HARRY STYLES
 |
| Coming Home |
- Helly More, igaz? - kérdezi meg végül, mire határozottan bólintok. - Igen, hónap elején vettük fel. Minden nap jön - mondja. Szólni szeretnék, de nem találom a szavakat. Rengeteg kérdés merül fel bennem, mégis csak egyet teszek fel, ami talán a legfontosabb.
- Miért kezelik itt? - kérdezem kíváncsian, remélve, hogy az ápolónőnek ér annyit a dedikált kép, hogy még ezzel az infóval is ellásson. Kattintgat párat, majd száját leheletnyit elhúzva fordul ismét felém.
- Fejet ért trauma, retrográd amnézia - érkezik a válasz, amit szemöldököm ráncolásával fogadok.
- Ne értse félre, hálás vagyok a segítségéért. De nem vagyok orvos - célozgatok ezzel arra, hogy bár az amnézia szó jelentéséről van fogalmam, jó lenne ha feltudna világosítani arról, mit is jelent pontosan az, amiről beszél. A fiatal nő feláll a gurulós székből, amiben eddig ült. Fekete keretes szemüvegét a feje tetejére tolja, ezzel eltűrve arcába hulló kósza tincseit. Kilép a recepciós pult mögül, mellém lépve nyitja szólásra száját.
- A retrográd amnézia az amnézia egy olyan fajtája, amikor a beteg egy sérülés vagy súlyos trauma miatt a közvetlenül az esemény előtt történtekre nem emlékszik. Ez sok esetben jár azzal, hogy régebbi emlékek előhívása is gondot okoz.
- Hellynél melyik lehetőség áll fent?
- A kórlap szerint se közvetlen a baleset előtt történtekre, sem az elmúlt másfél évben történtekre nem emlékszik.
Ajkaim elválnak. Fejemet értetlenül rázom meg, nem tudom felfogni azt, amit hallok.
- Ilyen amnézia esetén mennyi az esélye annak, hogy a betegnek visszatér az emlékezete? - érdeklődöm idegesen.
Ajkaim elválnak. Fejemet értetlenül rázom meg, nem tudom felfogni azt, amit hallok.
- Ilyen amnézia esetén mennyi az esélye annak, hogy a betegnek visszatér az emlékezete? - érdeklődöm idegesen.
- Ez sok mindentől függ, de az itteni orvosok világhírűek. Jó kezekben van - mondja az ápolónő, és egy halvány mosoly megejtése után távozásnak indul.
- Milyen időpontokban szokott idejárni? - szólok még utána, ügyelve arra, hogy más ne nagyon legyen fültanúja a beszélgetésünknek. Az ápolónő megrázza a fejét.
- Sajnálom. Ennyit segíthettem - mondja, arcán látom, hogy tényleg sajnálja. Még egyszer megköszönöm neki, majd ujjaimmal idegesen hajamba túrva indulok el a kijárat felé. Kilépve a hideg levegőre megtorpanok. Az emberek mellettem jönnek mennek, én mégsem foglalkozok senkivel. Előttem van Helly arca, ahogy mosolyog, ahogy kacag valamelyik rémes poénomon, esetleg egy-egy szurkálódó megjegyzésemen. Ezt a képet azonban hamar felváltja az, ahogy elképzelem a baleset után, a kórházi ágyban feküdni, ahogy szembesül a történtekkel.
- Milyen időpontokban szokott idejárni? - szólok még utána, ügyelve arra, hogy más ne nagyon legyen fültanúja a beszélgetésünknek. Az ápolónő megrázza a fejét.
- Sajnálom. Ennyit segíthettem - mondja, arcán látom, hogy tényleg sajnálja. Még egyszer megköszönöm neki, majd ujjaimmal idegesen hajamba túrva indulok el a kijárat felé. Kilépve a hideg levegőre megtorpanok. Az emberek mellettem jönnek mennek, én mégsem foglalkozok senkivel. Előttem van Helly arca, ahogy mosolyog, ahogy kacag valamelyik rémes poénomon, esetleg egy-egy szurkálódó megjegyzésemen. Ezt a képet azonban hamar felváltja az, ahogy elképzelem a baleset után, a kórházi ágyban feküdni, ahogy szembesül a történtekkel.
- Jól vagy? - a vékony női hang kirángat a gondolataimból, ahogy végig pörgetem magamban a pár napja történteket. Ajkaim kiszáradnak, ahogy miután megrázom magam megérzem arcomon annak a kék szempárnak a pillantását, Az agyam képtelen befogadni a tényt, hogy arca alig milliméterekre van az enyémtől, csak bambán nézem vonásait, amik bár arca kissé nyúzott, semmit nem változtak.
- Igen, persze. Ne haragudj - rázom meg a fejem, miközben kezemmel az elejtett papírokért nyúlok. Próbálom minél lassabban összeszedni őket, hogy annyival is több ideig tudhassam a közelemben, de látva az ő kapkodó mozdulatait ez nem a megfelelő pillanat arra, beszélgetést kezdeményezhessek vele. - Harry vagyok - nyújtom felé jobb kezemet, mire mozdulatai kissé lelassulnak. Nem tudom eldönteni, hogy ez a megszeppenés a bemutatkozásomnak köszönhető-e, de szemem előtt szüntelen az lebeg, hogy több, mint valószínű, hogy fogalma sincs arról, ki vagyok. Fogalma sincs arról, ki voltam neki.
- Helly - fogadja el végül a gesztust, miközben ő is kezet nyújt. A hideg végigfut a hátamon, ahogy keze hozzá ér az enyémhez. Az a röpke pár másodperc hosszú óráknak tűnik, ha lenne választásom el se engedném a kezét. Ez sajnos nem ilyen egyszerű. Helly hamar összekapkodja a papírjait a földről, majd a kezében szorongatott mappába visszatuszkolva őket áll fel eddigi guggoló helyzetéből.
- Köszönöm, hogy segítettél és ne haragudj, hogy neked mentem - mondja halvány mosollyal arcán, miközben apró léptekkel elindul eredeti célja felé.
- Ne viccelj - rendezem le ennyivel, mire ő egy halvány mosolyt dob felém, majd hátat fordítva sietősebbre veszi az iramot. - Helly! - kiáltok utána, még mielőtt parancsolni tudnék nyelvemnek. Kérdőn fordul vissza, arca meglepett. - Örülök, hogy találkoztunk! - mondom végül, mire arcára alig észrevehető értetlenség ül ki. Nem is csoda, hisz fogalma nincs róla, hogy milyen jelentősége van annak, hogy mi most találkoztunk. Arcán kedves mosollyal biccent egyet, majd ismét hátat fordítva nekem a folyosó végéig siet, ahol aztán belép egy ajtón.
Egyedül állok a folyosón, úgy érzem magam, mint akit leforráztak. A kezeim remegnek, egy leírhatatlanul jóleső érzés hullámzik a mellkasomban, az egész testemben. Nem tudom eldönteni, hogy milyen cselekedettel fejezhetném ki kellő képen a boldogságot, amit érzek. Noha elkeserít, hogy nem emlékszik rám, és arra, amin együtt átmentünk. De az, hogy ez számára elfelejtődött esélyt ad arra, hogy tiszta lappal indítsunk. Hogy újra megismerhessen, és hogy ezúttal ne kövessem el azt a hibát, hogy elhagyom.
- Ne viccelj - rendezem le ennyivel, mire ő egy halvány mosolyt dob felém, majd hátat fordítva sietősebbre veszi az iramot. - Helly! - kiáltok utána, még mielőtt parancsolni tudnék nyelvemnek. Kérdőn fordul vissza, arca meglepett. - Örülök, hogy találkoztunk! - mondom végül, mire arcára alig észrevehető értetlenség ül ki. Nem is csoda, hisz fogalma nincs róla, hogy milyen jelentősége van annak, hogy mi most találkoztunk. Arcán kedves mosollyal biccent egyet, majd ismét hátat fordítva nekem a folyosó végéig siet, ahol aztán belép egy ajtón.
Egyedül állok a folyosón, úgy érzem magam, mint akit leforráztak. A kezeim remegnek, egy leírhatatlanul jóleső érzés hullámzik a mellkasomban, az egész testemben. Nem tudom eldönteni, hogy milyen cselekedettel fejezhetném ki kellő képen a boldogságot, amit érzek. Noha elkeserít, hogy nem emlékszik rám, és arra, amin együtt átmentünk. De az, hogy ez számára elfelejtődött esélyt ad arra, hogy tiszta lappal indítsunk. Hogy újra megismerhessen, és hogy ezúttal ne kövessem el azt a hibát, hogy elhagyom.
- Megjöttem! - kiáltom el magam, mikor belépek a fiúkkal közösen fenntartott 'pasi-lakunk' ajtaján. Mindegyikünk rendelkezik saját lakással, de mivel időben ez van a legközelebb a stúdióhoz, így mikor korai stúdiózás van általában mind itt vagyunk.
- Merre voltál? - jelenik meg Louis az előszobában egy tálat szorongatva a kezében, amiből lelkesen kanalazza annak tartalmát.
- Volt egy kis dolgom - reagálom le ennyivel, miközben kabátomat a fogasra akasztva indulok el befelé, Louis vállát jókedvűen megpaskolva.
A hazafele vezető úton sok minden eszembe jutott, sok mindenen rágtam át magam, de azt, hogy Helly csupán centikre volt tőlem még mindig nem tudtam felfogni. Éreztem az illatát, ami bár nem ugyanolyan, mint amire emlékeztem, tökéletesen illik hozzá. A nyárias, gyümölcsös illatot egy sokkal komolyabb, téliesebb beütésű illatra cserélte, ami meglepően jól illik hozzá. Arca kipirult volt a futástól és a hidegtől egyaránt, kék szemeit sötét pillák keretezték, szőke haja szoros lófarokba fogva pihent a feje tetején. Fekete farmernadrágot, bakancsot és egy keki színű garbót viselt, ami meglepően jól illett napszítta szőke hajához.
Elmosolyodom, mikor rájövök, milyen rövid idő is elég volt ahhoz, hogy ilyen alaposan megfigyeljek minden apró részletet.
- Merre voltál? - jelenik meg Louis az előszobában egy tálat szorongatva a kezében, amiből lelkesen kanalazza annak tartalmát.
- Volt egy kis dolgom - reagálom le ennyivel, miközben kabátomat a fogasra akasztva indulok el befelé, Louis vállát jókedvűen megpaskolva.
A hazafele vezető úton sok minden eszembe jutott, sok mindenen rágtam át magam, de azt, hogy Helly csupán centikre volt tőlem még mindig nem tudtam felfogni. Éreztem az illatát, ami bár nem ugyanolyan, mint amire emlékeztem, tökéletesen illik hozzá. A nyárias, gyümölcsös illatot egy sokkal komolyabb, téliesebb beütésű illatra cserélte, ami meglepően jól illik hozzá. Arca kipirult volt a futástól és a hidegtől egyaránt, kék szemeit sötét pillák keretezték, szőke haja szoros lófarokba fogva pihent a feje tetején. Fekete farmernadrágot, bakancsot és egy keki színű garbót viselt, ami meglepően jól illett napszítta szőke hajához.
Elmosolyodom, mikor rájövök, milyen rövid idő is elég volt ahhoz, hogy ilyen alaposan megfigyeljek minden apró részletet.
A szobámba beérve felkapcsolom a sarokban pihenő állólámpát, a látvány egy pillanatra grimaszt varázsol az arcomra. Akármennyi időt töltünk itt, egyszerűen képtelenségnek érzem, hogy valaha olyanná váljon ez a hely számomra, hogy otthonosan érezzem magam benne. Mindig egy átmeneti lakhelynek fogom érezni, akármennyit teszek azért, hogy barátságosabbá váljon.
A fehér ágynemű szépen bevetve pihen az ágyon, ami mellett ott hever egy utazótáska, amibe az egy-két napra szükséges holmim van beszórva.
- Harry, bejöhetek? - Eleanor hangja halkan cseng a szobaajtó irányából, így felé fordulok, és halvány mosollyal az arcomon biccentek neki. El nagyobbra nyitja a mahagóni ajtót, majd miután belépett a szobába becsukja azt maga mögött. - Fel vagy dobódva - állapítja meg pár másodperccel később, csillogó szemekkel. Régóta ismerjük már egymást, tisztában vagyok vele, hogy nagyon jól ismer. Éppen ezért valószínűleg nem titok számára, hogy jobb a kedvem, mint az elmúlt közel fél évben bármikor. - Merre jártál? - érdeklődik, mikor megjegyzés helyett csak egy féloldalas mosollyal reagálok kijelentésére.
- Ha elmesélem, akkor annak szigorúan kettőnk között kell maradnia, El - nézek az ágyam előtt szobrozó lányra, akinek erre a kijelentésre szemöldöke ráncba ugrik. Némán biccent, mire én mély levegőt véve belekezdek a mesémbe.
- Aznap, mikor elmentem érted a klinikára, találkoztam egy nővel a liftben. Nagyon ismerős volt, de egészen addig, amíg el nem tűnt a szemem elől nem tudtam hová tenni, hogy honnan lehet olyan ismerős. A munkánkkal együtt jár, hogy napi szinten rengeteg új arcot látunk, nem emlékszünk mindenkire, de arra a nőre mégis emlékeztem. Egyik pillanatról a másikra esett le, hogy ki is ő, és hogy miért volt annyira ismerős. Helly édesanyja volt. - Eleanor ajkai elválnak - Rögtön az jutott eszembe, hogy ha ő ott van, akkor az sincs kizárva, hogy Helly is itt lehet, ezért visszamentem a klinikára, hogy kérdezősködjek. - mély levegőt veszek, nehéz ismét belemerülni ebbe a témába - Kiderült, hogy Hellyt amnéziával kezelik a klinikán, és bár nem az intézményben lakik, napi szinten jár kezelésekre.
- Találkoztatok - Eleanor a szavamba vágva ejti ki száján az egészt sztori lényegét, mire én kíváncsian reakciójára biccentek. Egyikünk se szólal meg, érzem magamon El hatalmas barna szemeinek fürkészését.
- Milyen volt? - szólal meg végül, széles mosollyal az arcán. Bár mosolyog, nem tenném rá a nyakamat, hogy mosolya őszinte, aggodalom csillog a szemeiben.
- Még most se fogtam fel - vallom be, jelenleg nem törődve közeli barátom aggodalmával. - Semmit nem változott, azt leszámítva, hogy nem ismer meg - alsó ajkam megremeg, ahogy a mondat utolsó felét is kiejtem a számon. Eleanor arca is megnyúlik egy kicsit, noha valószínűleg nem érte váratlanul a hír, miután elmondtam neki, hogy Helly az amnéziája miatt jár kezelésekre.
- És most? Hogyan tovább? - teszi fel El a kérdést, amit már én is legalább számtalanszor feltettem magamnak, mióta kiléptem a klinika ajtaján. Egyenlőre én sem tudom, hogy mi legyen a következő lépés. Szeretnék mindent az elejéről kezdeni. Fokozatosan elérni, hogy megismerjen, hogy újra elmondhassa magáról azokat a dolgokat, amiket bár már egyszer elmondott, én másodszor is ugyanolyan lelkesedéssel hallgathassak végig, mint először. Szeretném, ha megint úgy nézne rám, ahogy nyáron és ha megint azt jelenteném neki, amit nyáron jelentettem.
A fehér ágynemű szépen bevetve pihen az ágyon, ami mellett ott hever egy utazótáska, amibe az egy-két napra szükséges holmim van beszórva.
- Harry, bejöhetek? - Eleanor hangja halkan cseng a szobaajtó irányából, így felé fordulok, és halvány mosollyal az arcomon biccentek neki. El nagyobbra nyitja a mahagóni ajtót, majd miután belépett a szobába becsukja azt maga mögött. - Fel vagy dobódva - állapítja meg pár másodperccel később, csillogó szemekkel. Régóta ismerjük már egymást, tisztában vagyok vele, hogy nagyon jól ismer. Éppen ezért valószínűleg nem titok számára, hogy jobb a kedvem, mint az elmúlt közel fél évben bármikor. - Merre jártál? - érdeklődik, mikor megjegyzés helyett csak egy féloldalas mosollyal reagálok kijelentésére.
- Ha elmesélem, akkor annak szigorúan kettőnk között kell maradnia, El - nézek az ágyam előtt szobrozó lányra, akinek erre a kijelentésre szemöldöke ráncba ugrik. Némán biccent, mire én mély levegőt véve belekezdek a mesémbe.
- Aznap, mikor elmentem érted a klinikára, találkoztam egy nővel a liftben. Nagyon ismerős volt, de egészen addig, amíg el nem tűnt a szemem elől nem tudtam hová tenni, hogy honnan lehet olyan ismerős. A munkánkkal együtt jár, hogy napi szinten rengeteg új arcot látunk, nem emlékszünk mindenkire, de arra a nőre mégis emlékeztem. Egyik pillanatról a másikra esett le, hogy ki is ő, és hogy miért volt annyira ismerős. Helly édesanyja volt. - Eleanor ajkai elválnak - Rögtön az jutott eszembe, hogy ha ő ott van, akkor az sincs kizárva, hogy Helly is itt lehet, ezért visszamentem a klinikára, hogy kérdezősködjek. - mély levegőt veszek, nehéz ismét belemerülni ebbe a témába - Kiderült, hogy Hellyt amnéziával kezelik a klinikán, és bár nem az intézményben lakik, napi szinten jár kezelésekre.
- Találkoztatok - Eleanor a szavamba vágva ejti ki száján az egészt sztori lényegét, mire én kíváncsian reakciójára biccentek. Egyikünk se szólal meg, érzem magamon El hatalmas barna szemeinek fürkészését.
- Milyen volt? - szólal meg végül, széles mosollyal az arcán. Bár mosolyog, nem tenném rá a nyakamat, hogy mosolya őszinte, aggodalom csillog a szemeiben.
- Még most se fogtam fel - vallom be, jelenleg nem törődve közeli barátom aggodalmával. - Semmit nem változott, azt leszámítva, hogy nem ismer meg - alsó ajkam megremeg, ahogy a mondat utolsó felét is kiejtem a számon. Eleanor arca is megnyúlik egy kicsit, noha valószínűleg nem érte váratlanul a hír, miután elmondtam neki, hogy Helly az amnéziája miatt jár kezelésekre.
- És most? Hogyan tovább? - teszi fel El a kérdést, amit már én is legalább számtalanszor feltettem magamnak, mióta kiléptem a klinika ajtaján. Egyenlőre én sem tudom, hogy mi legyen a következő lépés. Szeretnék mindent az elejéről kezdeni. Fokozatosan elérni, hogy megismerjen, hogy újra elmondhassa magáról azokat a dolgokat, amiket bár már egyszer elmondott, én másodszor is ugyanolyan lelkesedéssel hallgathassak végig, mint először. Szeretném, ha megint úgy nézne rám, ahogy nyáron és ha megint azt jelenteném neki, amit nyáron jelentettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése