HELLY MORE
 |
| You Found Me |
- Milyen kezelésekre kell gondolnunk? - kérdezi anya néhány másodperc elteltével.
- Az igazat megvallva ezek sokkal inkább terápiák, mint kezelések. Helly átesne pár vizsgálaton, és utána beszélgetne különböző orvosokkal.
- Mennyi időt kellene ott töltenem? - kérdezem, kissé félve a választól. Soha nem szerettem a kórházakat, már csak annak a gondolatától is émelyegni kezdtem, hogy a kórház közelébe kell mennem.
- Ez változó. Sok mindentől függ, hogy mennyi időbe telik, amíg elkezdenek bevillanni a dolgok. De nem kellene folyamatosan ott lenned. Az intézménytől pár perc sétára van egy remek szálloda, az intézmény sok látogatója ott szokott megszállni.
- Helyileg hol van ez az intézmény? - érdeklődik anya. Arcát látva már tudom, hogy ő döntött helyettem is. Valószínűleg úgy gondolja ez egy remek ajánlat, és már azon gondolkodik, hogy vajon mikor kezdhetjük meg ott a kezeléseket.
- Igen, ez okozhat egy kis problémát. Az intézmény maga Londonban van, de ezt leszámítva minden zökkenőmentes lenne.
Nagyot nyelek. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon készen állok-e mindarra, amit az orvos vázolt nekem, ugyanakkor pontosan tudom, hogy szükségem van azoknak az embereknek a segítségére.
- Most mennem kell, gondolják át - mondja az orvos, mikor a derekára szerelt műszer csipog párat. Én csak bambulok magam elé, anya bólint neki, mire az orvos szótlanul viszonozza azt, majd nekünk hátat fordítva elhagyja a szobát.
- Mit gondolsz, drágám? - kérdezi anya halkan, óvatosan simogatva kézfejemet. - Egész jól hangzik, nem?
Anyára pillantok. A szemében csillogó reményt látva nincs szívem azt mondani, hogy semmi kedvem ehhez az egészhez. Egy teljesen idegen helyre kellene költöznünk, még ha csak átmenetileg is. Idegen emberek vennének körbe, akik - végül is fogalmazhatunk úgy, hogy kísérleti alanynak tekintenének, még ha ezzel jót is akarnak tenni. Szeretném, ha zihálva felriadnék, és mikor körbepillantanék, akkor az ágyamban találnám magam. Szeretném, ha ez csak egy rossz álom lenne, de ahogy nézem anyát, hallom az ágyam melletti gép halk és monoton csipogását és érzem a kezemben az infúziót lassacskán rájövök, hogy erre semmi esély nincsen. Tulajdonképpen az egyetlen lehetőségem az, ha elfogadom azt, amit az orvos mondott, és hagyom, hogy segítsenek visszacsöppenni a régi életembe, bármilyen is legyen az.
1 héttel később
Szótlanul bámulok ki az autó ablakán, idegesen tördelem ölembe ejtett kezeimet. Az épületek, az emberek. Minden ismeretlen számomra és bár a napokban megszokhattam milyen az, mikor sok dologgal szemben ismeretlenül állsz, ez most más. Az elmúlt egy hétben kivizsgálást kivizsgálás követett, nem volt nap, mikor legalább egy vizsgálaton ne kellett volna átesnem. Anya végig velem volt, emellett pedig nagy vonalakban szépen fokozatosan elmesélte mik azok a dolgok, amik számomra kiestek. Noha semmi nem ugrott be az idő alatt, amíg ő mesélt, az orvos szerint nem szabad sürgetni semmit, minden megy majd a maga tempójában. Tudomást szereztem a szüleim válásáról, apa új élettársáról és arról, hogy végül Lola nélkül, de elkezdtem a főiskolát. Miközben anyát hallgattam minden erőmmel arra koncentráltam, hogy figyelni tudjak rá, hiszen a tény, miszerint a saját életemről az édesanyámnak kell mesélnie, mert én nem tudok elvonta a figyelmemet mindenről.
Egy héttel azután, hogy Dr. Ronson felvetette a londoni klinika fellátogatását velem ellentétben ő már úgy látta, hogy készen állok egy több órás repülőútra és arra, hogy itt újult erővel vágjunk bele a terápiákba. Én azonban bizonytalan vagyok, félve állok ehhez az egészhez. Idegenkedek annak a gondolatától, hogy idegen emberekkel legyek körülvéve. Jelenleg az egyetlen amire vágyom, hogy hazamehessek és a saját tempómban, a saját környezetemben foghassak neki a 'visszazökkenésnek'. Anya szerint azonban sokkal biztosabb kezekben leszek Londonban. Ígéretet tett, miszerint ha nem érzem jól magam, csak egy szavamba fog kerülni, hogy az első gépre felülve hazarepüljünk. Az igazat megvallva ha rajtam múlna, most nem távolodnánk a reptértől, hanem közelednénk felé, de úgy gondoltam, adok egy esélyt a dolognak.
Az épület, ami előtt az autó megáll hatalmas. Egy új építésű téglaszínűre meszelt épület, kovácsoltvas kerítéssel körülvéve. Kimondottan szépre csinálták meg, talán ha nem tudnám mi vár rám odabent örömömet is lelném abban, hogy a közeljövőben meglehetősen sok időt kell majd itt eltöltenem.
- A csomagokat a hotelszobájukba vitetem - szól hátra a sofőr anyának, mire ő megköszöni, majd követve engem kiszáll az autóból. Jobban összehúzom magamon a dzsekimet, mikor megcsap a téli levegő, amihez még mindig nem tudtam hozzászokni. Nem tudom megfogalmazni milyen érzés az, mikor az utolsó dolog amire emlékszel az a kellemes tavaszi szellő az arcodon, a zöldbe boruló fák és annak az érzése, hogy hamarosan nyár van; majd mikor kinyitod a szemed meglátod a hóesést, a kopasz fákat és a kinti levegő hűvöse csípi az arcodat. Anya bátorításképp megsimogatja a hátamat, majd mikor ránézek biccent egyet, ezzel löketet adva arra, hogy elinduljak befelé.
A regisztráción már vártak minket, így nagyjából öt perccel érkezésünk után már a liftet várva állunk az egyik széles folyosón. Az épület belülről is ugyanolyan gyönyörű és letisztult, mint kívülről. Körülöttünk orvosok és nővérek rohangálnak, az egész építmény mégsem varrja nyakamba annak a nyomasztó gondolatát, hogy kórházban vagyok. A falak halvány bézs színűre vannak festve, a padló hasonló színű járólappal van kirakva. A falról képek - többnyire tájképek - lógnak, az egész egy kellemes, - meleg összhatást nyújt.
A liftből a harmadik emeleten szállunk ki, ahogy kilépünk egy idősebb, ősz férfival találjuk szembe magunkat, aki rövid szakálla alatt kedvesen mosolyogva vár minket.
- Üdvözlöm önöket - nyújt kezet először anyának, majd nekem is. - A recepcióról felszóltak, hogy megérkeztek, már vártam önöket. Dr. Edward Terry vagyok, az intézmény igazgatója - mutatkozik be kedvesen, miközben kezével int, hogy kövessük. Az irodájába vezet minket, amely akár az épület többi része teljesen hangulatos. A falak kakaó barnák, a helyiség közepén egy hatalmas íróasztal, azzal szemben két bőr fotel kapott helyet. A falról képek, oklevelek és különböző díjak lógnak le, az íróasztalon épp olyan minimális a rendetlenség, ami egy kórházigazgatónál még elfogadott.
- Foglaljanak helyet - mutat a két bőrfotel felé. Miután kabátunktól megszabadulva helyet foglalunk anyával mindketten az orvosra kezdünk koncentrálni. Fekete keretes szemüvegét egészen orra hegyéig letolja, az előtte heverő papírokat olvasgatja. - Dr. Ronson már három napja minden leletet átküldött, így volt időm alaposan felmérni a dolgokat.
Némán hallgatom, amit mond. Ha szeretnék se tudnék reagálni, idegesen tördelem ujjaimat. Tagadni is felesleges lenne, hogy rettegek attól, vajon hogy fognak alakulni a dolgok.
- Helly. Elhiszem, hogy félsz, de próbálj meg megnyugodni. Itt mindenki segíteni szeretne abban, hogy minél hamarabb újra magadra találj - mondja az orvos egyenesen szemembe nézve, miután a kezében tartott papírokat az asztalra helyezi, s ujjait összefűzi maga előtt.
Bólintok. Többre nem telik, de szemmel láthatóan ez se az orvost, sem anyát nem zavarja. Anya kezével óvatosan megfogja az enyémet, mikor rápillantok rám mosolyog.
- Ma már nem fogunk nyaggatni. Megbeszéljük, hogy a holnapi nap folyamán mikor végezzük el az első vizsgálatokat, és mára ennyi. Rendben van?
- Rendben - biccentek kissé megkönnyebbülten, egy halvány mosolyt eresztve az orvos felé. Idősödő arcán egy halvány mosoly fut át, majd ismét a papírokra pillant.
Nagyjából negyed órába telik, amíg megbeszéljük a holnapi napot, illetve hogy mi is fog pontosan történni holnap. Az orvos szerint nem kell tartanom a vizsgálatoktól, hasonlóak lesznek, mint az egyszerű rutinvizsgálatok a háziorvosnál.
Az utat a klinikától a hotelig kényelmes tempóban haladva öt perc alatt tesszük meg. Hála a téli időszámításnak meglehetősen korán sötétedik, így mikor öt óratájt belépünk a hotel hatalmas bejáratán az utca már sötét mögöttünk. A recepción beregisztrálunk, majd miután megkapjuk a kulcsokat a lift segítségével célba vesszük a nyolcadik emeletet.
- Gyönyörű, nem igaz? - kérdezi anya a szobánk hatalmas ablakán kibámulva. A megvilágított utcák, a sok apró fényes pont. Valóban gyönyörű, ugyanakkor valószínűleg mindketten jobb élményként élnénk meg, ha nem ilyen okokból kifolyólag utaztunk volna ide először.
- Tényleg gyönyörű - adok igazat anyának, egy pillanatra elbambulva a kilátáson. - Elmegyek, megfürdök - mondom, majd az ágy mellé helyezett bőröndömhöz lépek. Kipakolom belőle a pizsamámat, majd a fürdő felé indulok.
- Helly. Apád felhívott, mikor a repülőtéren voltunk. Holnap érkeznek, szeretne ott lenni veled a vizsgálatokon - anya nagyokat pislogva közli velem a dolgokat, mire én csak bólintok, majd behúzva magam mögött a fürdőszoba ajtót zárkózok be. Miközben engedem a fürdővizet megszabadulok a sok ruhától, ami egész eddig megvédett a kinti hideg időtől. Hajamat laza kontyba fogom, majd mikor már a kádnak több, mint a fele megtelt forró vízzel lassan beleereszkedem. Szemeimet lehunyva próbálom elterelni a gondolataimat, és kicsit kikapcsolni.
Mióta felébredtem a kórházban talán most először nem görcsölök rá a dolgokra. Most először van az, hogy nem erőltetem mindenáron az emlékezést; azt, hogy mindenáron jusson eszembe valami. Most csak lebegek.
Egy héttel azután, hogy Dr. Ronson felvetette a londoni klinika fellátogatását velem ellentétben ő már úgy látta, hogy készen állok egy több órás repülőútra és arra, hogy itt újult erővel vágjunk bele a terápiákba. Én azonban bizonytalan vagyok, félve állok ehhez az egészhez. Idegenkedek annak a gondolatától, hogy idegen emberekkel legyek körülvéve. Jelenleg az egyetlen amire vágyom, hogy hazamehessek és a saját tempómban, a saját környezetemben foghassak neki a 'visszazökkenésnek'. Anya szerint azonban sokkal biztosabb kezekben leszek Londonban. Ígéretet tett, miszerint ha nem érzem jól magam, csak egy szavamba fog kerülni, hogy az első gépre felülve hazarepüljünk. Az igazat megvallva ha rajtam múlna, most nem távolodnánk a reptértől, hanem közelednénk felé, de úgy gondoltam, adok egy esélyt a dolognak.
Az épület, ami előtt az autó megáll hatalmas. Egy új építésű téglaszínűre meszelt épület, kovácsoltvas kerítéssel körülvéve. Kimondottan szépre csinálták meg, talán ha nem tudnám mi vár rám odabent örömömet is lelném abban, hogy a közeljövőben meglehetősen sok időt kell majd itt eltöltenem.
- A csomagokat a hotelszobájukba vitetem - szól hátra a sofőr anyának, mire ő megköszöni, majd követve engem kiszáll az autóból. Jobban összehúzom magamon a dzsekimet, mikor megcsap a téli levegő, amihez még mindig nem tudtam hozzászokni. Nem tudom megfogalmazni milyen érzés az, mikor az utolsó dolog amire emlékszel az a kellemes tavaszi szellő az arcodon, a zöldbe boruló fák és annak az érzése, hogy hamarosan nyár van; majd mikor kinyitod a szemed meglátod a hóesést, a kopasz fákat és a kinti levegő hűvöse csípi az arcodat. Anya bátorításképp megsimogatja a hátamat, majd mikor ránézek biccent egyet, ezzel löketet adva arra, hogy elinduljak befelé.
A regisztráción már vártak minket, így nagyjából öt perccel érkezésünk után már a liftet várva állunk az egyik széles folyosón. Az épület belülről is ugyanolyan gyönyörű és letisztult, mint kívülről. Körülöttünk orvosok és nővérek rohangálnak, az egész építmény mégsem varrja nyakamba annak a nyomasztó gondolatát, hogy kórházban vagyok. A falak halvány bézs színűre vannak festve, a padló hasonló színű járólappal van kirakva. A falról képek - többnyire tájképek - lógnak, az egész egy kellemes, - meleg összhatást nyújt.
A liftből a harmadik emeleten szállunk ki, ahogy kilépünk egy idősebb, ősz férfival találjuk szembe magunkat, aki rövid szakálla alatt kedvesen mosolyogva vár minket.
- Üdvözlöm önöket - nyújt kezet először anyának, majd nekem is. - A recepcióról felszóltak, hogy megérkeztek, már vártam önöket. Dr. Edward Terry vagyok, az intézmény igazgatója - mutatkozik be kedvesen, miközben kezével int, hogy kövessük. Az irodájába vezet minket, amely akár az épület többi része teljesen hangulatos. A falak kakaó barnák, a helyiség közepén egy hatalmas íróasztal, azzal szemben két bőr fotel kapott helyet. A falról képek, oklevelek és különböző díjak lógnak le, az íróasztalon épp olyan minimális a rendetlenség, ami egy kórházigazgatónál még elfogadott.
- Foglaljanak helyet - mutat a két bőrfotel felé. Miután kabátunktól megszabadulva helyet foglalunk anyával mindketten az orvosra kezdünk koncentrálni. Fekete keretes szemüvegét egészen orra hegyéig letolja, az előtte heverő papírokat olvasgatja. - Dr. Ronson már három napja minden leletet átküldött, így volt időm alaposan felmérni a dolgokat.
Némán hallgatom, amit mond. Ha szeretnék se tudnék reagálni, idegesen tördelem ujjaimat. Tagadni is felesleges lenne, hogy rettegek attól, vajon hogy fognak alakulni a dolgok.
- Helly. Elhiszem, hogy félsz, de próbálj meg megnyugodni. Itt mindenki segíteni szeretne abban, hogy minél hamarabb újra magadra találj - mondja az orvos egyenesen szemembe nézve, miután a kezében tartott papírokat az asztalra helyezi, s ujjait összefűzi maga előtt.
Bólintok. Többre nem telik, de szemmel láthatóan ez se az orvost, sem anyát nem zavarja. Anya kezével óvatosan megfogja az enyémet, mikor rápillantok rám mosolyog.
- Ma már nem fogunk nyaggatni. Megbeszéljük, hogy a holnapi nap folyamán mikor végezzük el az első vizsgálatokat, és mára ennyi. Rendben van?
- Rendben - biccentek kissé megkönnyebbülten, egy halvány mosolyt eresztve az orvos felé. Idősödő arcán egy halvány mosoly fut át, majd ismét a papírokra pillant.
Nagyjából negyed órába telik, amíg megbeszéljük a holnapi napot, illetve hogy mi is fog pontosan történni holnap. Az orvos szerint nem kell tartanom a vizsgálatoktól, hasonlóak lesznek, mint az egyszerű rutinvizsgálatok a háziorvosnál.
Az utat a klinikától a hotelig kényelmes tempóban haladva öt perc alatt tesszük meg. Hála a téli időszámításnak meglehetősen korán sötétedik, így mikor öt óratájt belépünk a hotel hatalmas bejáratán az utca már sötét mögöttünk. A recepción beregisztrálunk, majd miután megkapjuk a kulcsokat a lift segítségével célba vesszük a nyolcadik emeletet.
- Gyönyörű, nem igaz? - kérdezi anya a szobánk hatalmas ablakán kibámulva. A megvilágított utcák, a sok apró fényes pont. Valóban gyönyörű, ugyanakkor valószínűleg mindketten jobb élményként élnénk meg, ha nem ilyen okokból kifolyólag utaztunk volna ide először.
- Tényleg gyönyörű - adok igazat anyának, egy pillanatra elbambulva a kilátáson. - Elmegyek, megfürdök - mondom, majd az ágy mellé helyezett bőröndömhöz lépek. Kipakolom belőle a pizsamámat, majd a fürdő felé indulok.
- Helly. Apád felhívott, mikor a repülőtéren voltunk. Holnap érkeznek, szeretne ott lenni veled a vizsgálatokon - anya nagyokat pislogva közli velem a dolgokat, mire én csak bólintok, majd behúzva magam mögött a fürdőszoba ajtót zárkózok be. Miközben engedem a fürdővizet megszabadulok a sok ruhától, ami egész eddig megvédett a kinti hideg időtől. Hajamat laza kontyba fogom, majd mikor már a kádnak több, mint a fele megtelt forró vízzel lassan beleereszkedem. Szemeimet lehunyva próbálom elterelni a gondolataimat, és kicsit kikapcsolni.
Mióta felébredtem a kórházban talán most először nem görcsölök rá a dolgokra. Most először van az, hogy nem erőltetem mindenáron az emlékezést; azt, hogy mindenáron jusson eszembe valami. Most csak lebegek.
_________________________________
Sziasztok Kedves Olvasók!
Első körben szeretnék bocsánatot kérni, amiért - ismételten - szőrén szálán eltűntem, de mindig volt valami oka annak, amiért egyszerűen nem tudtam leülni, és befejezni a 44. részt. A nyaralást követően jött az iskolára való felkészülés, vásárlás, a nyár utolsó napjainak kihasználása stb. Gondolom nem kell bemutatnom milyen az, mikor az utolsó napokba próbálunk mindent besűríteni és kihasználni még azt a kevéske időt, ami vissza van. Ezután jött a nagyobb probléma; a laptopom töltője ugyanis egyszer csak bemondta az unalmast, és töltés híján nyilván nem sokáig tudtam használni a gépemet. Most azonban egy hete meglett az új töltő és ezt kihasználva nekiláthattam a hétvégén, hogy befejezzem a részt. Nem lett egy izgalmas rész, tudom. De ettől függetlenül remélem tetszett Nektek, és továbbra is a szokásos kíváncsisággal várjátok a folytatást!
Szép vasárnap délutánt Nektek, puszi! ♥
