16. Meglepetés

Sziasztok! :)
Nem sok mindent tudnék hozzáfűzni ehhez a részhez.
Talán csak annyit, hogy személy szerint talán a kedvencemként lopta magát a szívembe.
Nem tudnám megmagyarázni miért,de elnyerte a tetszésem, s bátran kijelenthetem, hogy ilyen ritkán van.
Remélem nektek is tetszeni fog, s továbbra is írtok megjegyzést.




 Puszi, Alice W.

- Igazán elárulhatnád hová megyünk – ismételtem, az elmúlt tíz percben tucatszor elhangzott mondatot. 

- Ne legyél ilyen kíváncsi – Harry jó kedélyűen kuncogott mellettem, s tekintett néha rám. 

- Mintha azt mondanád a víznek, hogy ne legyen nedves – pimaszkodtam. Barátom száját jóleső kacaj hagyta el, miközben lefékezett egy piros lámpánál. 

- Menthetetlen vagy – mosolygott. Csak sóhajtottam egyet, mivel nem igazán tudtam volna bármit is mondani. 

Gondolataim elkalandoztak, s csak akörül forogtak, hogy hova megyünk. Ismertem a várost, talán jobban mint a tenyeremet, de mikor Harry az egyik mellék útra kanyarodott, elvesztettem a fonalat, s már nem tudtam volna azonosítani azt, hogy hol vagyunk. Egy másik helyzetben biztos megkérdeztem volna hova megyünk, de tudtam nála felesleges próbálkoznom. 

Nem mondhatom máshogy, élvezi ha láthatja, ahogy a kíváncsiság lyukat fúr az oldalamba, s külön öröm neki, ha Ő tesz olyat ami kíváncsiságot ébreszt fel bennem. Egy durcás pillantást vetettem felé, amit ő csak fél szemmel látott, majd tekintetem vissza vezettem az ablakra, amin kinézve a nap elnyúló sugarait láttam, ahogy lassan, - egyenletes tempóval egyre lejjebb megy, s előbb vagy utóbb eltűnik a horizont mögött. 

Az idő úgy 9 óra körül mozoghatott, de a kinti hőmérséklet még mindig kellemes volt, így nem fáztam mikor egy számomra ismeretlen helyen kiszálltunk az autóból. Harry mellém jött, és ujjait összefonta enyémekkel. 

- Ne legyél ilyen morcos – szólalt meg pár perc néma csönd után. Rekedt hangja villámcsapásként ért, s egy pillanat alatt bombázta szét az eddig összeszedett gondolataimat. Gyorsan összeszedtem magam, s kínzó lassúsággal ránéztem. 

- Nem bírom ha elmondod, hogy van valami amit nem mondhatsz el – adtam hangot, elég bonyolultnak, s értelmetlennek hangzó gondolataimnak. Harry száját kacaj hagyta el, majd egy leheletnyi komolysággal rám nézett. Pár idegtépő másodpercig csak nézett, bár ezek a másodpercek hosszú óráknak tűntek. 

- Már nem kell sokat kibírnod – mosolygott rám őszintén. Mosolya megnyugtatott, de kis gödröcskéiben még ott bujkált, hogy felettébb élvezi a helyzetet, s hogy ennyire felcsigázott. Megadóan bólintottam, s sétáltam tovább az oldalán végig a hosszú ösvényen, ami egyenlőre titkos helyre vezetett. 

Az öregebbnél öregebb fák fáradtan hajoltak fölénk, egy-kettő ága talán össze is ért a fejünk fölött, miközben mi egymásban elmerülve sétáltunk a rengetegbe. Elképzelni nem tudtam hová megyünk, vagy hogy Harrynek milyen tervei vannak, de az igazat megvallva hatalmas kő esett le a szívemről mikor egy elég nagy, házat pillantottunk meg a hosszú ösvény végén, fent a dombon. Jobban megnézve a házat, tudtam kinek a háza volt, hiszen a gyerekkori emlékeim hamar feltörtek bennem. Érthetetlen volt, miért nem ismertem fel az ide vezető utat, s az erdőt, de ezen nem volt időm tovább gondolkodni, hiszen egy szempillantás alatt a hatalmas, már-már korhadt fa ajtó előtt álltunk. Nagy levegőre volt szükségem, hogy ne érzékenyüljek el a sok emlék hatására. Azokra az emlékekre, amiket mindig magamban fogok őrizni, s amiket semmi pénzért nem lennék hajlandó a múltba dobni. 

- Minden rendben? – Harry jellegzetes hangja ismét megugrasztott, de jó volt hallani. 

- Persze – válaszoltam azonnal. 

- Csak utánad – mosolygott kedvesen. Egy pillanatra ledermedtem attól a szédítő mosolytól, ami már annyiszor pihent arcán, de azt hiszem most tűnt fel igazán, mennyire tökéletes, s mennyire szeretem mikor arcán viseli. Lassan ráeszméltem, hogy az előttem álló fiú, azzal a gyönyörű mosolyával épp arra vár, hogy be mennyek a házba. Egy nagy levegővétel kíséreteben a kilincsre tettem a kezem, s komótosan le is nyomtam azt. 

A nap mostanra teljesen eltűnt a horizont mögött,s helyette a csillagok sokasága fedte be a sötét, - végtelennek tűnő eget. Az ajtó halkan nyikorogva nyílt ki előttem, s tárta elém a kintinél is nagyobb sötétséget, amit szemem először nem igen akart befogadni. Mindenáron kereste a kis fényt, ami betekintést nyújthat az el nem múló sötétben. Szinte reflexszerűen fordultam meg, hogy Harry kezéért nyúljak, de ekkor a villany egy kattanással felvillant, s az elém táruló látvány sokként tárult a szemem elé. 

"MEGLEPETÉS" kiáltotta mindenki, s én csak álltam, s néztem azt a hatalmas tömeget, ami összegyűlt itt miattam. Csak egy mosolyt tudtam magamra varázsolni, de azt hiszem az többet mondott minden szónál.

Tekintetem végig vezettem az embereken, ahol nem egy ismerős arcot véltem felfedezni, de bőven volt olyan is akit nem ismertem, s csak reménykedni tudtam, hogy egyszer látom őt. 

- Boldog Születésnapot – súgta fülembe Harry. Meglepett mikor felfogtam, hogy hátulról átölelt, s gyors puszit lehelve arcomra súgta fülembe mondandóját. Mindenkinek az arcán ezer wattos mosoly pihent, és mérget vettem volna rá, hogy az én arcomról sem lehetett volna levakarni a mosolyt, ami tiszta szívből jött. 

- Boldog Születésnapot! – jött oda mosolyogva Lola, hogy megölelgethessen. 

- Köszönöm – suttogtam, s viszonoztam ölelését. 

- Mr. és Mrs. Lawrence lánya belement, hogy itt legyen a bulid, feltéve ha nem teszünk nagy kárt – mosolygott, s láttam a szemében, hogy elérzékenyült. Hiába is... Egy gyerekkort nem lehet csak úgy elfelejteni, főleg ha olyan eseménnyel teli, és izgalmas mint amilyen a miénk volt. Tisztán él bennem a nap, mikor leestem Mr. és Mrs. Lawrence legnagyobb cseresznyefájáról, és eltört a karom. Vagy mikor ők vigyáztak rám, míg anyáék munkába mentek. Az ilyenek egytől-egyig bennem maradtak, és soha nem is fogom elfelejteni őket. 

Felbecsülhetetlen élmény lesz majd elmesélni a gyerekeimnek, esetleg az unokáimnak ezeket az emlékeket, még akkor is ha esetleg ez untatni fogja őket.

Lola és én itt nőttünk fel. Az öreg Lawrence házaspár szerette a gyerekeket,s minden időt kihasználtak mikor velük lehettek. 

Rájöttem, hogy nem ez a legalkalmasabb idő arra, hogy nosztalgiázzak így pislogtam párat, majd fogadtam a felém irányult öleléseket, s a folyamatosan érkező "Boldog Születésnapot" szöveget, aminek hallgatása közben rájöttem, hogy még soha nem mondták nekem ennyien egyszerre. 

Sokáig tartott mire mindenkinek köszöntem, vagy esetleg bemutatkoztam, de nem bántam, hogy ez ennyi időbe telt, hiszen ők még több időt pazaroltak rám, s ez megdobogtatta az ember szívét. 

- Köszönöm – mondtam alig hallhatóan Harrynek, mikor egy kicsit ismét kettesben maradtunk. 

- Micsodát? – értetlenkedett. 

- Mindent – adtam magyarázatot. Túlzásnak tűnhetett a "mindent" kifejezés pedig nem volt az. Sok mindent köszönhettem Harrynek, hiszen ha csak egy nyárra is, de megváltoztatta az életem. Sőt, nem túlzás azt mondani, hogy örökre megváltoztatta az életemet. Biztosra veszem, hogy sokáig emlékezni fogok az együtt töltött napokra, percekre, s felejthetetlen pillanatokra. 

- Nem kell megköszönnöd – válaszolt halkan. Nem volt igaza... Meg kellett volna köszönnöm, hogy élményekkel tette gazdagabbá az életem. Hogy olyan szülinapot rendezett nekem, ami nélküle valószínűleg soha nem lett volna. Hogy nem arra törekedik, hogy minél előbb ágyba vigyen, hanem, hogy velem legyen. 

Elgondolkodtató, mennyire más mint azok akiket eddig tökéletesnek tartottam. Akik eddig felkeltették az érdeklődésem egy buliban, vagy az utcán. Mosolyognom kellett, noha én sem tudtam, hogy a hirtelen mosolygás miért tört rám. Közelebb hajoltam, s megcsókoltam barátom aki szemmel láthatóan elmerült gondolataiba. 

- Gyerünk befelé tubicáim – hallottuk meg Louis jellegzetes hangját, ami mindkettőnk arcára mosolyt varázsolt. Az öreg pad amin eddig ücsörögtünk kicsit nyekergett, mikor felkeltünk róla, s félő volt, hogy szét esik, de végül egyben maradt, s tartotta magát. Ahogy a füvön sétálgattunk a tornác felé, egy pillanatra eszembe jutott valami. Vissza pillantottam az öreg fűzfa alatt álló padra, s szemem előtt akaratlanul is feltűntek a múltból való képek, ahogyan Mr. és Mrs. Lawrence egymás kezét fogva ülnek a padon, s csak élvezik a kellemes, -nyári levegőt. Szép és megható pillanatok egyike volt, ahogy ültek, s csak élvezték egymás társaságát. Kizárták a külvilágot.. Csak egymásért voltak, s csak egymásnak éltek.

15. Harry Styles

Sziasztok! :)
Először is szeretnék elnézést kérni, hogy csak most jelentkezem.
Tényleg sajnálom, de mint említettem zsúfolt volt a programom.
Mindenesetre most itt van az új rész, ami eléggé bele mászik Harry fejébe..
Remélem tetszeni fog,és továbbra is írtok megjegyzést :) 

Puszi, 

Alice W.

HARRY STYLES

A hőmérő a 37°C – t ütötte, a nap hosszú sugarai jólesően simogatták az embert. Sötétített lencséjű napszemüvegem ellenére vakító volt már csak a nap felé nézni is, így tekintetem inkább az ölemben alvó lányra vittem. Személy szerint nem akartam a szülinapját a hátsó kertben, egy pléden tölteni, de Ő azt mondta tökéletes neki. Jót mosolyogtam a gondolaton, hogy az esti programot nem fogja tudni felborítani, és ez mennyire szekírozza majd makacsságát. Ha még engem meg is tudna győzni a többieket biztosan nem. Persze biztos náluk is próbálkozni fog, de annak örülnék a legjobban, ha egyszerűen bele menne, és nem akarna tiltakozni. Általában nem szívlelem, ha egy lány ilyen makacs, de ebben az esetben ez más volt.. Szerettem mikor makacskodott, hiszen ez is azt mutatja, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy ki vagyok. Ezt persze úgy értem, hogy nem érdekli, mennyire vagyok híres. 

Ugyan úgy makacskodik, pimaszkodik velem, mint bárki mással, és ez tetszik. 

Nem volt vele könnyű dolgom, hiszen nyugodtan mondhatom, hogy a legelső találkozásnál utált, és abban is biztos vagyok, hogyha nincs aznap este az ami, akkor most nem itt tartunk. 

Valószínűleg még most is utálna, és nem is állna szóba velem. Nem mondom, hogy már feladtam volna a nála való próbálkozást, de biztos, hogy elbizonytalanodtam volna. 

Mostanában elég sokszor elgondolkodtam ezeken a „Mi lett volna ha..” dolgokon. 

Sokszor megfordul a fejemben mennyi a „ha” és mennyi minden lenne most másképp, ha egykét dolog csak egy kicsit is máshogy történik. Furcsa, de abba is bele gondoltam mi lett volna, ha nem indulok el Helly után, akkor este. Nem egyszer futott végig az agyamon mi történt volna vele. Tudom ugyan, hogy nem az én hibám lett volna, ha nem megyek utána, de valamelyik részem biztos volt benne, hogy magamat hibáztattam volna. Isten tudja miért. Rossz volt akkor annyira kétségbeesettnek látni.

 Olyan tehetetlennek. 

Jobban bele gondolva nem is tudom miért mentem utána. Talán tisztázni akartam vele a dolgokat. 

Azt, hogy miért olyan velem amilyen. Azt, hogy legalább ismerjen meg, hogy ne ítélkezzen. 

Nem került rá sor. Jól esett, hogy akkor bízott bennem. Velem maradt. Hagyta, hogy vele legyek és ugyan veszekedtünk, de beszélgetett velem. Tisztában voltam, és most is tisztában vagyok vele, hogy akkor csak azért volt velem, mert félt. Nem akart egyedül maradni, ami teljesen érthető. 

Végig gondoltam mindent. Az első találkozástól, onnantól, hogy megláttam a bolt előtt pakolni. 

Az igazság az, hogy nem tudtam rajta kiigazodni. Általában ha látok egy lányt, azonnal megmondom róla, hogy milyen fajta fiúkat szeret. A rámenőset, a kedveset, a romantikust és a többi. 

De róla nem tudtam megmondani… 

Egyszerűen nem láttam bele, és ez annyira zavart, hogy majd bele őrültem. Bizonytalan voltam mikor oda kiabáltam neki, s még bizonytalanabb lettem mikor lerendezett egy szemforgatással. 

Bár láttam a szemeiben, hogy tudja, ki vagyok nem érdekelte, s ez annyira felvillanyozott. 

Bár már akkor tudtam, hogy nyár végén elmegyek, de annyira más volt.. Meg kellett ismernem. 

Most meg.. Itt vagyok a hátsó udvarban. Ő az ölemben fekszik, s halkan szuszog, miközben én azon töprengek mi lesz velünk másfél hónap múlva. Fogok neki annyira hiányozni, mint amennyire Ő fog nekem? Vajon fog mesélni rólam a barátainak, vagy esetleg a szüleinek? El fogja mondani mennyire fontos volt nekem, hogy mennyire fontosok voltunk egymásnak?  Egyáltalán tisztában van vele, mennyire fontos nekem?! Ez egy jó kérdés, amire valószínűleg csak Ő tudna válaszolni. 

Ahogyan arra is, hogy mit érez irántam. Nem tudnék tisztán,- érthetően beszélni az érzéseimről tekintve, hogy összezavar az is, ha meglátom vagy meghallom a nevét. Persze azonnal elkap a borzongás, az idegesség és ez minden a jó értelemben. Nem tudnám megmagyarázni mit vált ki belőlem a közelsége, az, ha rám mosolyog, vagy az, amikor esetleg pimaszkodik. 

Olyankor elgondolkodok, hogy lehetséges az, hogy ennyi idő alatt ilyen dolgokat váltson ki valaki a másikból? 

Ezek szerint biztosan lehetséges. 

Csak tudnám, hogy Ő hogy van ezzel. Vagy lehet, hogy nem is akarom tudni?! Miért vagyok bizonytalan?! 

Vajon közre játszik az, hogy érzem rajta is a bizonytalanságot? Azt, hogy nem biztos magában. 

Teljesen biztos vagyok benne, hogy az ő fejében is megfordult már, hogy könnyebb lenne- e, ha már most „elbúcsúznánk” egymástól. Ez bennem is felmerült már, de egyszerűen nem tudtam bele gondolni, hogy bármikor szembe jöhet velem az utcán. Vagy esetleg bárhol máshol láthatom, és nem mehetek oda hozzá, hogy meg öleljem, vagy esetleg megcsókoljam. 

Ez a gondolat teljesen meggátolta, hogy tovább mélázzak ilyeneken, s ezt nem bántam. 

Ki akartam használni azt az időt, amit még együtt tölthetünk, mielőtt elutazom, s Őt a hátam mögött hagyom. 

Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy csak úgy fogom magam és elmegyek. Itt hagyom Őt, az itt megismert embereket, - barátokat. Üresség fogott el mikor arra gondoltam, hogy nem látom többet, hogy nem lesz része többé az életemnek. Arról nem is beszélve, hogy mit gondolhat Ő. 

Valószínű meg van róla győződve, hogy én egyik napról a másikra elfelejtem őt, s hagyom, hogy a múlt is egy pillanat alatt feledésbe merüljön. 

Lehet egy év, vagy kettő, esetleg három. De lehet egy hónap is. A mi esetünkben másfél, akkor is megmarad az emberben. Főleg, ha olyan emlékezetbe égő, mint amilyen a Hellyvel eltöltött idő. 

Ezt egyszerűen nem lehetne könnyen elfelejteni. 

 Nem fogok keríteni.. Sok barátnőm volt már, és valószínűleg még sok is lesz, de abban biztos vagyok, hogy nem lesz olyan, aki olyan lesz, mint Helly. Ahogy minden lány, úgy Ő is kivételes, de Ő máshogy, mint a többiek. 

Vajon lesz még olyan lány, akinél ezt fogom érezni? Aki már az első pillanattól megfog, és aki ennyire kiszámíthatatlan, mégis ellenállhatatlan lesz számomra?  Kötve hiszem, mégis reménykedem benne. 

Ahogy abban is, hogy egyszer még látjuk egymást. Ki tudja? Talán egyszer majd szembe jön velem London egyik utcáján, vagy össze futunk egy másik városban. Amit eddig mesélt magáról nem olyan, aki egy helyen meg tud maradni sokáig. Ma lett 18 éves.. Innentől senki nem gátolhatja meg semmiben. 

 Megráztam magam egy kicsit, épp, hogy ne keltsem fel a még mindig nyugodtan alvó barátnőmet. 

Miért mélázok már most a búcsún? 

Nincs itt az ideje. 

Még nincs. 

Most még ki kell élveznem az időt, míg vele, lehetek. Azt, hogy láthatom, s azt, hogy még van másfél hónapunk. 

Ez jobban bele gondolva kevésnek tűnik, de egy nap alatt is történhet megbélyegző dolog. 

Így állok hozzá..

14.Soha nem adod fel

Sziasztok!

Nem tudok sok mindent hozzáfűzni ehhez a részhez, úgyhogy kellemes napot és jó olvasást!

Puszi, 

Alice W.

Makacsul próbáltam szabályozni, s megfékezni gondolataimat, amik már közvetlenül ébredés után Harry nemsokára bekövetkező elutazásához fűződtek. A függöny résein utat törtek maguknak a még gyenge napsugarak, amik felébresztették a levegőben lévő porszemeket, hogy azok arany, s ezüst fényben táncolhassanak. Mozdulatlanul feküdtem a takaró alatt, miközben lassan kezdtem felfogni a körülöttem lévő tényeket. Például, hogy Harry tegnap este óta nem engedte el a kezem, hogy milyen édesen szuszog mellettem és, hogy mennyire helyes még így reggel is. Szabad kezemmel bele túrtam hajamba, hogy megszelídítsek pár kósza tincset, majd ismét kényelembe helyeztem magam a még alvó Harry mellett. Végig gondoltam a tegnap estét és, hogy mennyit beszélgettünk este arról mi lesz, ha elmegy és mi lesz a kapcsolatunkkal. Az este folyamán mindent elmondott, amire kíváncsi voltam, semmi okom nem volt panaszra, mindent őszintén megosztott velem, ami jól esett. 

Miután lefeküdtünk hamarabb elaludt, mint én így volt egy kis időm gondolkodni, de az a fáradtság miatt nem tett semmit. Ugyan olyan sok kérdéssel ébredtem ma reggel, s noha megbeszéltünk a közeljövőt illetően pár dolgot én akkor is gondolataimba menekültem és ezeken agyaltam. 

Egyszerűen nem akartam bele törődni, hogy el fog menni és minden, ami köztünk volt vagy lesz egy pillanat alatt a múlt lesz. Harry ujjai lassan kezdtek elválni enyémektől, amit az ő hatalmas nyújtózkodása követett. Figyelemmel kísértem végig, ahogy újra kényelembe helyezkedik, majd tekintetét a plafonról rám szegezi. 

- Jó reggelt – mosolyogtam és felé fordultam. 

- Neked is – jött közelebb, hogy gyorsan megcsókolhasson. – Öregszel – kuncogott majd egy gyors puszit nyomott homlokomra. 

- Ezt vegyem úgy, hogy boldog születésnapot kívántál? – kuncogtam. 

- Veheted úgy, de még koránt sincs vége a napnak – mosolygott rám sejtelmesen. Az a mosoly.. Zavarba hozott. 

- Mit tervezel? – kérdeztem rá azonnal, mikor szavai eljutottam még reggel tompább,- lassabb felfogásomig. 

- Az legyen meglepetés – mosolygott továbbra is. Nem feszegettem tovább a témát, hiszen tudtam, hogy teljesen feleslegesen kérdezősködnék, ha meglepetés, akkor meglepetés és biztosra vehetem, hogy nem fogja elmondani. Egy megadó pillantás kíséretében rámosolyogtam, majd kimásztam puha ágyamból. Kis idő kellett mire rendesen magamhoz tértem, s rendesen ki tudtam nyitni a szemem, de kis idő elteltével ez már könnyű feladatnak minősült. Az ablakhoz léptem, s félre húzva a függönyt nyitottam ki a két részes franciaablakot, hogy a friss levegő lendületesen járhassa be a szobát frissítő hatásával. Mindketten az éjjeli szekrényen lévő készülékre néztünk, ami váratlanul kezdett el búgni a kijelzőn Louis nevével, amit még az ablaktól is le tudtam olvasni. Harry egy-két másodpercig nézte a kijelzőt majd felvette, s szemét dörzsölve a füléhez emelte a telefont. Figyelmetlenségét kihasználva kiszedtem a szekrényből az aznapi ruhám és a fürdőbe mentem. 

Miután elvégeztem a reggeli, már rutinos teendőimet a konyhába mentem mivel arra tippeltem, hogy Harry valahol arra lehet. Ám nem jutottam el a konyháig. Nappaliba megpillantottam póló nélkül fel-alá sétálgató barátom, aki még mindig bősz telefont bonyolított le. Nem tudtam volna megmondani, hogy még mindig Louis van-e a túloldalon vagy más, de nem is kimondottan foglalkoztatott. Látszólag feszült volt, de amint megpillantott enyhített arckifejezésén. Egy gyenge indokkal elköszönt a beszélgető partnerétől, majd egy sóhajtás kíséretében a kanapéra ejtette a telefont. A lépcső utolsó fokán álltam neki dőlve a hideg falnak, ami kellemesen hatott a kint már most tomboló kánikula miatt.

Végig néztem Harry kidolgozott testén, s az azt borító tetoválásokon és ismét felmerült bennem melyiknek mi lehet a jelentősége, és vajon mi okból csináltathatta őket. Tetőtől talpig felmértem minden egyes porcikáját egészen addig, míg mosolygó arcába nem ütköztem. Pajkosan csillogó szemei elárulták, hogy leleplezte előző bámulásom és igencsak tetszett neki. Elégedett arcát látva éreztem, ahogyan a vér az arcomba tódul, s vöröslő pírt varázsol arcomra. 

- Mi az? – kérdeztem, de tisztában voltam vele, hogy lányos zavarom még mindig árulkodón pihen arcomon. Mosolyogva rázta meg fejét,de tekintetével még mindig engem tisztelt, meg ami még inkább zavarba hozott. Settenkedve indultam felé. Figyelemmel kísérte lassú, - apró lépteim egészen, míg oda nem értem közvetlen elé. Előtte azonban megálltam, s felnéztem nálam körülbelül egy fejjel magasabb alakjára. Pár hosszadalmas percig csak néztük egymást, ami teljesen megnyugtatott. A farzsebemben lévő telefonom hirtelen kezdett el csengeni, majd előkotortam,s a kijelzőre pillantottam. Anya neve villogott a képernyőn. Harryre néztem, majd felvettem a telefont. Anya hatalmas örömmel a hangjában kiabált a telefonba, hogy boldog születésnapot kívánjon. Az első tíz percben normális volt, aztán amikor a téma kezdett kényes irányba terelődni, elköszöntem mondván csengettek az ajtón. A beszélgetés után nagyot sóhajtottam, és figyelmen kívül hagytam telefonom jelzéseit miszerint egymás után érkeztek az SMS-ek gondolom minden közeli barátomtól. Nem mondtam Harrynek azonnal anya miután érdeklődött, nem akartam arról beszélni, de Harry látta rajtam, hogy valami nem oké. 

- Mi a baj? – kérdezte. Megráztam a fejem. 

- Anya megint elkezdte a sablon szöveget, amit az után az este után olyan jól begyakorolt – mondtam az„az” szócskát kiemelve. Harry azonnal tudta melyik estéről beszélek, és láttam rajta, hogy valamilyen szinten megérti szüleim aggodalmát, ami teljesen normális.  

- Érthető, hogy féltenek – húzott magához, miközben szembe fordított magával, s apró csókot adott. 

- Igen, de ez már túlzás – magyarázkodtam. 

- Nézd el nekik – mondta halkabban. – Te vagy az egyetlen gyerekük, és nem is kis dolog történt meg veled – simított ki pár tincset az arcomból. Mikor apa csinálta ez olyan gyerekesnek tűnt… 

- Nem történt meg – makacskodtam továbbra is. Halkan felkuncogott. 

- Soha nem adod fel – mosolygott rám, megvillantva gyönyörű mosolyát, s gödröcskéit. 

- Ilyen az alaptermészetem – mosolyogtam pimaszul. Szemei egy pillanatra úgy csillantak meg, mint akinek hatalmas ötlete támadt. Pár percig néma csöndben álltunk, de ez különösebben egyikünket sem zavarta. Bambultam tetoválásait, amik közelről még jobban tetszettek, miközben Ő magához láncolt erős kezeivel, s tetoválásait pásztázó arcomat nézte. Próbáltam nem tudomást venni arról, hogy szüntelenül arcomat nézni, ami, lassan de kezdett megmutatkozni a hamarosan megjelenő pírtól az arcomon. 

- Szeretem, hogy ilyen könnyen zavarba tudlak hozni – önelégült kuncogás hagyta el a száját. Nemlegesen bólintottam, de közben tudtam, hogy igaza van és akármilyen helyzetben egy pillanat alatt zavarba tudna hozni. 

- Nem gondoltad volna, hogy ilyen könnyen zavarba jövök igaz? – mosolyogtam rá. Visszagondolva a zavaros összeismerkedésünkre, senki nem gondolta volna, hogy ilyen viszony lesz köztünk, vagy egyáltalán, hogy fogunk váltani két értelmes mondatot. Pár másodpercig gondolkodott, majd megszólalt.

- De – kuncogott. 

- Tényleg? – meglepődtem válaszán, hiszen nem pont olyannak néztem, ki, mint akit egy kedves szó zavarba hoz. 

- Tisztában voltam vele mennyire nem magadat adod, még úgy is, hogy nem ismertem az igazi énedet –magyarázta. Bólintottam egyet, jelezve, hogy értettem majd elléptem Harrytől és eldőltem a kanapén. 

- Mit terveztél mára? – tettem fel reménykedve a kérdést. Egy kacaj hagyta el a száját, mire felé kaptam a fejem. – Ez aranyos volt – mondtam nevetve. Elnevette magát, majd felment az emeletre azzal, hogy felöltözik. Ismételten egyedül maradtam, ami megint előidézte gondolataim. Folyton csak egy dolgon gondolkodtam, egészen, míg meg nem csörrent a telefonom. Nem néztem a számot egyszerűen a fülemhez emeltem a telefont és felvettem. Mielőtt megszólalhattam volna, egy ismerős hang ütötte meg a fülem.

„ Nem voltam világos legutóbb? Maradj távol Harrytől.”

Elkaptam a fülemtől a készüléket, de mire a képernyőre néztem csak az villogott ott, hogy a hívásnak vége.

13. Nem akartalak megbántani

Sziasztok!

Személy szerint szeretem ezt a részt, de magam sem tudom megmagyarázni, miért. Egyszerűen van egy olyan beütése, ami miatt a szívembe lopta magát... Remélem legalább annyira tetszik majd nektek is, mint nekem!

Jó olvasást!

Puszi, 

Alice W.

Az eső elállt,s már csak az utcákon néhol feltűnő kisebb pocsolyákból lehetett megállapítani,hogy alig fél órája még úgy szakadt az eső mintha dézsából öntenék. A kocsi ablaküvegén még ott volt pár elhagyatott esőcsepp, ami a saját tempójában folyt végig a tiszta, sötét üvegen. 

- Min gondolkozol? – Harry kérdése kicsit megugrasztott, kapkodva próbáltam összeszedni gondolataim.

-  Apróságokon – válaszoltam. Szokatlan volt,hogy kivételesen azt várom, mikor szállhatok végre ki az autóból és menekülhetek, be a házba ahol magam lehetek. Harryt másfél órája találtuk meg. Mondtam neki,hogy maradjon otthon pihenni, de makacssága miszerint haza akar hozni nem tágított. Tekintetem hosszú másodpercek után emeltem rá,és azon kaptam magam,hogy Ő is eléggé el van mélyedve gondolataiban. Az utat figyelte ugyan,de tekintete üveges volt. Lassított mikor házunk elé értünk,a rádiót lehalkította egy kicsit éppen,hogy hallani lehetett a lassú zenét ami elindult. 

- Tudom,hogy valami baj van – nézett mélyen a szemembe. Nyeltem egy nagyot.

- Tudod..én még mindig a tegnapi napon gondolkozok – vallottam be. Végre meg tudtam állapítani min gondolkozok már egy órája. A tegnapi nap bele égett az emlékezetembe,és biztos vagyok benne,hogy felém eresztett „kedves” szavai sokáig bennem maradnak. 

- Nagyon sajnálom – mondta halkan. Tudta mire gondolok a tegnapi nap alatt, hiszen biztos benne is megmaradtak felém bocsájtott szavai. 

- Tudom – mosolyogtam rá halványan. Persze, tudtam, hogy sajnálja, de az nem mentség. Hozzám vágta ezeket a szavakat, és akármennyire sajnálja és nem gondolta komolyan nekem rosszul estek. 

- Hell szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sokat jelent, hogy velem maradtál – nézett mélyen a szemembe.  Minél tovább néztem zöld szemeit annál jobban elvesztem bennük. Egyszerűen megmagyarázhatatlan dolgokat éreztem ez iránt a fiú iránt és ezt nem tudtam tagadni,még ha akartam volna, akkor se. 

- Igen tudom – válaszoltam halkan, lesütött szemmel. 

- Nem gondolkodtam mikor tegnap kiabáltam veled. Tudod,mostanában minden rossz összejött és pont azon vezettem le, akivel semmi gond nem volt,és akin nem szabadott volna – megszorította a kezem,ezzel ösztönzött,hogy nézzek rá. Szememet lassan mélyesztettem az övébe. Láttam rajta, mennyire bántja ez az egész. Szemeit ezúttal Ő sütötte le, hosszú percekig figyelt egy jelentéktelen pontot az igényes,- tiszta autóban. Próbáltam értelmes szavakat formálni magamban miközben azon gondolkodtam mivel nyugtathatnám meg, hogy ne legyen ennyire dühös magára. Az egymást követő ötletek folyamatosan egyre ostobábbnak hangzottak így inkább elvetettem őket,s úgy döntöttem hagyom,hogy szám szabad akarattal öntse a szavakat. 

- Harry én tényleg nem haragszom rád,és el is felejtem ezt az egészet, ha megígéred,hogy több ilyen..nem lesz – mondtam elcsukló hanggal a végén. Magam sem gondoltam komolyan,hogy csak úgy elfelejtem de úgy voltam vele ha megnyugszik akkor megéri. Arcomra felvarázsoltam egy tündéri mosolyt,s azzal az arcomon vártam,hogy barátom rám nézzen. Nagyot sóhajtott miközben bólintott egyet,s közelebb jött,hogy számra apró csókot adhasson. Mosolyogva váltam el tőle,mikor csókunk megszakadt. Csak ültem,s figyeltem összekulcsolt ujjainkat,ahogy kezével néha megsimogatja az enyémet. Néma néha már fullasztó csend telepedett közénk,miközben csöndben ültünk az autóban. 

Szokták mondani a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Ujjaim akaratlanul kezdtek el táncot járni a váltón,s Harry hamar a hangok irányába vitte tekintetét. 

- Mit éreztél tegnap..mikor olyanokat mondtam? – kérdése meglepett. Játszhattam volna az ostobát,hogy nem tudom mire gondol és kérhettem volna,hogy magyarázza el,de felesleges lett volna ennél is nagyobb fájdalmat okozni neki vagy akár magamnak. Nagy lelki béke kellett,hogy megtudjam fogalmazni magamban. 

- Nem tudom elmagyarázni mit éreztem – mondtam végül miután megállapítottam ezt magamban. 

- Nem akartalak megbántani – jött szájából fájdalmas hangon reakció. 

- Tudom – mondtam azonnal mielőtt ismét elkezdte volna magát ostorozni – Harry.. a helyzet az,hogy igazam volt tegnap – adtam hangot gondolataimnak. Kérdő tekintettel nézett rám. 

- Mire gondolsz? – kérdezte ártatlanul.

- Mesélned kell magadról,el kell mondanod mi bánt legfőképpen ha közöm van hozzá – világosítottam fel – Tegnap ez miatt bukott ki minden. Nem akartad ezt beismerni,pedig szíved mélyén tudod,hogy ezúttal igazam van – mondtam halkan. Sóhajtott egyet,majd rám nézett. 

- A buli estéjén – kezdett bele – Max rád kattant,de nagyon. És én.. nagyon idegesített –összevissza mondott mindent. Mondandóját ugyan megfogalmazhatta magában,de száján teljesen máshogy jöttek ki. Zavarodott volt,nem tudta,hogyan fogok viszonyulni a dolgokhoz. Ajkaim leheletnyit szétnyíltak. 

- Egyszerűen zavart az ahogyan rád nézett,és ahogy viszonyult hozzád – nézett mélyen szemembe. Az a gyönyörű zöld szempár szokásához híven káprázatosan csillogott, ám most nem a pajkosság volt kiolvasható belőle. Éreztem,hogy ez nem minden,hiszen ezen túl teszi magát az ember nem pedig rosszabb lesz tőle az állapota. Harrynek hangulatváltozásai voltak,egyszerűen furcsa volt az egész megjelenése.

- De ez nem minden. Igaz? – kérdeztem,bár kicsit lehajtottam a fejem. Féltem a választól. 

- Nem – adott igazat. Tekintetem összevissza cikázott az autóban,türelmetlenül vártam,hogy elmondja mi a baj. 

- Akkor .. ? – türelmetlenkedtem. 

- Az a helyzet,hogy a szabadságunkat meg rövidítették – csúszott ki száján. Szám tátva maradt,alig bírtam bármit is tenni, nem hogy válaszolni erre a bejelentésre. Nem tudtam ugyan mennyivel,lehet pár héttel,vagy pár nappal. 

- Mennyivel? – ez volt az első Harry felé intézett kérdésem ezzel kapcsolatban. Hallottam,ahogy hatalmasat nyel. 

- Másfél hónap – jelentette ki. A szívem egyszer gyorsabban majd egyszer lassabban vert,miközben próbáltam felfogni mit is mondott. Másfél hónap.. az nem lehet. Mi lesz akkor? Július közepén legkésőbb elmegy és vége?! Vége?!  Folyamatosan ezt a kérdést tettem fel magamnak. Másfél hónap. Az akárhogy is nézzük egy pillanat alatt el fog repülni,és semmit nem tehetek majd ellene. 

- Másfél hónap?  - reménykedtem benne,hogy csak képzelődök és esetleg másfél hetet mondott. 

- Igen – mondta szomorúan. A levegő vétel.. minden olyan nehéznek és bonyolultnak tűnt akkor. 

Elképzelésem sem volt,hogyan fogom bírni. Addigra még mélyebbek lesznek az érzelmeim,ez irányíthatatlan. 

- De addig még van időnk Hell. Sok minden történhet addig. Másfél hónap úr isten! Hol van az még – nézett el a vállam felett,mintha csak a jövő peregne le a szeme előtt. Bíztató szavai megmelengették bús lelkem,de semmivel nem tettek boldogabbá. 

- Igazad van – mondtam inkább, mintsem ebből is valami féle összeütközés legyen. Teljesen biztos voltam benne,hogy innentől minden egyes lehetőséget meg fogok ragadni,hogy Harryvel lehessek. Lehet az csak 5 perc mikor épp futtába találkozhatunk,nem érdekel. Innentől így lesz. 

- Velem maradsz? – kérdeztem a ház felé biccentve fejemmel,amit ő azonnal egy bő bólintással reagált le,s puszit nyomott homlokomra. Szorosan fogtam a kezét miközben a házba sétáltunk,s elgondolkodtam rajta mennyire szorosan fogok hozzá ragaszkodni mikor el kell majd búcsúzni tőle. 

A konyhában tevékenykedtem. Teát csináltam magamnak,ami nagyon ritka mert nem vagyok teás és ha iszom is csak télen. Nem tudom honnan jött a hirtelen ötlet miszerint teára van szükségem. Figyelmem hamar elterelődött a kissé még gőzölgő teával teli bögréről mikor két erős kéz a derekamra tekeredett,s forró lehelet égette a nyakamon a bőrt. Lassan mégis magabiztosan fordultam meg,hogy szembe állhassak Harryvel, aki csillogó szemekkel figyelte cselekedetem. Kockás ingének alját szorongattam miközben Ő könnyedén neki dőlt a konyha pultnak,engem közte és a pult között tartva. 

- Hiányozni fogsz – mondtam halkan,homlokom mellkasának nyomtam. Hallottam fürgébb szívverését,éreztem ahogy mellkasa egyre gyorsabban hullámzik. 

- Ne kezdjük ezt még, kérlek – mondta fájdalmas hangon,ám alig hallhatóan. Rekedt hangja melengető érzéssel töltött el. Szemeim benedvesedtek,de hamar magamra parancsoltam. Hell szedd össze magad ! Mi lesz veled később? Tettem fel magamnak a kérdést,ami igencsak elgondolkoztatott. 

Harry mintha a fejembe látott volna ölelt még szorosabban magához amit én örömmel vettem. Apró alkatom eltűnt kidolgozott kezei között miközben éreztem,hogy egyik kezével óvatosan simogatja hátam. Szívem kihagyott,mikor Harry eltűrte a hajam az egyik oldalról,s apró puszikkal hintette be a nyakam. Vártam,hogy tovább megy-e vagy emlékszik és tiszteletben tartja azt amit kértem tőle. Megkönnyebbülten vettem tudomásul,hogy eltért nyakamról,s ajkaimra összpontosítva csókot ad. Ujjaimmal bele túrtam göndör tincseibe,ami szemmel láthatóan a gyengéje volt. A szívem hevesen vert a közelsége miatt ez ellen tenni nem tudtam. Furcsa bele gondolni mennyire más lesz nélküle. Az elején még biztos tartjuk majd a kapcsolatot,de bele gondolni,hogy egy idő után már el fog felejteni...Hihetetlen. Annyira hihetetlen ebbe még csak bele gondolni is. 

- Gyere – húzott kicsit el a konyha pulttól,majd a nappaliba indult ahová én követtem,hiszen ujjaink még mindig egymásba simulva pihentek.

A film amit Harryvel közösen választottunk többé,-kevésbé lefoglalt de többnyire nem arra koncentráltam. Szoktatnom kellett magam a gondolathoz,hogy alig másfél hónap múlva Ő elmegy,és én csak egy már annyiszor említett,nyári emlék leszek. Esélyes,hogy szóba kerülök majd párszor,ha meséli,hogy hogy telt a nyara,de ebbe sem lennék biztos. Ezerszer több mesélni valója is lesz ha arra kerül a sor,hogy meséljen és meggyőződésem,hogy nem én leszek a sztori főszereplője. 

- Hát ez gyenge film volt – jelentette ki Harry,mire egy pillanatra ledöbbentem. Már ennyi ideje nem néztem volna a hatalmas tv-re? Ennyi ideje rágódóm a különféle gondolatokon? 

- Szerintem is – mondtam halkan még mindig Harry mellett fekve. 

- Nem is figyeltél – kuncogott mielőtt puszit adott volna arcomra. 

- Ne haragudj. Gondolkodtam – vallottam be. Arcán megjelent az a tipikus "nem lepődtem meg" arckifejezés,hiszen tudta mennyire el tudok merülni saját gondolataimba. Azt viszont maximum csak sejthette,hogy a búcsúzáson gondolkodom ennyire elfojtva...