2017. aug. 13.

50. A tökéletes otthon

HELLY MORE

"Az emlékek sokkal erősebbek az akaratnál, tartósabbak a vágynál és a reménynél, az emlékek igazi hatalma rajtunk az, hogy nincs előlök menekvés; magunkkal visszük őket, akkor is, ha letagadjuk. "


Happy
A tökéletes otthon. 
Ez jut eszembe először, ha arra a helyre gondolok, ahová születtem és ahol felnőttem. Tisztán látom magam előtt a hatalmas ház világosbarnára meszelt falait, melyeket néhol dísztégla burkolattal tettek különlegesebbé. A sötétbarnára festett ablakkereteket, a mahagóni bejárati ajtót, az igényes kővel kirakott teraszt, és a hatalmas udvart; melyen mikor utoljára láttam még a kora nyári szellő legyezgette a gondosan levágott fűszálakat.
A kovácsoltvas kapu mellett egy hatalmas orgonabokor pihent, melynek néhány ága már jócskán átlógott a kőből épített kerítésen. Minden év májusában orgonaillat töltötte meg a házat, és a nappali egész falat kitöltő ablakán kinézve már nem csak érezni tudtuk az illatát, de meg is csodálhattuk a lila szebbnél szebb színeiben pompázó virágokat. A mi utcánk tipikusan az a filmbeillő utca volt, amin nyáron a gyerekek bátran felállíthattak két kaput az út közepére, és ott focizhattak, mivel aligha járt arra autó.
Mély levegőt veszek.
Ajkaim kiszáradnak, ahogy az utcai lámpák sárgás fényében szememmel végigmérem a családi házat, melynek macskakővel kirakott kocsibehajtóját és a kapuhoz vezető rövidke utat két oldalról is hatalmas hókupacok határolnak. A kocsiajtót kilökve szállok ki a kellemes melegről, arcomat azonnal megcsapja a gyanúsan mínuszba átforduló hőmérséklet, és a csípős szellő. Hunyorítok, mikor a szél pár hópelyhet az arcomba söpör, majd anyám és a nagynéném mellé sétálva a csomagtartóhoz megyek, hogy segíthessek nekik kipakolni. Mivel csak egy hétvégére jöttünk nem hoztunk magunkkal sok mindent, de már ezt a pár személyes dolgot is kellemes érzés volt bepakolni a sporttáskába.
- Mrs. Lewis idősebbik fia ellapátolta a havat a kocsibeállóról, meg a kapu elől - közli velünk nagynéném a számunkra is egyértelmű tényeket, miközben lecsukja a csomagtartót, majd a slusszkulcs segítségével bezárja az autót.
- Kedves tőle - reagál anya halványan mosolyogva. A kapu felé sétálva figyelemmel kísérem szülőmet, akinek arcára kiül a nyugtalanság. Szemmel láthatóan aggasztja, vajon milyen hatással lesz rám a hazatérés, talán nálam is jobban aggódik.
Az automata világítás felkapcsolódik, ahogy közel érünk a kapuhoz, majd kilökve azt magunk előtt a sárgás fények végig kísérik utunkat egészen a tekintélyes bejárati ajtóig. Ahogy ott állva az ajtó előtt azt várom, hogy anyu kinyissa előttünk az ajtót egyik pillanatról a másikra válok nyugtalanná én is. Talán róla ragadt át rám, ki tudja. A libabőr végig fut mindenemen, hirtelen minden bátorságom elszáll; nem szeretnék bemenni a házba. Sporttáskámat erősebben szorítom, belülről ajkamat harapdálva próbálom elhessegetni a kellemetlen érzéseket, melyek egyik pillanatról a másikra maguk alá kerítettek. Mielőtt azonban megállapítanám, hogy nem megy és ellépnék az ajtótól az kinyílik előttem, s arcomat megcsapja a bentről jövő kellemes illat és a meleg a levegő. Anyán és Emilien látom, hogy arra várnak én tegyem meg az első lépést, így nagyot nyelve vállamra dobom a táskámat, és belépek az előszobába. A fogason télikabátok, alatta a járólapon téli csizmák és bakancsok sorakoznak. Ledobom a csizmámat és a kabátomat, majd még mindig táskámat szorongatva lépek be a nappaliba. Lábam alatt érzem a magából kellemes meleget árasztó, - csúszós parkettát, orromba egy pillanat alatt beszökik annak a karácsonyi illatosítónak a fahéjas illata, ami már évek óta használunk.
A nappalit az ablakba felrakott aranyfényű égősorok és a tévé fénye világítják meg, a falra függesztett tévé alatti kandallóban hatalmas lángokkal ég a tűz, a fa ropogásának hangja még mindig megnyugtat, ez nem változott.
- Nyugodtan menj fel, drágám - lép mellém anya - Tusolj le, öltözz át valami kényelmesebbe. Mi addig összeütünk valami vacsorát - mondja, miközben gesztenyebarna tincseiből párat a füle mögé tűr. Ismét elidőzök szülőm arcán. Nem tudhatom pontosan, de nem hiszem, hogy eddig észrevettem volna, mennyit változott anya az elmúlt időben. Arcán már néhol megjelentek a ráncok, szemei kissé karikásak. Betudhatnám csak a velem történteknek, ugyanakkor úgy gondolom a válás is rátett az állapotára, s függetlenül attól, hogy mennyire magabiztosan állította még pár napja is, hogy jól van; megviselik a történtek. Ugyanakkor ez teljesen érthető, sőt. Valószínűleg azt tartanám szokatlannak, ha minden gond nélkül letudták volna a válást.
Végül tanácsát megfogadva magára hagyom őt és nagynénémet a földszinten és a lépcső felé indulva veszem célba az emeletet. Egyenesen a szobaajtóm elé sétálok, ott mégis megtorpanok.
A tenyerem izzadni kezd, szívverésem szapora lesz, ahogy kezemet a kilincsre helyezve belököm magam előtt a fából készült ajtót.
Ajkaim elválnak, a libabőr - ma már sokadszorra - végig fut a testemen. A velem szemben lévő ablak körül ugyanolyan égősor fut végig, amilyen a nappaliban is van, jelenleg ez az egyetlen fényforrás a szobában. Én ezt azonban korántsem bánom, megnyugtat a kellemes, - meleg fénye. Táskámat az ágyam mellé ejtem, majd félve végighúzóm a kezem a fakeretes franciaágy szélén. Az ablakhoz sétálva csípőmmel a radiátornak dőlök, kezeimet mellkasom előtt összefonva nézek szét a szobában.
Az ágy egy melegebb, mályvaszínű ágytakaróval van letakarva, mindenhol bézs és mályvaszínű díszpárnák hevernek. Az éjjeliszekrényen egy félig már leégetett gyertya, és egy kinyitva lefelé fordított könyv pihen, amit legalább már tucatszor olvastam, most mégsem tudom felidézni, mikor kezdtem el ismételten.  Az ágy végében ott van pár összehajtogatott ruha, a gardróbban most az őszi, és a téli ruhák vannak többségben. Kezemmel óvatosan simítok végig a vállfára felakasztott ruhákon, számomra is ismeretlen okokból, de egyszerűen nem merek hozzáérni semmihez. Mindennek kellemes illata van, minden árasztja felém a jóleső érzést, miszerint itthon vagyok. Ennek ellenére nem tudom elengedni magam, egyik pillanatról a másikra ismét szorongani kezdek. Mielőtt a gondolatok nyomasztó hatásukat rám helyeznék megrázva magam előveszek egy szürke melegítőnadrágot és egy világos szürke rövid ujjút, majd megcélozva a fürdőszobaajtót magamra zárom azt.
A törölközőmet és a pizsamaként elővett ruhákat a szekrényre teszem, majd pár másodperc biztatás után a csap fölé szerelt tükör felé fordulok.
A baleset óta határozottan kijelenthetem, hogy amennyire csak lehet, kerülöm a tükröket. Pontosabban fogalmazva inkább azt, hogy szembe keljen néznem önmagammal. A lány, aki a tükörből visszanéz rám csupán árnyéka annak, akiről a szüleim meséltek, akit a barátaim és a családom régen szerettek. A baleset éjszakája megtört bennem valamit, és ez azok számára akik ismernek, teljesen nyilvánvaló.
Szőke hajam hullámosan omlik le a vállamon, egészen mellem alá ér. Szemeim fakón csillognak, alattuk sötét karikák húzódnak a mostanában igen gyakori alvásproblémáim miatt, amiknek hála aligha tudok többet aludni éjszakánként három-négy óránál. A testhezálló bézs színű hosszú ujjú garbó csak még inkább kiemeli vékony alakomat, ami ha nem sikerül változtatnom magamban néhány dolgon, hamar elfog kezdeni a beteges felé hajazni.
Észre se veszem, hogy amíg magamat bámulom a tükörben szemeim bepárásodnak a könnyektől, így mikor egyet pislogva egy könnycsepp végigfolyik arcomon fejemet megrázva parancsolok magamra. Kézfejemmel egy gyors mozdulattal letörlöm arcomat, majd levetkőzök, és beállva a zuhany alá kezdem el folyatni magamra a forró vizet.

Vacsora közben leginkább csak anyáék beszélgetnek, én minden figyelmemet a tányéromon pihenő tésztának szentelem, illetve, hogy arcomra ne üljön ki túl feltűnően az, mennyire nehéz akár pár falatot is magamba erőltetnem. A baleset óta alig eszek többet annál a mennyiségnél, amit muszáj volt, így a gyomrom hamar ököl nagyságúra zsugorodott. Összesen talán pár falatot eszek, éreztem is magamon a két aggodalommal teli pillantást, mikor felállva az asztaltól a pultra tettem a tányérom. Megköszöntem a vacsorát, majd miután visszautasították a segítségemet, miszerint segítek elpakolni a nappaliba mentem. A kedvenc fotelemben ott pihent egy vastag kötött takaró, így lábaimat magamhoz húzva, a puha párnát magamhoz szorítva foglaltam helyet.
Kint ítélet idő van. A fákat könyörtelenül tépi a szél, a hatalmas hópelyhektől az utca túloldalát is alig lehet kivenni.
- Beszéltél Lolaval? - kérdezi anyu, kezét egy pillanatra a vállamra teszi, majd megkerülve a fotelt a kanapéra ül nagynéném mellé, akinek a nagy bambulásban fel sem tűnt a jelenléte.
- Igen, holnap együtt töltjük a napot - válaszolom, hangomban hallani az izgatottságot. Lola az utolsó reményem. Talán ő lesz az egyetlen, aki ugyanolyan maradt, amilyenre emlékszem. Túl sok változást és új információt kellett befogadnom az elmúlt pár hétben, így nagyon örülnék neki, ha holnap ugyanaz a lány állna az ajtóban, akit én magam előtt látok, mikor róla van szó. Furcsa, hogy ha változott is, én azzal biztosan tisztában voltam, most mégis abban bízom, hogy ő ugyanolyan, mint másfél évvel ezelőtt. Ugyanakkor azt be kell látnom, hogy erre kevés az esély. Lola - emlékeim szerint - még mindig nem találta meg önmagát. Stílusa és néhány dolgot illetően a nézetei hetente változtak, néha már-már kétségbeesetten próbálta megtalálni önmagát.
Miután egy fél óra elteltével fáradtságra hivatkozva mindenki lefekszik, én se maradok sokáig a nappaliban. A tévét lekapcsolom, majd miután megbizonyosodom róla, hogy a bejárati ajtó be lett zárva a szobámba indulok. A tévét ott is bekapcsolom, lehalkítom annyira, hogy épp, hogy hallani lehessen, majd bebújok az ágyba.
Az alvás azonban bő egy órával később se megy, a plafont szuggerálva fekszem a meleg takaró alatt. Sóhajtok, miközben ülőhelyzetbe tornázva magam az ágy háttámlájának dőlök, majd végső elkeseredettségemben magamhoz veszem az éjjeliszekrényemen pihenő könyvet. A kezemben szorongatott könyvet már sokszor olvastam, ez volt az a könyv, ami megszerettette velem az olvasást. A nagyjából hétszáz oldalas könyvet nagyjából három napomba telt kiolvasni, amikor csak lehetett olvastam, minden mást kizártam, amit lehetett. Ujjaimmal óvatosan simítom végig a betűkkel teli lapot, furcsa belegondolni, hogy pont egy könyv az, ami állandó, ebben a kavalkádban, ami körülöttem van. Szemöldököm ráncba ugrik, mikor pár oldallal hátrébb a könyv tetején megpillantok egy lapot kilógni a lapok közül. Könyvjelzőként nem funkcionálhatott, hiszen egyértelműen annál az oldalnál fordítottam le a könyvet, ahol akkor épp tartottam, így kíváncsian húzom ki a lapok közül a kissé már gyűrött, összehajtogatott fehér papírt. 

2017. aug. 5.

49. Mondtad, de te sem hitted el

HARRY STYLES


Ghost Town
A rádióból halkan kiszűrődő zene ritmusát dobolom a kormányon, miközben a piros közlekedési lámpát figyelve várom, hogy zöldre váltson. Egy pillanatra a digitális órára pillantok; elégedetten veszem tudomásul, hogy jó időben vagyok. Kilencre kell a rádió stúdiójához érnünk, hogy mielőtt az élő adás elindulna pontosítani tudjunk az apróbb részletekről, amikről még nem tettük meg. Ilyenkor általában mindegyikünk elmondja, hogy konkrétan melyik témák azok, amiket szeretne elkerülni és onnantól csak reménykedni tudunk abban, hogy a cseles műsorvezető nem talál másik utat ahhoz, hogy megkerülve a dolgokat mégis arról a témáról érdeklődjön.
A rádióstúdió épülete alatt húzódó parkolóházban állítom le az autót, majd kabátomat magamhoz veszem az anyósülésről és telefonomat a zsebembe csúsztatva szállok ki a kocsiból. Bezárom azt, miközben félig már arra koncentrálok, vajon merre fogom megtalálni a lifthez vezető utat.
A liftben halkan szól a rádió, épp egy új slágert sugároznak, amit bár ezelőtt soha nem hallottam, hamar fülembe mászik a dallama. Azt dúdolgatva szállok ki a liftből, mikor az egy halk jelzéssel tudtomra adja, hogy megérkeztünk. A liftből kilépve azonnal a stúdióban találom magam, farkasszemet nézve a hatalmas ablak túloldalán ülő műsor vezetőkkel. Biccentek a harmincas évei végén járó férfinak, aki viszonozza a gesztust.
- Harry - lép mellém Zayn, egyik kezét vállamra téve. Másik kezében gőzölgő kávét tart egy barna műanyagpohárban, amit valószínűleg a helyiség sarkába állított kávéautomatából szerzett.
- Mi a helyzet? - érdeklődök, miközben fogadva jobb kezét kezet rázok vele, majd követve őt elindulok egy számomra ismeretlen ajtó felé. Ahogy Zayn kitárja a világos színű faajtó egy szélesebb terasz tárul elém, szinte automatikusan bújok bele a kabátomba.
- Semmi kedvem itt lenni - osztja meg velem nézeteit barátom, aki most a szokottnál kócosabban, nyúzottabb arccal dől neki a korlátnak, hogy rágyújthasson cigarettájára.
- Beszéltél már valakivel, mióta itt vagy? - kíváncsiskodok, hátha megtudhatok tőle bármit arról, milyen témával kapcsolatban számíthatunk kérdésekre. Ezt többnyire nem szívesen osztják meg velünk előre, hiszen az esetek nagy részében akkor lemondanánk az interjút, ezt azonban csak egy bizonyos idővel az adás előtt lehet.
- Persze - biccent - Hogy lehet-e dohányozni, és hogy hol - sandít rám egy féloldalas mosollyal az arcán. Nevetés tör fel belőlem, lefelé kezdek el bámulni. Az emberek csupán apró pontoknak tűnnek ebből a magasságból.
- Jól vagy? Kezdesz magadhoz térni - állapítja meg Zayn szürke füstöt fújva a levegőbe. Bár Zaynnek fogalma sincs róla, szavaival nehéz helyzetbe hoz. Most lenne először alkalmam, hogy Elen kívül a baráti társaságom egy másik részének is felvezessem a napokban történteket, ugyanakkor ahogy ezt végigjátszom magamban vegyes érzelmek lesznek úrrá rajtam.
A csapat az elmúlt fél évben kénytelen volt végignézni a hangulatingadozásaimat, a búskomor ábrázatomat minden nap, és a feleslegesnek bizonyuló próbálkozásaimat, amikkel arról akartam meggyőzni magam, hogy készen állok a továbblépésre. Noha egyszer sem mondta ki egyikük sem, mindvégig tudtam, hogy értetlenül állnak a történtek felé. Helly nem az első, nem is a leghosszabb és nem is a legkomolyabb lány volt az életemben. Ennek ellenére határozottan éreztem, hogy ami köztünk van, az más. Más, az eddig összes kapcsolatomnál, és más az összes olyannál is, amik majd a jövőben lesznek.
- Mondtam, hogy összeszedem magam - reagálok végül tömören, ennyivel. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy beavassam Zaynt a történtekbe, arról nem is beszélve, hogy ki tudja melyik szemfüles itt dolgozó csíphetne el akár csak részleteket is a beszélgetésből, amik segítségével könnyedén kaphatnának szárnyra frappánsabbnál frappánsabb pletykák a magánéletemmel kapcsolatban.
- Mondtad, de te sem hitted el - állapítja meg Zayn, mire állkapcsom leheletnyit megfeszül. Nem a megjegyzése miatt, nem is haragszom rá. Csupán így reagálom le azt, hogy igaza van. Mielőtt azonban bármit mondhatnék az ajtó, amin kijöttünk kinyílik, egy barátságos, húszas évei közepén járó szemüveges lány dugja ki rajta a fejét. Barna haja laza lófarokba van fogva, vastag keretes szemüvege mögül hatalmas barna szemekkel pislog ránk.
- Ti jöttök - közli, majd elmenekülve a hidegtől vissza is megy a meleg helyiségbe, az ajtót csak résnyire húzza be maga után. Zayn félig leégett cigijét a hamutálba nyomja, majd miután kiereszt még egy gomolygó füstfelhőt követve engem elindulunk befelé.
Idő közben a többiek is megérkeztek, sorban ülnek a nekünk felállított székeken. Miután kezet fogunk egymással, amennyire lehet kényelmesen elhelyezkedünk és egyeztetünk pár dolgot a műsorvezető az éppen szóló dal után köszönti a hallgatókat, felkonferál minket, és már kezdetét is veszi az interjú.

Poharamat szorongatva ülök Liam és Zayn között egy bár eldugott bokszában, miközben féloldalas mosollyal arcomon hallgatom Louis zsörtölődését a délutáni interjúnak hála. Bár mielőtt elkezdődött mindegyikünk tisztázta milyen témába nem szeretne belebonyolódni, a pár perc leforgása alatt bőven kijutott a kérdésekből, főleg azokkal a témákkal kapcsolatban, amiket szerettünk volna elkerülni. Kicsivel több, mint tíz percet töltöttünk a stúdióban, Louis azonban az interjú végeztével úgy robbant ki az ajtón, mint akit seggbe sóztak, nem tudott parancsolni az indulatainak. A műsorvezető szüntelen feszegette a témát, miszerint a rajongókban felmerült, talán El és Louis azért nem együtt utaznak majd haza az ünnepekre, mert meglegyintette őket a szakítás szele, alapjában véve pedig nyugodt természetű társam akárhogy próbálta meggyőzni a műsorvezetőt, hogy erről szó sincs, ő csak fújta a nótáját. Louis végül egy éles, ugyanakkor teljesen jogos megjegyzéssel hűtötte le a kíváncsi férfit, aki ezek után Niallel kezdett foglalkozni.
- Egy időre bőven elég volt az interjúkból - fújtatja végszóként Lou, majd embereset kortyol a söréből.
- Mit terveztek a jövőhétre? - érdeklődik a velem szemben ülő Niall, ujjaival egy számomra ismeretlen dallamot dobolva a fényesre csiszolt faasztalon. Szerencsére az ünnepek elé már nem akartak nekünk sok programot bezsúfolni, így néhány stúdiózást és jótékonysági eseményt leszámítva nyugodt lesz az évünk hátralévő része. Noha ezek az események igen elszórtan helyezkednek el a naptárban, így programot aligha tudunk tervezni, a fulladásig teli időbeosztásnál sokkal kecsegtetőbb.
- Hozzánk már most jön az egész rokonság, úgyhogy valószínűleg haza utazok pár napra - válaszol Zayn, majd szájába véve egy szál cigarettát meggyújtja azt.
A hely, ahová beültünk egy már-már lepukkantnak mondható bár a külvárosban. A bokszokat pirosas bőrrel vonták be, ami már néhány helyen megkopott. A helyiség egyébként meglehetősen nagy, bokszok vannak mindenhol, középen asztalok, biliárd és léghokiasztal kapott helyet. A lambériázott falon dartstábla kapott helyet, az egész teret több, kisebb lámpa sárgás fényével világítja meg. Mi többnyire az egyik eldugottabb bokszot szúrjuk ki magunknak, noha az itt jelenlévő korosztálytól aligha kellene tartanunk, ők többnyire még ha fel is ismernek nem szentelnek nekünk nagy figyelmet.
Miután mindenki elmondja a tervezett programot a tekintetek rám szegeződnek, mire ajkaimat kissé lebiggyesztve megrázom a fejem.
- Szerintem a városban maradok, talán én is hazalátogatok majd - húzom meg a vállam, mintha semmi különleges nem lenne a jövőheti terveimben. Ugyanakkor abban a pillanatban, ahogy ebbe belegondolok kiráz a hideg, szemeim előtt megjelenik a szőke tincsekkel keretezett arc, ahogy ígéretet tesz arra, miszerint jövőhéten mindenképpen találkozunk.
- Harrynek randija lesz jövőhéten - böki oda Zayn pimasz mosollyal az arcán, mire a figyelem központjába ismét én kerülök, ezúttal azonban mindenki meglepett, kérdő tekintettel bámul rám.
- Ezt én is most hallom először - húzom fel az egyik szemöldököm, hogy mentsem a menthetőt, de sajnos hamar be kell látnom, hogy a barátaim jobban ismernek annál, hogy ezúttal meglehetősen bamba ábrázatomon ne lássanak át.
- Ki a lány? - kérdezi széles mosollyal Liam, mutatóujjával ráérősen köröz üvegpohara peremén. Elmosolyodok a gondolatra, de az őszinte választ akármennyire szeretném, nem mondhatom el nekik.
- Egyenlőre nem mennék ebbe bele - mondom kissé halkan, mosollyal az arcomon. - Ti lesztek az elsők, akik tudni fognak róla, ha már lesz majd mit tudni - nyomatékosítom a szavaimat egy határozott bólintással, amit szemmel láthatóan mindannyian elfogadnak.
Az este hangulata szemmel láthatóan jobb, mint az elmúlt fél évben bármikor. Szórakozottak vagyunk, jókat nevetünk a jobbnál jobb sztorikon, miközben próbálunk hétköznapi emberként viselkedni. Természetesen elkerülhetetlen, hogy senki ne jöjjön oda hozzánk egy-egy képért, de a mai estét sikeresen lezárjuk két tinédzserkorú lánnyal, akik csupán apjuk oldalán jutottak be ide. Elmondásuk alapján nem ide valósak, csupán átutazóban vannak és mosdó reményében jöttek be ide. Talán egy mosdóhasználatnál nagyobb élménnyel távozhattak.

Miután a sofőr pár perccel hajnali fél kettő előtt kitesz a tömbház előtt, melyben lakásom is van már rutinosan beírom a kaputelefon kódot, majd anélkül, hogy villanyt kapcsolnék sétálok el a liftig, mely pár másodperc alatt felvisz a megfelelő emeletig. Ahogy a lakásba belépek orromat megcsapja az a kellemes illat, ami minden alkalommal fellelhető a lakásba, miután Susanne itt jár és kitakarít. A sötét nappaliból belátni kis híján egész Londont, az alvó város fényei halványan világítják be a tizennegyedik emeleti agglegénylakást. Egy gyors tusolás után a hálószobába sétálok, majd a díszpárnákat az ágytól nem messze álló fotelba dobom, és egy nagy sóhaj megejtése közben süppedek bele a puha matracba. Pár percig csak némán fekszem az ágyban, végül kezemmel kitapogatom a távirányítót, és bekapcsolom a falra függesztett tévét, ezzel megvilágítva a szobát.
Nem lep meg, hogy alig néhány másodperc elteltével agykerekeim már fürgén zakatolnak, a gondolataim egy dolog körül forognak. Az agyam egyszerűen képtelen feldolgozni a történteket, nem egyszer kapom magam még mindig azon, hogy a magam mögött hagyott Hellyn jár az eszem. Tanácstalan és kétségbeesett vagyok, mert még mindig nem dolgoztam fel, ami történt. Egyenlőre számomra is ismeretlen okokból Helly teljesen elfeledkezett rólam, és arról, ami köztünk volt a nyáron. Nem emlékszik rám, és valószínűleg semmi másra sem abból a pár hónapból.
Sok lehetőség felmerül bennem, hogy vajon mi történhetett, végül úgy döntök valószínű az lenne a legjobb döntés, ha egyszer az érintett lánynál érdeklődnék erről. Ugyanakkor úgy érzem képtelen vagyok átsiklani ezen, a kíváncsiság - úgy gondolom - okkal kis híján lyukat fúr az oldalamba, szeretném tudni mi történt vele.
Halkan felnevetek.
Az ötlet, ami kipattant a fejemből meglehetősen filmbeillő és ostoba, ugyanakkor amilyen nevetségesnek tituláltam az elején, másodpercről másodpercre egyre jobban szúrja a szemem. Senkinek nem kellene megtudnia, ha egy hozzáértő személlyel egy kicsit utána nézetnék ennek  dolognak. Sehol nem lenne nyoma, csupán én lennék egy kicsit okosabb.
Mielőtt reálisan végiggondolhatnám ezt az eszement ötletet, azon kapom magam, hogy már egy barátom telefonszámát tárcsázva a fülemhez emelem a telefont. Ő ugyan egy kicsit szitkozódik, mikor megtudja milyen okból hívom, de végül megígéri, hogy átküldi egy nyugdíjazott rendőr ismerősének a telefonszámát, majd rövid búcsúzkodás megejtése után már bontjuk is a vonalat. Alighogy a telefont az éjjeliszekrényre teszem az felvillan, Eliott nem húzta az időt. Mivel úgy vélem egy rendőrt nem lenne tanácsos az éjszaka közepén alkoholtól felbátorodva hívogatni megköszönöm Elnek a gyorsaságát és a segítségét, elmentem a telefonszámot és ismét a szekrényre helyezem a készüléket.
Tudom, hogy illene türelmesen kivárnom, amíg Helly késznek érzi magát arra, hogy beszéljen a vele történtekről, de jelen pillanatban ő ezt nem értheti. Nem érti, milyen érzés nekem az, hogy látom a szemében azt a semlegességet, amit talán soha nem láttam. Még az első pillanatban sem, amikor a szemébe néztem. Akkor szemei ugyan közel sem az irántam érzett szimpátiától csillogtak, mégis láttam bennük érzelmet.
Most nem láttam mást, mint elveszettséget, tanácstalanságot és félelmet, ami egyrészről érthető. Legalábbis érthető lesz számomra is, miután végre megtudom, mi történt vele az elmúlt fél évben.