2014. szept. 20.

37. Kételyek közt

HARRY STYLES


Soldier On
2013. július 3.
A Nap már lemenőben van, az ég a narancssárga megannyi árnyalatában tündököl, félő, hogy ma még lesz részünk esőben, ám ez legkevésbé sem foglalkoztat. Tekintetemet szigorúan fehér tornacipőmre szegezem, egyik kezemben bőröndömet, míg másikban utazótáskám pántját tartom, mely a vállamon pihen. Bár, még a bejárati ajtóhoz vezető macskaköves út feléig sem jutottam, máris ismerős arc közeledik felém, amitől azonnal halvány mosoly terül el arcomon, s amitől egy pillanatra el is felejtem, miért is vagyok itt. 
- Kisfiam - anya mosollyal az arcán köszön, szinte azonnal szoros ölelésében találom magam, csak most érzem igazán, mennyire hiányzott az ölelése, az illata; ő maga. Utazótáskámat a földre dobom, hogy szorosabban tudjam ölelni anyát, aki majdnem két fejjel alacsonyabb termetének köszönhetően kis híján eltűnik karjaim között. Anya halk kuncogást hallat magából, kezével simogatni kezdi a hátam. 
- Meglepett, mikor telefonáltál, hogy hazajössz - közli velem azt, amivel informálása nélkül is tisztában voltam. Nem volt tervben, hogy mostanában hazautazom, persze szívesen tettem volna, de mindig volt valami, ami közbejött. Szoros ölelésünknek vége szakad, lehajolok, hogy fölvehessem a földre ejtett táskát, majd követve anyát, a ház felé indulok. 
- Igen, tudom. Változott a programunk, úgyhogy gondoltam hazajövök az utolsó pár napra - közlöm vele a tényeket miszerint a szabadságom utolsó napjait itthon töltöm velük. Anya arcára őszinte mosoly húzódik, arcára van írva, mennyire örül az érkezésemnek, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy azzal is tisztában van, valami oka van annak, hogy itt vagyok. Nem kíváncsiskodik, nem kérdez rá azonnal a dolgokra, ugyanakkor pontosan tudom, hogy előbb vagy utóbb, megfogja kérdezni, mi látogatásom valódi oka. 
- Egyedül vagy? - kérdezem, mikor az előszobából a nappaliba érünk. Az egész nappali csöndes, a kanapén kinyitva egy regény pihen, a hatalmas teraszajtó kitárva, az azt takaró tört fehér függönyöket meglibbenti a kellemes nyári szellő. 
- Igen, de Gemma bármelyik pillanatban befuthat - válaszol anya, miután a falon pihenő órára pillantva megállapítja mennyi az idő. Bólintással reagálok, túlságosan lefoglal a környezetem feltérképezése. Bár, mióta utoljára itthon jártam semmi nem változott, mégis mindent megvizsgálok, kissé olyan érzésem van, mintha ezer éve nem jártam volna itthon, ami tulajdonképpen igaz, csak épp nem ezer év telt el, hanem pár hónap. 
- Összedobok valami vacsorát, mit szeretnél? - anya olvasószemüvegét pólójába törölgetve intézi felém a kérdést, amit hallva azonnal felé fordulok. Egy egyszerű fehér pólót visel, farmert, és az itthoni papucsát, amitől nem hajlandó megválni, pedig már több éves. Arcán szokás szerint kedves mosoly pihen, türelmesen vár válaszomra, ám bármennyire erősen gondolkodom, semmi olyan nem jut eszembe, amit most szívesen megennék. Nemigazán van étvágyam, de mivel nem szeretném megbántani anyát, válaszadásra adom a fejem. 
- Rád bízom - válaszolok, miközben kedves mosolyt eresztek anya felé, aki szinte fél perccel válaszom kiejtése után, már indul is a konyha felé. Eltelik egy-két perc, míg mozdulatlanul figyelem ténykedését, de végül úgy döntök, míg Ő a vacsorát készíti, én kipakolok. Lusta mozdulatokkal sétálok föl a lépcsőn, célomnak régi szobámat tűzöm ki, ami még mindig a folyosó végén lapul. 
Az ajtót lassan nyitom ki, bár pontosan tudom, milyen látvány fog fogadni, kicsit mindig félek attól, mi fog történni ha bemegyek. Ostobaság, tudom jól, hisz semmi nem történhet, mégis így van. 
A szobába beérve, ugyanaz a látvány fogad, mint mindig, mikor beteszem ide a lábam. Kék falak, poszterek a falon, olyan tárgyak az éjjeli szekrényen, amiket nem tartottam olyan fontosnak, hogy magammal keljen vinnem, ha megyek valahová. A szobáról árulkodik, hogy amikor ténylegesen használták, akkor egy kamasz fiúé volt, féloldalas mosoly terül el az arcomon, ha azokra az újságokra gondolok, amiket mindig is az ágy alatt dugdostam, s amikről - remélhetőleg - anya a mai napig nem tud. 
Bőröndömet a fal mellé támasztom, utazótáskámat is a földre dobom, majd szobám ablakához sétálok, ami teljesen kitárva engedi be a szobába a friss levegőt. Mély levegőt veszek, próbálom kitisztítani a fejem, de bármennyire is próbálok uralkodni magamon, szinte viszket a tenyerem, alig bírom ki, hogy ne vegyem elő a telefonomat, és ne hívjam fel a lányt, aki valószínűleg, most mindennél, és mindenkinél jobban utál. 
Idegesen dobolok az ablakpárkányon, ajkaimat fogaim közé véve gondolkodok, vajon mi lenne a helyes. Ha felhívnám, tisztázhatnám a dolgokat, elmondhatnám neki, miért így döntöttem. Ugyanakkor idővel sokkal könnyebb lenne, ha nem hallatnék magamról semmit. Ha nem keresem, talán hamarabb megemészti a történteket, bár mélyen legbelül tudom, hogy megérdemelne egy magyarázatot, amit én mondok el neki, nem pedig egy papírról olvashat el. 
Kezemet farzsebemhez viszem, ám mielőtt elővehetném a készüléket ajtócsapódás üti meg a fülem. A hang irányába fordítom a fejem, de mielőtt bármit is felfoghatnék a látottakból, két vékony kar fonódik a nyakam köré, amik olyan erővel húznak le, hogy kis híján levegőhöz sem jutok. 
Amint felfogom, ki az, aki ilyen erőteljesen üdvözöl, viszonozom a gesztust, kezeimet nővérem dereka köré fonom, hogy szorosabban magamhoz ölelhessem őt. 
- Úristen, el sem hiszem, hogy tényleg itt vagy - Gemma halkan felnevet, amitől nekem is nevetnem kell. Ölelésünknek vége szakad, Gemma egyet hátrébb lép, alaposan végig mér tetőtől-talpig, ezt mindig megcsinálja. Mosolygok, ahogy nézem komoly arcát, miközben többször végigfuttatja rajtam a tekintetét, majd miután megállapítja, hogy semmit nem változtam, elmosolyogja magát. 
- Én is örülök, hogy látlak - nevetek halkan, majd összeborzolva a haját lépek el az ablaktól, egészen az ágyig sétálok, amire fáradtan ledőlök. Az utat - rajtam kívül - szinte mindenki végig aludta, ebből kifolyólag, azt hiszem érthető, hogy nem vagyok valami fitt. 
- Minden rendben? - Gemma követ az ágyig, végül a végében foglal helyet, törökülésbe helyezkedik. Várható volt, hogy ő nem lesz olyan türelmes, mint anya. Nem fog arra várni, hogy magamtól meséljem el, mi történt, amiért ilyen vagyok, Gemma mindig is sokkal következetesebb volt. 
- Igen, persze - hazugságom gyatrábbra sikerül, mint azt vártam, Gemma egekbe szökő szemöldöke azonnal elárulja; nem hisz nekem. - Csak kimerült vagyok, nem tudtam aludni a repülőn - válaszolok végül, mire nővérem bólint, s bár tudom, hogy továbbra sem biztos szavaim hitelességében, ez esetben rám hagyja a dolgot. Tudom, hogy addig fogja kérdezgetni, míg el nem mondom mi történt, de jelen esetben csak az számít, hogy most ne keljen beszélnem róla. Hogy biztos kitudjam kerülni a kérdéseit, én kezdek kérdezősködni, mindenre rákérdezek, mindenről kifaggatom, ami szemmel láthatóan tetszik neki, mindig is szeretett sokat beszélni. 
Próbálok figyelni rá, de egyszerűen minden szava átfolyik az agyamon, semmi nem ragad meg abból, amit mond, pedig minden figyelmemmel rá összpontosítok. Fejemben azonban folyton csak egy név villog, hogy igenis fel kell hívnom, nincs mese, ennyit megérdemel. 
Gondolkodni kezdek. 
Mégis mit mondhatnék neki? A levélben leírtam, miért jöttem el búcsú nélkül, de telefonban nem tudnám ugyanezt elmondani. Nem lennék rá képes, tudom, hogy nincs bennem annyi erő. Nem beszélve arról, hogy mégsem mondhatom azt neki, hogy az önzőségem vezetett ahhoz, hogy csak úgy eljöjjek. Tisztában vagyok vele, hogy milyen nehéz lett volna személyesen elbúcsúzni Hellytől, nem beszélve arról, hogy úgy neki is sokkal több időbe telne kiheverni ezt az egészet. Így azonban, hogy magamra haragítottam, talán hamarabb túl lesz rajta, könnyebb lesz neki. 
- Harry, hahó - Gemma kezeit arcom előtt lóbálva próbálja magára vonni a figyelmem. Fejemet megrázom, szégyenlem magam, amiért nem figyeltem rá.
- Ne haragudj, elbambultam - mentegetőzöm. 
- Igen, azt látom - mosolyog halványan. Látom rajta, hogy nem haragszik, nem csinál belőle ügyet, valószínűleg jobbnak látja nem felfújni a dolgot. 
- Biztos, hogy jól vagy? - hangján hallani lehet, mennyire félve teszi fel a kérdést, hatalmas szemeiben aggodalom csillog. 
- Igen, hidd el. Csak a fáradtság - vonom meg a vállam, szemeimet lehunyva hajtom hátra a fejem. Érzem magamon nővérem pillantását, de túl jó érzés csukva tartani a szemem, ahhoz, hogy ennek véget vessek. Körülbelül fél perccel később azonban muszáj, anya hangja üti meg a fülem, tisztán hallhatóan értesít minket, hogy kész a vacsora. Gemmara mosolygok, aki szintén rám mosolyog, majd libasorban indulunk el lefelé, ahol anya már az asztalt teríti. 
A vacsora kellemesen telik, szerencsére csak a szokásos kérdéseket intézik felém. Elmondom, milyen volt a szabadság, elmondom miket csináltunk, de Hellyt kihagyom a történetből, nem szeretnék róla beszélni. 
Az egyik felem majd kirobban, minden áron elakarja mesélni a Hellyvel töltött időt, minden egyes másodpercet, azonban a másik felem ellenkezik, szilárdan tartja magát ahhoz, hogy csak a saját dolgomat nehezíteném, ha elkezdenék mesélni róla, így végül nem teszem. 
Miután végzünk a vacsorával, segítünk elpakolni, leszedjük az asztalt, Gemma bepakol a mosogatógépbe, míg én és anya a nappaliba megyünk. Mivel elég fáradt vagyok nem tervezem sokáig a virrasztást, ezt anyáék is elfogadják, azonban nyomatékosítják bennem, hogy a részletes élménybeszámolót nem úszom meg, holnap sort fogunk rá keríteni. Egy rövid beszélgetés megejtése után elköszönök, a lányokat magam mögött hagyva indulok el a szobámba, ahol egy gyors zuhany megejtése után fáradtan dőlök le az ágyra. Laposakat pislogok, pilláim egy idő után egyre ritkábban nyitódnak fel, de pár percen belül végül lecsukódnak. 

Egy pillantásnak tűnik az egész, ám amikor egy fél percen belül ismét kinyitom a szemem, kint már teljes a sötétség. A bukóra kinyitott ablakon halk ciripelés hallatszik be, s csupán csak onnan tudom megállapítani, hogy órákat aludtam, hogy a telefonomra pillantva rájövök; hajnali három van. 
Szemeimet dörzsölve fordulok az ablak felé, próbálok visszaaludni, de úgy érzem, mintha egy egész napot átaludtam volna, teljesen kipihent vagyok. Nagyot sóhajtok, nem igazán akarok az éjszaka hátralévő részében forgolódni, így tovább erőlködöm az alvással. Percek telnek el, míg csak forgolódok, teljesen összegyűrök magam körül mindent. Végül a hátamra fordulok, tekintetemet a plafonra szegezem, próbálom teljesen kiüríteni a fejem, de gondolataimat ismét az kezdi bökdösni, ami elutazásom óta, minden pillanatban bennem lappang. 
Helly. 
Fel akarom hívni, de már nem magyarázkodás céljából, egyszerűen hallani akarom a hangját. Hosszú percek telnek el, némán töprengek, vajon mit kéne tennem, ám a végén mindig ugyanoda jutok. 
Nem hívhatom fel, nem lehetek még ennél is önzőbb, hisz ha felhívom, azzal fájdalmat okozok neki, és valamilyen szinten magamnak is. 
Oldalra fordulok, fejemet a párnába fúrom, ismét kételyek közt találom magam, egyszerűen képtelen vagyok eldönteni mi a helyes, és mi a helytelen döntés. 
Végül túl hamar cselekszem, még mielőtt gondolkodhatnék. Telefonomat a kezembe veszem, rutinos mozdulatokkal oldom fel a billentyűt, a telefonkönyvben az előzményeknél azonnal megpillantom Helly nevét. Ám, itt megtorpanok. A hívóképét nézem, ujjamat a neve fölött pihentetem, nem vagyok képes rányomni, és ezzel ismételten fájdalmat okozni neki. 
Jobb lesz beletörődni, elfogadni a döntést, amit egyedül hoztam meg, ahelyett, hogy reálisan végiggondoltam volna a dolgokat, és úgy cselekedtem volna, ahogy azt elterveztük. 
Az időt azonban nem lehet visszatekerni, az embereknek vállalniuk kell döntéseik következményeit, legyen az jó, vagy rossz. 


-*-

Drága Olvasóim! 

Szeretném megköszönni az előző részhez írt kommenteket, illetve pipákat, higgyétek el, nagyon sokat jelent, hogy írtatok! 
Szeretnék elnézést kérni a részben előforduló hibákért, sajnos nem volt időm átolvasni, mint az eddigi részeket. Remélem ettől függetlenül élvezhető volt a rész, próbáltam leírni mi zajlik Harry fejében, azt hiszem, ez sikerült. 
Nem is írnék többet, remélem tetszett a rész, és nem okoztam csalódást! 
További szép hétvégét, 
Ölel, Alice

2014. szept. 14.

36. Elment

HELLY MORE


All I need
A kórház rideg, fehérre meszelt falai barátságtalanul ölelnek körbe, miközben én mozdulatlanul ülök az egyik kényelmetlen műanyagszékben, melytől már majdnem csak mindenem sajog. Próbálok halkan mocorogni, nem szeretném felkelteni Lolát, tekintve, hogy az éjszaka folyamán többször is felriadt, sőt, még én is felkeltettem párszor. Sóhajtva nyújtózok egyet, próbálom kinyújtani elfáradt tagjaimat, miközben arra törekszem, hogy véletlenül se aludjak el. A falon pihenő óra hajnali ötöt mutat, a mutató halk kattogásának monoton ütemét kezdem dobolni a lábamon, hátha így több esélye van annak, hogy ébren tudok maradni. 
Az elmúlt pár órában, - körülbelül azóta, hogy beszéltem Harryvel - semmit nem aludtam, szüntelen gondolkodom, mi oka lehet annak, amiért így viselkedik velem; amiért egyik pillanatról a másikra, ennyire elutasító lett. Hiába szántam ennek kiderítésére több órát, nem lettem okosabb, azonban nyugtalan annál inkább, hisz minél jobban belemásztam ebbe a témába, annál kíváncsibb lettem, mi lehet a valódi oka annak, amiért ilyen velem. 
Többször is a kezembe vettem a telefont, az egyik alkalommal még a nevét is kikerestem a telefonkönyvből, de egyszer sem szántam rá magam, hogy tárcsázzak.
Nem tudom eldönteni, vajon az gátolt meg, hogy nem akartam felébreszteni, vagy esetleg az, hogy féltem attól, mit válaszolna, ha rákérdeznék az engem foglalkoztató kérdésekre. Hamar rá kell jönnöm, hogy bizony a második variációról van szó, magamnak sem szeretném belátni, de ez az igazság.
A már egyébként is kopott körömlakkot kezdem el kapirgálni a körmömről, jelen pillanatban nemigen akad szórakoztatóbb elfoglaltság, az ablakon kibámulást, pedig már meguntam. Ettől függetlenül a hatalmas üvegre viszem a tekintetem, a szürkeség, ami kint lohol, csak még jobban elrontja a kedvem, na nem mintha eddig úsztam volna a boldogságban. Árva esőcseppek folynak végig az üvegen, egy-kettő útját szememmel végigkövetem, majd egy halk sóhaj megeresztése után alsó ajkamat fogaim közé véve gondolkodom tovább. 
Mi oka lehet, amiért ennyire elhidegült tőlem? 
Többször is felmerült már bennem, mi van, ha én tettem valamit, amivel ezt váltottam ki belőle, de akárhogy gondolkodtam, semmi olyan nem jutott eszembe, ami ilyen reakciót válthatott volna ki barátomból. 
Miután ezt letisztázom magamban, ismét a faliórára nézek, ám csalódnom kell; épp csak három perccel mutat többet, mint mikor utoljára rápillantottam. Pár másodpercig gondolkodok, mit csinálhatnék, legalább addig, míg Jake ide nem ér, de ismét ugyanarra jutok, mint eddig minden alkalommal, mikor valami elfoglaltság után kezdtem kutatni. Végül a séta mellett döntök, ami több mint valószínű, hogy a földszinti kávéautomatáig fog tartani, onnan pedig majd vissza ide, ám még mindig csábítóbb az, hogy odáig lesétáljak, mint az, hogy itt üljek egy helyben, és emésszem magam. 
Miután táskámból előveszem a pénztárcámat, elhagyom a kórtermet, a lehető leghalkabban csukom be magam mögött az ajtaját. A folyosókon még alig tartózkodnak rajtam kívül, csupán pár nővér halad el mellettem, míg elsétálok a lépcsőig, ők sem kimondottan vesznek rólam tudomást, egy-kettő kedvesen, ugyanakkor fáradtan rám mosolyog, de ezt követően haladnak tovább, biztos akad elég dolguk. Körülbelül fél perc alatt elérem a liftet, de mivel eszemben sincs lifttel menni, tovább sétálok, pár lépést teszek, máris elém tárul a hatalmas kacskaringós csigalépcső, mely egyenesen a földszintre visz. Ráérősen lépkedek lefelé, néha félreállok, ha valaki jön velem szembe, tekintettel arra, hogy itt mégiscsak én vagyok az, akinek alkalmazkodnia kell, de ezen kívül semmi nem zavarja meg az utamat. 
A földszintre érve sem találok nagyobb tömeget, mint fent az emeleten, de ez nem kimondottan foglalkoztat. Az automatához sétálok, szememmel gyorsan végigszántom a kínálatot, majd végül a citromos tea mellett döntök. Bedobom az árával megegyező összegnyi aprót, majd megnyomom a gombot, és türelmesen várni kezdek. Míg várok, tornacipőm orrát vizsgálgatom, meglepő, mennyire izgalmas látványt tud nyújtani ehhez hasonló helyzetekben. Miután kiveszem a teám megkevergetem, nagyot kortyolok belőle, ám azonnal meg is bánom, a forró folyadék égetni kezdi a számat, köhécselni kezdek, hogy kevésbé legyen kellemetlen az érzés, kisebb nagyobb sikerrel. Meg sem kellene lepődnöm, szokásom akaratlanul is kárt tenni magamban, ehhez már igazán hozzászokhattam volna. A visszavezető út még rövidebbnek tűnik, hirtelen kapom azon magam, hogy máris Lola kórterme előtt állok. Lassan nyomom le a kilincset, igyekszem ugyanolyan halkan bemenni, mint amilyen halkan távoztam, ám amikor belépve megpillantom Lola alakját, ahogy az ágytámlának dőlve kémlel ki az ablakon, már nem törődve annyira a csenddel csukom be magam után az ajtót. 
Barátnőm szemmel láthatóan megugrik a hirtelen ajtócsapódástól, én sem számítottam rá, hogy ekkora hangja lesz. 
- Jó reggelt - köszönök halkan, a hangulathoz megfelelő hangnemben, mikor az ágya mellé lépek. Ismét helyet foglalok a székben, most valamiért kevésbé tűnik kényelmetlennek, mint ezelőtt. 
- Haza mehettél volna, nem kell rám vigyázni - Lola aggodalmasan csillogó barna szemei arcomat pásztázzák, pontosan tudom, mire gondol most. Sosem szerette, ha az emberek maguk helyett vele foglalkoznak, még akkor sem, ha megérdemelte, és szüksége volt mások figyelmére. Mindig azt hitte, az, hogy figyelünk rá, kényszer, nem másért csináljuk, csak azért, mert sajnáljuk. 
- Ne viccelj már. Tudod, hogy nem hagylak itt - válaszolok határozott hangnemmel, teljesen őszintén. Egy kedves, ugyanakkor halovány mosolyt kapok reakciónak, de ez esetben nem is várok többet, az is csoda, hogy tud mosolyogni. 
Annyi kérdés bújik meg bennem, egyszerűen nem tudom, hogyan bírtam ki eddig, hogy nem tettem fel őket, ám most, hogy Lola itt ül mellettem, és tudom, hogy  könnyedén választ kaphatnék a bennem lappangó kérdésekre, szám csukva tartása még nehezebb feladatnak bizonyul. 
- Kérdezz - legjobb barátnőm hangja kiragad a gondolataimból felépített világból, meglep, mennyire ismer már, simán átlát rajtam. Ajkaimat összepréselem, nem kérdezek azonnal, nem szeretnék tapintatlan lenni, nem beszélve arról, hogy fogalmam nincs, hogy is kéne feltennem a kérdést, anélkül, hogy olyan sebet tépjek fel, ami még be sem gyógyult rendesen. 
- Mi történt? - csúszik ki végül az első kérdés; az, ami talán legjobban érdekel. Lola arcára fájdalmas mosoly kúszik, valószínűleg számított erre a kérdésre. 
- Olyan gyorsan gyorsan történt minden, nem is tudom pontosan visszaidézni - hangja a mondat végére elcsuklik, kerek szemekkel néz maga elé, üveges tekintetében mintha leperegne egy emlékeiből összeállított kisfilm. Kezemet az övére simítom, szavak nélkül közlöm vele, hogy nem muszáj beszélnie róla, nem szeretnék én lenni az, aki miatt ismét összetörik. Felállok a székből, könnyed mozdulattal ülök át Lola ágyának szélére, barátnőm azonnal megölel, szorosan viszonozom a gesztust, szemeimet összeszorítva szabok gátat a szememet szúró könnyeknek, egyszerűen elképzelni sem tudom, min megy keresztül. 
Mindketten az ajtó felé kapjuk a fejünket, mikor az kinyílik, az ajtóban álló fiú megjelenése mindkettőnkből mosolyt idéz elő. Jake kissé nyúzott arccal lép be a kórterembe, lassú léptekkel sétál mellénk, és foglal helyet abban a székbe, amiben eddig én ültem. 
- Pihenned kell Helly. Menj haza, nem leszek egyedül - Lola barna tincseit füle mögé tűri, miközben beszél hozzám, hangja gyenge, alig hallható. Jakere pillantok, egy apró biccentéssel erősíti meg Lola szavait, amitől kissé megkönnyebbülök. 
- Délután visszajövök, rendben? - nézek rá barátnőmre, aki aprót bólint, majd ismét megölel. Gyorsan dobálom bele a kipakolt cuccaimat a táskámba, majd belebújok a pulóverembe, elköszönök a barátaimtól, és elhagyom a termet. Mivel még mindig elég korán van, senkinek nem ütközök neki sietős távozásom során, ennek ellenére azonban elég sokan illetnek szúrós pillantásokkal, valószínűleg nem értékelik, hogy rohangálok a folyosón, de ez most nem foglalkoztat. 
Kilépve a kórház hatalmas automata ajtaján fejemre húzom a kapucnit, az égre felnézve megint csak szürkébe öltözött felhőket látok, pár esőcsepp egy árnyalattal sötétebbé varázsolja szürke pulóverem egyes részeit. Miután nagy nehezen sikerül taxit fognom, halkan morgolódva ülök be a hátsóülésre, a középkorú férfi bajsza alól kérdezi meg hová vigyen. Pár másodpercig némán tanakodok, két választási lehetőségem van. 
Végül Harry címét diktálom be, túlságosan látni szeretném már ahhoz, hogy csak úgy haza menjek, és mintha minden rendben lenne, lefeküdjek pihenni. Tudom, hogy amíg nem beszéltem vele, vagy legalább pár perc erejéig nem láttam, nem tudok majd normálisan pihenni egy kicsit, így önző módon, nem törődve azzal, hogy esetleg ő még alszik, hozzá irányítom a taxi sofőrt. 
Körülbelül negyed óra alatt megtesszük az utat, majd miután kifizetem a fuvart, és elköszönök a sofőrtől, már ki is pattanok az autóból, ami szinte azonnal el is hajt. Kapucnimat ismét a fejemre rántom, kocogva megyek át az úton, tekintettel arra, hogy egyre nagyobb a forgalom, várnom kell pár másodpercet, míg alkalmam adódik átmenni. A lépcsőházba könnyedén bejutok, a kódra, amivel be lehet menni, pontosan emlékszem. A barátságos lépcsőházban teljes a csend, senki nem tartózkodik itt rajtam kívül, valószínűleg még mindenki az igazak álmát alussza. 
Kettesével véve a fokokat megyek fel a megfelelő emeletre, először csak halkan kopogok az ajtón, ám amikor rájövök, hogy ezt valószínűleg Harry nem fogja meghallani, hangosabban próbálkozom. 
Több percen keresztül játszom ezt, teljesen eredménytelenül kopogtatok a fa ajtón, ami mögül semmilyen nesz nem hallatszik ki. Zavartan túrok bele a hajamba, elképzelni nem tudom, hogy valaki még a csengő hangjára sem ébredjen fel, bármennyire is alszik mélyen az illető. Alsó ajkamat fogaim közé véve kezdem harapdálni, pár másodpercig még az ajtófélfának dőlve állok, de miután rájövök, hogy valószínűleg most nem fogok bemenni, elindulok lefelé. A lépcsőházajtón kilépve, arcomat megcsapja a friss levegő, megejtek egy ásítást, mielőtt elindulok hazafelé. Ezúttal nem hívok taxit, körülbelül tíz perc alatt elérem az utcánkat, úgy, hogy kényelmes séta helyett, én nagyrészt inkább kocogtam. 
Halkan nyitom ki a bejárati ajtót, reménykedem benne, hogy senkivel ne fussak össze, kellemetlen lenne kimagyarázni merre jártam, és miért csak most jövök haza, tekintettel arra, hogy nemigen kéne beavatni a családból bárkit is abba, miért nem töltöttem itthon az éjszakát. Az előszobában könnyed mozdulattal rúgom le a cipőmet, majd ezt követően indulok el fölfelé, ám amikor a konyhából halk zörej üti meg a fülem, megtorpanok. Hirtelen tör rám a felismerés, miszerint anya mindig ilyenkor indul dolgozni, így hát remélve, hogy nem hall meg, gyorsabbra veszem a tempót, a szó szoros értelmében, felrohanok a lépcsőn, meg sem állok a szobámig, aminek ajtaját azonnal be is csukom magam mögött. Az eddig bent tartott levegőt hosszasan fújom ki, az ajtónak dőlve dobom táskámat az ágy mellé, majd megszabadulok a vizes ruháimtól, és ezt követően, szinte azonnal elterülök az ágyamon. A puha matrac besüpped a súlyom alatt, fejemet párnámba fúrva hunyom le a szemeimet, el sem tudom hinni, hogy végre itt vagyok. Erőt gyűjtök magamon, telefonomért nyúlok, majd miután írok egy üzenetet Harrynek, - miszerint ha felébredt, hívjon fel -  az éjjeli szekrényre rakom a készüléket. Nem telik el sok idő, máris érezni kezdem, mennyire fáradt vagyok valójában. Pilláim ólomsúlyúan nehezednek el, laposakat pislogva húzom magamra a takarót, még hallgatom pár percig az ég halk dörgését, majd lassan elalszom. 

Abban a pillanatban, ahogy pilláimat rebegtetve felnyitom, szörnyű émelygés kerít hatalma alá, ami már így, az első ébren töltött percekben megalapozza a hangulatomat. 
Magam sem tudom, miért érzem magam ilyen rosszul, biztos vagyok benne, hogyha ettem volna valamit az elmúlt egy napban, az most vissza köszönne. Sóhajtok, mikor rájövök; valószínűleg itt van a kutya elásva, már jó ideje nem vittem semmi normális táplálékot a szervezetembe. 
Függetlenül attól, hogy tudom; nem lesz komolyabb baj, óvatosan ülök fel az ágyban, hátamat az ágytámlának döntve hunyom le a szemeimet, pihentetem még őket egy-két percig, majd kezemmel a telefonomért nyúlok, pilláimat felnyitva kezdem vizsgálni a képernyőt. 
Nem sokkal múlt dél, ám ez az információ sokkal kevésbé érdekel, mint az, hogy Harry még mindig nem jelentkezett. Kétlem, hogy még mindig aludna, rögtön az merül fel bennem, hogy valószínűleg nem szeretne felébreszteni, hisz ő is tudja, hogy az egész éjszakát a kórházban töltöttem. 
Egy gyors nyújtózkodást megejtése után kimászok az ágyból, tekintettel arra, hogy az idő csak rosszabb lett kora reggel óta, magamra kapok egy melegítőnadrágot, és telefonomat a fülem és vállam közé szorítva tárcsázom Harryt. Könnyed léptekkel sétálok le a lépcsőn, miközben hallgatom a monoton csöngést, mely lassan visszhangozni fog a fejemben. Szemöldököm összeráncolva veszem el a telefont a fülemtől, gondolkodás nélkül tárcsázom újra, ám ezúttal ismét csak a hangposta jelentkezik. Nem hagyok üzenetet, idegesen dobom a telefont a kanapén elhelyezett díszpárnák közé, nem fogok a hangpostával társalogni. 
Körülbelül fél percembe telik eldönteni, mit is fogok most tenni. Az emeletre rohanok, nagyjából tíz perc alatt szedem össze magam, majd telefonomat felkapva a kanapéról az előszobába megyek, és belebújok a cipőmbe. Mivel senki nincs itthon rajtam kívül, nem szólok senkinek, hogy elmegyek, valószínűnek tartom, hogyha hazaérnek, fel fog nekik tűnni, hogy üres a ház. 
Ismételten azon kapom magam, hogy kocogva teszem meg az utat, egyszerűen nem tudok lassan, ráérősen sétálni, mikor belülről majd' szét rág a düh, amiért nem tudom, mi történik épp Harryvel. Nem reagálnék így, ha nem viselkedett volna velem úgy az elmúlt pár napban, ahogy, de viselkedéséből kifolyólag, azt hiszem teljesen érthető a reakcióm. 
A forgalomnak köszönhetően, több, mint húsz percembe telik elérni Harry lakását, a lépcsőházban ismét kettesével rohanok fel a lépcsőkön, határozottan, - hangosan kopogok be a megfelelő számmal ellátott ajtón, de ismét nem érkezik válasz. Ismét kopogásra emelem a kezem, ám mielőtt öklömmel érinthetném a fát, egy hang megállít: 
- Elment - ismeretlen női hang üti meg a fülem, szinte azonnal a hang irányába kapom a fejem. A negyvenes évei végén járó nő arca ismerős, már láttam párszor, mikor Harrynél jártam. Barna haja körülöleli szív alakú arcát, barna szemei barátságosan csillognak, szeme alatt apró ráncok tudatják az emberekkel, hogy bizony felette is eljár az idő. 
- Tessék? - lihegek, azt hiszem ezt váltotta ki belőlem a futás, és a bennem megbúvó érzelemkavalkád. 
- Körülbelül egy órája hívtak fel telefonon, hogy takarítást kérjenek, és jelezték, hogy ismét meg hirdethetem a lakást - a nő kedvesen válaszol, látom rajta, mennyire igyekszik nem figyelembe venni  feldúlt ábrázatomat. 
- Ez biztos? - hangom elcsuklik, nem igazán tudom hová tenni ezt az egészet, még nem teljesen fogtam fel az információt. 
- Egész biztos - bólint a nő, zavartan tördeli ujjait. - Ha beszeretne menni, most még bemehet. Addig várok a takarítással - szólal meg ismét, majd válaszra nem várva tűnik el saját lakásában. Egy-két perc telik el, egy kulccsal a kezében jön vissza, majd a mögöttem árválkodó ajtóhoz sétál, s a kulcs segítségével könnyedén kinyitja azt. Bátorítóan, halványan mosolyog rám, jelezve, hogy bemehetek, amit körülbelül fél percen belül meg is teszek. Hallom távolodó lépteit, ebből arra következtetek, hogy jobbnak látta, ha egyedül hagy. Bátortalanul lépek egyre beljebb, az egész lakás csöndes, semmi élet nincs benne, olyan üres. Ajkaim elválnak, látásom elhomályosul, ahogy távolról ugyan, de megpillantom az asztalon pihenő papírt, amin egyre jobban kirajzolódnak a rá írott szavak, ahogy közelebb megyek. Térdeim nem bírnak tovább tartani, lerogyok a székre, remegő kezekkel húzom közelebb magamhoz a papírt, a szememből potyogó könnyek sorra áztatják el, ahogy végig olvasom a tartalmát. Zokogni kezdek, mikor a levél feléhez érek, úgy érzem, nem vagyok képes végig olvasni, de mivel majd megöl a kíváncsiság, vajon Harry mit írhatott még, újra olvasni kezdek. 
Érzelmeim sorra törnek ki rajtam, miközben felkapva a papírt ökölbe szorítom a kezem, a levél összegyűrődik, ahogy a kezemben szorítom. Harry hálószobájába rohanok, szekrényét kinyitva bizonyosodok meg róla, hogy ez az egész igaz, nem álmodom. 
A polcok üresen állnak, még őrzik Harry ruháinak jellegzetes illatát, amitől szívem ismét összeszorul. Zokogva hátrálok meg, mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed, olyan érzések kavarognak benne, amit még soha nem éreztem.
Vontatottan csúszok le a földre, hátamat az ágynak döntve hajtom fejemet a térdeimre, próbálok mély levegőket venni. Hangosan zokogok, a kezemben szorongatott levelet teljes erőmből szorítom, azt kívánom, bárcsak ne lenne a kezemben, mikor szétnyitom ujjaimat.
Ám a levél ott pihen, kissé gyűröttebb ugyan, mint ahogy találtam, de ez esetben az az egy ami számít, hogy még mindig a kezemben van. A szavak, még mindig rajta pihennek, könyörtelenül közlik velem az igazságot. 
Mindent kiadok magamból, a könnyeim szüntelenül potyognak, hangosan zihálok, zokogásom hangja vegyül az eső monoton kopogásával. 
Azt hiszem, kénytelen leszek belátni, hogy a mi történetünknek, hivatalosan is itt a vége. 

-*-

Sziasztok Drága Olvasók! 

Biztos nem lep meg Titeket, hogy ezúttal is bocsánatkéréssel kezdem a hozzátok szóló kis monológomat, hisz az eddigiek is, szinte kivétel nélkül azzal kezdődtek.
Nem fogok ismét magyarázkodni, annyi okom volt, hogy nem írtam, hogy talán órákig tartana, míg felsorolnám, arról nem beszélve, hogy Titeket ez legkevésbé sem érdekel.
Nem is pazarolnám tovább magamra a szót;
Nos, mint olvastátok, ténylegesen eljutottunk arra a pontra, mikor Harry és Helly történetének vége. Az igazság az, hogy bár én terveztem folytatást a történetnek, az, hogy tényleg írok-e 2. évadot, csak rajtatok, és a visszajelzéseteken múlik.
Az első évad a 40. részig fog tartani, utána - ha szeretnétek - jön a második évad, azonban ha nem tartotok rá igényt, akkor egy Epilógussal végleg lezárnám a történetet.
A kezetekben van a történet sorsa! Írjatok, vagy pipáljatok, itt az ideje, hogy ténylegesen kifejtsétek a véleményetek a történetről. Itt most nem csak erre az egy részre gondolok, leírhatjátok a véleményeteket mindenről, az egész történetről. Jöhet hideg-meleg, tisztában vagyok a történet legelején, még mennyire kezdő voltam, erre idővel könnyen rájön az ember.
Szóval hálás lennék, ha írnátok visszajelzéseket, és őszintén leírnátok a véleményetek!
További szép napot, 
Ölel, Alice