43. Idővel visszatérhet

HELLY MORE

The Reason

Laposakat pislogok, a hirtelen világos bántja a szemem. Úgy érzem magam, mint akit csúnyán fejbe vágtak, kezemmel azonnal fejemhez akarok nyúlni, de még ahhoz is gyengének és fáradtnak érzem magam, hogy a kezemet felemeljem. Lassan megszokom a szobában lévő tompa fényt, kíváncsian pillantok körbe, hogy felmérhessem a környezetemet.
- Anya - motyogom halkan, mikor megpillantom a hatalmas ablaknál, nekem háttal álló szülőmet. Kétségbeesetten tekintek körbe még egyszer a helyiségben, a tudat, hogy egy kórház kórtermében fekszek nyugtalanít.
- Helly, kincsem - lép anya rögtön az ágyam mellé. Kezemet kezébe véve jön közelebb, hogy óvatosan megölelhessen. - Hogy érzed magad? - kérdezi arcomat pásztázva. Próbálom elvonatkoztatni a bennem megbújó rengeteg kérdést az érzéstől, hogy vajon hogyan is érzem magam.
- Nagyon fáj a fejem - szólalok meg végül, miközben szüntelen azon töröm a fejem, vajon hogyan kerültem ide.
- Szólok az orvosnak - mondja, majd homlokomra egy puszit ad, és elhagyja a szobát. Összeszedve minden erőmet tolom feljebb magam, hogy részben ülőhelyzetben lehessek. A halvány levendula színű falakon képek vannak felfüggesztve, legtöbb egy-egy tájkép. Az ágyam mellett egy meglehetősen kényelmesnek tűnő fotel pihen, velem szemben a falnál egy fehér szekrény kapott helyet. Megismerem a rajta pihenő utazótáskát, az enyém. Szemöldökömet ráncolva reagálom le a komód mellé állított bőröndöt, érthetetlen számomra, miért van szükség ennyi holmira. Mielőtt azonban tovább gondolhatnám mindezt a szobaajtó ismét kinyílik, anyát leszámítva egy harmincas évei végén járó, jóvágású férfi lép be a szobába. 

- Hogy érzed magad, Helly? - kérdezi, miközben egészen közel jön hozzám - Édesanyád mondta, hogy fejfájásra panaszkodsz - teszi hozzá ágyam mellett megállva. Erőtlenül bólintok, egyenlőre túl ködös minden.
- Megemeljük a gyógyszer adagodat. Attól egy kicsit fáradtabbnak fogod érezni magad, de remélhetőleg enyhíti a fájdalmat is - mondja halványan rám mosolyogva. Nem reagálok, a szoba hatalmas ablakára pillantok. Eddig nem tűnt fel a kinti időjárás. Szemöldökömet ráncolom, kezdek teljesen összezavarodni. A fák csupasz ágait tépkedi a szél, az ablakot kósza esőcseppek mossák.
- Baj van, drágám? - kérdezi anya értetlen arcomat látva. Hatalmasakat pislogva nézek rá, majd az orvosra aki szintén kissé ijedten néz le rám.
- Mi történt a fákkal? - kérdezem hebegve, mire a két személy egymásra néz.
- Helly? Miről beszélsz drágám? - kérdezi anya közelebb lépve hozzám, kézfejemet simogatva. Kirántom kezemet az övéből, tarkóm fölé emelem egy kicsivel, a fájdalom hirtelen nyilall bele.
- Helly, figyelj rám! - lép közelebb az orvos is. Felé fordulok, szemeim szinte könyörögnek valami magyarázatért. Zsebéből egy zseblámpához hasonló eszközt vesz elő, hunyorítani kezdek, mikor szemeimbe világít vele. - Mi az utolsó dolog, amire emlékszel? - kérdezi az orvos. Gondolkodni kezdek, ugyanakkor a fejemben még mindig élesen érezhető fájdalom nem könnyíti meg a dolgom, grimasszal az arcomon masszírozom a fejem hátsó részét.
- Nem is tudom - vallom be, majd tovább gondolkodok, hátha eszembe jut valami.
- Bármilyen apró emlék is megteszi - mondja anya halkan, takarón keresztül simogatva a lábamat.
- Apa - jelentem ki határozottan, ugyanakkor ijedten. - Apával voltam! A giminél vett fel és mentünk, hogy megbeszéljük a nyári munkát Jasonnel - hadarom, ahogy szépen lassan beugranak a dolgok.

Már lassan egy órája, hogy teljesen egyedül vagyok a szobában. A hó odakint viszonylag nagy pelyhekben esik, és annak ellenére, hogy egyébként imádom a telet, most képtelen vagyok nézni a szállingózó hóesést. A hópelyhek látványa csak még inkább összezavar, milliónyi kérdést tesz fel bennem, amikre tudom, hogy magamtól nem találhatok választ.
Ismét ülő helyzetbe tornázom magam, a mellettem lévő éjjeli szekrényre pillantok, valami jelen esetben figyelemelterelő dolog után kutatva. A fiókokat is kihúzom, feleslegesen. Jóleső sóhaj szalad ki ajkaimon, mikor az ajtó kinyílik, anya halványan mosolygó arccal lép be.
- Hogy érzed magad? - kérdezi, miközben helyet foglal a mellettem pihenő fotelban.
- Az utolsó dolog, amire emlékszem az az, hogy tavasszal a nyári munkámat megyünk elintézni apuval. Ha most kinézek az ablakon, akkor hóesést és karácsonyi világítást látok mindenhol - mondom sokkal udvariatlanabbul, mint ahogy azt anya megérdemelné. - Inkább neked kellene megmondanod hogy vagyok - teszem hozzá kétségbeesett hangon, mire szülőm fátyolos szemekkel pillant rám.
- Helly.. - anyát az ajtóra mért kopogás szakítja félbe. Kelletlenül fordulok az ajtó felé, hogy ki áll a túl oldalán; nem lep meg, mikor az orvos néz be a résnyire kinyitott ajtón.
- Remélem nem zavarok. Elvégeztünk pár vizsgálatot, amik alapján tudok előzetes véleményt mondani - lép be az ajtón. A kezében tartott papírokat méregeti, szemöldökét ráncolja. - Gyakran előfordul a Hellyhez hasonló betegeknél, hogy csak később derülnek ki belső sérülések. Ezek megmutatkozhatnak rögtön a baleset után, de hetekkel, hónapokkal, akár évekkel később is.
- És ez mit jelent? - vágok türelmetlenül az orvos szavába, aki mintha lassított felvételként beszélne hozzám. Borotvaélen táncol az egyébként birka türelmem; a fejem szüntelen hasogat, az orvos húzza az időt és nem mond semmit, pedig tudna mit.
- Ez azt jelenti, hogy az elmúlt másfél évből való emlékeid jelentős részét elveszítetted - közli velem a férfi, egy mély levegővétel után - Hacsak nem az összeset - teszi még hozzá, egyenesen szemembe nézve. Leforrázva érzem magam, ajkaim egyik pillanatról a másikra száradnak ki. Szólni szeretnék, rengeteget kérdezni, de képtelen vagyok. - Ez lehet akár egy átmeneti állapot is, Helly. Az emlékeid nagy része idővel visszatérhet, nem jelenthetjük ki biztosra, hogy már soha nem fogsz rájuk emlékezni. Az emlékezést előidézheti bármi. Egy arc, egy illat, egy ismerős hely, egy ismerős dallam. Bármi. 
Bár hallom az orvos nekem szánt szavait, a felét se fogom fel. Gondolataim folyamatosan akörül kattognak, vajon mi lehet az a többtucatnyi dolog, amire most épp nem emlékszem. Van közöttük rossz emlék is? Olyan is, amivel kapcsolatban egyébként is azt kívánnám, hogy bárcsak meg se történt volna?
- Szeretném tudni, hogy mi történt pontosan - jelentem ki, ezzel reakció nélkül hagyva az eddig hallottakat. Anya hatalmas szemekkel pislog felém, majd egy pillanatra az orvosra néz, s visszapillantva rám bólint.

- Mi történt a lánnyal, akivel voltam? - kérdezem ölembe ejtett ujjaimat bámulva, mikor szülőm a történet végére érve elhallgat. Bár Ő is csak annyi információval tud szolgálni amit másodkézből hallott, a semminél ez is jelentősen több.
- Őt is ebbe az intézetbe szállították, de neki súlyosabb belső sérülései voltak. A baleset másnapján meghalt - hirtelen kapom anya felé a fejem, ajkaim kiszáradnak. Erőteljesen akarok emlékezni, szinte már belefájdul mindenem a próbálkozásba. Nincs előttem a lány arca, akiről anya beszél. Nem emlékszem arra, hogyan halt meg, pedig ott voltam mellette. Nem emlékszem semmire. 
- Hova mentünk, amikor a baleset történt? - kérdezek rá szemöldökömet ráncolva arra az egy dologra, amire anya nem tért ki a történet folyamán. Mindent elmondott amit tudott, erről az egy dologról szót sem ejtett.
- Annak semmi jelentősége nincs - válaszol kissé hadarva, tincseit füle mögé tűrve áll fel mellőlem. - Lemegyek egy teáért. Kérsz valamit? - fordul felém az ajtóból.
- Igen. Azt, hogy válaszolj a kérdésemre - nézek rá határozottan, könyörgő szemekkel. Anya a kilincset markolássza, fejét kissé lehajtva nyitja szólásra ajkait.
- A repülőtérre mentetek, mikor a baleset történt. Nem tudni pontosan, de valószínűleg nem hívtál taxit, hanem a szobatársnőddel indultatok el a repülőtérre - érkezik a válasz. Engem akart elvinni a reptérre? A gondolat, miszerint ha taxit hívok talán mindez máshogy alakul villámcsapásként csap le, szememből arcomon végigfolyva szökik ki az első könnycsepp.
- Az én hibám - mondom elhaló hangon, nem foglalkozva érzelmeim arcomon való megmutatkozásával. Anya az ajtótól ellépve sétál vissza mellém, az ágyam szélén foglal helyet.
- Erről nem te tehetsz, Helly! Ne okold magad - mondja, miközben két kezével közrefogja arcomat. Nemlegesen kezdem el rázni a fejem, ujjaimmal idegesen túrok bele a hajamba. Minden egy pillanat alatt romlott el. Nem emlékszem a lányra, aki miattam halt meg. Nem emlékszem az emberekre, akiket a főiskolán ismertem meg. Nincsenek emlékeim az elmúlt másfél évből. Nem emlékszem senkire, akit az elmúlt másfél évben ismertem meg, és Isten tudja, mennyi emlék és mennyi ember van, akit talán örökre elveszítettem. 

42. Olyan ostoba vagyok

HELLY MORE

Zavartan harapok bele alsó ajkamba, még beletelik pár másodpercbe, mire rá tudom venni magam, hogy megmozduljak. A telefont elemelem a fülemtől, hanyagul dobom az ágyra. 

- Hé, minden rendben? - fordul felém íróasztalától szobatársam, Jess. Szemüvegét leveszi, minden figyelmét nekem szentelve ül le mellém az ágyra. 

- Olyan ostoba vagyok - mondom halkan, talán inkább magamnak, mint neki. Jess kérdőn néz rám, ami teljesen érthető, hiszen semmit nem tud a mostani helyzetről. Mielőtt eljöttem otthonról megfogadtam, hogy a főiskolára nem hozom magammal a nyáron történteket. Senkinek nem fogok beszélni róla, és mindent megfogok tenni, hogy ha elfelejteni nem is tudom, de legalább túl tudjak lépni rajta. 

- Már miért lennél ostoba? - kérdezi, hatalmas kék szemeivel engem bámulva. Megrázom a fejem. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem kötöm össze a múltat a jelennel. Ami volt, elmúlt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ebbe maximálisan beletörődtem, de tudom, hogy hol a határ; és azzal, amit az elmúlt pár napban tettem, igencsak közel kerültem ennek a határnak az átlépéséhez. 
- Felejtsd el - jelentem ki halvány mosollyal a szobatársam felé fordulva. A mellettem törökülésben ülő lány hatalmasakat pislog, de tiszteletben tartja, hogy nem akarok beszélni erről. 
- Fél óra múlva találkozom pár barátommal nem messze innen egy kocsmában. Gyere velünk - néz rám Jess már a fürdőszobaajtóból. 
- Ilyenkor? - kérdezem, automatikusan a faliórára pillantva, ami már lassan a fél tízet üti. 
- Holnap csak kilencre kell bemennünk. Rád fér egy kis kikapcsolódás, és nem leszünk sokáig. Ígérem - győzköd szobatársam izgatott, - kedves mosollyal arcán.
- Rendben van - adom meg magam végül. Bár lelkesedésem fele annyi sincs, mint Jessnek, már az is valami, hogy belementem. 

A helyiség ahová fél óra elteltével belépünk abszolút nem úgy néz ki, mint egy kocsma. Minden modern, meglepően igényes és sehol nem látok ittasan a pultnak támaszkodó alakokat. Mivel hétköznap van alig vannak páran. Két srác biliárdozik, egy középkorú nő a pultban törölgeti a poharakat, csupán egy-két asztalnál ülnek páran. 
- Jess! - hallok meg egy ismeretlen férfi hangot, aki szobatársam hangját üvölti. Automatikusan a hang irányába fordulok, és bár senkit nem ismerek, aki annál az asztalnál ül, megadva magam hagyom, hogy Jess maga után húzva odamenjen hozzájuk. 
- Stílusosan késtél, mint mindig - jegyzi meg az előbb kiabáló srác mellett ülő raszta hajú. Jess csak elmosolyodik, kabátjából kihámozva magát kezd el mindenkinek bemutatni. 
- Ő a szobatársam, Helly. Helly, ők a barátaim; Dale, Matt, Conor és Tyler - mutat rá mindegyikükre. 
- Nagyon örülünk, Helly - szólal meg Tyler, aki a kiabáló volt az imént. - Már vártuk, hogy Jess mikor hoz be a társaságba egy lányt, kisebbségi komplexusa volt szegénynek - szól hozzá Dale is. 
- Vagy lehet, hogy egyedül már képtelen vagyok elviselni a társaságotokat - vág vissza Dalre hunyorítva Jess, mire a borostás srác mosolyogva rákacsint. 
- Gyere, Helly. Ülj le - húzódik beljebb Tyler, ezzel helyet engedve maga mellett. Alig hallhatóan, egy halvány mosollyal az arcomon köszönöm meg neki, amit kedvesen viszonoz.
Azt mondják, az idő gyorsabban telik, ha az ember jól érzi magát. Nos, ezt én is igazolhatom. Amennyire nem volt kedvem csatlakozni Jesshez, most legalább annyira sajnálom azt, hogy a csapat lassan az indulást fontolgatja. Talán másfél órája vagyunk itt, de a hangulat már az első tíz perc után remek volt. Féltem, hogy nem tudok majd hozzászólni a beszélgetéseikhez, mivel új vagyok a társaságba, de igyekeztek mindig olyan témát felhozni, ami független, így én is hamar felengedtem.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Helly. Remélem máskor is velünk tartasz - lép oda hozzám Tyler, aki ez este folyamán végig gondoskodott arról, hogy egy percre ne érezzem magam kívülállónak.
- Én is örülök - mosolygok vissza az italtól már kissé bamba srácra, aki fáradtan csillogó barna szemekkel vizsgálja arcomat.
- Megbántad, hogy eljöttél? - kérdezi szobatársam, már a kollégium felé sétálva. Arcomra mosoly csúszik, némán rázom meg a fejem. Jess elégedetten kezd el mosolyogni, egyértelműen büszke magára, hogy ki tudott rángatni a négy fal közül.
- Kapd össze magad, csajszi. Életed legszebb éveit ne arra pazarold, hogy olyan miatt szomorkodsz, akinek valószínűleg eszébe sem jutsz - mondja Jess vakon, hiszen fogalma sincs az engem körülvevő helyzetről. Ennek ellenére beletrafál a dolgok lényegébe; hatalmas igazság, amit mond.

1 héttel később... 

Szemüvegem mögül bámulom az idősödő professzort, ahogy már megszokott helyén artikulálva prédikál. Bár tollamat a kezemben tartom, a dátumon kívül még egy sort sem írtam le. Gondolataim minden körül forognak, csak akörül nem ami körül kellene.
- Befejeztük mára.
Nagyokat pislogok. Ez az első mondat, ami ma eljut a tudatomig; villámcsapásként ér a felfedezés, miszerint a mai nap folyamán semmi értelmeset nem tudhatok magam mögött. Füzetemet és tollaimat a táskámba dobva indulok el kifelé, szeretnék minél hamarabb visszajutni szobám biztonságos falai közé.
A kollégium folyosóin sokan jönnek velem szemben, sokuk bőröndöt húzva maga mögött hagyja el az épületet. A hosszú hétvége miatt sokan utaznak már most haza, én azonban velük ellentétben ráérősen sétálok vissza szobámba. A gépem csak este indul, így ráérek összepakolni és kényelmesen elindulni a reptérre.
- Akár itt is maradhatnál - dörmögi ágyán fekve Jess, akinek meggyőződése volt, hogy a hosszú hétvége alkalmával előhozza a laza, - bulizós énemet. Ez a terv azonban kudarcba fulladt, mikor anya felhívott, hogy fontos lenne hazamennem, ezért örülne, ha a megbeszéltekkel ellentétben, haza utaznék. Ez lett volna az első alkalom, hogy nem utazom haza az éppen adandó alkalommal, de az igazat megvallva sokkal szívesebben pihenném át ezt a négy napot, minthogy esetleg szórakozóhelyről szórakozóhelyre járva egy percet se pihenjek.
- Majd legközelebb - mosolygok szobatársamra, aki duzzogást játszva húzza el ajkait. Mosolygok gyerekességén, senki nem gondolná róla, hogy már közel húsz éves.
- Rendben van, de akkor én viszlek ki a reptérre - jelenti ki határozottan, és már pattan is fel eddigi fekvő helyzetéből. Először ellenkezni akarok, ám látva határozott arcát úgy gondolom inkább nem szállok szembe vele, egyszer belemehetek egy ilyenbe is.
- Jól van - adom meg magam. Telefonomra pillantva állapítom meg, hogy itt az ideje indulni, majd bőröndömet magam mögött húzva hagyom el a szobát. Jess mögöttem jön, kulcsával bezárja az ajtót, majd közvetlen egymás mellett sétálva indulunk el.
- Minden rendben? - kérdezi Jess már az autóban ülve, egy pillanatra felém fordulva. Hümmögök egyet, miközben elszakítom tekintetemet az ablakról, amin egész eddig bambán bámultam kifelé.
- Csak elbambultam - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, mire a vezetőülésben ülő bólint egyet. Halvány mosoly fut át arcomon, miközben azt figyelem Jess milyen pontos odafigyeléssel vezeti régi kis autóját. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen óvatos és precíz.
- Mióta van jogsid? - teszem fel hangosan a kérdést, ami megfogalmazódik bennem, miközben figyelem.
- Már lassan három éve - mondja büszkén, miközben megáll egy kereszteződésben a piros lámpánál. Mosolyogva fordulok ismét az ablak felé, bambán nézem az utcai életet, ami épp most kezd csak beindulni. A hideg ellenére sokan vannak az utcán, még a szemerkélő eső sem zavarja őket. A lámpa zöldre vált, Jess pedig gázt adva az autónak indul el.
- Jess.. - fordulok oda hozzá, ám mondatomat belém folytja a látvány, ami Jess mögött fogad. Hirtelen minden lelassul. Jess felém fordul, kérdőn nézi meghökkent arcomat, de mielőtt egy szót is szólhatnék megtörténik a baj. Szememet becsukom a hatalmas ütközés hatására. Fel sem fogom mi történik körülöttem; azonnal elsötétül minden.