2016. dec. 17.

48. Fejezet - Jövőhéten

HELLY MORE

Wear Me Out
Forró teával teli bögrémet szorongatva állok a hotel hatalmas ablakában, bambán figyelve London ébredező képét. Annak ellenére, hogy meglehetősen korán van sokan tartózkodnak az utcán, ki autóval, ki gyalog járja az utcákat. Mindenki melegen felöltözve várja, hogy az égen összegyűlt szürke felhők útjukra engedjék az óriási hópelyheket.
Akármennyire ódzkodtam attól, hogy ide jöjjünk be kell ismernem, hogy London valóban gyönyörű. Valószínűleg jobban élvezném az itt töltött időt, ha nem ilyen jellegű okokból kellett volna ide jönnünk, de próbálom mindennek a jó oldalát nézni.
 - Jó reggelt, drágám - anya álmosan csengő hangon köszön, egy pillanatra felé fordulva eresztek meg egy halvány mosolyt. - Mit szeretnél csinálni a hétvégén? Mit szólnál, hogy ha jobban szétnézhetnénk a városban - veti fel az ötletet, miközben belebújik pulóverébe. Szemöldökömet ráncolva veszem tudomásul, hogy ismét eltelt egy hét, és megint péntek. A napok összefolynak a monoton menetük miatt.
- Arra gondoltam, hogy akár haza is utazhatnánk - dobom fel, ezzel hangot adva gondolataimnak, amik már napok óta kerülgetnek. A baleset óta nem voltam otthon, nem aludhattam a saját ágyamban. Érdekel, mennyit változtak a dolgok, hogy változott-e egyáltalán bármi is. Hiányoznak a barátaim, Lola főleg. Szeretett volna meglátogatni a kórházban, de mire megoldható lett volna máris tovább kellett jönnünk ide, így ezt nem sikerült megejtenünk.
- Holnap is lenne kezelésed, nem?
- Át tudnám tetetni jövőhétre - vágom rá szinte azonnal, hogy egy kis ideje se legyen ennek reményébe kapaszkodni. Szerinte korai lenne még hazautaznom és szembesülnöm az otthoniakkal, noha állítása szerinte minden és mindenki ugyanolyan maradt, mint amilyennek emlékszem rájuk.
- Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor benne vagyok - mondja egy alig hallható sóhaj megejtése közben. Mellém lépve óvatosan végigsimít hátamon, érzem magamon aggodalommal teli pillantását. - Hogy van a sebed? - érdeklődik.
Mély levegőt veszek.
A közel húsz centis seb az alhasam jobb oldalától indul és végighúzódik az oldalamon. Nem tudom, hogy hogyan keletkezett és az igazat megvallva nem is érzem magam késznek arra, hogy erről érdeklődjek. Épp elég annyit tudni róla, hogy szépen gyógyul. Bár az orvosok szerint szinte teljesen elfog tűnni, és majd csak egy halvány heg marad utána, engem ez egyáltalán nem vigasztal. Talán soha nem fogok tudni magamtól visszaemlékezni arra, hogyan történt, de ettől függetlenül minden alkalommal, majd amikor belenézek a tükörbe eszembe fog jutni. Emlékeztetni fog arra, amire nem is emlékszem és szembesíteni fog azzal, hogy valaki - még ha közvetlenül nem is - miattam halt meg.
- Teljesen soha nem fog eltűnni - válaszolok végül, miután kissé megrázva magam ismét visszacsöppenek a valóságba. Anya nem válaszol, halkan sóhajt egyet, majd közelebb hajolva egy apró puszit nyom az arcomra.
- Elkísérjelek a kezelésre? - kérdezi, miután karórájára pillantva megállapítja, hogy lassan készülődnöm kell, ha nem szeretnék ismételten rohanva, az utolsó pillanatban betoppanni. Megrázom a fejem.
- Jót fog tenni egy kis egyedüllét. Elintézed addig a hazautat? - fordulok felé hatalmas szemekkel, kérlelő pillantással. Örülnék, ha már ma a saját ágyamban aludhatnék.
- Persze. Beszélek apáddal is, hátha ők is velünk jönnének - bólint, majd telefonját felvéve a kanapéról indul el a szobája felé. Pár percig még állok az ablak előtt, apróságokon gondolkodok, majd egy mély levegőt véve hátat fordítok az ébredező városnak, és a fürdőszoba felé veszem az irányt.

- Akkor lássuk - ül le velem szembe Dr. Ronson szemüvege mögött ráncolva szemöldökét. Kíváncsian várom, hogy mit olvas ki az előtte heverő rengeteg papírból, miközben nyugtázom magamban, hogy az én nevemmel ellátott mappa szépen vastagszik.
- Nos? - kíváncsiskodok, mikor pár perc elteltével még mindig nem vagyok okosabb. Dr. Ronson halványan rám mosolyog, majd az eddig kezében szorongatott papírokat maga elé helyezve rám pillant.
- Várható volt, hogy nem fog egyik pillanatról a másikra menni.. - kezd bele, ám éles levegővételem belé folytja a szót. Nem szeretem, ha valaki köntörfalaz. Mivel érzem magamon, így nem ért újdonságként az, amit mondott. Valószínűleg nekem tűnne fel először, ha legalább egy kis lépést tennék a fejlődés irányába. - Adjunk időt. A szervezetednek több időre van szüksége. Nem egy mezei megfázásból kell felépülnöd - mondja Dr. Ronson, egyenesen szemembe nézve. Pillantásától egy kicsit el is szégyenlem magam, igaza van. Nem szabadna sürgetnem ezt a dolgot, ugyanakkor kétlem, hogy van olyan ember, aki nyugodtan tudná tűrni, hogy ennyi mindenre nem emlékszik. - Édesanyád említette, hogy szeretnél hazarepülni a hétvégére - meglepődök, noha gondolhattam volna, hogy anya ki fogja kérni Dr. Ronson véleményét az ötletemmel kapcsolatban.
- Így van - bólintok, remélve, hogy beleegyezést kapok, nem pedig kiselőadást arról, mennyire nem jó ötlet, és mennyire korai még.
- Örülök, hogy késznek érzed erre magad - mondja a velem szemben ülő férfi, mire megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem.
- Tehát nincs ellene kifogása? - érdeklődők izgatottan. A középkorú férfi elmosolyodik, szemüvegét leveszi, köpenyének zsebére akasztja.
- Ha késznek érzed magad arra, hogy haza utazz, akkor semmi kifogásom nincs ellene. De mindent csak módjával, rendben van?
Bólintok.
- A holnapi időpontodat a recepciónál áttudod kéretni a jövőhétre, és akkor hétfőn találkozunk - mondja Dr. Ronson, ezzel jelezve, hogy részéről a mai kezelés végére értünk. Mosollyal az arcomon, sűrű hálálkodások közepette hagyom el az irodát, a lift felé indulok.
Határozott léptekkel közelítem meg a recepciós pultot, ami mögött ezúttal is ugyanaz a fiatalos nő ül, aki szinte mindig. A pultnak lezserül nekidőlő férfi halkan, ugyanakkor bőszen magyaráz neki, ezért automatikusan lassítok lépteimen, nehogy megzavarjam a beszélgetést.
- Én csak az időpontot szeretném megtudni, ez nem nagy dolog - az ismerős férfihang hallatára összeráncolom a szemöldököm, egy lépéssel közelebb megyek a beszélgetést lebonyolítókhoz. A recepciós válaszolna, de ekkor elnézve a férfi válla mellett kiszúr, torkát megköszörülve folytja magába a szót.
- Miben segíthetek, kedvesem? - fordul felém, mire a pultnak nekiőlő illető is rám irányítja figyelmét. Valószínűleg érdekli, ki miatt szakadt meg a beszélgetése. Ahogy azonban tekintetünk találkozik, elmosolyodom, szinte azonnal felismerem az illetőt.
- Már találkoztunk - mosolygok rá, mire ő leheletnyit szétnyílt ajkakkal fordul a recepcióshoz, majd vissza felém.
- Igen, emlékszem. Helly, igaz? - kérdezi rekedt hangján, mire bólintok. Kellemetlenül érzem magam, ugyanis akárhogy próbálkozom, nem jut eszembe a velem szemben álló fiú neve. - Harry - mutatkozik be újra, mintha csak olvasna a gondolataimban.
- Ne haragudj. A memóriám mostanában nem a régi - ütöm el egy siralmas viccel az egészet, miközben számat leheletnyit elhúzva nyugtázom magamban, hogy végül is nem hazudtam neki. Harry csak legyint egyet, majd jelezve, hogy szabad az út arrébb áll, hogy a pulthoz férjek. Halvány mosollyal az arcomon köszönöm meg neki, majd a pult másik oldalán álló nőhöz fordulok.
- A holnapi időpontomat szeretném áttetetni jövőhétre - mondom, mire a nő pötyögni kezd a számítógépen.
- Melyik nap lenne jó?
- Bármelyik, csak szeretném szabaddá tenni a hétvégémet - mondom lelkesen. Annak gondolata, hogy alig pár óra múlva otthon lehetek egyaránt tölt el izgatottsággal és félelemmel, ugyanakkor az utóbbi eltompul a meglepően jóleső izgatottság mellett.
- Rendben van. Akkor jövőhét csütörtök, délután fél hat - a recepciós kedvesen mosolyogva közli az időpontot, majd kellemes hétvégét kívánunk egymásnak és elindulok.
- Helly, várj egy percet - nevemet hallva megállok, kíváncsian fordulok a hang irányába. - Ne haragudj, hogy így lerohanlak, de a találkozót, ahova mentem volna lemondták, úgyhogy van egy szabad órám - Harry tart egy kis szünetet, arcát látva elmosolyodom. Annak ellenére, hogy milyen határozott és magabiztos a megjelenése most egyértelműen gondjai akadtak a szavakkal, ez pedig megmosolyogtat.
- Szívesen meginnék veled valamit, Harry - könnyítem meg a dolgát, mire kerek szemekkel pillant le, az övénél jóval alacsonyabb termetemre. - De ha nem haragszol, akkor nem ma, mert sietnem kell, hogy még be tudjak csomagolni - húzom el ajkaimat.
- Akkor a jövőhéten? - érdeklődik pimasz féloldalas mosollyal az arcán, ami meglepően jól áll neki.
- Jövőhéten - erősítem meg szintén mosolyogva, mire bólint. Hátat fordítva neki indulok el ismét, ám alig pár másodperc elteltével megjelenik előttem, kezeit lezserül kabátja zsebeibe dugja. Kérdőn nézek rá, arcán nyoma sincs az előbbi csibészes mosolynak.
- Sajnálom, de mivel az első találkozásunk alkalmával annyira se tettem rád mély benyomást, hogy a nevemre emlékezz, kénytelen vagyok elkérni a telefonszámod, hogy biztos ne feledkezz meg rólam - komoly arcát látva kibukik belőlem egy kacaj, ő is elmosolyodik. Kezemmel egy pillanatra eltakarom az arcom egy részét, zavarban vagyok.
- Azt hiszem ez nyomós indok arra, hogy megadjam - nevetek, miközben telefonom után kezdek kutatni a táskámban.
Egy gyors telefonszámcsere és egy - újabb - búcsúzkodás megejtése után mosollyal az arcomon lépek ki a klinika kovácsoltvas kapuján. A baleset óta talán most mosolyogtam először őszintén, és ez határozottan egy hatalmas lelki békét nyújt most. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése