39. El sem köszöntem tőle

HARRY STYLES

See No More

Fejemben próbálom összeszedni, hogy vajon mindent bepakoltam-e, s bár tudom, hogy ha itt hagyok valamit sem lesz nagy baj, mégsem szeretnék már Londonban rájönni, mennyi mindent felejtettem itt. A bőröndöm az ágyon pihen, hála Gemma segítségének, kivételesen gondosan vannak belehajtogatva a ruhák, nincsenek csak úgy belehányva. Ajkaimat összepréselve gondolkodom, mik azok amikre már biztosan nem lesz szükségem, így bepakolhatom őket a bőröndbe. Észre sem veszem, hogy nővérem ismét a szobában tartózkodik, egészen addig, míg az ablakhoz lépve bele nem kerül a látóterembe. Némán figyelem, ahogy a hűvösre hivatkozva becsukja azt, majd pulcsija ujját ráhúzva kézfejére dől neki a radiátornak.
- Mikor indulsz pontosan? - kérdezi. Halványan elmosolyodok; legalább háromszor beszéltünk ma már erről, de mivel ismerem nővérem igen rövid memóriáját, ezt nem teszem neki szóvá.
- Holnap hajnalban. Hatra itt lesz értem a kocsi - válaszolok közömbösen. Arcomról valószínűleg tisztán leolvasható, mennyire nincs kedvem ismét visszautazni Londonba, de sajnos pontosan tudom, hogy ez nem kívánságműsor. Főleg, hogy az albumfelvétel miattam csúszik pár napot. - Nem láttad a telefonom? - kérdezem szemöldökömet ráncolva Gemmát, miközben megtapogatva nadrágom zsebeit rájövök, ott nincs.
- A konyhapulton van - mondja. - Ja igen, az előbb kerestek - teszi hozzá mutatóujjával érdekes mutogat közben.
- Ki? - kérdezem, figyelmem jelentős részét azonban a bőröndöm összehúzásának szentelem.
- Nem tudom. A telefonod nem írt ki nevet, csak telefonszámot, de a hangja alapján teljesen biztos vagyok benne, hogy lány volt az illető - válaszol Gemma, mire kérdőn pillantok rá. Arca amolyan izgatottan kíváncsi, mosolyából ítélve rögtön leszűröm, hogy most jön a kérdezősködés. Azonban ezúttal nem fogom tudni jóllakatni kíváncsiságát, magam is értetlenül állok a dologhoz, hogy egy női személy keresett telefonon. Akik kereshettek, azoknak a telefonszáma bent van a telefonomban, így kétlem, hogy ismerős lehetett.
- És mit mondott?
- Semmit, elég érdekes volt - húzza el a száját nővérem. - Felvettem, elmondtam, hogy ez a te mobilod, aztán halkan mondott valamit, és letette.
Semmit nem értek abból, amit Gemma elmondd, így kíváncsian indulok el a földszintre, hogy kiderítsem ki volt a rejtélyes telefonáló. Telefonomat kezembe véve dőlök el a kanapén, a tévéből kihallatszó halk zajok törik meg a nappali csendjét. A készüléket könnyedén feloldom, rögtön a hívásnaplót nyitom meg, ahol tényleg ott van az ismeretlen szám kilenc perccel ezelőttről. A számokon gyorsan futtatom végig a tekintetem hátha ismerős, ám ahogy a végére érek visszaugrok az elejére. Mielőtt újra átfutnám megrázom magam, kínomban megejtek egy halk nevetést. Ez nem lehetséges. Mély levegőt veszek, felülök a kanapén, könyökömmel térdemre támaszkodva veszem ismét szemügyre a számokat. Ajkaim elválnak, mikor újra és újra átfutva azokat, nem akarnak megváltozni. A felismerés azonnal belém nyilall, pontosan tudom kinek a telefonszámával nézek most farkasszemet, ugyanakkor nehezen tudom felfogni, hogy tényleg itt van. Miért hívott fel? Miről akart beszélni velem? Miért most?
- Na, neked mond valamit a telefonszám? - jelenik meg hirtelen nővérem, amivel azonnal kiragad gondolatim közül. Nem tudom eldönteni, szeretnék-e válaszolni, mindenesetre egyenlőre nem úgy tűnik, hogy ha akarnék akkor tudnék. Még nem teljesen tértem magamhoz, értetlenül állok ezelőtt.
- Öhm, igen - szólalok meg végül - Egy barát, akiről már ezer éve nem hallottam.
Végül is nem hazudok, így is megfogalmazhatnám a kapcsolatomat, Hellyvel. 
- És nem hívod vissza azt a barátot? - kérdezi Gemma a barát szót kihangsúlyozva. Egyértelműen nem hiszi el, hogy csak egy barátról van szó.
- Már biztosan alszik - mondom, tekintetemet még mindig a telefonszámon tartva. Elég gyenge kifogás, ugyanakkor az agyam jelenleg képtelen jobbat kreálni. - Majd holnap felhívom - ígérem meg felelőtlenül, látva nővérem arcát.
- Helyes - mondja mélyet bólintva, mintha lenne bármi fogalma is arról, ki volt a vonal másik végén.


Talán már éjfél is elmúlt, és függetlenül attól, hogy reggel időben kellene kelnem, én még mindig nem alszok. Folyamatosan agyalok, akármennyire szeretném, egy percre sem tudom kiűzni a cikázó gondolatokat a fejemből. Akárhányszor szögezem le magamban, hogy ígéretem ellenére nem fogom felhívni Hellyt, minden egyes alkalommal felbukkan egy kis érv amellett, hogy igenis felhívjam. A kíváncsiság majd megöl, hogy megtudjam miért szeretett volna beszélni velem, arról nem is beszélve, hogy a jóleső libabőr azonnal végigszalad minden porcikámon, ha arra gondolok, hogy megint hallhatnám a hangját. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy ez egy kétélű fegyver. Sokkal nagyobb fájdalmat okozhatok mindkettőnknek, ha visszahívom. Telefonomat ismét feloldom, nem léptem el a hívásnaplóból, így telefonszáma azonnal a szemem elé kerül.
Vajon mi lehet vele? Változott valamit a külseje, esetleg a személyisége? Nem telt el olyan sok idő azóta, hogy utoljára láttam, de az is igaz, hogy nem tegnap volt.. Pontosan emlékszem rá, hogy néz ki, ahogy arra is, milyen volt mikor utoljára láttam. Tudom, hogy a lehető legrosszabbkor hagytam magára, de csak a későbbiekben akartam megóvni őt a fájdalomtól.
Fejemet az ágytámlának döntöm, abszolút nem érzem magam fáradtnak, mintha most keltem volna fel. Izgatott vagyok, ami tudom, hogy túlzás, mégsem tudom szabályozni. A takarót ledobva magamról indulok el a földszintre, próbálok minél halkabban lépkedni, érzem talpam alatt a meleg parkettát. A földszinten félhomály van, a kerti lámpák fénye a teraszajtón át szűrődik be, ezzel megvilágítva a nappalit. Az egyik fotelben foglalok helyet, ebből tisztán belátni az egész hátsóudvart a teraszajtó átlátszó üvegének hála. Tulajdonképpen magam sem tudom, miért jöttem ide, nem volt maradásom az ágyban.
- Miért nem alszol? - érkezik a kérdés a lépcső felől. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam; nővérem közeledik felém.
- Nem tudom. Csak forgolódtam - vallom be őszintén, miközben szemem sarkából látom, ahogy Gemma helyet foglal a kanapén, lábát közel húzva magához. - Te miért nem alszol?
- Sosem tudtad halkan becsukni a szobaajtódat - válaszol nemes egyszerűséggel, halvány mosollyal az arcán.
- Ne haragudj - kérek elnézést, amiért felkeltettem, bár tudom, hogy nem haragszik.
- Mi van veled Harry? - kérdezi nővérem, mire felé fordulok. Hatalmas szemekkel néz rám, mintha próbálna belém látni.
- Csak nem tudok aludni. Talán a holnapi indulás miatt - teszem az értetlent, mintha nem tudnám, mire gondol pontosan.
- Nem erre gondolok. Hónapokig olyan voltál, mintha kicseréltek volna. Most úgy tűnt, talán újra kezdesz a régi lenni, erre egy telefonhívás megint visszaküld oda, ahonnan indultál. És még csak nem is beszéltél a lánnyal - fakad ki Gemma, mozdulatlanul nézem ahogy csak mondja és mondja.
- Meglepett, hogy felhívott, ennyi.
- De ez nem olyan kellemes meglepetés. Szinte sokkhatás alá kerültél - mondja a végét elnevetve, kis túlzással. Arcomon mosoly terül el, bár abszolút nem vagyok vicces kedvembe, megmosolyogtat, amit nővérem mondd.
- Igen, mert tényleg meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy fogunk még beszélni, azok után ahogy elváltunk - vallom be őszintén, ezzel egyértelművé téve Gemma előtt azt, amit már valószínűleg ő is tudott; a számára ismeretlen lány mindig is több volt nekem, mint egy barát.
- Annyira mégsem lehetett vészes, ha most megpróbált beszélni veled - állapítja meg nővérem, mire kínomban felnevetek.
- Egy szó nélkül hagytam ott. Rendesen el sem köszöntem tőle - mondom egyenesen magam elé bámulva. - Csak úgy otthagytam.
- Valami oka akkor is van annak, hogy felhívott, és én ismerlek annyira, hogy tudjam; majd megöl a kíváncsiság, hogy tudd, mi ez az ok.

38. Menekültem előle

HELLY MORE

I Found

4 hónappal később.. 
A meglehetősen apró szoba ajtaját lábammal rúgom be magam után, mivel kezeimet leköti a rengeteg könyv, amit most vettem ki az iskolai könyvtárból. A könyveket az íróasztalra rakom, egy halk sóhaj megejtése közben szabadulok meg a dzsekimtől, amit az ajtóra szerelt fogasokra akasztok. Tekintettel arra, hogy ketten lakunk a szobában szabad helyben sajnos nem bővelkedünk, ugyanakkor nem panaszkodom, szerencsésnek mondhatom magam egy olyan szobatárssal, mint Jess. A kávéfőzőhöz sétálok, az asztalon pihenő kék bögrémet magamhoz véve töltöm meg a fekete folyadékkal, majd miután megmelegítem és beízesítem, azt kezemben szorongatva ülök le az íróasztalhoz. A kupac legtetején lévő könyvet veszem először magamhoz, szemüvegem feltétele után pedig már fel is csapom a tartalomjegyzéknél, majd laptopom beüzemelése után szorgosan körmölni kezdek. 

Közel fél éve élem a főiskolások, unalmasnak abszolút nem mondható életét, de még csak most kezdek el belerázódni. Be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy ekkora falat lesz. Beletelik egy kis időbe, mire észreveszem az ágyon pihenő telefon rezgését és villogását, elszakadva a jogszabályoktól sétálok el az ágyig a készülékért. Mosoly terül el arcomon, fogadva a hívást emelem fülemhez a telefont. 

- Szia Anya - köszöntöm a vonal másik végén lévőt, mosollyal az arcomon. 

- Olyan sokára vetted fel. Nem zavarlak? - érdeklődik. Mióta eljöttem otthonról szokásunkká vált minden nap hat és hét óratájt beszélni, átrágni magunkat a nap eseményein. 

- Dehogy, csak belemerültem a tanulásba és elszaladt az idő - válaszolok őszintén, miközben az ablakhoz sétálva leengedem a redőnyt. 

- Azt azért nem szeretném, ha nagyon túlzásba vinnéd a tanulást. Tudod, mennyire örülök, hogy végül úgy döntöttél főiskolára mész, de nem örülnék, ha ez minden mástól elvenné az idődet - mondja, hangjából tisztán kihallható az aggodalom. Halványan elmosolyodok óvó hangnemén. 

- Ne aggódj, szánok időt másra is - válaszolok. Anya hümmög egyet, hangneme hirtelen megváltozik, ahogy egy új témába kezd bele. 

- Mikor érkezel pénteken? - kérdezi izgatottan. Gyorsan átgondolom a pénteki napomat, az igazat megvallva még én se tudom a pontos választ erre a kérdésre. 

- Ha minden jól megy, akkor már egy kora délutáni géppel tudok repülni - mondom, őszintén remélve, hogy tényleg úgy alakul a pénteki napom, ahogy tervezem. 

- Az remek lenne. Volt itt apád a héten, örülnének neki, ha meglátogatnád őket is abban a pár napban, amíg itthon leszel. 

Ajkaimat összepréselve hallgatom anyát, imádkozom, hogy még folytassa a mondanivalóját, mivel én nemigen tudok egyenlőre mit mondani erre. Mióta lezárult a válásuk noha tartom apával a kapcsolatot, nem mondhatnám, hogy túlzásba visszük a személyes találkákat. Amikor haza utazok általában összefutunk, de azt is - az én kérésemre - kettesben tesszük, az új élettársát soha nem hozza. Ugyanakkor tény, hogy már legalább egy hónapja kér, hogy adjak egy esélyt ennek az egésznek, és legalább ismerjem meg, még ha nem is leszünk onnantól kezdve a legjobb barátnők. 

- Rendben van, majd felhívom - reagálom le ennyivel. Anya pontosan tudja, hogy állok hozzá ehhez, éppen ezért nem erőltet rám semmit, bár ő is azon a véleményen van, hogy azzal nem veszíthetek semmit, ha legalább megpróbálok egy normális kapcsolatot kialakítani a nővel. Ha másért nem, Apa miatt. 

Nagyjából még tizenöt percet beszélünk anyával, többségében apróbb témákat vesézünk ki. Anya érdeklődik milyen a főiskola, én érdeklődök mi a helyzet otthon. A beszélgetéseink jelentős része áll ebből, de abszolút nem bánom. Örülök, hogy nem maradok le az otthon történtekről, még ha nem is történik sok dolog, jó tudni mik történnek míg távol vagyok. Természetesen anya most sem hagyja ki a szokásos kérdést, miszerint még mindig nincs-e fiú a láthatáron, de ahogy általában, most is csak lereagálom annyival, hogy nem azért jöttem ide, hogy a szerelemmel foglalkozzak. Sőt, inkább menekülni akartam előle. Miután elköszönünk, és letesszük a telefont szemeimet behunyva ülök vissza az íróasztalhoz, a laptopon könnyedén állapítom meg mennyi az idő. Mivel holnap csütörtök, csak tízre kell beérnem a suliba, így miután eldöntöm, hogy holnap délelőttre hagyom a még hátralévő tételeket lecsukom a gépet, és a törölközőmet magamhoz véve vonulok be a fürdőszobába. 

Előre bepakolt bőröndömet könnyedén kapom fel az ágyam mellől, egy gyors pillantást vetve karórámra állapítom meg, hogy már most csúszásban vagyok, legalább negyed órája úton kellene lennem a reptérre, hogy ott se keljen kapkodnom. 

- Mindened meg van? - kérdezi a fürdőszobából kilépve Jess, aki halvány mosollyal arcán nyugtázza kapkodásom. Kapkodva tűrök fülem mögé pár tincset, miközben kézi táskámat átnézve ellenőrzöm, hogy minden szükséges dolgot elraktam-e. 

- Azt hiszem igen - válaszolok egy halk sóhaj közepette. Bőröndömet magamhoz véve, táskámat a vállamra dobva indulok el az ajtó felé. 

- Biztos ne vigyelek ki a reptérre? Talán hamarabb kint lennénk, mint a taxi - szól még utánam Jess. 

- Drága vagy nagyon, de nem kell köszönöm. Vigyázz magadra! - kiáltok még vissza neki, de ezt már a folyosóról. Még utánam kiált valami olyasmit, hogy majd találkozunk, de ezt a távolság miatt már nem hallom tisztán. A lépcsőn lerohanva hagyom el a kollégium épületét, a taxi már ott áll a megbeszélt helyen. Miután a sofőr bedobja a bőröndöm elmondom hova szeretnék menni, és félénken megjegyzem, hogy ha lehet, akkor taposson bele, majd ezt követően mindketten beszállunk, és már indulunk is. A péntek délutáni csúcsforgalom most sem hazudtolja meg önmagát. Körülbelül percenként az órámra pillantok, de ahogy kikeveredünk a dugóból már zökkenőmentes az utunk, a sofőr meglepően rövid időt fut. 

Miután megköszönöm és kifizetem a fuvart, bőröndömet magam után húzva vetem be magam a reptéren tolongók közé, s bár nehezen, de viszonylag rövid idő alatt el is érek a célomig. Jegyemet előhalászva a táskámból várakozok türelmesen, szerencsére már csak percek vannak hátra, és megkezdhetjük a beszállást. Kint már szürkület van, személy szerint úgy gondolom, ilyenkor a legkellemesebb repülni. 

Negyed kilencet mutat a telefonom, mikor a többi utas oldalán kifelé kezdek araszolgatni a reptér parkolójába, ahol valószínűleg már anya vár rám. Ahogy a tömeg lassan kezd szétszéledni megkönnyebbülök, mintha egy hatalmas súlyt vettek volna le a vállamról, soha nem szerettem ha hatalmas tömeg vett körül. 

Arcomon hatalmas mosoly terül el, mikor megpillantom anyát lazán az autó oldalának dőlve, a kocsikulccsal játszadozva. Arcán kiszélesedik a mosoly mikor megpillant, pár lépést tesz felém, hogy minél hamarabb megölelhessen. Szemeimet becsukom, mikor magához szorít. Az, hogy érzem az illatát teljesen megnyugtat, tudom, hogy biztonságban vagyok, úgy érzem magam, akár egy kisgyerek. Mikor elválunk anya mosollyal az arcán simítja meg arcomat, majd kinyitja a csomagtartót, s miután bedobom a bőröndöm és beülünk az autóba már indulunk is. 

Az autóban inkább csak arról beszélünk hogy utaztam, mivel igen hamar kapom magam azon, hogy már be is kanyarodtunk az utcánkba, másra nem nagyon jut idő. 

Táskámat megkönnyebbülten dobom le a kanapéra, szememmel végigszántom az ismerős házat, melyhez annyi emlék fűz. 

- Csináltam vacsorát, gyere együnk - mondja anya, hátamat simogatva vezet be a konyhába. Vacsora közben kellemesen elbeszélgetünk. Mindent kibeszélünk, teljesen más szemtől szemben beszélgetni, mint telefonon. Így sokkal nyíltabb az ember. 

- Találtam pár dobozt a padláson. Akkor vihetted fel őket, mikor szeptemberben utaztál a főiskolára, de nem mertem őket kidobni. Nézd majd át, hogy mi kell belőlük - mondja anya a nappaliba sétálva. 

- Hol vannak? 

- Bevittem őket a szobádba. 

Pár dolgot még megbeszélünk anyával a holnapi nappal kapcsolatban, majd mielőtt még elindulnék felfelé lelkemre köti, hogy holnap ne felejtsem el apát is felhívni. Miután ezt megígérem neki jó éjszakát kívánok, és felsétálva a lépcsőn veszem célba a szobámat. A hófehérre meszelt ajtót könnyedén tárom ki, bent kellemes meleg van és korom sötétség. Sötétben botorkálok el a sarokban pihenő állólámpáig, ami miután felkapcsolom sárgás fénnyel tölti meg a szobát. Az ágyam előtt tényleg ott hever a jó pár doboz a padlásról, mielőtt nekiállnék átnézni őket megszabadulok a farmeremtől és egy kényelmesebb ruhadarabot keresek ki a bőröndből. Mivel tudtam, hogy lusta leszek hozzá, hogy még ma kipakoljak az ehhez hasonló darabokat legfelülre raktam, így nem kell sokat keresgélnem. Magamhoz véve a dobozokat huppanok le az ágyra, az éjjeliszekrényen pihenő távkapcsolóval bekapcsolom a falon pihenő tévét, hogy ne legyen néma csönd körülöttem, majd felnyitom az első dobozt. 

Többnyire még gyerekkorból megmaradt dolgok vannak benne, bár nem egy olyan dolgot is találok amit magam sem értek, miért száműztem a padlásra. Az első dobozzal hamar végzek, elég sok dologról döntök úgy, hogy meg szeretném tartani, eztán jön a második doboz. 

Ahogy elnézem ebben javarészt könyvek lettek pakolva, főleg olyanok, amiket már elolvastam. Mosoly terül el arcomon, mikor az egyik kedvencemet is megpillantom a dobozban. Ez volt az a kötet, ami miatt annyira megszerettem az olvasást. Itt jöttem rá, hogy egy könyv sokkal többet nyújt, mint egy film. A krimit többször megforgatom a kezemben, az első oldalon kinyitva újra elolvasom a tartalmát. Emlékszem mennyire szerettem mikor először olvastam, majd amikor másodszor és amikor sokadszor. Soha nem untam meg. 

Szemöldökömet ráncolva nyitom ki az egyik oldalon, amiben egy papírlap szolgál könyvjelzőként. A papír rongyosra van gyűrve, a könyvet magam mellé helyezve veszem kezembe a rongyos lapot. Ajkaim már az első két szót olvasva elválnak, tekintetemet elkapva a papírról ejtem ölembe azt. Számat harapdálom, nem szeretném még egyszer végigolvasni, ugyanakkor mégis képtelen vagyok rá, hogy csak úgy félredobjam. Valamiért kidobni is képtelen voltam. Szinte hallom a fogaskerekeket a fejemben; megakarok szabadulni az ölemben pihenő levéltől, de a kezeim nem engedelmeskednek, teljesen lefagytam. Tekintetem ismét a kapkodva leírt betűkre viszem, lassan futtatom át rajta a szemem. Annyiszor olvastam el ezt a levelet akkor, hogy majdnem csak minden szavára kívülről emlékszem. Ennek ellenére mégis fáj, ahogy ismét végigolvasom.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt pár hónapban egyszer sem jutott eszembe és soha nem gondoltam rá, de úgy gondoltam, az idő mindent megfog oldani. Nem véletlenül jöttem el otthonról, nem véletlen akartam minél távolabb lenni. A levelet félredobom, hirtelen pattanok fel az ágyról, az arcomon végigfolyó kósza könnycseppet indulatosan törlöm le. Az ablakhoz sétálok, kitárva azt juttatom magam egy kis friss levegőhöz. Nemegyszer emeltem fel a telefont, hogy felhívjam, és a levele ellenére magyarázatot kérjek tőle, de valamiért soha nem tettem meg. Talán túl bátortalan vagyok, túlságosan félek a lehetséges válaszától. Az, hogy így itt hagyott teljesen egyértelművé tette számomra, hogy közel sem voltam annyira fontos neki, mint amennyire ő nekem. Bár, ezt sejtettem már azelőtt is, mindig tett valami olyat, amivel meggyőzött az ellenkezőjéről. De az, hogy képes volt búcsú nélkül, egy levélben leírt magyarázkodással itt hagyni, mindent elárult. Ajkaimat összepréselem, az ablakból ellépve becsukom azt, majd az ágyamhoz sétálok, a telefont határozottan veszem a kezembe. Nem törődöm azzal hány óra van, most érzem magam a legeltökéltebbnek. Bár, a telefonszámát már rég kitöröltem, fejből írom be a számokat. Pár másodpercet hezitálok, mielőtt tárcsáznám, de végül megteszem. A fülemhez emelem a telefont, a monoton csöngést hallgatva ülök fel az ablakpárkányra. Bambán bámulok ki az ablakon, ajkaim elválnak, szemeim elkerekednek, mikor a csöngés váratlanul megszakad. 

- Harry telefonja - szól bele egy számomra ismeretlen hang. Vidám, női hang. Ha nem úgy vette volna fel a telefont ahogy, akkor megnézném, hogy biztos jó számot hívtam-e. - Haló? - szólal meg ismét. 

- Én.. - zavartan dadogok, végül kinyomom a telefont. 

__________________________________________

Több, mint egy év telt el azóta, hogy legutoljára közzé tettem bármit is ezen a blogon. Rengeteg próbálkozásom volt, többször nekiálltam megírni a folytatást, vagy milliónyi variációban, több szemszögből is. Valamiért azonban soha nem ment, mindig megakadtam valahol. Ez az oka annak, hogy egy idő után nem is próbálkoztam, és bár nem feledkeztem meg a blogról, soha nem láttam magam elég eltökéltnek ahhoz, hogy igenis leüljek, és befejezzem a folytatást. Az, hogy tegnap este unaloműzés céljából ismét nekiálltam elolvasni a történetet több dologra döbbentett rá a bloggal kapcsolatban, de arra nem számítottam, hogy hirtelen rám tör az ihlet, és megtudok írni egy újabb részt. Nagyon kellemes érzéssel tölt el, hogy végre sikerült, hiszen nagyon bántott, hogy megakadt ez az egész történet. Szeretem ezt a blogot, annak ellenére is, hogy az elején még tagadhatatlanul komolytalan voltam, és túlságosan elkapkodtam a dolgokat. Ahogy olvastam, fejezetről fejezetre vettem észre a változást. 

A blog jövőjét illetően, vannak ötleteim. Nem is kevés, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy meg is tudom őket valósítani. Mindenesetre nagyon fogok igyekezni, és csak remélni tudom, hogy még nem mondott le mindenki erről a történetről. 

Jó újra azt írni, hogy jó olvasást Nektek, remélem tetszett a 38. rész! ♥