HELLY MORE
 |
| The Reason |
- Anya - motyogom halkan, mikor megpillantom a hatalmas ablaknál, nekem háttal álló szülőmet. Kétségbeesetten tekintek körbe még egyszer a helyiségben, a tudat, hogy egy kórház kórtermében fekszek nyugtalanít.
- Helly, kincsem - lép anya rögtön az ágyam mellé. Kezemet kezébe véve jön közelebb, hogy óvatosan megölelhessen. - Hogy érzed magad? - kérdezi arcomat pásztázva. Próbálom elvonatkoztatni a bennem megbújó rengeteg kérdést az érzéstől, hogy vajon hogyan is érzem magam.
- Nagyon fáj a fejem - szólalok meg végül, miközben szüntelen azon töröm a fejem, vajon hogyan kerültem ide.
- Szólok az orvosnak - mondja, majd homlokomra egy puszit ad, és elhagyja a szobát. Összeszedve minden erőmet tolom feljebb magam, hogy részben ülőhelyzetben lehessek. A halvány levendula színű falakon képek vannak felfüggesztve, legtöbb egy-egy tájkép. Az ágyam mellett egy meglehetősen kényelmesnek tűnő fotel pihen, velem szemben a falnál egy fehér szekrény kapott helyet. Megismerem a rajta pihenő utazótáskát, az enyém. Szemöldökömet ráncolva reagálom le a komód mellé állított bőröndöt, érthetetlen számomra, miért van szükség ennyi holmira. Mielőtt azonban tovább gondolhatnám mindezt a szobaajtó ismét kinyílik, anyát leszámítva egy harmincas évei végén járó, jóvágású férfi lép be a szobába.
- Hogy érzed magad, Helly? - kérdezi, miközben egészen közel jön hozzám - Édesanyád mondta, hogy fejfájásra panaszkodsz - teszi hozzá ágyam mellett megállva. Erőtlenül bólintok, egyenlőre túl ködös minden.
- Megemeljük a gyógyszer adagodat. Attól egy kicsit fáradtabbnak fogod érezni magad, de remélhetőleg enyhíti a fájdalmat is - mondja halványan rám mosolyogva. Nem reagálok, a szoba hatalmas ablakára pillantok. Eddig nem tűnt fel a kinti időjárás. Szemöldökömet ráncolom, kezdek teljesen összezavarodni. A fák csupasz ágait tépkedi a szél, az ablakot kósza esőcseppek mossák.
- Baj van, drágám? - kérdezi anya értetlen arcomat látva. Hatalmasakat pislogva nézek rá, majd az orvosra aki szintén kissé ijedten néz le rám.
- Mi történt a fákkal? - kérdezem hebegve, mire a két személy egymásra néz.
- Helly? Miről beszélsz drágám? - kérdezi anya közelebb lépve hozzám, kézfejemet simogatva. Kirántom kezemet az övéből, tarkóm fölé emelem egy kicsivel, a fájdalom hirtelen nyilall bele.
- Helly, figyelj rám! - lép közelebb az orvos is. Felé fordulok, szemeim szinte könyörögnek valami magyarázatért. Zsebéből egy zseblámpához hasonló eszközt vesz elő, hunyorítani kezdek, mikor szemeimbe világít vele. - Mi az utolsó dolog, amire emlékszel? - kérdezi az orvos. Gondolkodni kezdek, ugyanakkor a fejemben még mindig élesen érezhető fájdalom nem könnyíti meg a dolgom, grimasszal az arcomon masszírozom a fejem hátsó részét.
- Nem is tudom - vallom be, majd tovább gondolkodok, hátha eszembe jut valami.
- Bármilyen apró emlék is megteszi - mondja anya halkan, takarón keresztül simogatva a lábamat.
- Apa - jelentem ki határozottan, ugyanakkor ijedten. - Apával voltam! A giminél vett fel és mentünk, hogy megbeszéljük a nyári munkát Jasonnel - hadarom, ahogy szépen lassan beugranak a dolgok.
Már lassan egy órája, hogy teljesen egyedül vagyok a szobában. A hó odakint viszonylag nagy pelyhekben esik, és annak ellenére, hogy egyébként imádom a telet, most képtelen vagyok nézni a szállingózó hóesést. A hópelyhek látványa csak még inkább összezavar, milliónyi kérdést tesz fel bennem, amikre tudom, hogy magamtól nem találhatok választ.
Ismét ülő helyzetbe tornázom magam, a mellettem lévő éjjeli szekrényre pillantok, valami jelen esetben figyelemelterelő dolog után kutatva. A fiókokat is kihúzom, feleslegesen. Jóleső sóhaj szalad ki ajkaimon, mikor az ajtó kinyílik, anya halványan mosolygó arccal lép be.
- Hogy érzed magad? - kérdezi, miközben helyet foglal a mellettem pihenő fotelban.
- Az utolsó dolog, amire emlékszem az az, hogy tavasszal a nyári munkámat megyünk elintézni apuval. Ha most kinézek az ablakon, akkor hóesést és karácsonyi világítást látok mindenhol - mondom sokkal udvariatlanabbul, mint ahogy azt anya megérdemelné. - Inkább neked kellene megmondanod hogy vagyok - teszem hozzá kétségbeesett hangon, mire szülőm fátyolos szemekkel pillant rám.
- Helly.. - anyát az ajtóra mért kopogás szakítja félbe. Kelletlenül fordulok az ajtó felé, hogy ki áll a túl oldalán; nem lep meg, mikor az orvos néz be a résnyire kinyitott ajtón.
- Remélem nem zavarok. Elvégeztünk pár vizsgálatot, amik alapján tudok előzetes véleményt mondani - lép be az ajtón. A kezében tartott papírokat méregeti, szemöldökét ráncolja. - Gyakran előfordul a Hellyhez hasonló betegeknél, hogy csak később derülnek ki belső sérülések. Ezek megmutatkozhatnak rögtön a baleset után, de hetekkel, hónapokkal, akár évekkel később is.
- És ez mit jelent? - vágok türelmetlenül az orvos szavába, aki mintha lassított felvételként beszélne hozzám. Borotvaélen táncol az egyébként birka türelmem; a fejem szüntelen hasogat, az orvos húzza az időt és nem mond semmit, pedig tudna mit.
- Ez azt jelenti, hogy az elmúlt másfél évből való emlékeid jelentős részét elveszítetted - közli velem a férfi, egy mély levegővétel után - Hacsak nem az összeset - teszi még hozzá, egyenesen szemembe nézve. Leforrázva érzem magam, ajkaim egyik pillanatról a másikra száradnak ki. Szólni szeretnék, rengeteget kérdezni, de képtelen vagyok. - Ez lehet akár egy átmeneti állapot is, Helly. Az emlékeid nagy része idővel visszatérhet, nem jelenthetjük ki biztosra, hogy már soha nem fogsz rájuk emlékezni. Az emlékezést előidézheti bármi. Egy arc, egy illat, egy ismerős hely, egy ismerős dallam. Bármi.
Bár hallom az orvos nekem szánt szavait, a felét se fogom fel. Gondolataim folyamatosan akörül kattognak, vajon mi lehet az a többtucatnyi dolog, amire most épp nem emlékszem. Van közöttük rossz emlék is? Olyan is, amivel kapcsolatban egyébként is azt kívánnám, hogy bárcsak meg se történt volna?
- Szeretném tudni, hogy mi történt pontosan - jelentem ki, ezzel reakció nélkül hagyva az eddig hallottakat. Anya hatalmas szemekkel pislog felém, majd egy pillanatra az orvosra néz, s visszapillantva rám bólint.
- Mi történt a lánnyal, akivel voltam? - kérdezem ölembe ejtett ujjaimat bámulva, mikor szülőm a történet végére érve elhallgat. Bár Ő is csak annyi információval tud szolgálni amit másodkézből hallott, a semminél ez is jelentősen több.
- Őt is ebbe az intézetbe szállították, de neki súlyosabb belső sérülései voltak. A baleset másnapján meghalt - hirtelen kapom anya felé a fejem, ajkaim kiszáradnak. Erőteljesen akarok emlékezni, szinte már belefájdul mindenem a próbálkozásba. Nincs előttem a lány arca, akiről anya beszél. Nem emlékszem arra, hogyan halt meg, pedig ott voltam mellette. Nem emlékszem semmire.
- Hova mentünk, amikor a baleset történt? - kérdezek rá szemöldökömet ráncolva arra az egy dologra, amire anya nem tért ki a történet folyamán. Mindent elmondott amit tudott, erről az egy dologról szót sem ejtett.
- Annak semmi jelentősége nincs - válaszol kissé hadarva, tincseit füle mögé tűrve áll fel mellőlem. - Lemegyek egy teáért. Kérsz valamit? - fordul felém az ajtóból.
- Igen. Azt, hogy válaszolj a kérdésemre - nézek rá határozottan, könyörgő szemekkel. Anya a kilincset markolássza, fejét kissé lehajtva nyitja szólásra ajkait.
- A repülőtérre mentetek, mikor a baleset történt. Nem tudni pontosan, de valószínűleg nem hívtál taxit, hanem a szobatársnőddel indultatok el a repülőtérre - érkezik a válasz. Engem akart elvinni a reptérre? A gondolat, miszerint ha taxit hívok talán mindez máshogy alakul villámcsapásként csap le, szememből arcomon végigfolyva szökik ki az első könnycsepp.
- Az én hibám - mondom elhaló hangon, nem foglalkozva érzelmeim arcomon való megmutatkozásával. Anya az ajtótól ellépve sétál vissza mellém, az ágyam szélén foglal helyet.
- Erről nem te tehetsz, Helly! Ne okold magad - mondja, miközben két kezével közrefogja arcomat. Nemlegesen kezdem el rázni a fejem, ujjaimmal idegesen túrok bele a hajamba. Minden egy pillanat alatt romlott el. Nem emlékszem a lányra, aki miattam halt meg. Nem emlékszem az emberekre, akiket a főiskolán ismertem meg. Nincsenek emlékeim az elmúlt másfél évből. Nem emlékszem senkire, akit az elmúlt másfél évben ismertem meg, és Isten tudja, mennyi emlék és mennyi ember van, akit talán örökre elveszítettem.
- Megemeljük a gyógyszer adagodat. Attól egy kicsit fáradtabbnak fogod érezni magad, de remélhetőleg enyhíti a fájdalmat is - mondja halványan rám mosolyogva. Nem reagálok, a szoba hatalmas ablakára pillantok. Eddig nem tűnt fel a kinti időjárás. Szemöldökömet ráncolom, kezdek teljesen összezavarodni. A fák csupasz ágait tépkedi a szél, az ablakot kósza esőcseppek mossák.
- Baj van, drágám? - kérdezi anya értetlen arcomat látva. Hatalmasakat pislogva nézek rá, majd az orvosra aki szintén kissé ijedten néz le rám.
- Mi történt a fákkal? - kérdezem hebegve, mire a két személy egymásra néz.
- Helly? Miről beszélsz drágám? - kérdezi anya közelebb lépve hozzám, kézfejemet simogatva. Kirántom kezemet az övéből, tarkóm fölé emelem egy kicsivel, a fájdalom hirtelen nyilall bele.
- Helly, figyelj rám! - lép közelebb az orvos is. Felé fordulok, szemeim szinte könyörögnek valami magyarázatért. Zsebéből egy zseblámpához hasonló eszközt vesz elő, hunyorítani kezdek, mikor szemeimbe világít vele. - Mi az utolsó dolog, amire emlékszel? - kérdezi az orvos. Gondolkodni kezdek, ugyanakkor a fejemben még mindig élesen érezhető fájdalom nem könnyíti meg a dolgom, grimasszal az arcomon masszírozom a fejem hátsó részét.
- Nem is tudom - vallom be, majd tovább gondolkodok, hátha eszembe jut valami.
- Bármilyen apró emlék is megteszi - mondja anya halkan, takarón keresztül simogatva a lábamat.
- Apa - jelentem ki határozottan, ugyanakkor ijedten. - Apával voltam! A giminél vett fel és mentünk, hogy megbeszéljük a nyári munkát Jasonnel - hadarom, ahogy szépen lassan beugranak a dolgok.
Már lassan egy órája, hogy teljesen egyedül vagyok a szobában. A hó odakint viszonylag nagy pelyhekben esik, és annak ellenére, hogy egyébként imádom a telet, most képtelen vagyok nézni a szállingózó hóesést. A hópelyhek látványa csak még inkább összezavar, milliónyi kérdést tesz fel bennem, amikre tudom, hogy magamtól nem találhatok választ.
Ismét ülő helyzetbe tornázom magam, a mellettem lévő éjjeli szekrényre pillantok, valami jelen esetben figyelemelterelő dolog után kutatva. A fiókokat is kihúzom, feleslegesen. Jóleső sóhaj szalad ki ajkaimon, mikor az ajtó kinyílik, anya halványan mosolygó arccal lép be.
- Hogy érzed magad? - kérdezi, miközben helyet foglal a mellettem pihenő fotelban.
- Az utolsó dolog, amire emlékszem az az, hogy tavasszal a nyári munkámat megyünk elintézni apuval. Ha most kinézek az ablakon, akkor hóesést és karácsonyi világítást látok mindenhol - mondom sokkal udvariatlanabbul, mint ahogy azt anya megérdemelné. - Inkább neked kellene megmondanod hogy vagyok - teszem hozzá kétségbeesett hangon, mire szülőm fátyolos szemekkel pillant rám.
- Helly.. - anyát az ajtóra mért kopogás szakítja félbe. Kelletlenül fordulok az ajtó felé, hogy ki áll a túl oldalán; nem lep meg, mikor az orvos néz be a résnyire kinyitott ajtón.
- Remélem nem zavarok. Elvégeztünk pár vizsgálatot, amik alapján tudok előzetes véleményt mondani - lép be az ajtón. A kezében tartott papírokat méregeti, szemöldökét ráncolja. - Gyakran előfordul a Hellyhez hasonló betegeknél, hogy csak később derülnek ki belső sérülések. Ezek megmutatkozhatnak rögtön a baleset után, de hetekkel, hónapokkal, akár évekkel később is.
- És ez mit jelent? - vágok türelmetlenül az orvos szavába, aki mintha lassított felvételként beszélne hozzám. Borotvaélen táncol az egyébként birka türelmem; a fejem szüntelen hasogat, az orvos húzza az időt és nem mond semmit, pedig tudna mit.
- Ez azt jelenti, hogy az elmúlt másfél évből való emlékeid jelentős részét elveszítetted - közli velem a férfi, egy mély levegővétel után - Hacsak nem az összeset - teszi még hozzá, egyenesen szemembe nézve. Leforrázva érzem magam, ajkaim egyik pillanatról a másikra száradnak ki. Szólni szeretnék, rengeteget kérdezni, de képtelen vagyok. - Ez lehet akár egy átmeneti állapot is, Helly. Az emlékeid nagy része idővel visszatérhet, nem jelenthetjük ki biztosra, hogy már soha nem fogsz rájuk emlékezni. Az emlékezést előidézheti bármi. Egy arc, egy illat, egy ismerős hely, egy ismerős dallam. Bármi.
Bár hallom az orvos nekem szánt szavait, a felét se fogom fel. Gondolataim folyamatosan akörül kattognak, vajon mi lehet az a többtucatnyi dolog, amire most épp nem emlékszem. Van közöttük rossz emlék is? Olyan is, amivel kapcsolatban egyébként is azt kívánnám, hogy bárcsak meg se történt volna?
- Szeretném tudni, hogy mi történt pontosan - jelentem ki, ezzel reakció nélkül hagyva az eddig hallottakat. Anya hatalmas szemekkel pislog felém, majd egy pillanatra az orvosra néz, s visszapillantva rám bólint.
- Mi történt a lánnyal, akivel voltam? - kérdezem ölembe ejtett ujjaimat bámulva, mikor szülőm a történet végére érve elhallgat. Bár Ő is csak annyi információval tud szolgálni amit másodkézből hallott, a semminél ez is jelentősen több.
- Őt is ebbe az intézetbe szállították, de neki súlyosabb belső sérülései voltak. A baleset másnapján meghalt - hirtelen kapom anya felé a fejem, ajkaim kiszáradnak. Erőteljesen akarok emlékezni, szinte már belefájdul mindenem a próbálkozásba. Nincs előttem a lány arca, akiről anya beszél. Nem emlékszem arra, hogyan halt meg, pedig ott voltam mellette. Nem emlékszem semmire.
- Hova mentünk, amikor a baleset történt? - kérdezek rá szemöldökömet ráncolva arra az egy dologra, amire anya nem tért ki a történet folyamán. Mindent elmondott amit tudott, erről az egy dologról szót sem ejtett.
- Annak semmi jelentősége nincs - válaszol kissé hadarva, tincseit füle mögé tűrve áll fel mellőlem. - Lemegyek egy teáért. Kérsz valamit? - fordul felém az ajtóból.
- Igen. Azt, hogy válaszolj a kérdésemre - nézek rá határozottan, könyörgő szemekkel. Anya a kilincset markolássza, fejét kissé lehajtva nyitja szólásra ajkait.
- A repülőtérre mentetek, mikor a baleset történt. Nem tudni pontosan, de valószínűleg nem hívtál taxit, hanem a szobatársnőddel indultatok el a repülőtérre - érkezik a válasz. Engem akart elvinni a reptérre? A gondolat, miszerint ha taxit hívok talán mindez máshogy alakul villámcsapásként csap le, szememből arcomon végigfolyva szökik ki az első könnycsepp.
- Az én hibám - mondom elhaló hangon, nem foglalkozva érzelmeim arcomon való megmutatkozásával. Anya az ajtótól ellépve sétál vissza mellém, az ágyam szélén foglal helyet.
- Erről nem te tehetsz, Helly! Ne okold magad - mondja, miközben két kezével közrefogja arcomat. Nemlegesen kezdem el rázni a fejem, ujjaimmal idegesen túrok bele a hajamba. Minden egy pillanat alatt romlott el. Nem emlékszem a lányra, aki miattam halt meg. Nem emlékszem az emberekre, akiket a főiskolán ismertem meg. Nincsenek emlékeim az elmúlt másfél évből. Nem emlékszem senkire, akit az elmúlt másfél évben ismertem meg, és Isten tudja, mennyi emlék és mennyi ember van, akit talán örökre elveszítettem.
Szuper, kíváncsian várom a következőt! :D
VálaszTörlés