2016. dec. 17.

48. Fejezet - Jövőhéten

HELLY MORE

Wear Me Out
Forró teával teli bögrémet szorongatva állok a hotel hatalmas ablakában, bambán figyelve London ébredező képét. Annak ellenére, hogy meglehetősen korán van sokan tartózkodnak az utcán, ki autóval, ki gyalog járja az utcákat. Mindenki melegen felöltözve várja, hogy az égen összegyűlt szürke felhők útjukra engedjék az óriási hópelyheket.
Akármennyire ódzkodtam attól, hogy ide jöjjünk be kell ismernem, hogy London valóban gyönyörű. Valószínűleg jobban élvezném az itt töltött időt, ha nem ilyen jellegű okokból kellett volna ide jönnünk, de próbálom mindennek a jó oldalát nézni.
 - Jó reggelt, drágám - anya álmosan csengő hangon köszön, egy pillanatra felé fordulva eresztek meg egy halvány mosolyt. - Mit szeretnél csinálni a hétvégén? Mit szólnál, hogy ha jobban szétnézhetnénk a városban - veti fel az ötletet, miközben belebújik pulóverébe. Szemöldökömet ráncolva veszem tudomásul, hogy ismét eltelt egy hét, és megint péntek. A napok összefolynak a monoton menetük miatt.
- Arra gondoltam, hogy akár haza is utazhatnánk - dobom fel, ezzel hangot adva gondolataimnak, amik már napok óta kerülgetnek. A baleset óta nem voltam otthon, nem aludhattam a saját ágyamban. Érdekel, mennyit változtak a dolgok, hogy változott-e egyáltalán bármi is. Hiányoznak a barátaim, Lola főleg. Szeretett volna meglátogatni a kórházban, de mire megoldható lett volna máris tovább kellett jönnünk ide, így ezt nem sikerült megejtenünk.
- Holnap is lenne kezelésed, nem?
- Át tudnám tetetni jövőhétre - vágom rá szinte azonnal, hogy egy kis ideje se legyen ennek reményébe kapaszkodni. Szerinte korai lenne még hazautaznom és szembesülnöm az otthoniakkal, noha állítása szerinte minden és mindenki ugyanolyan maradt, mint amilyennek emlékszem rájuk.
- Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor benne vagyok - mondja egy alig hallható sóhaj megejtése közben. Mellém lépve óvatosan végigsimít hátamon, érzem magamon aggodalommal teli pillantását. - Hogy van a sebed? - érdeklődik.
Mély levegőt veszek.
A közel húsz centis seb az alhasam jobb oldalától indul és végighúzódik az oldalamon. Nem tudom, hogy hogyan keletkezett és az igazat megvallva nem is érzem magam késznek arra, hogy erről érdeklődjek. Épp elég annyit tudni róla, hogy szépen gyógyul. Bár az orvosok szerint szinte teljesen elfog tűnni, és majd csak egy halvány heg marad utána, engem ez egyáltalán nem vigasztal. Talán soha nem fogok tudni magamtól visszaemlékezni arra, hogyan történt, de ettől függetlenül minden alkalommal, majd amikor belenézek a tükörbe eszembe fog jutni. Emlékeztetni fog arra, amire nem is emlékszem és szembesíteni fog azzal, hogy valaki - még ha közvetlenül nem is - miattam halt meg.
- Teljesen soha nem fog eltűnni - válaszolok végül, miután kissé megrázva magam ismét visszacsöppenek a valóságba. Anya nem válaszol, halkan sóhajt egyet, majd közelebb hajolva egy apró puszit nyom az arcomra.
- Elkísérjelek a kezelésre? - kérdezi, miután karórájára pillantva megállapítja, hogy lassan készülődnöm kell, ha nem szeretnék ismételten rohanva, az utolsó pillanatban betoppanni. Megrázom a fejem.
- Jót fog tenni egy kis egyedüllét. Elintézed addig a hazautat? - fordulok felé hatalmas szemekkel, kérlelő pillantással. Örülnék, ha már ma a saját ágyamban aludhatnék.
- Persze. Beszélek apáddal is, hátha ők is velünk jönnének - bólint, majd telefonját felvéve a kanapéról indul el a szobája felé. Pár percig még állok az ablak előtt, apróságokon gondolkodok, majd egy mély levegőt véve hátat fordítok az ébredező városnak, és a fürdőszoba felé veszem az irányt.

- Akkor lássuk - ül le velem szembe Dr. Ronson szemüvege mögött ráncolva szemöldökét. Kíváncsian várom, hogy mit olvas ki az előtte heverő rengeteg papírból, miközben nyugtázom magamban, hogy az én nevemmel ellátott mappa szépen vastagszik.
- Nos? - kíváncsiskodok, mikor pár perc elteltével még mindig nem vagyok okosabb. Dr. Ronson halványan rám mosolyog, majd az eddig kezében szorongatott papírokat maga elé helyezve rám pillant.
- Várható volt, hogy nem fog egyik pillanatról a másikra menni.. - kezd bele, ám éles levegővételem belé folytja a szót. Nem szeretem, ha valaki köntörfalaz. Mivel érzem magamon, így nem ért újdonságként az, amit mondott. Valószínűleg nekem tűnne fel először, ha legalább egy kis lépést tennék a fejlődés irányába. - Adjunk időt. A szervezetednek több időre van szüksége. Nem egy mezei megfázásból kell felépülnöd - mondja Dr. Ronson, egyenesen szemembe nézve. Pillantásától egy kicsit el is szégyenlem magam, igaza van. Nem szabadna sürgetnem ezt a dolgot, ugyanakkor kétlem, hogy van olyan ember, aki nyugodtan tudná tűrni, hogy ennyi mindenre nem emlékszik. - Édesanyád említette, hogy szeretnél hazarepülni a hétvégére - meglepődök, noha gondolhattam volna, hogy anya ki fogja kérni Dr. Ronson véleményét az ötletemmel kapcsolatban.
- Így van - bólintok, remélve, hogy beleegyezést kapok, nem pedig kiselőadást arról, mennyire nem jó ötlet, és mennyire korai még.
- Örülök, hogy késznek érzed erre magad - mondja a velem szemben ülő férfi, mire megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem.
- Tehát nincs ellene kifogása? - érdeklődők izgatottan. A középkorú férfi elmosolyodik, szemüvegét leveszi, köpenyének zsebére akasztja.
- Ha késznek érzed magad arra, hogy haza utazz, akkor semmi kifogásom nincs ellene. De mindent csak módjával, rendben van?
Bólintok.
- A holnapi időpontodat a recepciónál áttudod kéretni a jövőhétre, és akkor hétfőn találkozunk - mondja Dr. Ronson, ezzel jelezve, hogy részéről a mai kezelés végére értünk. Mosollyal az arcomon, sűrű hálálkodások közepette hagyom el az irodát, a lift felé indulok.
Határozott léptekkel közelítem meg a recepciós pultot, ami mögött ezúttal is ugyanaz a fiatalos nő ül, aki szinte mindig. A pultnak lezserül nekidőlő férfi halkan, ugyanakkor bőszen magyaráz neki, ezért automatikusan lassítok lépteimen, nehogy megzavarjam a beszélgetést.
- Én csak az időpontot szeretném megtudni, ez nem nagy dolog - az ismerős férfihang hallatára összeráncolom a szemöldököm, egy lépéssel közelebb megyek a beszélgetést lebonyolítókhoz. A recepciós válaszolna, de ekkor elnézve a férfi válla mellett kiszúr, torkát megköszörülve folytja magába a szót.
- Miben segíthetek, kedvesem? - fordul felém, mire a pultnak nekiőlő illető is rám irányítja figyelmét. Valószínűleg érdekli, ki miatt szakadt meg a beszélgetése. Ahogy azonban tekintetünk találkozik, elmosolyodom, szinte azonnal felismerem az illetőt.
- Már találkoztunk - mosolygok rá, mire ő leheletnyit szétnyílt ajkakkal fordul a recepcióshoz, majd vissza felém.
- Igen, emlékszem. Helly, igaz? - kérdezi rekedt hangján, mire bólintok. Kellemetlenül érzem magam, ugyanis akárhogy próbálkozom, nem jut eszembe a velem szemben álló fiú neve. - Harry - mutatkozik be újra, mintha csak olvasna a gondolataimban.
- Ne haragudj. A memóriám mostanában nem a régi - ütöm el egy siralmas viccel az egészet, miközben számat leheletnyit elhúzva nyugtázom magamban, hogy végül is nem hazudtam neki. Harry csak legyint egyet, majd jelezve, hogy szabad az út arrébb áll, hogy a pulthoz férjek. Halvány mosollyal az arcomon köszönöm meg neki, majd a pult másik oldalán álló nőhöz fordulok.
- A holnapi időpontomat szeretném áttetetni jövőhétre - mondom, mire a nő pötyögni kezd a számítógépen.
- Melyik nap lenne jó?
- Bármelyik, csak szeretném szabaddá tenni a hétvégémet - mondom lelkesen. Annak gondolata, hogy alig pár óra múlva otthon lehetek egyaránt tölt el izgatottsággal és félelemmel, ugyanakkor az utóbbi eltompul a meglepően jóleső izgatottság mellett.
- Rendben van. Akkor jövőhét csütörtök, délután fél hat - a recepciós kedvesen mosolyogva közli az időpontot, majd kellemes hétvégét kívánunk egymásnak és elindulok.
- Helly, várj egy percet - nevemet hallva megállok, kíváncsian fordulok a hang irányába. - Ne haragudj, hogy így lerohanlak, de a találkozót, ahova mentem volna lemondták, úgyhogy van egy szabad órám - Harry tart egy kis szünetet, arcát látva elmosolyodom. Annak ellenére, hogy milyen határozott és magabiztos a megjelenése most egyértelműen gondjai akadtak a szavakkal, ez pedig megmosolyogtat.
- Szívesen meginnék veled valamit, Harry - könnyítem meg a dolgát, mire kerek szemekkel pillant le, az övénél jóval alacsonyabb termetemre. - De ha nem haragszol, akkor nem ma, mert sietnem kell, hogy még be tudjak csomagolni - húzom el ajkaimat.
- Akkor a jövőhéten? - érdeklődik pimasz féloldalas mosollyal az arcán, ami meglepően jól áll neki.
- Jövőhéten - erősítem meg szintén mosolyogva, mire bólint. Hátat fordítva neki indulok el ismét, ám alig pár másodperc elteltével megjelenik előttem, kezeit lezserül kabátja zsebeibe dugja. Kérdőn nézek rá, arcán nyoma sincs az előbbi csibészes mosolynak.
- Sajnálom, de mivel az első találkozásunk alkalmával annyira se tettem rád mély benyomást, hogy a nevemre emlékezz, kénytelen vagyok elkérni a telefonszámod, hogy biztos ne feledkezz meg rólam - komoly arcát látva kibukik belőlem egy kacaj, ő is elmosolyodik. Kezemmel egy pillanatra eltakarom az arcom egy részét, zavarban vagyok.
- Azt hiszem ez nyomós indok arra, hogy megadjam - nevetek, miközben telefonom után kezdek kutatni a táskámban.
Egy gyors telefonszámcsere és egy - újabb - búcsúzkodás megejtése után mosollyal az arcomon lépek ki a klinika kovácsoltvas kapuján. A baleset óta talán most mosolyogtam először őszintén, és ez határozottan egy hatalmas lelki békét nyújt most. 

2016. dec. 3.

47. Fejezet - Csupán centikre volt tőlem

HARRY STYLES

Coming Home
Két nappal ezelőtt, mikor láttam Helly édesanyját először nem tudtam hova tenni a dolgot, attól féltem, hogy idő előtt megbolondultam, és csak képzelődök. Akármennyire próbáltam magammal elhitetni, hogy csak összekeverem valakivel, annak a gondolata, hogy Helly édesanyjával talán ő maga is a közelben lehet nem hagyott nyugodni. A klinikára visszatérve próbáltam információt szerezni, de természetesen mindenhol falakba ütköztem, hiszen nem jellemző, hogy vadidegen embereknek adjanak ki információkat a klinikán kezeltekről; függetlenül attól, hogy ki az, aki információhoz próbál jutni. Szerencsére belebotlottam egy ápolónőbe, aki mivel ártalmatlannak titulálta az érdeklődésemet egy dedikált fényképért cserébe a lányának szívesen segített nekem. Idegesen toporogtam a recepciós pult előtt, amíg a harmincas évei végén járó nő a számítógépen pötyögött.
- Helly More, igaz? - kérdezi meg végül, mire határozottan bólintok. - Igen, hónap elején vettük fel. Minden nap jön - mondja. Szólni szeretnék, de nem találom a szavakat. Rengeteg kérdés merül fel bennem, mégis csak egyet teszek fel, ami talán a legfontosabb.
- Miért kezelik itt? - kérdezem kíváncsian, remélve, hogy az ápolónőnek ér annyit a dedikált kép, hogy még ezzel az infóval is ellásson. Kattintgat párat, majd száját leheletnyit elhúzva fordul ismét felém.
- Fejet ért trauma, retrográd amnézia - érkezik a válasz, amit szemöldököm ráncolásával fogadok.
- Ne értse félre, hálás vagyok a segítségéért. De nem vagyok orvos - célozgatok ezzel arra, hogy bár az amnézia szó jelentéséről van fogalmam, jó lenne ha feltudna világosítani arról, mit is jelent pontosan az, amiről beszél. A fiatal nő feláll a gurulós székből, amiben eddig ült. Fekete keretes szemüvegét a feje tetejére tolja, ezzel eltűrve arcába hulló kósza tincseit. Kilép a recepciós pult mögül, mellém lépve nyitja szólásra száját. 
- A retrográd amnézia az amnézia egy olyan fajtája, amikor a beteg egy sérülés vagy súlyos trauma miatt a közvetlenül az esemény előtt történtekre nem emlékszik. Ez sok esetben jár azzal, hogy régebbi emlékek előhívása is gondot okoz. 
- Hellynél melyik lehetőség áll fent? 
- A kórlap szerint se közvetlen a baleset előtt történtekre, sem az elmúlt másfél évben történtekre nem emlékszik.
Ajkaim elválnak. Fejemet értetlenül rázom meg, nem tudom felfogni azt, amit hallok.
- Ilyen amnézia esetén mennyi az esélye annak, hogy a betegnek visszatér az emlékezete? - érdeklődöm idegesen. 
- Ez sok mindentől függ, de az itteni orvosok világhírűek. Jó kezekben van - mondja az ápolónő, és egy halvány mosoly megejtése után távozásnak indul.
- Milyen időpontokban szokott idejárni? - szólok még utána, ügyelve arra, hogy más ne nagyon legyen fültanúja a beszélgetésünknek. Az ápolónő megrázza a fejét.
- Sajnálom. Ennyit segíthettem - mondja, arcán látom, hogy tényleg sajnálja. Még egyszer megköszönöm neki, majd ujjaimmal idegesen hajamba túrva indulok el a kijárat felé. Kilépve a hideg levegőre megtorpanok. Az emberek mellettem jönnek mennek, én mégsem foglalkozok senkivel. Előttem van Helly arca, ahogy mosolyog, ahogy kacag valamelyik rémes poénomon, esetleg egy-egy szurkálódó megjegyzésemen. Ezt a képet azonban hamar felváltja az, ahogy elképzelem a baleset után, a kórházi ágyban feküdni, ahogy szembesül a történtekkel.

- Jól vagy? - a vékony női hang kirángat a gondolataimból, ahogy végig pörgetem magamban a pár napja történteket. Ajkaim kiszáradnak, ahogy miután megrázom magam megérzem arcomon annak a kék szempárnak a pillantását, Az agyam képtelen befogadni a tényt, hogy arca alig milliméterekre van az enyémtől, csak bambán nézem vonásait, amik bár arca kissé nyúzott, semmit nem változtak.
- Igen, persze. Ne haragudj - rázom meg a fejem, miközben kezemmel az elejtett papírokért nyúlok. Próbálom minél lassabban összeszedni őket, hogy annyival is több ideig tudhassam a közelemben, de látva az ő kapkodó mozdulatait ez nem a megfelelő pillanat arra, beszélgetést kezdeményezhessek vele. - Harry vagyok - nyújtom felé jobb kezemet, mire mozdulatai kissé lelassulnak. Nem tudom eldönteni, hogy ez a megszeppenés a bemutatkozásomnak köszönhető-e, de szemem előtt szüntelen az lebeg, hogy több, mint valószínű, hogy fogalma sincs arról, ki vagyok. Fogalma sincs arról, ki voltam neki. 
- Helly - fogadja el végül a gesztust, miközben ő is kezet nyújt. A hideg végigfut a hátamon, ahogy keze hozzá ér az enyémhez. Az a röpke pár másodperc hosszú óráknak tűnik, ha lenne választásom el se engedném a kezét. Ez sajnos nem ilyen egyszerű. Helly hamar összekapkodja a papírjait a földről, majd a kezében szorongatott mappába visszatuszkolva őket áll fel eddigi guggoló helyzetéből. 
- Köszönöm, hogy segítettél és ne haragudj, hogy neked mentem - mondja halvány mosollyal arcán, miközben apró léptekkel elindul eredeti célja felé.
- Ne viccelj - rendezem le ennyivel, mire ő egy halvány mosolyt dob felém, majd hátat fordítva sietősebbre veszi az iramot. - Helly! - kiáltok utána, még mielőtt parancsolni tudnék nyelvemnek. Kérdőn fordul vissza, arca meglepett. - Örülök, hogy találkoztunk! - mondom végül, mire arcára alig észrevehető értetlenség ül ki. Nem is csoda, hisz fogalma nincs róla, hogy milyen jelentősége van annak, hogy mi most találkoztunk. Arcán kedves mosollyal biccent egyet, majd ismét hátat fordítva nekem a folyosó végéig siet, ahol aztán belép egy ajtón.
Egyedül állok a folyosón, úgy érzem magam, mint akit leforráztak. A kezeim remegnek, egy leírhatatlanul jóleső érzés hullámzik a mellkasomban, az egész testemben. Nem tudom eldönteni, hogy milyen cselekedettel fejezhetném ki kellő képen a boldogságot, amit érzek. Noha elkeserít, hogy nem emlékszik rám, és arra, amin együtt átmentünk. De az, hogy ez számára elfelejtődött esélyt ad arra, hogy tiszta lappal indítsunk. Hogy újra megismerhessen, és hogy ezúttal ne kövessem el azt a hibát, hogy elhagyom. 

- Megjöttem! - kiáltom el magam, mikor belépek a fiúkkal közösen fenntartott 'pasi-lakunk' ajtaján. Mindegyikünk rendelkezik saját lakással, de mivel időben ez van a legközelebb a stúdióhoz, így mikor korai stúdiózás van általában mind itt vagyunk.
- Merre voltál? - jelenik meg Louis az előszobában egy tálat szorongatva a kezében, amiből lelkesen kanalazza annak tartalmát.
- Volt egy kis dolgom - reagálom le ennyivel, miközben kabátomat a fogasra akasztva indulok el befelé, Louis vállát jókedvűen megpaskolva.
A hazafele vezető úton sok minden eszembe jutott, sok mindenen rágtam át magam, de azt, hogy Helly csupán centikre volt tőlem még mindig nem tudtam felfogni. Éreztem az illatát, ami bár nem ugyanolyan, mint amire emlékeztem, tökéletesen illik hozzá. A nyárias, gyümölcsös illatot egy sokkal komolyabb, téliesebb beütésű illatra cserélte, ami meglepően jól illik hozzá. Arca kipirult volt a futástól és a hidegtől egyaránt, kék szemeit sötét pillák keretezték, szőke haja szoros lófarokba fogva pihent a feje tetején. Fekete farmernadrágot, bakancsot és egy keki színű garbót viselt, ami meglepően jól illett napszítta szőke hajához.
Elmosolyodom, mikor rájövök, milyen rövid idő is elég volt ahhoz, hogy ilyen alaposan megfigyeljek minden apró részletet. 
A szobámba beérve felkapcsolom a sarokban pihenő állólámpát, a látvány egy pillanatra grimaszt varázsol az arcomra. Akármennyi időt töltünk itt, egyszerűen képtelenségnek érzem, hogy valaha olyanná váljon ez a hely számomra, hogy otthonosan érezzem magam benne. Mindig egy átmeneti lakhelynek fogom érezni, akármennyit teszek azért, hogy barátságosabbá váljon.
A fehér ágynemű szépen bevetve pihen az ágyon, ami mellett ott hever egy utazótáska, amibe az egy-két napra szükséges holmim van beszórva.
- Harry, bejöhetek? - Eleanor hangja halkan cseng a szobaajtó irányából, így felé fordulok, és halvány mosollyal az arcomon biccentek neki. El nagyobbra nyitja a mahagóni ajtót, majd miután belépett a szobába becsukja azt maga mögött. - Fel vagy dobódva - állapítja meg pár másodperccel később, csillogó szemekkel. Régóta ismerjük már egymást, tisztában vagyok vele, hogy nagyon jól ismer. Éppen ezért valószínűleg nem titok számára, hogy jobb a kedvem, mint az elmúlt közel fél évben bármikor. - Merre jártál? - érdeklődik, mikor megjegyzés helyett csak egy féloldalas mosollyal reagálok kijelentésére.
- Ha elmesélem, akkor annak szigorúan kettőnk között kell maradnia, El - nézek az ágyam előtt szobrozó lányra, akinek erre a kijelentésre szemöldöke ráncba ugrik. Némán biccent, mire én mély levegőt véve belekezdek a mesémbe.
- Aznap, mikor elmentem érted a klinikára, találkoztam egy nővel a liftben. Nagyon ismerős volt, de egészen addig, amíg el nem tűnt a szemem elől nem tudtam hová tenni, hogy honnan lehet olyan ismerős. A munkánkkal együtt jár, hogy napi szinten rengeteg új arcot látunk, nem emlékszünk mindenkire, de arra a nőre mégis emlékeztem. Egyik pillanatról a másikra esett le, hogy ki is ő, és hogy miért volt annyira ismerős. Helly édesanyja volt. - Eleanor ajkai elválnak - Rögtön az jutott eszembe, hogy ha ő ott van, akkor az sincs kizárva, hogy Helly is itt lehet, ezért visszamentem a klinikára, hogy kérdezősködjek. - mély levegőt veszek, nehéz ismét belemerülni ebbe a témába - Kiderült, hogy Hellyt amnéziával kezelik a klinikán, és bár nem az intézményben lakik, napi szinten jár kezelésekre.
- Találkoztatok - Eleanor a szavamba vágva ejti ki száján az egészt sztori lényegét, mire én kíváncsian reakciójára biccentek. Egyikünk se szólal meg, érzem magamon El hatalmas barna szemeinek fürkészését.
- Milyen volt? - szólal meg végül, széles mosollyal az arcán. Bár mosolyog, nem tenném rá a nyakamat, hogy mosolya őszinte, aggodalom csillog a szemeiben.
- Még most se fogtam fel - vallom be, jelenleg nem törődve közeli barátom aggodalmával. - Semmit nem változott, azt leszámítva, hogy nem ismer meg - alsó ajkam megremeg, ahogy a mondat utolsó felét is kiejtem a számon. Eleanor arca is megnyúlik egy kicsit, noha valószínűleg nem érte váratlanul a hír, miután elmondtam neki, hogy Helly az amnéziája miatt jár kezelésekre.
- És most? Hogyan tovább? - teszi fel El a kérdést, amit már én is legalább számtalanszor feltettem magamnak, mióta kiléptem a klinika ajtaján. Egyenlőre én sem tudom, hogy mi legyen a következő lépés. Szeretnék mindent az elejéről kezdeni. Fokozatosan elérni, hogy megismerjen, hogy újra elmondhassa magáról azokat a dolgokat, amiket bár már egyszer elmondott, én másodszor is ugyanolyan lelkesedéssel hallgathassak végig, mint először. Szeretném, ha megint úgy nézne rám, ahogy nyáron és ha megint azt jelenteném neki, amit nyáron jelentettem. 

2016. nov. 19.

46. Fejezet - Te is így érzed?

HELLY MORE


Come Up For Air
Egyedül ülve kavargatom a teámat London egyik hangulatos kávézójában, miközben próbálom lerázni magamról a vállamra nehezedő aggodalmat. Minden alkalommal, mikor megszólal az ajtó fölé szerelt kis csengő elnézek az ajtó irányába, hátha most őt látom belépni, de eddig mindig csalódtam. Karórámra pillantva állapítom meg, hogy még nincs is itt az ideje az érkezésüknek, hiszen négy órára beszéltük meg, és még csak pár perccel múlt háromnegyed négy.
Tagadhatatlanul ideges vagyok, erre pedig csak rátesz egy lapáttal az, hogy anya - érthető okokból kifolyólag - nem kísért el. Nem is kérhettem volna ilyet tőle; nem várom el, hogy mosolyogva üldögéljen szembe apával, és neki új barátnőjével, bár az tény, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha anyu most itt lenne velem.
Ismét az órámra pillantok, de mielőtt felfoghatnám mennyit mutat újfent megszólal a kis csengő és én az ajtó felé fordulok. Ismerős férfiarc lép be rajta, érzem, ahogy testemet elönti egy jóleső érzés. Farmernadrágot, bakancsot és kabátot visel, ahogy belép rögtön körbenéz a helyiségben. Tekintetünk hamar találkozik, automatikusan állok fel az asztaltól, és indulok el felé. Még fel se fogtam, hogy újra látom, már karjaiban vagyok, szemeimet összeszorítva próbálok gátat szabni könnyeimnek.
Apa valószínűleg hosszú percekig ölel magához, nekem mégis csak pár másodpercnek tűnik. Rossz érzés elszakadni tőle, de ahogy kisimít egy tincset az arcomból ez a rossz érzés elszáll belőlem, újra kislánynak érzem magam.
- Annyira sajnálom, kincsem - mondja egyenesen szemembe nézve. Hatalmas kék szemei könnyektől csillognak, válasz helyett csak megszorítom a kezét, amit halvány mosollyal viszonoz.
- Azt hittem nem egyedül jössz - mondom, miközben elindulok ahhoz az asztalhoz, aminél már korábban helyet foglaltam.
- Direkt jöttünk korábban, azt hittük, hogy még nem leszel itt. Sonjanak még el kell intéznie valamit, de jönni fog. Ő egyébként is úgy gondolta, hogy jobb, ha mielőtt megismered tudunk kicsit kettesben is lenni - mosolyog rám apa, amit szinte automatikusan viszonozok, fel sem fogom, mit mond.
Miután apa az asztalunkhoz kisétáló pincérnőnek leadja a rendelést ismét felém fordul, látom rajta, hogy bántja valami.
- Helly. Nem is tudom, hol kezdjem - mondja az asztalt bámulva. - Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem melletted végig az elmúlt időszakban, ahogy azt is sajnálom, hogy nem én voltam az, aki beszámolt neked a jelenlegi helyzetről.
- Ne rágódj ezen! - mondom határozottan, mosollyal az arcomon. Tény, hogy a szüleim válása volt az egyik olyan dolog, amivel legnehezebb volt megbarátkozni, de nekem az a fontos, hogy mindketten boldogok legyenek; és ha ez már csak úgy megy, hogy külön folytatják, akkor én is elfogadom a döntésüket.
- Anyád szerint jól mennek a kezelések. Azt mondta nagyon jók az orvosok, és hogy ő úgy érzi, hogy ez az egész sikeres lesz.
Apa miközben beszél végig az arcomat nézi, valószínűleg valamilyen reakciót vár, de sajnos csalódást kell okoznom neki. Az arcom semleges marad, meg se rezzen. - Te is így érzed? - kérdez rá végül, mikor ő is belátja, hogy azzal többre megy.
- Egyenlőre nem tudom - vallom be neki fejemet nemlegesen megrázva. - Adtam ennek az egésznek egy esélyt, mert anyu erre kért. De az igazság az, hogy nagyon félek attól, mi lesz ha soha nem fogok emlékezni mindarra, ami kiesett... - egy pillanatra megállok - és amit anyával nem meséltetek el. - teszem hozzá. Apa szemöldökét ráncolva néz rám, ajkai leheletnyit elválnak.
- Miből gondolod, hogy van olyan, amit nem mondunk el?
- Érzem - vágom rá szinte automatikusan.
Igazat mondok. Mióta anya mindent elmesélt úgy érzem, hogy vannak dolgok, amibe - szánt szándékkal, vagy anélkül, de nem avat be.
Apu szólásra nyitja a száját, mielőtt azonban bármit mondhatna egy fiatal nő lép az asztalunk mellé.
- Sziasztok, sokat késtem? - érdeklődik halvány mosollyal az arcán. Tekintetemet szülőmről a nő felé viszem, alaposan végigmérem tetőtől talpig. Magassarkú csizmát, fekete testhezálló ruhát visel, kezében kabátját szorongatva áll mellettünk. Arca meglepően fiatalos, bronzos bőre van és hatalmas zöld szemei. Gesztenyebarna haja göndör tincsekben omlik vállára, barátságos megjelenése van.
- Nem. A legjobbkor jöttél - pattan fel apa, hogy a nő arcára csókot adva üdvözölje. Követve apát én is felállok, egy határozott lépést teszek a nő felé, aki kedvesen rám mosolyogva nyújtja felém jobb kezét, miközben apa bemutat minket egymásnak.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Helly - mosolyog rám Sonja, amit kissé bátortalanul, de viszonozok. Látom rajta, hogy ő is meg van illetődve, ebből azonban próbál minél kevesebbet mutatni.
- Úgyszintén - válaszolok, majd az ő példájukat követve én is visszaülök a helyemre. Sonja óvatosan érdeklődik felőlem, nagyon alap kérdéseket tesz fel, amikre biztosan tudom, hogy tudja a választ. Ennek ellenére nem bánom, hogy ilyenekről beszélgetünk, valószínűleg jót fog tenni a kapcsolatunknak, ha a megismerkedés összes lépcsőfokát megjárjuk. Én azonban minden róla szóló információt újdonságként kezelek, hisz ha valaha tudtam is ezekről, nyilván azok feledésbe merültek, így nekem minden új.
- És hogy érzed magad? Apukád mesélte, mi történt veled - kezd el kényesebb téma felé evezni, amitől alig észrevehetően megfeszülök. Kihúzom magam, torkomat megköszörülve gondolkodom a válaszon.
- Egyre jobban - válaszolom végül azt, amire valószínűleg számít. Apára pillantok, halványan elmosolyodva biccent egyet felém.
- Ennek örülök. Remélem, hogy a kezeléseid további szakaszaiban mi is több időt tölthetünk majd veled - mondja Sonja, egy pillanatra apára sandítva. Az ötlete annak ellenére is váratlanul érint, hogy számítottam ilyen jellegű felvetésre. Azonnal elmosolyodom. Annak gondolata, hogy innentől ők is - főleg apa - támogatnak jóleső érzéssel tölt el.
- Annak nagyon örülnék - mosolygok szélesen. - Nekem viszont lassan indulnom kell. Fél hatra várnak a klinikán, nem szeretnék elkésni - mondom számat leheletnyit elhúzva, miután karórámra pillantva megállapítottam, hogy már negyed hat elmúlt. Mivel számítottam arra, hogy hamar el fog menni az idő egy, a klinikához közeli kávéházat választottam, de ettől függetlenül nem szeretnék az utolsó pillanatban beesni a kezelésre.
- Elviszünk, útba esik - vágja rá apa automatikusan, mire halványan szülőmre mosolyogva bólintok egyet.

Fél hat előtt pár perccel sietve rohanok be a klinika hatalmas üvegezett ajtaján, amivel több az aulában tartózkodó ember figyelmét magamra vonom. Nem törődve velük a recepcióhoz sétálok, ahol már ismernek, így mosolyogva üdvözölnek, majd elmondják ma melyik emeleten lesz a kezelés, és utamra engednek.
Türelmetlenül toporgok a lift előtt, a gombot már többször is megnyomtam, de semmi. Végül mikor rájövök, hogy nekem erre nincs időm a lépcsők irányába indulok, kettesével véve a fokokat futok fel egészen a második emeletig, ahol lassítok a tempómon egy előttem sétáló párnak köszönhetően. Szemmel láthatóan ők nagyon ráérősek, valószínűleg egy itt lakó beteghez érkeztek látogatóba, hisz ha többet lennének itt valószínűleg tudnák, hogy a szoros időbeosztásoknak hála nemigen engedhetünk meg magunknak késést, egy-egy kezelésről.
- Jaj Istenem - mondom, mikor a lépcsőről lefordulva lendületesen beleütközök valakibe, aki pont szembe jött velem. Az eddig kezemben szorongatott mappa a földre esik, annak tartalma szétszóródik a világos járólapon. Azonnal leguggolok, próbálom nagyjából rendszerezve összeszedni a papírokat.
- Ne haragudj, nem figyeltem - mondja a férfi akinek nekimentem, miközben leguggol mellém, és segít összesöpörni a papírokat.
- Ne viccelj, én mentem neked - reagálom le, egy halk nevetést megejtve. Felpillantok a velem szemben guggoló fiúra, tekintetünk találkozik. Zöld szemeivel mintha belém látna, ívelt ajkai elválnak, ahogy végignéz arcomon. A hideg futkos attól, ahogyan rám néz. 

2016. nov. 11.

45. Fejezet - Elsősorban magadért tedd meg ezt

HARRY STYLES

1 héttel később


Here Without You
- Mindent elraktál? - kérdezi anya, lazán az ajtófélfának dőlve. Mielőtt válaszolnék gyorsan végiggondolom kérdésére a választ, majd bizonytalanul bólintok egyet.
- Azt hiszem, igen - mondom, miközben szülőmre pillantva halványan rámosolygok. Viszonozza a gesztust, ugyanakkor tudom, hogy fele annyira sem boldog, mint amennyire annak mutatja magát. A hétvégére ismételten hazalátogattam, és ezalatt a két nap alatt anya nem egyszer adta tudtomra véleményét, miszerint alig ismer rám, és ez nagyon nem tetszik neki. Szerinte megváltoztam, és nem feltétlenül a jó irányba. Próbált rábeszélni, hogy kérjek még pár nap szabadságot, de mivel már a hétvégére is nehezen engedtek el minket tudtam, hogy ez esélytelen.
- Minden rendben lesz, igaz? - hagyja el anya száját már sokadszorra ez a kérdés. Csak a mai nap folyamán legalább háromszor kérdezte ezt meg tőlem, ennek hatására halványan elmosolyodom.
- Tudok magamra vigyázni, ne aggódj! - lépek oda hozzá, egyenesen szemeibe nézve intézem hozzá a megnyugtató szavakat. - Csak rossz napom van, biztos az időjárás miatt - folytatom, miközben a szobaablak felé bökök, ami teljes rálátást nyújt a kint tomboló cudar időre. A hó szakad, az erős szél ide-oda fújja az óriási hópelyheket.
- Nem örülök neki, hogy ilyen időben indulsz el. Várj egy kicsit, hátha enyhül - győzköd, kezeit mellkasa előtt összefonva.
- Ma még be kell ugranom a stúdióba, időben vissza kell érnem - húzom el leheletnyit a számat, mire anyából halk sóhaj szakad ki. Mielőtt azonban bármit mondhatna, utazótáskámon pihenő telefonom megcsörren, ezzel beléfojtva a szót.
- Mondjad - szólok bele kedvetlenül.
- Mikor indulsz haza? - Louis kedvesen, mégis sürgetően érdeklődik, hangja alapján meglehetősen jó kedve van.
- Pár perc, miért? - érdeklődőm kíváncsian, ugyanakkor félve attól, hogy barátom milyen kéréssel fordul majd felém.
- Eleanor hívott, hogy el kellene menni érte. Hosszú sztori, nekem se mesélte el, de mi Niallel megkóstoltunk egy ír whiskyt, úgyhogy már nem vezethetek. Zaynt nem érem el, úgyhogy gondoltam megkérlek, hogy ugorj el Eleanorért - hadarja Louis. Szemöldökömet összeráncolva fogadom a sok információt.
- Nem tudom pontosan, hogy mikor érek vissza. Az időjárástól függ.
- Nem gond, majd csörgesd meg előtte Elt. Elküldöm SMS-ben, hogy hová kell menned - Louis hangja hallhatóan felcsendül.
- Rendben - bólintok rá végül, kissé húzva magam. Louis sűrű hálálkodások közepette köszön el, majd bontjuk a vonalat.
Alig fél perccel később valóban megérkezik az üzenet, az abban lévő címet hamar beírom a navigációba, majd zsebre vágom a telefont. Anya időközben valószínűleg a földszintre megy, így már teljesen egyedül tartózkodom a szobában. Ahhoz képest, hogy még meglehetősen korán van kint már kezd sötétedni. Utazótáskámat magamhoz véve kapcsolom le a villanyt a szobában, majd behúzva magam mögött a szobaajtót indulok el lefelé. A nappaliból a tv halk zaja, és nővérem hangja hallatszik fel. Gemma a konyhapultnak dőlve áll, anyával beszélget, mikor azonban meghallja lépteimet a beszélgetés bereked. Nem nehéz kitalálni, hogy miről beszélgethettek; anya valószínűleg Gemmaval is megosztotta velem kapcsolatos nézeteit.
- Indulnom kell - lépek melléjük, mintha nem vettem volna észre, hogy jelenlétemmel valamilyen szinten megzavartam őket. Anyához sétálok, nálam alacsonyabb termete óvó ölelésbe von.
- Vigyázz magadra, jó? - kérlel, miközben kissé eltávolodik tőlem. Bólintok, majd Gemma felé indulok.
- Kikísérlek - mondja, mielőtt megölelném. Anyára mosolygok, majd oldalamon a nővéremmel elindulok kifelé.
Utazótáskámat a hátsóülésre dobom, az ajtót becsukom, majd Gemma felé fordulok. Vastag pulcsija ellenére nyilvánvalóan fázik, kezeit mellkasa előtt kulcsolja össze.
- Anya aggódik érted - közli velem azt, amit egyébként és is pontosan tudok. Nem ért váratlanul a kijelentése, tudtam, hogy nem véletlenül akar kikísérni. Számítottam erre.
- Tudom, de feleslegesen. Csak egy rossz nap - vonom meg nemtörődőm stílusban a vállam. Gemma először nem reagál, szigorú pillantással vizsgálja arcomat.
- Már lassan fél éve rossz napod van, Harry - közli velem, mire állkapcsom megfeszül. Nem szeretem, ha feszegetve van ez a téma, függetlenül attól, hogy ki feszegeti.
A családomat elég szűk határok között avattam be a nyáron Hellyvel történtekbe, de ennek meg is volt az oka. Valószínűleg senki nem értené meg, hogy miért rágódok még fél év elteltével is ennyit rajta, de nem is várom el, hogy megértsék. Éppen ezért viszont nem is fogadom szívesen az ezzel kapcsolatos megjegyzéseket és kérdéseket, többnyire kikerülöm ezekre a válaszadást.
- Összekapom magam, jó? Megígérem - nézek mélyen nővérem szemébe. Egy pillanatra én is elhiszem, hogy ez olyan könnyedén fog menni, mint amilyen könnyen megígértem, de ez a jóleső érzés nem tart sokáig.
- Elsősorban magadért tedd meg ezt - mondja Gemma, miközben hagyva, hogy megöleljem hátamat kezdi simogatni. Érzem mennyire rázza a hideg, ezért ölelésünk hamar véget ér.
Kabátomat az anyósülésre dobom, a kulcsot a helyére illesztem. Még intek neki egyet, mielőtt gázt adva kigördülnék a ház elől, majd egészen addig figyelem a visszapillantót, míg Gemma el nem indul befelé.

Az utam meglepően gördülékenyen megy, szerencsére sehol nem akadok kígyózó kocsisorokba, vagy a kelleténél csúszósabb utakra. Nagyjából három órával azután, hogy elindultam a ház elől veszem magamhoz telefonomat, hogy Elt tárcsázva tájékoztassam arról; hamarosan megérkezem. A telefont a fülemhez szorítom, miközben lelassítok egy piros lámpánál.  A telefon monoton csöngését hallva azon kezdek gondolkodni, vajon mit fogok csinálni ha nem veszi fel, ám mielőtt erre választ találnék meghallom Eleanor kedvesen csengő hangját.
- Szia Harry - szól bele a telefonba, hangja kicsit visszhangzik.
- Szia. Pár perc és ott leszek érted, jó? - kérdezem, végig a piros lámpát szuggerálva.
- Lenne egy kérésem. Mivel van pár cucc, amit le kellene vinnem, fel kellene jönnöd segíteni. A recepción megmondod a nagynéném nevét, és megfogják mondani melyik szobában van.
- Rendben van - sóhajtok alig hallhatóan. Egy gyors elköszönést követően már bontjuk is a vonalat, ezzel egy időben pedig a lámpa pirosról zöldre vált, és én a gázra lépek.
Körülbelül öt perc elteltével már le is parkolok egy hatalmas épület előtt, mely a rengeteg világító ablakból kiindulva talán egy kórház. Sietősen megyek befelé, a recepción egy fiatalos barna hajú nő mosolyog vissza rám, mikor megszólítom. Elmondom Eleanor nagynénjének nevét, mire a recepciós hölgy afelől kezd érdeklődni, hogy valamilyen hozzátartozó vagyok-e. Mikor elmondom neki miért vagyok itt együttműködően reagál, elmondja a szobaszámot, amit megköszönök neki, majd elindulok a liftek felé.
A lift ajtaja pár perccel később kinyílik, a liftben álló nő automatikusan felkapja a fejét, hogy ki az, aki beáll mellé a liftbe. Biccentek egyet, mire ő is. Mellé állok, szemöldökömet ráncolva idézem vissza arcvonásait, amik annak ellenére is élesen megmaradtak bennem, hogy csak egy pillanatra néztünk egymásra. Arca meglepően ismerős volt, mintha már láttam volna, de az Istenért sem tudnám megmondani, hol és vajon miért olyan ismerős. Sok embert látok egy nap, és talán még többel beszélgetek is, ezért olyan szokatlan, hogy habár a nő arca kifejezetten ismerős, nem tudom hová tenni. A lift egy halk hangjelzéssel adja tudtunkra, hogy megérkeztünk a kívánt emeltre, a nő ugyanott száll ki, ahol én. Az ajtókra helyezett számokat figyelem, mikor meglátom az általam keresett számot megállok az ajtó előtt. Kopogásra emelem a kezem, mégsem kopogok be, figyelmem a mellettem elsétáló nőre összpontosul. Bosszant, szinte megőrjít, hogy nem tudom honnan ismerhetem. Két ajtóval arrébb áll meg, határozottan kopog be az ajtón, majd legnagyobb meglepetésemre olyan pillantással fordul felém, mintha ő is épp azon elmélkedne, vajon honnan ismerhet; noha az ő esetében több lehetőség is felmerül, hiszen ismerhet csupán abból kifolyólag is, hogy képben van a nagyvilágban.
Ezt a lehetőséget ugyanakkor hamar elvetem, a pillantása egészen másról árulkodik; megmernék rá esküdni, hogy nem a médiának hála ismer. Az ajtó, amin az imént bekopogott kinyílik, így a nő elszakítja rólam hatalmas szemeit és belép az ajtón.
- Harry?
Megugrok, mikor az ajtó ami előtt állok hirtelen kinyílik, Eleanor halvány mosollyal az arcán, ugyanakkor meglepetten áll velem szemben. - Régóta állsz itt? - érdeklődik.
- Most értem ide, pont kopogni akartam - mondom, miközben próbálom helyrerakni a pulzusomat. Eleanor mosolya kiszélesedik, majd bólint.
- Egy pillanat és jövök - mondja, mire én is bólintok egyet, majd kicsit hátrébb jövök az ajtótól. Gondolataim a harmincas éveiben járó nő körül forognak, szőke haja hullámosan omlott a vállára, hunyorítva figyelte vonásaimat.
Ajkaim elválnak, mikor beugrik egy kép. Egy kép arról, akinek a vonásait az övéhez tudom hasonlítani. Egy pillanat alatt végiggondolom a dolgokat, ez nem valószerű. A sok ellene szóló érv ellenére mégis úgy érzem, hogy igazam van. Ez a nő Helly édesanyja volt. 

2016. okt. 16.

44. Most csak lebegek

HELLY MORE

You Found Me
- Nos, Helly - lép be a szobába váratlanul kezelőorvosom, egy paksaméta papírral a kezében. Anyával eddig folytatott beszélgetésünk félbeszakad, mindketten kíváncsian nézünk a borostás férfira. Pár másodpercig még a kezében lévő papírokat nézegeti, miközben én idegesen tördelve ujjaimat próbálok türelmes lenni. - Van egy meglehetősen jó hírem - mondja, miközben egy halvány mosollyal az arcán rám pillant. Nem szólalok meg, idegesen várom milyen jó hírrel rukkol elő ebben a helyzetben. - Van egy kiváló testvérintézményünk, ami többek között a hozzád hasonló betegeknek nyújt kezelést és segítséget, hogy minél hamarabb és minél több dologra tudj emlékezni. Az eddigi tapasztalatok során a kezelések hatásosak és eddig nagyon sok embernek segítettek abban, hogy a balesetük után visszazökkenjenek a régi életükbe.
- Milyen kezelésekre kell gondolnunk? - kérdezi anya néhány másodperc elteltével.
- Az igazat megvallva ezek sokkal inkább terápiák, mint kezelések. Helly átesne pár vizsgálaton, és utána beszélgetne különböző orvosokkal.
- Mennyi időt kellene ott töltenem? - kérdezem, kissé félve a választól. Soha nem szerettem a kórházakat, már csak annak a gondolatától is émelyegni kezdtem, hogy a kórház közelébe kell mennem.
- Ez változó. Sok mindentől függ, hogy mennyi időbe telik, amíg elkezdenek bevillanni a dolgok. De nem kellene folyamatosan ott lenned. Az intézménytől pár perc sétára van egy remek szálloda, az intézmény sok látogatója ott szokott megszállni.
- Helyileg hol van ez az intézmény? - érdeklődik anya. Arcát látva már tudom, hogy ő döntött helyettem is. Valószínűleg úgy gondolja ez egy remek ajánlat, és már azon gondolkodik, hogy vajon mikor kezdhetjük meg ott a kezeléseket.
- Igen, ez okozhat egy kis problémát. Az intézmény maga Londonban van, de ezt leszámítva minden zökkenőmentes lenne.
Nagyot nyelek. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon készen állok-e mindarra, amit az orvos vázolt nekem, ugyanakkor pontosan tudom, hogy szükségem van azoknak az embereknek a segítségére.
- Most mennem kell, gondolják át - mondja az orvos, mikor a derekára szerelt műszer csipog párat. Én csak bambulok magam elé, anya bólint neki, mire az orvos szótlanul viszonozza azt, majd nekünk hátat fordítva elhagyja a szobát.
- Mit gondolsz, drágám? - kérdezi anya halkan, óvatosan simogatva kézfejemet. - Egész jól hangzik, nem?
Anyára pillantok. A szemében csillogó reményt látva nincs szívem azt mondani, hogy semmi kedvem ehhez az egészhez. Egy teljesen idegen helyre kellene költöznünk, még ha csak átmenetileg is. Idegen emberek vennének körbe, akik - végül is fogalmazhatunk úgy, hogy kísérleti alanynak tekintenének, még ha ezzel jót is akarnak tenni. Szeretném, ha zihálva felriadnék, és mikor körbepillantanék, akkor az ágyamban találnám magam. Szeretném, ha ez csak egy rossz álom lenne, de ahogy nézem anyát, hallom az ágyam melletti gép halk és monoton csipogását és érzem a kezemben az infúziót lassacskán rájövök, hogy erre semmi esély nincsen. Tulajdonképpen az egyetlen lehetőségem az, ha elfogadom azt, amit az orvos mondott, és hagyom, hogy segítsenek visszacsöppenni a régi életembe, bármilyen is legyen az.

1 héttel később

Szótlanul bámulok ki az autó ablakán, idegesen tördelem ölembe ejtett kezeimet. Az épületek, az emberek. Minden ismeretlen számomra és bár a napokban megszokhattam milyen az, mikor sok dologgal szemben ismeretlenül állsz, ez most más. Az elmúlt egy hétben kivizsgálást kivizsgálás követett, nem volt nap, mikor legalább egy vizsgálaton ne kellett volna átesnem. Anya végig velem volt, emellett pedig nagy vonalakban szépen fokozatosan elmesélte mik azok a dolgok, amik számomra kiestek. Noha semmi nem ugrott be az idő alatt, amíg ő mesélt, az orvos szerint nem szabad sürgetni semmit, minden megy majd a maga tempójában. Tudomást szereztem a szüleim válásáról, apa új élettársáról és arról, hogy végül Lola nélkül, de elkezdtem a főiskolát. Miközben anyát hallgattam minden erőmmel arra koncentráltam, hogy figyelni tudjak rá, hiszen a tény, miszerint a saját életemről az édesanyámnak kell mesélnie, mert én nem tudok elvonta a figyelmemet mindenről.
Egy héttel azután, hogy Dr. Ronson felvetette a londoni klinika fellátogatását velem ellentétben ő már úgy látta, hogy készen állok egy több órás repülőútra és arra, hogy itt újult erővel vágjunk bele a terápiákba. Én azonban bizonytalan vagyok, félve állok ehhez az egészhez. Idegenkedek annak a gondolatától, hogy idegen emberekkel legyek körülvéve. Jelenleg az egyetlen amire vágyom, hogy hazamehessek és a saját tempómban, a saját környezetemben foghassak neki a 'visszazökkenésnek'. Anya szerint azonban sokkal biztosabb kezekben leszek Londonban. Ígéretet tett, miszerint ha nem érzem jól magam, csak egy szavamba fog kerülni, hogy az első gépre felülve hazarepüljünk. Az igazat megvallva ha rajtam múlna, most nem távolodnánk a reptértől, hanem közelednénk felé, de úgy gondoltam, adok egy esélyt a dolognak.
Az épület, ami előtt az autó megáll hatalmas. Egy új építésű téglaszínűre meszelt épület, kovácsoltvas kerítéssel körülvéve. Kimondottan szépre csinálták meg, talán ha nem tudnám mi vár rám odabent örömömet is lelném abban, hogy a közeljövőben meglehetősen sok időt kell majd itt eltöltenem.
- A csomagokat a hotelszobájukba vitetem - szól hátra a sofőr anyának, mire ő megköszöni, majd követve engem kiszáll az autóból. Jobban összehúzom magamon a dzsekimet, mikor megcsap a téli levegő, amihez még mindig nem tudtam hozzászokni. Nem tudom megfogalmazni milyen érzés az, mikor az utolsó dolog amire emlékszel az a kellemes tavaszi szellő az arcodon, a zöldbe boruló fák és annak az érzése, hogy hamarosan nyár van; majd mikor kinyitod a szemed meglátod a hóesést, a kopasz fákat és a kinti levegő hűvöse csípi az arcodat. Anya bátorításképp megsimogatja a hátamat, majd mikor ránézek biccent egyet, ezzel löketet adva arra, hogy elinduljak befelé.

A regisztráción már vártak minket, így nagyjából öt perccel érkezésünk után már a liftet várva állunk az egyik széles folyosón. Az épület belülről is ugyanolyan gyönyörű és letisztult, mint kívülről. Körülöttünk orvosok és nővérek rohangálnak, az egész építmény mégsem varrja nyakamba annak a nyomasztó gondolatát, hogy kórházban vagyok. A falak halvány bézs színűre vannak festve, a padló hasonló színű járólappal van kirakva. A falról képek - többnyire tájképek - lógnak, az egész egy kellemes, - meleg összhatást nyújt.
A liftből a harmadik emeleten szállunk ki, ahogy kilépünk egy idősebb, ősz férfival találjuk szembe magunkat, aki rövid szakálla alatt kedvesen mosolyogva vár minket.
- Üdvözlöm önöket - nyújt kezet először anyának, majd nekem is. - A recepcióról felszóltak, hogy megérkeztek, már vártam önöket. Dr. Edward Terry vagyok, az intézmény igazgatója - mutatkozik be kedvesen, miközben kezével int, hogy kövessük. Az irodájába vezet minket, amely akár az épület többi része teljesen hangulatos. A falak kakaó barnák, a helyiség közepén egy hatalmas íróasztal, azzal szemben két bőr fotel kapott helyet. A falról képek, oklevelek és különböző díjak lógnak le, az íróasztalon épp olyan minimális a rendetlenség, ami egy kórházigazgatónál még elfogadott.
- Foglaljanak helyet - mutat a két bőrfotel felé. Miután kabátunktól megszabadulva helyet foglalunk anyával mindketten az orvosra kezdünk koncentrálni. Fekete keretes szemüvegét egészen orra hegyéig letolja, az előtte heverő papírokat olvasgatja. - Dr. Ronson már három napja minden leletet átküldött, így volt időm alaposan felmérni a dolgokat.
Némán hallgatom, amit mond. Ha szeretnék se tudnék reagálni, idegesen tördelem ujjaimat. Tagadni is felesleges lenne, hogy rettegek attól, vajon hogy fognak alakulni a dolgok.
- Helly. Elhiszem, hogy félsz, de próbálj meg megnyugodni. Itt mindenki segíteni szeretne abban, hogy minél hamarabb újra magadra találj - mondja az orvos egyenesen szemembe nézve, miután a kezében tartott papírokat az asztalra helyezi, s ujjait összefűzi maga előtt.
Bólintok. Többre nem telik, de szemmel láthatóan ez se az orvost, sem anyát nem zavarja. Anya kezével óvatosan megfogja az enyémet, mikor rápillantok rám mosolyog.
- Ma már nem fogunk nyaggatni. Megbeszéljük, hogy a holnapi nap folyamán mikor végezzük el az első vizsgálatokat, és mára ennyi. Rendben van?
- Rendben - biccentek kissé megkönnyebbülten, egy halvány mosolyt eresztve az orvos felé. Idősödő arcán egy halvány mosoly fut át, majd ismét a papírokra pillant.
Nagyjából negyed órába telik, amíg megbeszéljük a holnapi napot, illetve hogy mi is fog pontosan történni holnap. Az orvos szerint nem kell tartanom a vizsgálatoktól, hasonlóak lesznek, mint az egyszerű rutinvizsgálatok a háziorvosnál.
Az utat a klinikától a hotelig kényelmes tempóban haladva öt perc alatt tesszük meg. Hála a téli időszámításnak meglehetősen korán sötétedik, így mikor öt óratájt belépünk a hotel hatalmas bejáratán az utca már sötét mögöttünk. A recepción beregisztrálunk, majd miután megkapjuk a kulcsokat a lift segítségével célba vesszük a nyolcadik emeletet.
- Gyönyörű, nem igaz? - kérdezi anya a szobánk hatalmas ablakán kibámulva. A megvilágított utcák, a sok apró fényes pont. Valóban gyönyörű, ugyanakkor valószínűleg mindketten jobb élményként élnénk meg, ha nem ilyen okokból kifolyólag utaztunk volna ide először.
- Tényleg gyönyörű - adok igazat anyának, egy pillanatra elbambulva a kilátáson. - Elmegyek, megfürdök - mondom, majd az ágy mellé helyezett bőröndömhöz lépek. Kipakolom belőle a pizsamámat, majd a fürdő felé indulok.
- Helly. Apád felhívott, mikor a repülőtéren voltunk. Holnap érkeznek, szeretne ott lenni veled a vizsgálatokon - anya nagyokat pislogva közli velem a dolgokat, mire én csak bólintok, majd behúzva magam mögött a fürdőszoba ajtót zárkózok be. Miközben engedem a fürdővizet megszabadulok a sok ruhától, ami egész eddig megvédett a kinti hideg időtől. Hajamat laza kontyba fogom, majd mikor már a kádnak több, mint a fele megtelt forró vízzel lassan beleereszkedem. Szemeimet lehunyva próbálom elterelni a gondolataimat, és kicsit kikapcsolni.
Mióta felébredtem a kórházban talán most először nem görcsölök rá a dolgokra. Most először van az, hogy nem erőltetem mindenáron az emlékezést; azt, hogy mindenáron jusson eszembe valami. Most csak lebegek. 

_________________________________

Sziasztok Kedves Olvasók! 
Első körben szeretnék bocsánatot kérni, amiért - ismételten - szőrén szálán eltűntem, de mindig volt valami oka annak, amiért egyszerűen nem tudtam leülni, és befejezni a 44. részt. A nyaralást követően jött az iskolára való felkészülés, vásárlás, a nyár utolsó napjainak kihasználása stb. Gondolom nem kell bemutatnom milyen az, mikor az utolsó napokba próbálunk mindent besűríteni és kihasználni még azt a kevéske időt, ami vissza van. Ezután jött a nagyobb probléma; a laptopom töltője ugyanis egyszer csak bemondta az unalmast, és töltés híján nyilván nem sokáig tudtam használni a gépemet. Most azonban egy hete meglett az új töltő és ezt kihasználva nekiláthattam a hétvégén, hogy befejezzem a részt. Nem lett egy izgalmas rész, tudom. De ettől függetlenül remélem tetszett Nektek, és továbbra is a szokásos kíváncsisággal várjátok a folytatást! 
Szép vasárnap délutánt Nektek, puszi! ♥

2016. jún. 21.

43. Idővel visszatérhet

HELLY MORE

The Reason
Laposakat pislogok, a hirtelen világos bántja a szemem. Úgy érzem magam, mint akit csúnyán fejbe vágtak, kezemmel azonnal fejemhez akarok nyúlni, de még ahhoz is gyengének és fáradtnak érzem magam, hogy a kezemet felemeljem. Lassan megszokom a szobában lévő tompa fényt, kíváncsian pillantok körbe, hogy felmérhessem a környezetemet.
- Anya - motyogom halkan, mikor megpillantom a hatalmas ablaknál, nekem háttal álló szülőmet. Kétségbeesetten tekintek körbe még egyszer a helyiségben, a tudat, hogy egy kórház kórtermében fekszek nyugtalanít.
- Helly, kincsem - lép anya rögtön az ágyam mellé. Kezemet kezébe véve jön közelebb, hogy óvatosan megölelhessen. - Hogy érzed magad? - kérdezi arcomat pásztázva. Próbálom elvonatkoztatni a bennem megbújó rengeteg kérdést az érzéstől, hogy vajon hogyan is érzem magam.
- Nagyon fáj a fejem - szólalok meg végül, miközben szüntelen azon töröm a fejem, vajon hogyan kerültem ide.
- Szólok az orvosnak - mondja, majd homlokomra egy puszit ad, és elhagyja a szobát. Összeszedve minden erőmet tolom feljebb magam, hogy részben ülőhelyzetben lehessek. A halvány levendula színű falakon képek vannak felfüggesztve, legtöbb egy-egy tájkép. Az ágyam mellett egy meglehetősen kényelmesnek tűnő fotel pihen, velem szemben a falnál egy fehér szekrény kapott helyet. Megismerem a rajta pihenő utazótáskát, az enyém. Szemöldökömet ráncolva reagálom le a komód mellé állított bőröndöt, érthetetlen számomra, miért van szükség ennyi holmira. Mielőtt azonban tovább gondolhatnám mindezt a szobaajtó ismét kinyílik, anyát leszámítva egy harmincas évei végén járó, jóvágású férfi lép be a szobába. 
- Hogy érzed magad, Helly? - kérdezi, miközben egészen közel jön hozzám - Édesanyád mondta, hogy fejfájásra panaszkodsz - teszi hozzá ágyam mellett megállva. Erőtlenül bólintok, egyenlőre túl ködös minden.
- Megemeljük a gyógyszer adagodat. Attól egy kicsit fáradtabbnak fogod érezni magad, de remélhetőleg enyhíti a fájdalmat is - mondja halványan rám mosolyogva. Nem reagálok, a szoba hatalmas ablakára pillantok. Eddig nem tűnt fel a kinti időjárás. Szemöldökömet ráncolom, kezdek teljesen összezavarodni. A fák csupasz ágait tépkedi a szél, az ablakot kósza esőcseppek mossák.
- Baj van, drágám? - kérdezi anya értetlen arcomat látva. Hatalmasakat pislogva nézek rá, majd az orvosra aki szintén kissé ijedten néz le rám.
- Mi történt a fákkal? - kérdezem hebegve, mire a két személy egymásra néz.
- Helly? Miről beszélsz drágám? - kérdezi anya közelebb lépve hozzám, kézfejemet simogatva. Kirántom kezemet az övéből, tarkóm fölé emelem egy kicsivel, a fájdalom hirtelen nyilall bele.
- Helly, figyelj rám! - lép közelebb az orvos is. Felé fordulok, szemeim szinte könyörögnek valami magyarázatért. Zsebéből egy zseblámpához hasonló eszközt vesz elő, hunyorítani kezdek, mikor szemeimbe világít vele. - Mi az utolsó dolog, amire emlékszel? - kérdezi az orvos. Gondolkodni kezdek, ugyanakkor a fejemben még mindig élesen érezhető fájdalom nem könnyíti meg a dolgom, grimasszal az arcomon masszírozom a fejem hátsó részét.
- Nem is tudom - vallom be, majd tovább gondolkodok, hátha eszembe jut valami.
- Bármilyen apró emlék is megteszi - mondja anya halkan, takarón keresztül simogatva a lábamat.
- Apa - jelentem ki határozottan, ugyanakkor ijedten. - Apával voltam! A giminél vett fel és mentünk, hogy megbeszéljük a nyári munkát Jasonnel - hadarom, ahogy szépen lassan beugranak a dolgok.

Már lassan egy órája, hogy teljesen egyedül vagyok a szobában. A hó odakint viszonylag nagy pelyhekben esik, és annak ellenére, hogy egyébként imádom a telet, most képtelen vagyok nézni a szállingózó hóesést. A hópelyhek látványa csak még inkább összezavar, milliónyi kérdést tesz fel bennem, amikre tudom, hogy magamtól nem találhatok választ.
Ismét ülő helyzetbe tornázom magam, a mellettem lévő éjjeli szekrényre pillantok, valami jelen esetben figyelemelterelő dolog után kutatva. A fiókokat is kihúzom, feleslegesen. Jóleső sóhaj szalad ki ajkaimon, mikor az ajtó kinyílik, anya halványan mosolygó arccal lép be.
- Hogy érzed magad? - kérdezi, miközben helyet foglal a mellettem pihenő fotelban.
- Az utolsó dolog, amire emlékszem az az, hogy tavasszal a nyári munkámat megyünk elintézni apuval. Ha most kinézek az ablakon, akkor hóesést és karácsonyi világítást látok mindenhol - mondom sokkal udvariatlanabbul, mint ahogy azt anya megérdemelné. - Inkább neked kellene megmondanod hogy vagyok - teszem hozzá kétségbeesett hangon, mire szülőm fátyolos szemekkel pillant rám.
- Helly.. - anyát az ajtóra mért kopogás szakítja félbe. Kelletlenül fordulok az ajtó felé, hogy ki áll a túl oldalán; nem lep meg, mikor az orvos néz be a résnyire kinyitott ajtón.
- Remélem nem zavarok. Elvégeztünk pár vizsgálatot, amik alapján tudok előzetes véleményt mondani - lép be az ajtón. A kezében tartott papírokat méregeti, szemöldökét ráncolja. - Gyakran előfordul a Hellyhez hasonló betegeknél, hogy csak később derülnek ki belső sérülések. Ezek megmutatkozhatnak rögtön a baleset után, de hetekkel, hónapokkal, akár évekkel később is.
- És ez mit jelent? - vágok türelmetlenül az orvos szavába, aki mintha lassított felvételként beszélne hozzám. Borotvaélen táncol az egyébként birka türelmem; a fejem szüntelen hasogat, az orvos húzza az időt és nem mond semmit, pedig tudna mit.
- Ez azt jelenti, hogy az elmúlt másfél évből való emlékeid jelentős részét elveszítetted - közli velem a férfi, egy mély levegővétel után - Hacsak nem az összeset - teszi még hozzá, egyenesen szemembe nézve. Leforrázva érzem magam, ajkaim egyik pillanatról a másikra száradnak ki. Szólni szeretnék, rengeteget kérdezni, de képtelen vagyok. - Ez lehet akár egy átmeneti állapot is, Helly. Az emlékeid nagy része idővel visszatérhet, nem jelenthetjük ki biztosra, hogy már soha nem fogsz rájuk emlékezni. Az emlékezést előidézheti bármi. Egy arc, egy illat, egy ismerős hely, egy ismerős dallam. Bármi. 
Bár hallom az orvos nekem szánt szavait, a felét se fogom fel. Gondolataim folyamatosan akörül kattognak, vajon mi lehet az a többtucatnyi dolog, amire most épp nem emlékszem. Van közöttük rossz emlék is? Olyan is, amivel kapcsolatban egyébként is azt kívánnám, hogy bárcsak meg se történt volna?
- Szeretném tudni, hogy mi történt pontosan - jelentem ki, ezzel reakció nélkül hagyva az eddig hallottakat. Anya hatalmas szemekkel pislog felém, majd egy pillanatra az orvosra néz, s visszapillantva rám bólint.

- Mi történt a lánnyal, akivel voltam? - kérdezem ölembe ejtett ujjaimat bámulva, mikor szülőm a történet végére érve elhallgat. Bár Ő is csak annyi információval tud szolgálni amit másodkézből hallott, a semminél ez is jelentősen több.
- Őt is ebbe az intézetbe szállították, de neki súlyosabb belső sérülései voltak. A baleset másnapján meghalt - hirtelen kapom anya felé a fejem, ajkaim kiszáradnak. Erőteljesen akarok emlékezni, szinte már belefájdul mindenem a próbálkozásba. Nincs előttem a lány arca, akiről anya beszél. Nem emlékszem arra, hogyan halt meg, pedig ott voltam mellette. Nem emlékszem semmire. 
- Hova mentünk, amikor a baleset történt? - kérdezek rá szemöldökömet ráncolva arra az egy dologra, amire anya nem tért ki a történet folyamán. Mindent elmondott amit tudott, erről az egy dologról szót sem ejtett.
- Annak semmi jelentősége nincs - válaszol kissé hadarva, tincseit füle mögé tűrve áll fel mellőlem. - Lemegyek egy teáért. Kérsz valamit? - fordul felém az ajtóból.
- Igen. Azt, hogy válaszolj a kérdésemre - nézek rá határozottan, könyörgő szemekkel. Anya a kilincset markolássza, fejét kissé lehajtva nyitja szólásra ajkait.
- A repülőtérre mentetek, mikor a baleset történt. Nem tudni pontosan, de valószínűleg nem hívtál taxit, hanem a szobatársnőddel indultatok el a repülőtérre - érkezik a válasz. Engem akart elvinni a reptérre? A gondolat, miszerint ha taxit hívok talán mindez máshogy alakul villámcsapásként csap le, szememből arcomon végigfolyva szökik ki az első könnycsepp.
- Az én hibám - mondom elhaló hangon, nem foglalkozva érzelmeim arcomon való megmutatkozásával. Anya az ajtótól ellépve sétál vissza mellém, az ágyam szélén foglal helyet.
- Erről nem te tehetsz, Helly! Ne okold magad - mondja, miközben két kezével közrefogja arcomat. Nemlegesen kezdem el rázni a fejem, ujjaimmal idegesen túrok bele a hajamba. Minden egy pillanat alatt romlott el. Nem emlékszem a lányra, aki miattam halt meg. Nem emlékszem az emberekre, akiket a főiskolán ismertem meg. Nincsenek emlékeim az elmúlt másfél évből. Nem emlékszem senkire, akit az elmúlt másfél évben ismertem meg, és Isten tudja, mennyi emlék és mennyi ember van, akit talán örökre elveszítettem. 

2016. jún. 11.

42. Olyan ostoba vagyok

HELLY MORE


Zavartan harapok bele alsó ajkamba, még beletelik pár másodpercbe, mire rá tudom venni magam, hogy megmozduljak. A telefont elemelem a fülemtől, hanyagul dobom az ágyra. 
- Hé, minden rendben? - fordul felém íróasztalától szobatársam, Jess. Szemüvegét leveszi, minden figyelmét nekem szentelve ül le mellém az ágyra. 
- Olyan ostoba vagyok - mondom halkan, talán inkább magamnak, mint neki. Jess kérdőn néz rám, ami teljesen érthető, hiszen semmit nem tud a mostani helyzetről. Mielőtt eljöttem otthonról megfogadtam, hogy a főiskolára nem hozom magammal a nyáron történteket. Senkinek nem fogok beszélni róla, és mindent megfogok tenni, hogy ha elfelejteni nem is tudom, de legalább túl tudjak lépni rajta. 
- Már miért lennél ostoba? - kérdezi, hatalmas kék szemeivel engem bámulva. Megrázom a fejem. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem kötöm össze a múltat a jelennel. Ami volt, elmúlt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ebbe maximálisan beletörődtem, de tudom, hogy hol a határ; és azzal, amit az elmúlt pár napban tettem, igencsak közel kerültem ennek a határnak az átlépéséhez. 
- Felejtsd el - jelentem ki halvány mosollyal a szobatársam felé fordulva. A mellettem törökülésben ülő lány hatalmasakat pislog, de tiszteletben tartja, hogy nem akarok beszélni erről. 
- Fél óra múlva találkozom pár barátommal nem messze innen egy kocsmában. Gyere velünk - néz rám Jess már a fürdőszobaajtóból. 
- Ilyenkor? - kérdezem, automatikusan a faliórára pillantva, ami már lassan a fél tízet üti. 
- Holnap csak kilencre kell bemennünk. Rád fér egy kis kikapcsolódás, és nem leszünk sokáig. Ígérem - győzköd szobatársam izgatott, - kedves mosollyal arcán.
- Rendben van - adom meg magam végül. Bár lelkesedésem fele annyi sincs, mint Jessnek, már az is valami, hogy belementem. 

A helyiség ahová fél óra elteltével belépünk abszolút nem úgy néz ki, mint egy kocsma. Minden modern, meglepően igényes és sehol nem látok ittasan a pultnak támaszkodó alakokat. Mivel hétköznap van alig vannak páran. Két srác biliárdozik, egy középkorú nő a pultban törölgeti a poharakat, csupán egy-két asztalnál ülnek páran. 

- Jess! - hallok meg egy ismeretlen férfi hangot, aki szobatársam hangját üvölti. Automatikusan a hang irányába fordulok, és bár senkit nem ismerek, aki annál az asztalnál ül, megadva magam hagyom, hogy Jess maga után húzva odamenjen hozzájuk. 
- Stílusosan késtél, mint mindig - jegyzi meg az előbb kiabáló srác mellett ülő raszta hajú. Jess csak elmosolyodik, kabátjából kihámozva magát kezd el mindenkinek bemutatni. 
- Ő a szobatársam, Helly. Helly, ők a barátaim; Dale, Matt, Conor és Tyler - mutat rá mindegyikükre. 
- Nagyon örülünk, Helly - szólal meg Tyler, aki a kiabáló volt az imént. - Már vártuk, hogy Jess mikor hoz be a társaságba egy lányt, kisebbségi komplexusa volt szegénynek - szól hozzá Dale is. 
- Vagy lehet, hogy egyedül már képtelen vagyok elviselni a társaságotokat - vág vissza Dalre hunyorítva Jess, mire a borostás srác mosolyogva rákacsint. 
- Gyere, Helly. Ülj le - húzódik beljebb Tyler, ezzel helyet engedve maga mellett. Alig hallhatóan, egy halvány mosollyal az arcomon köszönöm meg neki, amit kedvesen viszonoz.
Azt mondják, az idő gyorsabban telik, ha az ember jól érzi magát. Nos, ezt én is igazolhatom. Amennyire nem volt kedvem csatlakozni Jesshez, most legalább annyira sajnálom azt, hogy a csapat lassan az indulást fontolgatja. Talán másfél órája vagyunk itt, de a hangulat már az első tíz perc után remek volt. Féltem, hogy nem tudok majd hozzászólni a beszélgetéseikhez, mivel új vagyok a társaságba, de igyekeztek mindig olyan témát felhozni, ami független, így én is hamar felengedtem.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Helly. Remélem máskor is velünk tartasz - lép oda hozzám Tyler, aki ez este folyamán végig gondoskodott arról, hogy egy percre ne érezzem magam kívülállónak.
- Én is örülök - mosolygok vissza az italtól már kissé bamba srácra, aki fáradtan csillogó barna szemekkel vizsgálja arcomat.
- Megbántad, hogy eljöttél? - kérdezi szobatársam, már a kollégium felé sétálva. Arcomra mosoly csúszik, némán rázom meg a fejem. Jess elégedetten kezd el mosolyogni, egyértelműen büszke magára, hogy ki tudott rángatni a négy fal közül.
- Kapd össze magad, csajszi. Életed legszebb éveit ne arra pazarold, hogy olyan miatt szomorkodsz, akinek valószínűleg eszébe sem jutsz - mondja Jess vakon, hiszen fogalma sincs az engem körülvevő helyzetről. Ennek ellenére beletrafál a dolgok lényegébe; hatalmas igazság, amit mond.

1 héttel később... 
Szemüvegem mögül bámulom az idősödő professzort, ahogy már megszokott helyén artikulálva prédikál. Bár tollamat a kezemben tartom, a dátumon kívül még egy sort sem írtam le. Gondolataim minden körül forognak, csak akörül nem ami körül kellene.
- Befejeztük mára.
Nagyokat pislogok. Ez az első mondat, ami ma eljut a tudatomig; villámcsapásként ér a felfedezés, miszerint a mai nap folyamán semmi értelmeset nem tudhatok magam mögött. Füzetemet és tollaimat a táskámba dobva indulok el kifelé, szeretnék minél hamarabb visszajutni szobám biztonságos falai közé.
A kollégium folyosóin sokan jönnek velem szemben, sokuk bőröndöt húzva maga mögött hagyja el az épületet. A hosszú hétvége miatt sokan utaznak már most haza, én azonban velük ellentétben ráérősen sétálok vissza szobámba. A gépem csak este indul, így ráérek összepakolni és kényelmesen elindulni a reptérre.
- Akár itt is maradhatnál - dörmögi ágyán fekve Jess, akinek meggyőződése volt, hogy a hosszú hétvége alkalmával előhozza a laza, - bulizós énemet. Ez a terv azonban kudarcba fulladt, mikor anya felhívott, hogy fontos lenne hazamennem, ezért örülne, ha a megbeszéltekkel ellentétben, haza utaznék. Ez lett volna az első alkalom, hogy nem utazom haza az éppen adandó alkalommal, de az igazat megvallva sokkal szívesebben pihenném át ezt a négy napot, minthogy esetleg szórakozóhelyről szórakozóhelyre járva egy percet se pihenjek.
- Majd legközelebb - mosolygok szobatársamra, aki duzzogást játszva húzza el ajkait. Mosolygok gyerekességén, senki nem gondolná róla, hogy már közel húsz éves.
- Rendben van, de akkor én viszlek ki a reptérre - jelenti ki határozottan, és már pattan is fel eddigi fekvő helyzetéből. Először ellenkezni akarok, ám látva határozott arcát úgy gondolom inkább nem szállok szembe vele, egyszer belemehetek egy ilyenbe is.
- Jól van - adom meg magam. Telefonomra pillantva állapítom meg, hogy itt az ideje indulni, majd bőröndömet magam mögött húzva hagyom el a szobát. Jess mögöttem jön, kulcsával bezárja az ajtót, majd közvetlen egymás mellett sétálva indulunk el.
- Minden rendben? - kérdezi Jess már az autóban ülve, egy pillanatra felém fordulva. Hümmögök egyet, miközben elszakítom tekintetemet az ablakról, amin egész eddig bambán bámultam kifelé.
- Csak elbambultam - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, mire a vezetőülésben ülő bólint egyet. Halvány mosoly fut át arcomon, miközben azt figyelem Jess milyen pontos odafigyeléssel vezeti régi kis autóját. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen óvatos és precíz.
- Mióta van jogsid? - teszem fel hangosan a kérdést, ami megfogalmazódik bennem, miközben figyelem.
- Már lassan három éve - mondja büszkén, miközben megáll egy kereszteződésben a piros lámpánál. Mosolyogva fordulok ismét az ablak felé, bambán nézem az utcai életet, ami épp most kezd csak beindulni. A hideg ellenére sokan vannak az utcán, még a szemerkélő eső sem zavarja őket. A lámpa zöldre vált, Jess pedig gázt adva az autónak indul el.
- Jess.. - fordulok oda hozzá, ám mondatomat belém folytja a látvány, ami Jess mögött fogad. Hirtelen minden lelassul. Jess felém fordul, kérdőn nézi meghökkent arcomat, de mielőtt egy szót is szólhatnék megtörténik a baj. Szememet becsukom a hatalmas ütközés hatására. Fel sem fogom mi történik körülöttem; azonnal elsötétül minden. 

2016. máj. 27.

41. Mi az igazság, Harry?

HARRY STYLES

It Is What It Is
- Kezdhetjük? - kérdezi az üveg túloldalán ülő hang mérnők, mire én is feleszmélek eddigi bambulásomból. Körbenézve a helyiségben rájövök, hogy ez a kérdés valójában csak nekem szólt. Minden szempár rám szegeződik, értetlen pillantásokkal találom szemben magam. 
- Haver, valamit kezdenünk kell magunkkal. Így nem jutunk egyről a kettőre - mondja Liam, a tőle megszokott nyugodt hangnemben. 
- Csak öt percet kérek - hadarom, s már kapva is le fülemről a fejhallgatót hagyom el a helyiséget. Az ajtót felrántva magam előtt sétálok végig a folyosón, egyenesen a teraszra megyek. Nagyot szippantok a friss levegőből, az esőillat azonnal beszökik az orromba. 
- Harry. Jól vagy? - hallom meg az ismerős női hangot magam mögül, mire csak fájdalmas mosolyt eresztve arcomra megrázom a fejem. Hallom Eleanor cipőjének kopogását, ahogy nem törődve a szemerkélő esővel a korláthoz sétál mellém. 
- Remélem nem akarsz te is kiselőadást tartani arról, hogy milyen gyorsan kell összekapnom magam - vetem oda neki, talán a kelleténél durvábban. Ahogy kimondom rosszul kezdem érezni magam, pont nem El az, aki ezt a viselkedést érdemelné. Valójában senki nem érdemelné meg, hogy ezt levezessem rajta. 
- Aggódunk érted. Megint kezdesz a rossz irányba változni, és ha nem mondod el mi a baj, akkor még csak segíteni se tudunk - mondja a mellettem álló lány halkan, ugyanakkor határozottan. Némán állok mellette, csak bámulom az autókat, a várost. 
- Egyik este - kezdek bele bátortalanul, halkan, - mintha félnék attól, hogy bárki meghall minket. - Helly felhívott - mondom ki semleges arccal, még mindig lefelé bámulva. Érzem magamon Eleanor pillantását, már most a lehetséges válaszokon töröm az agyam, amiket a feltett kérdéseire válaszolhatok majd. 
- Beszéltetek? - kérdezi, mire megrázom a fejem. 
- Gemma vette fel, de mivel egyikük se tudta, hogy ki a másik, Helly letette. 
- Akkor honnan tudod, hogy ő volt? - érkezik a következő kérdés. 
- Felismertem a számot - válaszolom őszintén, nem törődve El aggodalmas pillantásával felém. 
- Visszahívtad? 
Szemöldökömet ráncolva fordulok a lány felé. Nem reagál semmire semmit, csupán kérdéseivel bombáz, amitől kezdem magam úgy érezni, mint egy rendőrségi kihallgatáson. Nem válaszolok a kérdésre, tudom, hogy ez is elég válaszként fog szolgálni. - Nem furdal a kíváncsiság, hogy megtudd, ennyi idő után, vajon miért akart beszélni veled? 
- Dehogynem - vágom rá azonnal, ellökve magam a korláttól. Idegesen túrok bele tincseimbe, kezeimet ezután nadrágom zsebeibe bújtatom. - Nem bírom megtenni, érted? - nézek kétségbeesetten Eleanorra. Hatalmas barna szemeivel bámul rám, kérdeznie sem kell, hogy tudjam mit szeretne tudni. - Csak úgy eljöttem, egy szó nélkül. Egy hülye papírra írtam le neki, mit miért teszek. Mindezt azért, mert már akkor is túl gyáva voltam, hogy a szemébe nézzek és elmondjam, hogy mi az igazság. 
- Mi az igazság, Harry? 
Habozok, mielőtt válaszra nyitnám a számat. Tudom, hogy alaposan át kellene gondolnom mit mondok, hisz még soha nem beszéltem erről senkivel. Ugyanakkor erre jelen állás szerint képtelen vagyok, az agyam nem hajlandó ésszerűen érveket, - gondolatokat felmutatni. 
- Tudtam, hogyha tovább maradok, akkor még nehezebben fogom majd tudni otthagyni. Beleszerettem, Eleanor. Magamat mentettem azzal, hogy így hagytam ott. Végig őt állítottam be gyengének, még a levélben is azt írtam neki, hogy attól félek, nem tudná elviselni, hogy így alakultak a dolgok. De kettőnk közül nem Helly a gyenge, hanem én. Önző módon magamat helyeztem előtérbe. Ezért jöttem el. 
- Azt tetted, amit akkor, abban a helyzetben helyesnek találtál - reagál El, pár másodperc elteltével. 
- Azt tettem, amivel úgy gondoltam megkönnyítem a dolgomat - mondom halkan, inkább csak magamnak egy vallomásként. A teraszon pihenő székek egyikére huppanok le, egyik kezemmel öklömet simogatva bámulok magam elé. Szívem szerint hatalmas ütnék a falba, akármit megtennék, amivel végre levezethetném a bennem lévő feszültséget. 
- Nem gondolod, hogy jobban éreznéd magad, ha visszahívnád? 
- Amióta megláttam a telefonszámát a kijelzőn, folyamatosan ezen gondolkodom. De azóta nem hívott, tehát annyira nem lehetett fontos az egész, hogy megpróbáljam visszahívni - mondom a mondat végére elhidegülve, - teljesen érzelemmentesen. Nem nézek a tőlem jobbra szobrozó lányra, anélkül is tudom milyen értetlen tekintettel bámul rám.
- Felnőtt férfi vagy, Harry. Tanulj meg szembenézni az érzéseiddel, és a dolgok következményeivel.
Meglepetten nézek Elre. Szigorúan, már-már megvetően néz rám. Válaszolni nincs időm, mielőtt szólásra nyithatnám számat Eleanor a bejárat felé indul, egyedül hagyva engem.
Nagyokat pislogok, nem ilyen reakcióra számítottam tőle. Ugyanakkor minél többet gondolkodom azon amit mondott, annál inkább ráébredek, hogy igaza van.

Ujjaimmal a kormányon dobolom a rádióból halkan hallható szám dallamát, az esőcseppekkel fedett szélvédőn keresztül bámulom a közlekedési lámpát, ami egyenlőre pirosan világít. Annak ellenére, hogy már közel vagyunk a kilenc órához, meglepően sokan vannak az utakon, a visszapillantóban látom a mögöttem kígyózó sort.
- Igen? - szólok bele kedvetlenül a telefonba, mikor már nem tudom tétlenül tovább hallgatni, hogy csörög az anyósülésen.
- Bocs, hogy zavarlak. A gép holnap reggel hatkor indul, ötre ott lesz érted a kocsi - szól bele egy férfihang, amit tudom, hogy ismerek, ugyanakkor most nem tudom hová tenni.
- Rendben van - reagálom le, miközben még mindig a lámpát figyelem.
- Jut eszembe; változott a terv. Santiago az első állomás, de ott csak egy hetet lesztek - közli a vonal másik végén lévő, aki idő közben rájöttem, hogy Rick, az egyik tervező a csapatból. Úgy mondja ezt az egészet, mintha bármit is számítana, hogy mit reagálok rá. Oda megyek, ahová a gép visz.
- Jól van - reagálok ismét olyan semmisen, mint az előbb. Egy gyors elköszönés megejtése után már bontjuk is a vonalat. A lámpa zöldre vált, azonnal a gázra taposok.
A bejárati ajtó nagy hanggal csukódik be mögöttem, kocsikulcsomat azonnal az előszobában lévő szekrényre dobom. Az ajtót bezárom, cipőmtől és bőrdzsekimtől egy halk sóhaj megejtése közben szabadulok meg. Első utam a konyhába vezet. A hűtőre tűzött cetlin csak a szokásos áll, rögtön megismerem hű házvezetőnőm gondosan kanyarított betűit. A hűtőajtót kinyitva veszem elő az oda készített ételt, majd amíg az a mikróban melegszik, a hálószobába megyek. Az ágy mellett ott pihen a bőröndöm, az ágyon a holnapi ruhám, amit már előre kikészítettem. Pillantásom elidőzik az egyszerű szerelésen, csupa jelentéktelen gondolat kezd el foglalkoztatni, egészen míg a mikró csipogása vissza nem hoz a valóságba. A vacsorámmal a kezemben foglalok helyet a kanapén, ám épp hogy kényelembe helyezem magam, a telefon csörgése ismét megzavar.
- Ilyen nincs - dünnyögöm halkan, miközben felkelve a kényelmes ülőgarnitúráról a telefont kezdem el keresni. Szemöldökömet ráncolom, mikor kezembe véve a telefont nem egy nevet, - esetleg telefonszámot - pillantok meg, csak annyit, hogy nemzetközi hívás. Kíváncsian fogadom, fülemhez emelem a készüléket. A gépi hang azonnal megszólal, elmondja az általános tudnivalókat és bemondja a telefonáló telefonszámát.
Ajkaim elválnak, hátammal a falnak dőlök. Idegesen túrok bele tincseimbe, fejemet a falnak döntöm.
- Ha fogadja a hívást, kérem nyomja meg az egyes gombot, ha nem szeretné fogadni, akkor a ketteset. 
Úgy állok a falnál, mint aki szellemet látott, alig másodperceim vannak átgondolni, mit cselekedjek. Itt van a választási lehetőség. Most beszélhetnék vele, hallhatnám a hangját és megtudhatnám, miért hívott pár napja. Itt lebeg a szemem előtt, amit El mondott. Szembe kell néznem a dolgok következményével, ugyanakkor annak a következményeivel is szembe kell néznem, hogy mi lesz ha fogadom a hívást. És ha megint fájdalmat okozok? Nem tudnék neki megint fájdalmat okozni. Elemelt a fülemtől a telefont, tekintetem az egyes és a kettes szám közt ingázik. Mély levegőt veszek. Tudom, hogy talán ez az utolsó esélyem, hogy elmondjam neki az igazat. Hogy elmondjam, még mindig ugyanolyan fontos nekem. De nem lehetek önző. Ezúttal nem. Szemeimet összeszorítom, ujjamat a telefon képernyője felé helyezem, és tovább nem húzva az időt, rányomok a választott számra.
- A hívást elutasította. Díjat nem számoltunk fel - szólal meg ismét a gép hangja, amit rögtön halk sípolás követ. A hívást elutasítottam. Bambán nézek magam elé. A közvetlen velem szemben lógó tükörben nézek vissza magamra. Egy pillanat alatt elönt a düh, gondolkodás nélkül vágok bele egyet a tükörbe, mire az azonnal darabokra törik.
- A francba - szitkozódok, mikor rájövök mit tettem. Kezemet megrázom, ujjperceimen azonnal megjelenik a gyöngyöződő vér. Elhalasztottam. Elhalasztottam az utolsó esélyt, hogy mindent helyrehozzak. Az utolsó esélyt arra, hogy magyarázatot adhassak. 

2016. máj. 20.

40. Nem halogathatod örökké

HELLY MORE

Two Is Better Than One
- Mindent tudni akarok, mindennel kapcsolatban. A legapróbb részletet se hagyd ki, tényleg minden érdekel - hadarja Lola izgatott mosollyal az arcán, két tenyerét dörzsölgetve. Széles mosollyal nyugtázom izgatott kíváncsiságát, jó látni, hogy ő ugyanaz az örök vidám, mindig mosolygós maradt. 
- Semmiről nem lennél lemaradva, ha a megbeszéltekhez tartottad volna magad és velem jöttél volna - mondom homlokomat ráncolva, kortyolva egyet a kávémból, ami kellemesen megmelenget. Az időjárás az évszakhoz képest kellemes, egy vastagabb kardigánban ülök a Lolával közös kedvenc kávézónk teraszán, ezzel felidézve az összes itteni emlékünket. 
- Ugyan Hell. A főiskola nem az én világom, ezt te tudod a legjobban - komolyodik meg gyerekkori barátnőm. Ajkaimat elhúzom; tudom, hogy igaza van, mégis annyiszor gondoltam bele mennyivel jobb lenne, ha nem lennék egyedül. 
- Hát, ha esetleg úgy döntesz mégis megpróbálnád, én ott leszek még egy darabig, úgyhogy várlak - mondom ismét feldobva ezzel a hangulatot. Lola elmosolyodik, mélyet bólintva reagálja le előbbi kijelentésemet. 
- Anyukád hogy van? Tartják a kapcsolatot apukáddal? 
- Ritkán beszélnek, csak ha muszáj. De szerencsére már látok pozitív változást anyán, elkezdett úgy viselkedni mint egy facér nő. Talán végre sikerül ténylegesen megbarátkoznia a gondolattal, hogy elvált és újra vannak lehetőségei - válaszolok, halványan mosolyogva.
- Nem lehetett neki könnyű, soha nem könnyű megválni attól, aki fontos nekünk. Még ha meg is bántott minket. 
Lola reakcióját hallva akaratom ellenére is azonnal megfeszülök, mély levegőt véve nyitom szólásra ajkaimat. 
- Tegnap este felhívtam - hadarom, amitől félő, hogy a velem szemben ülő lány semmit nem értett. 
- Kicsodát? - néz rám értetlenül, mire idegesen tördelni kezdem ujjaimat. Nem szeretném hangosan kimondani a nevét, egészen addig tudok beszélni róla, amíg hangosan ki nem mondom, hisz akkor tudatosul bennem, hogy megint róla beszélek. Hatalmas szemekkel nézek Lolára, s bár értetlen arcát látva megszeretnék szólalni, nem megy. Ő azonban megelőz, kék szemei kikerekednek, ajkai elválnak. 
- És mégis miért tetted?
- Nem tudom - rázom meg a fejem zavartan - Régi dobozokat válogattam, és megtaláltam azt a hülye levelét. Összezavarodtam. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért nem volt benne annyi, hogy személyesen elköszönjön - mondom a végére elhalkulva. Nevetségesnek érzem magam, hisz már több hónap is eltelt, én pedig még mindig nem tudtam túllépni ezen. 
- Legalább megérte felhívni? Adott magyarázatot? - kérdezi Lola, arcán megvetéssel. Tudom, hogy ez nem felém, hanem Harry felé irányul, ez mégsem nyugtat.
- Nem vette fel. Vagyis nem ő vette fel - javítom ki magam gyorsan. Barátnőm szemöldökét ráncolva ül velem szemben, tudja, hogy tudom mi lenne a következő kérdése, ezért fel sem teszi; vár a válaszomra. - Egy nő vette fel - mondom.
Lola csak bámul, hatalmas szemeivel arcomat pásztázza.
- Remélem nem ringattad magad abba a hitbe, hogy ő is ugyanúgy töltötte az elmúlt fél évet mint te?! - kérdezi, ugyanakkor inkább kijelentésnek hangzik. Nem válaszolok, ujjaimat bámulom. - Minden nap rád gondolva, hogy vajon találtál-e mást. Harry nem ilyen.
Amellett, hogy szíven üt amit legjobb barátnőm mond, el is gondolkodtat. Tudom, hogy valamilyen szinten igaza van, ugyanakkor nem akarom elfogadni és azt hinni, hogy Harrynek soha, egyszer sem jutottam eszébe.

- Felhívtad apádat? - kérdezi anya, miközben gőzölgő teájával a kezében kilép a teraszra. Párat pislogok az újság felé amit eddig olvastam, majd lassan szülőmre pillantok, aki éppen akkor ül le velem szembe.
- Nem, még nem - válaszolom őszintén. A nap folyamán többször is eszembe jutott, hogy azt ígértem anyának felhívom, de a tény, miszerint meg kell ismernem egy új embert az életéből, minden alkalommal megrémisztett.
- Nem halogathatod örökké - közli velem anya azt, amivel én is tisztában vagyok.
- Örökké nem is akarom - válaszolok. Anya bólint, noha nem hinném, hogy elfogadja a hozzáállásomat a dolgokhoz. Szerinte jobb lenne hamarabb túlesni a bemutatkozáson, így legalább a hátam mögött tudhatnám. A hozzáállása ellenére pontosan tudom, hogy neki is nagyon rossz ez az egész. Nem olyan könnyű, mint amilyennek beállítja, és amilyen könnyűnek előttem próbálja beállítani.
- Bánt valami? - kérdezi halkan,hatalmas barna szemeivel arcomat pásztázza, próbál mindent leszűrni belőle.
- Csak van valami, amit egyszerűen nem tudok kiűzni a fejemből. Egész nap ekörül járt az agyam - válaszolok őszintén, ugyanakkor kihagyva azt a részt, hogy mi is köt le ennyire.
- Nem inkább valaki?
Anya kérdése meglep, kérdőn pislogok rá. Nemlegesen kezdem rázni a fejem, pár másodpercig gondolkodok, végül szólásra nyitom ajkaimat.
- Elmondanám, ha lenne bárki, te is tudod - célzok ezzel arra, amire több mint valószínű, anya is. Napi szinten érdeklődik a szerelmi életem után, s bár nem fejezi ki, tisztában vagyok vele mennyire csalódott, mikor elmondom neki, hogy ez a téma zsákutca.
- Igen, tudom. De ez a valaki - annak ellenére, hogy már nem játszik szerepet az életedben, a kis fejedben még mindig ott van és nem hagy nyugtot neked.
- Na jó - nevetek fel kínomban, olvasószemüvegemet fejemre tolom ezzel hátratűrve arcomba hulló tincseimet. - Biztos eredményesebb lenne a beszélgetésünk, ha én is tudnám, hogy pontosan miről is beszélünk - mosolygok a velem szemben ülő nőre. Ő azonban némán üldögél tovább, folyamatosan arcomat pásztázza, ami egy idő után kezd kellemetlen lenni.
- Tudom, hogy nehéz drágám.. De túl kell lépned azon, ami a nyáron történt.
Ajkaim elválnak, gyomrom összeugrik, mikor tudatosul bennem anya miről - vagyis inkább kiről - beszél. Soha nem beszéltem neki a Harryvel kapcsolatos dolgokról, mindig csak annyit mondtam, amennyit úgy gondoltam tudnia kell. Ennek ellenére mindig tudta mi a helyzet, mit kell mondania és hogyan kell hozzám viszonyulnia. Tudta, mikor kell inkább egyedül hagynia a szobámban vagy mikor kell minden erejével kirángatnia a négy fal közül.
- Elég nehéz úgy, ha folyton mindenki ezt a témát feszegeti - reagálok, kissé eltúlozva a dolgokat.
- Ha nem hozná fel senki is éppen eleget gondolkodnál ezen, csak nem tudom, miért. Eltelt fél év, Helly. Mi az oka annak, hogy még mindig nem tudsz szabadulni ettől a fiútól?
Anya kérdése elgondolkodtat, noha nem mintha nem gondolkodnék amúgy is eleget azon, miért nem tudok végre tovább lépni ezen.
- Soha nem kaptam magyarázatot arra, miért találta így könnyebbnek. Hogy miért gondolta úgy, hogy jobb ha csak úgy elmegy - válaszolom végül, mire a velem szemben ülő sóhajt egyet. A földet kezdem bámulni, mikor látásomat homályossá varázsolják a könnyek, mindent megteszek azért, hogy ne törhessenek ki.
- Miért nem veszed fel vele a kapcsolatot? Hívd fel - javasolja anya, mire halvány mosoly kúszik az arcomra.
- Már próbáltam - vallom be, amivel tudom, hogy egyáltalán nem fogom meglepni anyát.
- Próbáld újra - vágja rá azonnal, szinte belevágva az én szavamba. Kérdőn, szemöldökömet ráncolva nézek rá.
- Pár hónapja még te ellenezted a legjobban, hogy keressem - emlékeztetem. Arcán mosoly terül el, elismerően bólint. Kíváncsian várom, mi lesz a válasza erre, ő ugyanakkor nem mond semmit.
- Csak próbáld újra - mondja mosolyogva, kezét egy pillanatra  enyémre helyezi, majd otthagyva engem egyedül sétál be a teraszról.

2016. ápr. 30.

39. El sem köszöntem tőle

HARRY STYLES


See No More
Fejemben próbálom összeszedni, hogy vajon mindent bepakoltam-e, s bár tudom, hogy ha itt hagyok valamit sem lesz nagy baj, mégsem szeretnék már Londonban rájönni, mennyi mindent felejtettem itt. A bőröndöm az ágyon pihen, hála Gemma segítségének, kivételesen gondosan vannak belehajtogatva a ruhák, nincsenek csak úgy belehányva. Ajkaimat összepréselve gondolkodom, mik azok amikre már biztosan nem lesz szükségem, így bepakolhatom őket a bőröndbe. Észre sem veszem, hogy nővérem ismét a szobában tartózkodik, egészen addig, míg az ablakhoz lépve bele nem kerül a látóterembe. Némán figyelem, ahogy a hűvösre hivatkozva becsukja azt, majd pulcsija ujját ráhúzva kézfejére dől neki a radiátornak.
- Mikor indulsz pontosan? - kérdezi. Halványan elmosolyodok; legalább háromszor beszéltünk ma már erről, de mivel ismerem nővérem igen rövid memóriáját, ezt nem teszem neki szóvá.
- Holnap hajnalban. Hatra itt lesz értem a kocsi - válaszolok közömbösen. Arcomról valószínűleg tisztán leolvasható, mennyire nincs kedvem ismét visszautazni Londonba, de sajnos pontosan tudom, hogy ez nem kívánságműsor. Főleg, hogy az albumfelvétel miattam csúszik pár napot. - Nem láttad a telefonom? - kérdezem szemöldökömet ráncolva Gemmát, miközben megtapogatva nadrágom zsebeit rájövök, ott nincs.
- A konyhapulton van - mondja. - Ja igen, az előbb kerestek - teszi hozzá mutatóujjával érdekes mutogat közben.
- Ki? - kérdezem, figyelmem jelentős részét azonban a bőröndöm összehúzásának szentelem.
- Nem tudom. A telefonod nem írt ki nevet, csak telefonszámot, de a hangja alapján teljesen biztos vagyok benne, hogy lány volt az illető - válaszol Gemma, mire kérdőn pillantok rá. Arca amolyan izgatottan kíváncsi, mosolyából ítélve rögtön leszűröm, hogy most jön a kérdezősködés. Azonban ezúttal nem fogom tudni jóllakatni kíváncsiságát, magam is értetlenül állok a dologhoz, hogy egy női személy keresett telefonon. Akik kereshettek, azoknak a telefonszáma bent van a telefonomban, így kétlem, hogy ismerős lehetett.
- És mit mondott?
- Semmit, elég érdekes volt - húzza el a száját nővérem. - Felvettem, elmondtam, hogy ez a te mobilod, aztán halkan mondott valamit, és letette.
Semmit nem értek abból, amit Gemma elmondd, így kíváncsian indulok el a földszintre, hogy kiderítsem ki volt a rejtélyes telefonáló. Telefonomat kezembe véve dőlök el a kanapén, a tévéből kihallatszó halk zajok törik meg a nappali csendjét. A készüléket könnyedén feloldom, rögtön a hívásnaplót nyitom meg, ahol tényleg ott van az ismeretlen szám kilenc perccel ezelőttről. A számokon gyorsan futtatom végig a tekintetem hátha ismerős, ám ahogy a végére érek visszaugrok az elejére. Mielőtt újra átfutnám megrázom magam, kínomban megejtek egy halk nevetést. Ez nem lehetséges. Mély levegőt veszek, felülök a kanapén, könyökömmel térdemre támaszkodva veszem ismét szemügyre a számokat. Ajkaim elválnak, mikor újra és újra átfutva azokat, nem akarnak megváltozni. A felismerés azonnal belém nyilall, pontosan tudom kinek a telefonszámával nézek most farkasszemet, ugyanakkor nehezen tudom felfogni, hogy tényleg itt van. Miért hívott fel? Miről akart beszélni velem? Miért most?
- Na, neked mond valamit a telefonszám? - jelenik meg hirtelen nővérem, amivel azonnal kiragad gondolatim közül. Nem tudom eldönteni, szeretnék-e válaszolni, mindenesetre egyenlőre nem úgy tűnik, hogy ha akarnék akkor tudnék. Még nem teljesen tértem magamhoz, értetlenül állok ezelőtt.
- Öhm, igen - szólalok meg végül - Egy barát, akiről már ezer éve nem hallottam.
Végül is nem hazudok, így is megfogalmazhatnám a kapcsolatomat, Hellyvel. 
- És nem hívod vissza azt a barátot? - kérdezi Gemma a barát szót kihangsúlyozva. Egyértelműen nem hiszi el, hogy csak egy barátról van szó.
- Már biztosan alszik - mondom, tekintetemet még mindig a telefonszámon tartva. Elég gyenge kifogás, ugyanakkor az agyam jelenleg képtelen jobbat kreálni. - Majd holnap felhívom - ígérem meg felelőtlenül, látva nővérem arcát.
- Helyes - mondja mélyet bólintva, mintha lenne bármi fogalma is arról, ki volt a vonal másik végén.


Talán már éjfél is elmúlt, és függetlenül attól, hogy reggel időben kellene kelnem, én még mindig nem alszok. Folyamatosan agyalok, akármennyire szeretném, egy percre sem tudom kiűzni a cikázó gondolatokat a fejemből. Akárhányszor szögezem le magamban, hogy ígéretem ellenére nem fogom felhívni Hellyt, minden egyes alkalommal felbukkan egy kis érv amellett, hogy igenis felhívjam. A kíváncsiság majd megöl, hogy megtudjam miért szeretett volna beszélni velem, arról nem is beszélve, hogy a jóleső libabőr azonnal végigszalad minden porcikámon, ha arra gondolok, hogy megint hallhatnám a hangját. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy ez egy kétélű fegyver. Sokkal nagyobb fájdalmat okozhatok mindkettőnknek, ha visszahívom. Telefonomat ismét feloldom, nem léptem el a hívásnaplóból, így telefonszáma azonnal a szemem elé kerül.
Vajon mi lehet vele? Változott valamit a külseje, esetleg a személyisége? Nem telt el olyan sok idő azóta, hogy utoljára láttam, de az is igaz, hogy nem tegnap volt.. Pontosan emlékszem rá, hogy néz ki, ahogy arra is, milyen volt mikor utoljára láttam. Tudom, hogy a lehető legrosszabbkor hagytam magára, de csak a későbbiekben akartam megóvni őt a fájdalomtól.
Fejemet az ágytámlának döntöm, abszolút nem érzem magam fáradtnak, mintha most keltem volna fel. Izgatott vagyok, ami tudom, hogy túlzás, mégsem tudom szabályozni. A takarót ledobva magamról indulok el a földszintre, próbálok minél halkabban lépkedni, érzem talpam alatt a meleg parkettát. A földszinten félhomály van, a kerti lámpák fénye a teraszajtón át szűrődik be, ezzel megvilágítva a nappalit. Az egyik fotelben foglalok helyet, ebből tisztán belátni az egész hátsóudvart a teraszajtó átlátszó üvegének hála. Tulajdonképpen magam sem tudom, miért jöttem ide, nem volt maradásom az ágyban.
- Miért nem alszol? - érkezik a kérdés a lépcső felől. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam; nővérem közeledik felém.
- Nem tudom. Csak forgolódtam - vallom be őszintén, miközben szemem sarkából látom, ahogy Gemma helyet foglal a kanapén, lábát közel húzva magához. - Te miért nem alszol?
- Sosem tudtad halkan becsukni a szobaajtódat - válaszol nemes egyszerűséggel, halvány mosollyal az arcán.
- Ne haragudj - kérek elnézést, amiért felkeltettem, bár tudom, hogy nem haragszik.
- Mi van veled Harry? - kérdezi nővérem, mire felé fordulok. Hatalmas szemekkel néz rám, mintha próbálna belém látni.
- Csak nem tudok aludni. Talán a holnapi indulás miatt - teszem az értetlent, mintha nem tudnám, mire gondol pontosan.
- Nem erre gondolok. Hónapokig olyan voltál, mintha kicseréltek volna. Most úgy tűnt, talán újra kezdesz a régi lenni, erre egy telefonhívás megint visszaküld oda, ahonnan indultál. És még csak nem is beszéltél a lánnyal - fakad ki Gemma, mozdulatlanul nézem ahogy csak mondja és mondja.
- Meglepett, hogy felhívott, ennyi.
- De ez nem olyan kellemes meglepetés. Szinte sokkhatás alá kerültél - mondja a végét elnevetve, kis túlzással. Arcomon mosoly terül el, bár abszolút nem vagyok vicces kedvembe, megmosolyogtat, amit nővérem mondd.
- Igen, mert tényleg meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy fogunk még beszélni, azok után ahogy elváltunk - vallom be őszintén, ezzel egyértelművé téve Gemma előtt azt, amit már valószínűleg ő is tudott; a számára ismeretlen lány mindig is több volt nekem, mint egy barát.
- Annyira mégsem lehetett vészes, ha most megpróbált beszélni veled - állapítja meg nővérem, mire kínomban felnevetek.
- Egy szó nélkül hagytam ott. Rendesen el sem köszöntem tőle - mondom egyenesen magam elé bámulva. - Csak úgy otthagytam.
- Valami oka akkor is van annak, hogy felhívott, és én ismerlek annyira, hogy tudjam; majd megöl a kíváncsiság, hogy tudd, mi ez az ok.