2013. szept. 15.

28. Magyarázat

Sziasztok!

Hol kezdjem? Talán először is bocsánatot kellene kérnem, amiért két hétig nem adtam magamról semmilyen életjelet. Higyjétek el, szégyenlem magam - nem is tudjátok mennyire - de egyszerűen nem volt időm írni. A suliban már az első két hét kemény volt, arról nem is beszélve, hogy a két napos hétvégét fél napnak éreztem. Annyi mindent szerettem volna csinálni abban a két napban, hogy a végén semmit nem tudtam megcsinálni, így a blogokat sem tudtam írni. Próbáltam úgy intézni, hogy a héten legalább egy órát tudjak írni, de két hete csak hétvégenként látok laptopot, és lássuk be... az íráshoz bizony szűkségem van rá.
Nem untatlak tovább titeket... biztos jobban érdekel titeket a rész, mint az én kesze-kusza magyarázataim, így csak annyit mondanék, hogy : még egyszer elnézést kérek & JÓ OLVASÁST!

U.I.: Szeretném megköszönni az 59 feliratkozót és a rengeteg támogatást! Ti vagytok a legjobbak!

Puszi, Alice W. 

------

Welcome | via Tumblr
Bár már legalább egy órája hallgatom Harry halk szuszogását, egyenletes szívverését és érzem magam körül óvó karjait, még mindig remegek. Az adrenalin teljesen eluralkodott rajtam, a szívem vadul kalapál a mellkasomban, félő, hogy ha nem nyugszom meg hamarosan kiugrik. Mindezek ellenére a mosoly levakarhatatlan az arcomról, s tagadni sem tudnám; boldog vagyok. A csendes szobában nyugalom honol, csupán barátom halk szuszogása tölti be.
Bárcsak elmondhatnám ezt a fejemben végig futó gondolat tömkelegről is... Próbálok a szuszogásra figyelni, hátha hamarabb elalszom, vagy legalább elpilledek annyira, hogy kikapcsoljon az agyam, de nem megy. Nem tudok másra gondolni, csak az elmúlt egy órára, illetve a minden elmúló perccel közelebb érő búcsúra.
Nem mondok zagyvaságot, ha azt állítom, hogy ezzel az éjszakával egy újabb mérföldkövet hagyhatunk a hátunk mögött, ugyanakkor ez az éjszak is arra a képzeletbeli listára kerül fel, ami miatt nehezebb lesz az elválás. Bolondság, és illúziórombolás, hogy még most is csak azon jár az agyam, ahelyett, hogy átadnám magam a pillanatnak, de nem tehetek róla.
Túl sokat gondolkodtam ezen ahhoz, hogy most csak úgy elfelejtsem - ha csak egy időre is - és teljesen kiűzve magamból az aggasztó gondolatokat csak a jó, - kellemes dolgokra figyeljek.
- Miért nem alszol? - ugraszt ki hirtelen gondolataim által felépített váramból Harry rekedt hangja. Halk kuncogás követi a felismerést, miszerint most még mélyebb a hangja mint általában, de miután megemberelve magam a kérdésére koncentrálok gondolkodni kezdek.
- Nem tudok - válaszolok végül őszintén.
Harry teljes testtel maga felé fordít, lábaink összefonódnak, miközben tincseimet fülem mögé tűrve szemembe néz.
- Bánod, hogy megtörtént? - Harry kérdése meglep. Hangjából, és zavarodott tekintetéből kiolvasható, hogy aggódik a válaszomat illetően, s akármilyen aljas dolog jó érzéssel tölt el, hogy így aggódik ez miatt. Egyáltalán nem bántam meg a történteket, és ezt minél hamarabb közlöm is vele:
- Egyáltalán nem bánom - suttogom, miközben bíztató mosolyt eresztek felé. Szemmel láthatóan megkönnyebbül, teste ellazul. Arca minden kis részletéről süt a fáradtság, valamiért most még alaposabban kirajzolódnak a férfias vonásai, amik játékosan vegyülnek a még gyermeteg vonásokkal, ezzel utálatosan ellenállhatatlanná téve Harryt.
- Utállak - nyögöm ki végül, de Harry hirtelen háromszorosára növő pupilláit látva elmosolyodom. - Utálom, hogy ennyire ellenállhatatlan vagy - kuncogom el mondatom végét. Hamar rájövök, mennyire érzékeny területre tévedtem, így arcomat a párnába fúrva próbálom eltakarni lányos zavarom. Pontosan tudom, hogy elárultam a "gyengeségem" Harrynek, de nem érdekel. Gyermeteg játék veszi kezdetét, miközben Harry a párna védelméből próbál kiszabadítani, miközben én szorosan fogom a kezét.
Halk sóhaj hagyja el számat, mikor egy elvétett számítást követően a tervem nem úgy sül el, ahogy tervezem, s Harry könnyedén felém kerülve hátamra fordít. Durcás maszkomat egészen addig magamon tudom tartani, míg Harry orrát a nyakam és állam vonalához nem nyomja, ezzel csikizve a területet, ami halk kuncogást vált ki belőlem.
Harry eltávolodik tőlem. Összepréselt ajkai, furcsán csillogó szemei kérdéseket vetnek fel bennem.
A hirtelen beállt komolyság meglehetősen furcsa, türelmetlenül várom, hogy Harry végre hangját hallatva beavasson a fejében lezajló dolgokba.
- Gondoltál már arra, mi lesz ha elmegyek? - kérdezi végül. A torkom kiszárad, ajkaimon egy szó se tud kijönni, pedig szinte azonnal rávágtam volna; éjjel-nappal ezen gondolkodok.
- Elég gyakran gondolkodok ezen - vallom be végül mikor már képes vagyok a szavak képzésére. Hangom még mindig harmat gyenge, lélegzet visszafolytva figyelem Harryt.
Csendben mustrál, gondolkodik mit is mondjon. Nem siettetem, bár lassan lyukassá fúr a kíváncsiság, én türelmesen várok.
- Mi lenne ha velem jönnél? - szólal meg végül. Állam leesik - ha lehetséges - mégjobban ledöbbenek mint eddig.
- Ezt hogy gondoltad? - kérdezem, miközben magamban végig játszom a lehetséges válaszokat. Pár másodpercig csak hallgat, majd megrázza fejét és megszólal:
- Nem számít. Felejtsd el - hadarja. Arcán erőltetett mosoly terül el, gyors csókot nyom ajkaimra, majd egy pillanat alatt mellém fekszik.
- De engem érdekel - mászok mellkasára, így fölé kerülve.
- Egyszerűen próbálok megoldást találni. Nem akarok elmenni és itthagyni téged, de hogy itt maradjak az majdnem csak lehetetlen - simítja meg zavartan arcát. Mindketten tudjuk, hogy tény; esélytelen, hogy itt maradhasson.
- Megoldjuk. Hidd el - mosolygok rá, és bár tudom, hogy nem fogjuk tudni hosszútávon tartani a kapcsolatot, valamilyen szinten én is reménykedem és bízok a kapcsolatunkban.
Harry pár másodpercig némán figyel, majd egy bizonytalan bólintást követően hagyja, hogy lemászva mellkasáról mellé bújjak.
- Elhiszem - szólal meg hirtelen, majd egy csókot nyom ajkaimra, és ismét kényelembe helyezi magát.

A kávé jellegzetes illatára lassan éber leszek. A nap gyenge sugarai bántják szemeim, miközben fokozatosan kinyitva azokat felmérem a környezetet. A szoba világos falait, a fotelre ledobott ruhákat. A kissé megviselt ágy azonnal eszembe juttatja a tegnap estét, arcom azonnal piros pírba öltözik. Viszonylag hamar észreveszem, hogy egyedül vagyok az ágyban és ez elkeserít. Szememmel Harryt kezdem keresni, körbenézek a tágas szobában ám barátom kesze-kusza fürtjeit sehol nem látom. Pár perc eredménytelen nézelődés után a takarót lerúgva magamról szállok ki az ágyból egy ruhadarabot keresve, majd miután magamra veszem Harry egyik ingét már indulok is a kinyitott ajtó felé. Az egész lakásban csend van. Talán csak onnan tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy valószínűleg a kávéfőző nem kapcsolt be magától, szóval valakinek kell itt lennie. Lábujjhegyen lépegetek a parkettán, minden helyiségbe benézek ahol esetleg megtalálhatom Harryt.
Azt hiszem, nem lep meg, mikor a konyhába benézve megpillantom magas alakját, mely nekem háttal áll a pultnál. Kezében telefon van, amit a füléhez emel, s némán hallgatja a partnerének mondanivalóját, aminek foszlányait még én is hallom. Nesztelenül közeledek felé, nincs semmi hátsószándékom, most mégsem szeretném ha meghallana.
Halkan ülök fel a magas bárszékek egyikére, lábaimat játékosan kezdem lóbálni a levegőben. Tekintetem Harryre kapom, mikor hirtelen megszólal. Vidám hangja hallatán mosolyognom kell, a halk kacaj ami elhagyja a száját felhőtlen. Ezt követően hosszú búcsúzás következik, amiből arra következtetek, hogy valamelyik közelebbi családtagjával, vagy egy nagyon jó baráttal beszélhetett. Letéve a telefont, még mindig háttal áll nekem.
- Jó reggelt kicsim - hirtelen felém irányított mondata arcon csap. Meglep, hiszen azt hittem észrevétlenül tudtam bejönni.
- Jó reggelt - motyogom halkan, mikor magamhoz térek. Hirtelen kapom azon magam, hogy már felém fordulva közelít hozzám. Arcán féloldalas mosoly pihen, miközben résnyire szétnyítja lábaimat, és beáll a két combom közé.
- Hogy aludtál? - kérdezi, egyik ujjával fülem mögé tűri arcomba lógó tincseimet.
- Jól - mosolygok még mindig, ami miatt kezdem idiótán érezni magam. - Te? - kérdezek vissza.
Harry mosolya szélesebb lesz, halk kacaj hagyja el száját.
- Jól - mosolyog rám. - Múltkor azt mondtad a telefonba, hogy még te is magyarázattal tartozol - szólal meg. Meglep, hogy ez jelen pillanatban miről jutott eszébe, esetleg már régebb óta fel szeretné hozni ezt a témát?
- Igen - sóhajtok. Magamban már fogalmazom a magyarázatomat, amiben mindennek benne kell lennie. Nem szeretnék többé arra figyelni, hogy mit mondhatok Harry előtt egy-két dolgot illetően. Szeretném ha mindenről tudna, még a legapróbb és a legjelentéktelenebb dolgokkal kapcsolatban is. Itt a lehetőség, hogy mindent tisztázzak...