezében egy sakktábla, amit lerak a kanapéra és ő is leül.
Én is a kanapéhoz sétálok, az én oldalamon vannak a fehér bábuk, amiket Harry gondosan helyezett el a kockás táblán.
- Csak az elején segítek, úgyhogy figyelj – köti a lelkemre.
- Kösd fel a gatyád – mondom, pimaszul rámosolygok.
- Verhetetlen vagyok – nevet fel hangosan.
- Mert eddig még nem játszottál ellenem.


A sokadik kör után már meg sem lepődök azon, hogy én vesztek. Harry diadalittas mosollyal arcán ül velem szemben, szinte minden kör végén az orrom alá dörgöli a játék előtt tett kijelentésem.
- Nevess csak. Majd meglátjuk ki nevet a végén – mondom, mikor egy újabb kör végére érünk, s ezzel együtt ő egy újabb nyertes játszmát tudhat a rovásán.
- Ezt mondod az első vereséged óta – nevet, miközben újra felteszi a bábukat. Játékosan kiöltöm rá a nyelvem, a mosoly nem tűnik el az arcáról.
- Hajrá – kacsint rám. Nagy levegőt veszek és megteszem az első lépést.

- Igen! – kiáltok fel a kanapéról, az „e” betűt elnyújtva örvendezek a nyereségnek. – Látod! Megmondtam! Nyertem – sasszézom körbe a nappalit. Harry hangosan nevet viselkedésemen.
- Egyet megnyertél a nem is tudom hány körből – cukkol, de valahogy nem zavar.
Elé szaladok, megállok előtte. Mivel a kanapén ül, le kell néznem rá. Nyelvemet nyújtogatom, idétlenül táncolok össze vissza, amibe még csak belegondolni is borzalmas, így nem játszom le magamban azt, vajon hogy is nézhetek ki. Felsikoltok, mikor Harry egy könnyed mozdulattal ölébe húz. Lovaglópózba ülök ölébe, egyik kezemet automatikusan tarkójára vezetem, hajával kezdek játszadozni.
- Hagytalak nyerni – suttogja fülembe, miután közelebb húzott magához.
- Dehogy hagytál – csapok a mellkasára, mire elneveti magát. Gyors csókot nyom ajkaimra, derekamnál fogva húz magához még közelebb.
- Azért egy kicsit hagytalak – suttogja ajkaimra, amitől nevetnem kell.
- Nem bírod elviselni ha, veszítesz – mosolygok, fürtjeivel játszadozom.
- Igen, azt hiszem, erről van szó – hangulata hirtelen válik komollyá. Zöld szemei szüntelenül pásztázzák arcomat, szégyenlősen hajtom le a fejem, miközben alsóajkam fogaim közé véve mosolygok. Harry arcát közelebb hozza az enyémhez, így ösztönöz arra, hogy ránézzek. Ajkait azonnal az enyémre nyomja, ami ellen természetesen nem tiltakozom.
Megugrok, mikor kezeit megérzem a pulóverem alatt, szorosabban kapaszkodom pólójába.
- Hé, hé! Nyugi – simítja meg arcomat. – Mondtam, hogy nem siettetem – mosolyog rám. Mély levegőt veszek, ajkaira egy gyors csókot nyomok.
- Én… szeretném.

26. Anya, apa és...

Sziasztok, drága Olvasók!  

Mint látjátok, az oldal kinézete megújult, s biztos párotoknak szemet szúrt a fejlécen az a felirat, hogy ’ a történet folytatódik…’ Igen, ezzel nyomatékosítottam, hogy a nyár végezetével folytatódni fog a történet, és mint az előző végén olvashattátok, nem is olyan sokára érdekes fordulat fog bekövetkezni.
Erről többet nem szívesen mondok, az, hogy mi lesz, a jövőben az maradjon egyelőre titok, idővel minden ki fog derülni! Szeretném megköszönni a +30.000 oldalmegtekintést, illetve a 48 feliratkozót.
Remélem nem okoztam csalódást az előző résszel sem, és bízom benne, hogy ez a rész is elnyeri a tetszéseteket! Továbbra is szívesen fogadom a megjegyzéseket, hiszen nagyon jó érzés olvasni ha dicsérnek, de természetesen építő kritikát is szívesen fogadok!

További szép, - eseménydús nyarat kívánok! Jó olvasást!
Sok puszi & ölelés; Alice W.

---❀---

- És, akkor most mi lesz? – teszem fel a kérdést, amire remélhetőleg Harry tudja a választ. Végig gondolom a valószínű válaszlehetőségeket, de mindenben találok valamit, ami miatt kevésbé tűnik reálisnak, és röpke pár másodperc alatt titulálom az elméletet lehetetlennek. 

- Minden megy tovább úgy, mint régen – válaszol pár perc szótlanság után a vonal másik oldalán lévő. Azonnal válaszolni akarok, meg akarom kérdezni, hogy mégis mit képzel, de számon egy nyomorult szó sem jön ki. A gombóc, ami a torkomba szorult mikor megpillantottam a nevét, egyre csak nőtt a beszélgetésünk alatt, mostanra pedig úgy érzem teljesen eluralkodott rajtam. 

- De még van két hetünk – próbálok javítani a helyzeten, igyekszem nyugodt maradni, hátha így segíthetek ebben Harrynek is. Hallom beszélgetőpartnerem hangos sóhajtását, majd egy ajtócsukódást, ami annyit jelenthet, hogy elvonult. Hosszú percekig nem hallok semmit, csak a telefon búgását, ami kezd az idegeimre menni, mégis valamilyen szinten megnyugtat, s tudatja velem, hogy Harry még vonalban van, bár válaszolni még mindig nem válaszol. 

- Nem szeretném, hogy haza gyere – hadarja. Mivel elég gyorsan mondta, így lassan fogom fel, mit is ejtett ki száján az előbb, ám mikor tudatosul bennem, hogy nem szeretné, ha hazamennék, azonnal tiltakozni kezdek: 

- Ezt nem egyedül döntöd el – válaszolom, bár hangom inkább kétségbeesett, mint haragos. 

- Azt viszont magam is eldönthetem, hogy akarok-e még veled találkozni – mondja közömbösen. Szóhoz sem jutok közömbösségét hallva. Úgy beszél velem, mint egy idegennel, mint akihez semmi köze, s mint aki semmit nem jelent neki. Az utolsó lehetőség sok kérdést vet fel bennem, most még sincs időm hosszan elgondolkodni ezeken. 

- Ha jól sejtem nem akarsz – mondom halkan. Nem tudom, miért nem emelem fel a hangom, szívesen kiabálnék, - kiadnám magamból a felgyülemlett haragot. 

- Sajnálom, ha zavartalak. Érezd jól magad. Jó éjszakát – mondja, ezzel elkerülve a válaszadást előbbi kijelentésemre, amire igazán illett volna valamit mondania. Még akkor is, ha azzal a lelkembe tiport volna. Időm sincs elköszönni tőle, esetleg valamivel még vonalban tartani. Szétkapcsol. Pár percig még a fülem mellett tartom a telefont, talán arra várok, hogy egyszer csak beleszól rekedtes hangján. 

- Becsuktad az ablakod? Feltámadt… a szél – lép be nagynéném az ajtón, ám a szavak közt némi szünetet hagy, mikor megpillantja kétségbeesett arcomat. – Minden rendben? – kérdezi, miközben becsukja a teraszt és az ablakot, majd elhúzza a függönyöket. 

- Ühüm – válaszolok. Válaszom aligha meggyőző, s ez akkor is megmutatkozik, mikor nagynéném arrébb rakja az imént magam mellé ejtett telefont, s letelepszik mellém az ágyra. 

- Nekem elmondhatod, ha baj van – fogja meg kezem, arcomat másik kezével maga felé fordítja. Hirtelen engedek utat mindennek, ami bánt, s amit nem régen le is írtam a „naplómba”. Elmesélem Harry telefonjának okát, illetve elég alaposan kifejtem mit érzek, és mennyire csalódott vagyok. Nagynéném egy kérdéssel sem szakít félbe, bár látom rajta, hogy tudna mit kérdezni, s nehezen állja meg, hogy ne tegyen fel kérdéseket. 

- Most viccelsz velem? – nevet fel gúnyosan, miközben egy alig hallható ’ch’ – t biggyeszt kérdése végére. 

- Hogy érted? – nézek rá. Szemöldökei az egekig szöktek, felháborodott arckifejezéssel ül mellettem az ágyon. 

- Komolyan elhiszed, hogy nem akar látni? Helly! Ez nagyon szar duma, már ne is haragudj a csúnya beszédért – mondja a mondat végét egy fokkal halkabban, amin mosolyognom kell. Szar… hm. 

- Igen, elhiszem. Így döntött, az én véleményem pedig nem érdekelte. Nem hallgatott meg  – hadarom el. Felpattanok az ágyról, bár még én sem tudom hova akarok menni, így a puha szőnyegen kezdek el sétálgatni. 

- Persze, hogy nem hallgatott meg, hiszen ha elmondod neki, hogy te igenis látni akarod még, akkor megtörik – pattan fel nagynéném is, miközben hevesen artikulál, s úgy adja elő az elméletét, mintha az teljesen nyilvánvaló lenne. 

- Nem ismered őt – tudom le ennyivel. 

- Őt nem, de alapjáraton a pasikat igen – teszi csípőre kezét. 

- Nem is tudom – sóhajtok, tudatlanságomba ismét az ágyam szélére rogyok. 

- Drágám! Hidd el, hogy ez a fiú nem azért mondta neked, hogy nem akar látni, mert ez így is van – mondja halkabban, tincseimből egyet fülem mögé tűr. Kedvesen rámosolygok, barna szemit nézem, amik őszinteségtől csillognak. Persze felfedezhető benne egy kis szórakozottság is, amit annak tudok be, hogy már többször említette, mennyire szereti, ha ilyen dolgokról mesélek neki, mert olyankor Ő is ismét fiatalnak érezheti magát.  – Öreg vagyok. Nekem elhiheted – próbálja kicsit oldani a hangulatot, ami sikerül is. Halkan kuncogok, miközben hagyom, hogy ölelésébe vonva nyugtasson tovább. 

Igaza lehet? Van esély rá, hogy ez az ügy még nem veszett el teljesen? Ki tudja… 

Másnap délután 

- Mindened megvan? – kérdezi nagynéném, miközben saját bőröndjét a falnak támasztja. 

- Azt hiszem igen – válaszolok, miközben mindenhol körülnézek, hogy nem - e hagyok ott valahol valami fontos dolgot, ami esetleg otthon hiányozhat. Igen, haza megyek. Még én is meglepődtem, milyen könnyen bele mentem abba, hogy hazautazzak és tisztázzam a helyzetet Harryvel, de azt hiszem így lesz a legjobb. 

- Indulás, vagy lekéssük a gépet – csapja össze tenyerét, majd még egyszer leellenőrzi, hogy mindent kihúzott-e, illetve, hogy a repülőjegyek megvannak-e. 

- Örülök, hogy velem jössz – mosolygok rá, miközben figyelem, ahogy bezárja a bejárati ajtót. 

- Én is. Rég voltam otthon. Hiányzik a napsütötte Los Angeles – mosolyog, majd elgondolkodik kijelentésén. – Na, nem mintha itt nem sütne eleget a nap – kuncog. – Meg persze ne felejtsük el anyádékat. Hiányzik apád tök feje – kacsint rám kacagva, ami engem is nevetésre késztet. 

Viszonylag hamar taxit fogunk, ami rekord sebességgel visz minket a repülőtérre. Emilie a váróban elintézi a telefonokat, amik a lakás biztonságával kapcsolatosak, és megkéri Carlat, hogy négynaponta járjon fel virágot locsolni.  Miután leteszi a telefont átadja, hogy Carla üdvözöl, majd pár perccel később már halljuk is a hangosbemondót, ahogy figyelmezteti az itt lévőket, hogy a bizonyos járatok hamarosan indulnak. Nagy levegőt veszek, mikor meghallom a mi járatunkat, ami tíz perc múlva indul, így megragadom bőröndöm fogantyúját, és magam mögött húzva kezdek el araszolni a jegyszedőhöz, nagynénémmel az oldalamon. 

- Jól vagy? – kérdezi, miközben biccent a fekete hajú nőnek, aki mosolyogva kíván jó utat.

- Soha jobban – túlzok, ajkaimat összepréselem. 

- Minden rendben lesz – kuncog nagynéném, kezét bíztatóan vállamra teszi. 

Már a helyemen ülve a helyzet még aggasztóbbnak tűnik. Tudatosul bennem, hogy nincs visszaút, mindenképp hazautazom, és legbelül tudom, hogy a beszélgetést sem mulaszthatom el. Ha másért nem, azért muszáj beszélnem Harryvel, hogy mindent elmondjak neki. Éjszaka mindent végig gondoltam, és nehezen ugyan, de rájöttem, hogy joga van tudni az igazat. Az okát annak, amiért elutaztam, és nem mellesleg azt, hogy pontosan tudom ki támadott rám azon az éjszakán. Alsó ajkamba harapok, mikor lezajlik bennem esetleges reakciója. Valószínűleg – sőt biztos – ideges lesz, nem fogja érteni, miért nem mondtam el a rendőröknek, és miért nem mondtam el neki. 

- Alig hiszem el, hogy rá tudtalak venni – összerezzenek, mikor hirtelen meghallom nagynéném hangját. 

- Még én is meglepődtem magamon – erőltetek magamra egy mosolyt, majd fejemet hátra hajtom a kényelmes ülés fejtámláján, és az ablakon kezdek nézelődni. 

A part gyönyörű, a hullámok lágyan nyúlnak ki a homokban, - csapódnak neki a szikláknak. A taxi enyhén koszos ablaküvegén kémlelek kifelé, igyekszem mindent feltérképezni. Habár csak egy hétig voltam távol, mégis úgy érzem minden megváltozott. A taxi vezetője lehúzza a saját oldalán lévő ablakot, így utat engedve a friss levegőnek, ami azonnal beszökik az ablakon, s szabadon engedett fürtjeimbe kap. Az idő nem túl meleg, de hűvös sincs, így azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy az időjárás tökéletes. Az ablakon kibámulva gondolkodni kezdek, vajon mi vár majd ha hazaérek. Nagynéném erősködött ugyan, hogy hívjuk fel anyáékat, de nem tágítottam. Kíváncsi vagyok, milyen az élet nélkülem, tényleg tartják-e magukat ahhoz, hogy nem vitatkoznak, - békésen megvannak egymással a válás ellenére. Az út nem túl hosszú, így rövid pillanatok alatt veszem észre a hatalmas fehér házat, ami előtt a taxi leparkol, s annak vezetője már száll is ki a kocsiból, hogy segítsen csomagjainkban. Mindketten megköszönjük segítségét, kifizetjük az utat és egy darabig figyeljük az autót, míg el nem tűnik a sarkon. Bár a ház kívülről változatlan, tudom, hogy a benti élet soha nem lesz a régi, és ezt ha nem is mutatom, - de bánt. 

- Meglepetés – motyogja orra alatt nagynéném, majd kezét a kilincsre teszi. Tudom, hogy nem volt ínyére, hogy bejelentés nélkül érkezzünk, de velem sem akart vitatkozni. A méretes bejárati ajtó némán nyílik ki előttünk, elénk tárva ezzel az előszobát, aminek megfigyelésével nagynéném eltölt pár percet. 

- Mennyit változott, mióta utoljára láttam – mondja, miközben bőröndjét lerakja, s körbejárja a nappalit. Meglehetősen furcsa annak a pár doboznak a látványa, amit látok szanaszét heverni a nappaliban, egészen addig, míg bele nem kukkantok az egyikbe. Régi fényképek… Állapítom meg, mikor meglátom az egyik kertben készült fényképet, amin mindhárman rajta vagyunk. Mivel elég sok kép még az eredeti helyén nyugszik, így úgy könyvelem el magamban, hogy valamelyikük magával szeretné vinni. Személyes holmikat nem találok, így egyelőre titok marad, melyikük költözik, de azt hiszem addig jó, míg nem tudom. 

- Most, hogy itt vagyok, még hihetetlenebb, hogy elválnak – gondolkodik hangosan Emilie, miközben ujját végig húzza a kandalló tetejére helyezett családi fotó ezüstös keretén. Keserű mosoly terül el arcomon, tagadhatatlan, hogy furcsa. A konyhában még rosszabb a helyzet. A közös fényképeknek, illetve a rajzoknak, amiket még régen rajzoltam a fele sincs már kint. Itt is dobozok hevernek az asztalon és a székeken is. Alsó ajkamba harapok, mikor eszembe jut a következő állomás, ahová tudom, hogy nem kéne, de be fogok menni. Nem tartom magam elég késznek, hogy bemenjek anyáék hálószobájába, de tudom, hogy ott megtalálhatom a választ arra, melyik szülőm nem lesz innentől rendszeres lakója ennek a háznak. Kezemet a kilincsre teszem, pár másodpercig szemezek a fehérre festett ajtóval. Hanyagul lököm ki magam előtt az ajtót, ám amit ott látok meglep. Sehol egy doboz, egy ágyra, - földre dobott ruhadarab. A szekrénybe benézve jövök rá, hogy még mindkettőjük ruhakészlete teljes egészében pihen a hatalmas ruhásszekrényben. 

Nem értem – gondolom magamban, ám mikor meghallom, nagynéném hangját lentről félbeszakadnak gondolataim. 

- Szóltál? – kérdezem, mikor az utolsó lépcsőfokról is lelépve a nappaliban találom magam. 

- Csak azt kérdeztem, nem-e tudod, merre vannak apádék – mondja, még mindig az ablakon kémlel kifelé. 

- Nem. De, miért nem hívod fel őket? – mutatok a szekrényen pihenő telefonjára. Egyetértően bólint, majd a szekrényhez sétál. Törökülésbe foglalok helyet a kanapén, ám még mielőtt Em tárcsázni kezdene, a bejárati ajtó kinyílik, nekem pedig tökéletes rálátásom nyílik a három illetőre, aki belép a házba. Anya, apa és… Itt meg mi a fene folyik?

25. Vagyis?

Szép napot, kedves Olvasók!  

Tudom, hogy összekuszáltam a dolgokat azzal, hogy azt írtam augusztus első két hetében nem leszek elérhető, de sikerült összehoznom, hogy a beígért részt még meg tudjam írni.
Remélem, nem haragszotok a késésért! Nagyon igyekeztem, de ez a rész nagyon nem akaródzott olyannak összejönni, amilyennek szerettem volna, ezért nagyon örültem, mikor most visszaolvastam és megállapítottam, hogy végre sikerült.

Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a rész, illetve, hogy most sem okoztam csalódást!

Jó olvasást, & további szép napot;

Puszi, 

Alice W.

---❀---

                                                                                                               

1 héttel később

He Is We

Ruhám fodrával játszadozom, miközben bőszen gondolkodok az elmúlt egy héten, aminek minden napja szinte ugyan úgy telt. Nem igazán tudom, miért vagyok így elkenődve, hiszen tudhattam volna, hogyha rákérdezek, akkor nem fogják tovább tagadni; elválnak. Biztos vagyok benne, hogy nem telefonon akarták velem közölni a hírt, miszerint külön folytatják, de azt is megértem, hogy nem akartak nekem hazudni. Teljesen elmerülök gondolataim labirintusában, ezért is ugrok meg egy kicsit, mikor nagynéném óvatosan meglök, hogy válaszoljak a felém intézett kérdésre. 

- Elnézést – kapom tekintetem a velem szemben ülő barna hajú nőre, aki kedvesen mosolyog elbambulásomon.  Remélem, hogy megismétli az előbb feltett kérdését, hiszen gondolataim teljesen túlharsogták hangját, így a kérdést sem hallottam. 

- Meddig maradsz? – kérdezi mosolyogva, majd hátradől a székben, hogy kényelembe helyezze magát. 

- Még nem tudom pontosan – vallom be neki őszintén. Magam sem tudom, mennyi időt szeretnék még itt tölteni. Semmi kedvem végig nézni, ahogy a szüleim ölik egymást, bár elmondásuk szerint nincs harag köztük, és nem is lesz… Egyszerűen úgy döntöttek: jobb lesz külön. 

Pár szót még ejtünk erről, kérdezget hogylétem felől, illetve elmondja, mennyit változtam azóta, mióta utoljára látott. Hamar túltesszük magunkat ezen a témán, amit őszintén nem is bánok. 

Szinte azonnal folytatják az imént félbeszakított beszélgetést, amihez nemigen tudok hozzászólni, hiszen vagy nem tudok mit mondani, vagy nem is nagyon érdekel az, amiről beszélgetnek. 

A nap már javában a horizontot súrolja, ezzel gyönyörű színbe öltöztetve a környezetet. 

Sárgás színei hirtelen juttatják eszembe azt, mennyire közel is van már az ősz, habár még csak június közepét írunk. Hihetetlen gyorsan repült el ez a hónap, és abban is biztos vagyok, hogy a következő egy hónap még gyorsabban fog, annak ellenére, hogy július felénél, fordulópont következik be. 

Sóhaj szökik ki ajkaim közül, mikor ismét eszembe jut, hogy alig fél hónap múlva Harry olyan hirtelen távozik az életemből, amilyen hirtelen bele került, de próbálok pozitív lenni. 

A telefonom rezgése szemmel láthatóan mindenkit megugraszt a kis kör alakú asztal körül. Elmotyogok egy „elnézést” majd felkapva a rezgő készüléket szelem át a kertet, egészen, míg a kis halastóhoz nem érek, ami a hatalmas kert, egyik nyugodtabb részében helyezkedik el. 

Azonnal leülök a tó mellé állított padra, majd egy gombnyomással felveszem a telefont, amin bőszen villog Jake neve. 

- Szia Drágám – köszön a már megszokott módon, ami hangulatom ellenére is megmosolyogtat. 

- Szia – köszönök vissza neki, miközben lábaimat keresztbetéve helyezem magam kényelembe a kis padon. Mélyet szippantok a kertbe ültetett virágok egyvelegéből, majd lassan felkészítem magam arra, hogy bizony most el kell mondanom – ha másnak nem Jakenek – hogy hol vagyok. 

Kedvesen érdeklődik hogylétem felől, s akár egy védelmező báty kérdezősködik Harry hozzám való viszonyulásáról.  Jó újra hallani a hangját, tekintettel arra, hogy mennyire rég láttam, s beszéltem vele utoljára. Mosolyt csal az arcomra, mikor elkezdi taglalni, mit fog tenni Harryvel ha megbánt, vagy ha bármi rosszat tesz velem. Nem sokat tudunk beszélgetni, hiszen ő is épp edzésen van, de megígéri, hogy még ma felhív, majd hosszú búcsúzkodást követően bontom is a vonalat. Visszagondolok beszélgetésünkre, s egy jóízűét kuncogok szavain, amik a védelmemmel kapcsolatosak. 

Semmi kedvem elmenni innen, akár órákig tudnék itt ülni, s csak figyelni az apró halakat, ahogy fejvesztve úszkálnak össze-vissza a kis tóban. Már épp rászánom magam, hogy visszatérek az imént faképnél hagyott társasághoz, mikor telefonom háromszólamú csengőhangja ismét felcsendül. 

A kijelzőn Lola neve villog, ami felüdülés számomra, viszont félek is, hiszen ha valakinek, akkor neki nem szabad megtudnia hol vagyok. 

- Szia – köszönök, miután felveszem a telefont. Pár másodpercig csak barátnőm zihálását hallom, s néha megüti egy-két olyan hang a fülem, mintha Lola sírna. 

- Nem zavarlak? – szólal meg végül, ami ugyan megnyugtat, de a hangjában csendülő aggodalom, - tanácstalanság megijeszt. 

- Nem, dehogy! Baj van? – kérdezem azonnal, amire szintén nem kapok jó ideig választ. 

- Nem tudom, mit csináljak – egyre nyilvánvalóbb, hogy Lola zokog, de mivel nem tudom mi baj, még segíteni sem tudok. 

-  Először is nyugodj meg – próbálok nyugodt maradni, hátha ez segít neki, de egyre nehezebben uralkodom magamon, s az oldalamat furkáló kíváncsiságon is. 

- Meg kell ígérned, hogy nem haragszol meg rám – dadogja. Hallom, hogy próbálja szabályozni légzését, ami azt jelenti, hogy nyugtatásom valamilyen szinten sikeres volt. 

- Megígérem – válaszolom szinte azonnal, anélkül, hogy elgondolkodnék azon, amit mondott.

Legjobb barátnőm zokogása ismét egyre hevesebb, ahogy próbálkozik kinyögni pár értelmes szót, esetleg egy érthető mondatot. 

- Terhes vagyok – jelenti ki végül érthetőbben.  Szemem elkerekedik, s félő, hogyha nem szedem össze magam azonnal, még a telefont is kiejtem a kezemből. Remegve fújom ki a levegőt, miközben próbálom feldolgozni az imént hallottakat. Szemem előtt akaratom ellenére is lejátszódik a nap, mikor esetleg egy kórházban ülök Lolával abortuszra várva, vagy a szülőszoba előtt várakozok türelmetlenül, mikor mondanak már valami bíztatót. 

Majdnem 20 perc telik el, mire sikerül annyira megnyugtatnom Lolát, hogy elmerjek tőle köszönni, bár még így sem vagyok teljesen meggyőződve afelől, hogy nem csinál valami hülyeséget. 

Az ablakon bámulok kifelé, miközben próbálok nem odafigyelni nagynéném aggodalmas pillantásaira, amivel mindig „megajándékoz” ha egy piros lámpához érünk. Kivételesen, most nem nehéz elviselni ezt, hiszen teljesen lefoglal a Lola vallomásán való elmélkedés, s az, hogy miként tudnék segíteni barátnőmön, akinek szüksége van rám. 

- Igazán elmondhatnád mi a baj – sóhajt nagynéném, miközben bekanyarodik egy fiataloktól nyüzsgő utcába. 

- Nincs baj – próbálom letagadni a nyilvánvalót. Homlokráncolása, illetve nemleges bólogatása elárulja, hogy esélyem sincs ellene, így inkább nem csinálok még nagyobb hülyét magamból, és csöndben maradok. 

- Sajnálom, hogy nem nyílsz meg előttem – sóhajt. – Régen, olyan jól elbeszélgettünk, még annak ellenére is, hogy alig voltál hét éves – mosolyog egyet, ahogy visszajátssza magában a beszélgetéseket, amik kettőnk közt zajlottak le. 

- Mostanában, inkább magamban tartom a dolgokat – mondom, majd összepréselt ajkakkal veszem tudomásul, hogy most árultam el magam. 

- Ez nagyon nem jó így Helly – fordul felém komoly tekintettel. – Valahogy ki kell adnod magadból a dolgokat – jelenti ki, majd megáll egy zebránál, s miután a biciklis férfi egy intéssel megköszöni, hogy megállt nagynéném azonnal a gázra lép. 

Az eddig sötétbe burkolódzó szobát röpke pár másodperc alatt megvilágítja a kis éjjeli lámpa, ami az éjjeli szekrényre van helyezve. A halvány bézs színűre festett falakon furcsa ábrázattal jelenik meg árnyékom, ahogy besétálok a fürdőbe, ahol szintén csak a tükör feletti kis villanyt kapcsolom fel. 

Hajamat egy laza kontyba fogom, leveszem magamról a virágos nyári ruhát, majd egy könnyed mozdulattal a barna szennyes kosárba dobom. 

A langyos víz pár perc erejéig kiűzi fejemből a Harryvel, Lolával, s a szüleimmel kapcsolatos gondolatokat. 

Mangó, illetve méz illatúan lépek ki a fürdőszobából, ahonnan amint kinyitom az ajtót hatalmas gőz áradat szabadul ki. Megigazítom a rózsaszín, - fehér pöttyös nadrágként szolgáló pizsamámat, majd elterülök a gondosan bevetett ágyon. Hirtelen jut eszembe a nagynéném által felvetett ötlet, miszerint valahogy ki kell adnom magamból a gondolatokat, mert – ha tetszik, ha nem – be fogok sokallni. 

Végig fut az agyamon, hogy soha nem akartam azok közé a tinédzserek közé tartozni, akik egy keményborítású füzetnek árulják el a legféltettebb titkaikat, - érzéseiket, most mégis úgy érzem; ezt kell tennem. Bármennyire ellenem van az ötlet, hogy naplót kezdjek írni, a következő pillanatban már azon kapom magam, hogy egy apró jegyzetfüzet fölött fekszem, toll van a kezemben, s azon gondolkodok, hogy is kezdjem. 

Azt hiszem, a legjobb lenne, ha a legelején kezdeném, hiszen jó lenne visszaolvasni mit is éltem át ebben az elmúlt egy hónapban, még akkor is, ha minden perc pontosan beleégett az emlékezetembe. 

A legelső vonalra két teljesen sablonos szócskát írok fel, amit miután elolvasok, ismét elbizonytalanodom.

Kedves Naplóm! Olvasom el újra, és újra a papírra vetett, döntött betűkkel leírt két szót. 

Nagyot sóhajtok, a következő pillanatban meg már írom is a bennem kavargó gondolatokat, - érzéseket. Csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok, hogy miket írhatnék még le, s miközben írok, nem egyszer előfordul, hogy úgy érzem, soha nem fogok tudni megállni. 

Megrázom a kezem, a tollat magam mellé rakom, majd elégedetten végig nézek a jegyzettömbbe leírtakon. Végig egyenletesen, szépen írtam, s lassan ugyan, de sikerül rávennem magam, hogy elkezdjem újra olvasni a leírtakat. 

Néha még magam is meglepődök azon, mennyire pontosan emlékszem a legapróbb részletekre is.

Semmit nem hagytam ki, mindent leírtam, s akármennyire hihetetlennek tűnik, s akármennyire nem akarom elhinni… de megkönnyebbültem. Sóhajtok, miközben szememmel még egyszer átfutom a füzetet, majd könnyed mozdulattal az éjjeli szekrény fiókjába dobom azt, s hanyatt fekszem az ágyon. 

Ennél rosszabb nem lehet – gondolom magamban, miközben teljesen elmerülve bámulom a plafont. 

Lassan kezdem érezni a közelgő fejfájás jeleit, így hogy megelőzzem azt, a konyhába megyek, ahol szerencsémre pont belefutok nagynénémbe, aki a kanapén ülve bújja egyik régi könyvét. 

- Azt hittem már alszol – mosolyog rám kedvesen, könyve mögül. 

- Megfogadtam a tanácsod – közlöm vele, miközben előveszem fejfájás csillapítót,  és az ásványvizet a hűtőből. 

- Mivel kapcsolatban? – kérdezi, majd könyvébe beleteszi könyvjelzőt, fejére tolja olvasószemüvegét, s rám pillant. 

- Kiadtam magamból a dolgokat – válaszolok, miután egy korty vízzel sikeresen lenyeltem a gyógyszert. 

- Ennek örülök – mosolyog őszintén. Váltunk még pár szót, burkoltan faggatózik arról, mennyi minden bánt, s kedvesen érdeklődik a felől, hogy vagyok. Igyekszem a legmeggyőzőbben tudtára adni, hogy jól vagyok – még ha ez nem is igaz – hogy minél hamarabb visszamehessek a csöndes szoba által nyújtott védelembe. 

- Én lefekszem. Jó éjszakát – nyomok puszit arcára, majd megvárom, míg viszonozza köszönésem, s eltűnök a szobában. 

Amint belépek az ajtón, fülemet azonnal megüti a már ismert dallam, ami telefonom csengőhangja. Keresni kezdem a rezgő készüléket, majd mikor megtalálom, tekintetem a kijelzőre viszem. 

Ajkaim leheletnyit elválnak, gombóc nő a torkomban, s azon kezdek gondolkodni, mi lenne a helyes. 

- Szia – köszönök bele remegő hangon, mikor ráveszem magam, hogy itt az ideje beszélni vele. 

- Szia – rekedtes hangja hallatán kiráz a hideg, és egy hangyányit még jobban is érzem magam. 

- Már akartalak hívni – töröm meg én a csendet. Nem hazudok, hisz tényleg akartam hívni. Egyszerűen nem éreztem magam elég késznek ahhoz, hogy elmondjam neki mi történt, s hogy „szánalmas” módon bevalljam neki… megszöktem a problémák elől. 

- Sajnálom. Tudom, hogy időt kértél, de nem tudtam várni – sóhajt. Szinte látom magam előtt, ahogy ül a kanapén, s zavartan göndör fürtjeibe túr. Elidőzök azon, hogy rég nem látott mosolyát magam elé képzeljem, így kissé összerezzenek, mikor megszólal: 

- Helly beszélnünk kell! – hangja letört, amitől egy kicsit megijedek. 

- Tudom, sajnálom, hogy eddig megvárattalak. Magyarázattal tartozom – sóhajtok, majd törökülésbe vágom magam az ágyon. 

- Ez mind igaz… de most másról szeretnék beszélni veled. 

Harry szavai millió gondolatot költöztetnek a fejembe, amik könyörtelenül kezdenek el maguk alá temetni. 

- Miről? – kérdezem teljesen megszeppenve. 

- Pontosan tudom, hogy hol vagy – szemem kikerekedik – De nem véletlenül nem mentem utánad – sóhajtok, s kicsit talán el is szomorodok. Hogy miért? Nem tudom, hiszen én akartam távol lenni tőle. Talán arra vártam, hogy utánam jön? 

- Ó – bő válaszom hallatán folytatja. 

- Ma behívtak minket egy megbeszélésre – sóhajt. – A turné próbái két hét múlva elkezdődnek – mondja alig hallhatóan. 

- Vagyis? – kérdezem teljesen ledöbbenve. 

- Vagyis két hét múlva haza utazunk.