HELLY MORE
Egyedül ülve kavargatom a teámat London egyik hangulatos kávézójában, miközben próbálom lerázni magamról a vállamra nehezedő aggodalmat. Minden alkalommal, mikor megszólal az ajtó fölé szerelt kis csengő elnézek az ajtó irányába, hátha most őt látom belépni, de eddig mindig csalódtam. Karórámra pillantva állapítom meg, hogy még nincs is itt az ideje az érkezésüknek, hiszen négy órára beszéltük meg, és még csak pár perccel múlt háromnegyed négy.
Tagadhatatlanul ideges vagyok, erre pedig csak rátesz egy lapáttal az, hogy anya - érthető okokból kifolyólag - nem kísért el. Nem is kérhettem volna ilyet tőle; nem várom el, hogy mosolyogva üldögéljen szembe apával, és neki új barátnőjével, bár az tény, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha anyu most itt lenne velem.
Ismét az órámra pillantok, de mielőtt felfoghatnám mennyit mutat újfent megszólal a kis csengő és én az ajtó felé fordulok. Ismerős férfiarc lép be rajta, érzem, ahogy testemet elönti egy jóleső érzés. Farmernadrágot, bakancsot és kabátot visel, ahogy belép rögtön körbenéz a helyiségben. Tekintetünk hamar találkozik, automatikusan állok fel az asztaltól, és indulok el felé. Még fel se fogtam, hogy újra látom, már karjaiban vagyok, szemeimet összeszorítva próbálok gátat szabni könnyeimnek.
Apa valószínűleg hosszú percekig ölel magához, nekem mégis csak pár másodpercnek tűnik. Rossz érzés elszakadni tőle, de ahogy kisimít egy tincset az arcomból ez a rossz érzés elszáll belőlem, újra kislánynak érzem magam.
- Annyira sajnálom, kincsem - mondja egyenesen szemembe nézve. Hatalmas kék szemei könnyektől csillognak, válasz helyett csak megszorítom a kezét, amit halvány mosollyal viszonoz.
- Azt hittem nem egyedül jössz - mondom, miközben elindulok ahhoz az asztalhoz, aminél már korábban helyet foglaltam.
- Direkt jöttünk korábban, azt hittük, hogy még nem leszel itt. Sonjanak még el kell intéznie valamit, de jönni fog. Ő egyébként is úgy gondolta, hogy jobb, ha mielőtt megismered tudunk kicsit kettesben is lenni - mosolyog rám apa, amit szinte automatikusan viszonozok, fel sem fogom, mit mond.
Miután apa az asztalunkhoz kisétáló pincérnőnek leadja a rendelést ismét felém fordul, látom rajta, hogy bántja valami.
- Helly. Nem is tudom, hol kezdjem - mondja az asztalt bámulva. - Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem melletted végig az elmúlt időszakban, ahogy azt is sajnálom, hogy nem én voltam az, aki beszámolt neked a jelenlegi helyzetről.
- Ne rágódj ezen! - mondom határozottan, mosollyal az arcomon. Tény, hogy a szüleim válása volt az egyik olyan dolog, amivel legnehezebb volt megbarátkozni, de nekem az a fontos, hogy mindketten boldogok legyenek; és ha ez már csak úgy megy, hogy külön folytatják, akkor én is elfogadom a döntésüket.
- Anyád szerint jól mennek a kezelések. Azt mondta nagyon jók az orvosok, és hogy ő úgy érzi, hogy ez az egész sikeres lesz.
Apa miközben beszél végig az arcomat nézi, valószínűleg valamilyen reakciót vár, de sajnos csalódást kell okoznom neki. Az arcom semleges marad, meg se rezzen. - Te is így érzed? - kérdez rá végül, mikor ő is belátja, hogy azzal többre megy.
- Egyenlőre nem tudom - vallom be neki fejemet nemlegesen megrázva. - Adtam ennek az egésznek egy esélyt, mert anyu erre kért. De az igazság az, hogy nagyon félek attól, mi lesz ha soha nem fogok emlékezni mindarra, ami kiesett... - egy pillanatra megállok - és amit anyával nem meséltetek el. - teszem hozzá. Apa szemöldökét ráncolva néz rám, ajkai leheletnyit elválnak.
- Miből gondolod, hogy van olyan, amit nem mondunk el?
- Érzem - vágom rá szinte automatikusan.
Igazat mondok. Mióta anya mindent elmesélt úgy érzem, hogy vannak dolgok, amibe - szánt szándékkal, vagy anélkül, de nem avat be.
Apu szólásra nyitja a száját, mielőtt azonban bármit mondhatna egy fiatal nő lép az asztalunk mellé.
- Sziasztok, sokat késtem? - érdeklődik halvány mosollyal az arcán. Tekintetemet szülőmről a nő felé viszem, alaposan végigmérem tetőtől talpig. Magassarkú csizmát, fekete testhezálló ruhát visel, kezében kabátját szorongatva áll mellettünk. Arca meglepően fiatalos, bronzos bőre van és hatalmas zöld szemei. Gesztenyebarna haja göndör tincsekben omlik vállára, barátságos megjelenése van.
- Nem. A legjobbkor jöttél - pattan fel apa, hogy a nő arcára csókot adva üdvözölje. Követve apát én is felállok, egy határozott lépést teszek a nő felé, aki kedvesen rám mosolyogva nyújtja felém jobb kezét, miközben apa bemutat minket egymásnak.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Helly - mosolyog rám Sonja, amit kissé bátortalanul, de viszonozok. Látom rajta, hogy ő is meg van illetődve, ebből azonban próbál minél kevesebbet mutatni.
- Úgyszintén - válaszolok, majd az ő példájukat követve én is visszaülök a helyemre. Sonja óvatosan érdeklődik felőlem, nagyon alap kérdéseket tesz fel, amikre biztosan tudom, hogy tudja a választ. Ennek ellenére nem bánom, hogy ilyenekről beszélgetünk, valószínűleg jót fog tenni a kapcsolatunknak, ha a megismerkedés összes lépcsőfokát megjárjuk. Én azonban minden róla szóló információt újdonságként kezelek, hisz ha valaha tudtam is ezekről, nyilván azok feledésbe merültek, így nekem minden új.
- És hogy érzed magad? Apukád mesélte, mi történt veled - kezd el kényesebb téma felé evezni, amitől alig észrevehetően megfeszülök. Kihúzom magam, torkomat megköszörülve gondolkodom a válaszon.
- Egyre jobban - válaszolom végül azt, amire valószínűleg számít. Apára pillantok, halványan elmosolyodva biccent egyet felém.
- Ennek örülök. Remélem, hogy a kezeléseid további szakaszaiban mi is több időt tölthetünk majd veled - mondja Sonja, egy pillanatra apára sandítva. Az ötlete annak ellenére is váratlanul érint, hogy számítottam ilyen jellegű felvetésre. Azonnal elmosolyodom. Annak gondolata, hogy innentől ők is - főleg apa - támogatnak jóleső érzéssel tölt el.
- Annak nagyon örülnék - mosolygok szélesen. - Nekem viszont lassan indulnom kell. Fél hatra várnak a klinikán, nem szeretnék elkésni - mondom számat leheletnyit elhúzva, miután karórámra pillantva megállapítottam, hogy már negyed hat elmúlt. Mivel számítottam arra, hogy hamar el fog menni az idő egy, a klinikához közeli kávéházat választottam, de ettől függetlenül nem szeretnék az utolsó pillanatban beesni a kezelésre.
- Elviszünk, útba esik - vágja rá apa automatikusan, mire halványan szülőmre mosolyogva bólintok egyet.
Fél hat előtt pár perccel sietve rohanok be a klinika hatalmas üvegezett ajtaján, amivel több az aulában tartózkodó ember figyelmét magamra vonom. Nem törődve velük a recepcióhoz sétálok, ahol már ismernek, így mosolyogva üdvözölnek, majd elmondják ma melyik emeleten lesz a kezelés, és utamra engednek.
Türelmetlenül toporgok a lift előtt, a gombot már többször is megnyomtam, de semmi. Végül mikor rájövök, hogy nekem erre nincs időm a lépcsők irányába indulok, kettesével véve a fokokat futok fel egészen a második emeletig, ahol lassítok a tempómon egy előttem sétáló párnak köszönhetően. Szemmel láthatóan ők nagyon ráérősek, valószínűleg egy itt lakó beteghez érkeztek látogatóba, hisz ha többet lennének itt valószínűleg tudnák, hogy a szoros időbeosztásoknak hála nemigen engedhetünk meg magunknak késést, egy-egy kezelésről.
- Jaj Istenem - mondom, mikor a lépcsőről lefordulva lendületesen beleütközök valakibe, aki pont szembe jött velem. Az eddig kezemben szorongatott mappa a földre esik, annak tartalma szétszóródik a világos járólapon. Azonnal leguggolok, próbálom nagyjából rendszerezve összeszedni a papírokat.
- Ne haragudj, nem figyeltem - mondja a férfi akinek nekimentem, miközben leguggol mellém, és segít összesöpörni a papírokat.
- Ne viccelj, én mentem neked - reagálom le, egy halk nevetést megejtve. Felpillantok a velem szemben guggoló fiúra, tekintetünk találkozik. Zöld szemeivel mintha belém látna, ívelt ajkai elválnak, ahogy végignéz arcomon. A hideg futkos attól, ahogyan rám néz.
 |
| Come Up For Air |
Tagadhatatlanul ideges vagyok, erre pedig csak rátesz egy lapáttal az, hogy anya - érthető okokból kifolyólag - nem kísért el. Nem is kérhettem volna ilyet tőle; nem várom el, hogy mosolyogva üldögéljen szembe apával, és neki új barátnőjével, bár az tény, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha anyu most itt lenne velem.
Ismét az órámra pillantok, de mielőtt felfoghatnám mennyit mutat újfent megszólal a kis csengő és én az ajtó felé fordulok. Ismerős férfiarc lép be rajta, érzem, ahogy testemet elönti egy jóleső érzés. Farmernadrágot, bakancsot és kabátot visel, ahogy belép rögtön körbenéz a helyiségben. Tekintetünk hamar találkozik, automatikusan állok fel az asztaltól, és indulok el felé. Még fel se fogtam, hogy újra látom, már karjaiban vagyok, szemeimet összeszorítva próbálok gátat szabni könnyeimnek.
Apa valószínűleg hosszú percekig ölel magához, nekem mégis csak pár másodpercnek tűnik. Rossz érzés elszakadni tőle, de ahogy kisimít egy tincset az arcomból ez a rossz érzés elszáll belőlem, újra kislánynak érzem magam.
- Annyira sajnálom, kincsem - mondja egyenesen szemembe nézve. Hatalmas kék szemei könnyektől csillognak, válasz helyett csak megszorítom a kezét, amit halvány mosollyal viszonoz.
- Azt hittem nem egyedül jössz - mondom, miközben elindulok ahhoz az asztalhoz, aminél már korábban helyet foglaltam.
- Direkt jöttünk korábban, azt hittük, hogy még nem leszel itt. Sonjanak még el kell intéznie valamit, de jönni fog. Ő egyébként is úgy gondolta, hogy jobb, ha mielőtt megismered tudunk kicsit kettesben is lenni - mosolyog rám apa, amit szinte automatikusan viszonozok, fel sem fogom, mit mond.
Miután apa az asztalunkhoz kisétáló pincérnőnek leadja a rendelést ismét felém fordul, látom rajta, hogy bántja valami.
- Helly. Nem is tudom, hol kezdjem - mondja az asztalt bámulva. - Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem melletted végig az elmúlt időszakban, ahogy azt is sajnálom, hogy nem én voltam az, aki beszámolt neked a jelenlegi helyzetről.
- Ne rágódj ezen! - mondom határozottan, mosollyal az arcomon. Tény, hogy a szüleim válása volt az egyik olyan dolog, amivel legnehezebb volt megbarátkozni, de nekem az a fontos, hogy mindketten boldogok legyenek; és ha ez már csak úgy megy, hogy külön folytatják, akkor én is elfogadom a döntésüket.
- Anyád szerint jól mennek a kezelések. Azt mondta nagyon jók az orvosok, és hogy ő úgy érzi, hogy ez az egész sikeres lesz.
Apa miközben beszél végig az arcomat nézi, valószínűleg valamilyen reakciót vár, de sajnos csalódást kell okoznom neki. Az arcom semleges marad, meg se rezzen. - Te is így érzed? - kérdez rá végül, mikor ő is belátja, hogy azzal többre megy.
- Egyenlőre nem tudom - vallom be neki fejemet nemlegesen megrázva. - Adtam ennek az egésznek egy esélyt, mert anyu erre kért. De az igazság az, hogy nagyon félek attól, mi lesz ha soha nem fogok emlékezni mindarra, ami kiesett... - egy pillanatra megállok - és amit anyával nem meséltetek el. - teszem hozzá. Apa szemöldökét ráncolva néz rám, ajkai leheletnyit elválnak.
- Miből gondolod, hogy van olyan, amit nem mondunk el?
- Érzem - vágom rá szinte automatikusan.
Igazat mondok. Mióta anya mindent elmesélt úgy érzem, hogy vannak dolgok, amibe - szánt szándékkal, vagy anélkül, de nem avat be.
Apu szólásra nyitja a száját, mielőtt azonban bármit mondhatna egy fiatal nő lép az asztalunk mellé.
- Sziasztok, sokat késtem? - érdeklődik halvány mosollyal az arcán. Tekintetemet szülőmről a nő felé viszem, alaposan végigmérem tetőtől talpig. Magassarkú csizmát, fekete testhezálló ruhát visel, kezében kabátját szorongatva áll mellettünk. Arca meglepően fiatalos, bronzos bőre van és hatalmas zöld szemei. Gesztenyebarna haja göndör tincsekben omlik vállára, barátságos megjelenése van.
- Nem. A legjobbkor jöttél - pattan fel apa, hogy a nő arcára csókot adva üdvözölje. Követve apát én is felállok, egy határozott lépést teszek a nő felé, aki kedvesen rám mosolyogva nyújtja felém jobb kezét, miközben apa bemutat minket egymásnak.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Helly - mosolyog rám Sonja, amit kissé bátortalanul, de viszonozok. Látom rajta, hogy ő is meg van illetődve, ebből azonban próbál minél kevesebbet mutatni.
- Úgyszintén - válaszolok, majd az ő példájukat követve én is visszaülök a helyemre. Sonja óvatosan érdeklődik felőlem, nagyon alap kérdéseket tesz fel, amikre biztosan tudom, hogy tudja a választ. Ennek ellenére nem bánom, hogy ilyenekről beszélgetünk, valószínűleg jót fog tenni a kapcsolatunknak, ha a megismerkedés összes lépcsőfokát megjárjuk. Én azonban minden róla szóló információt újdonságként kezelek, hisz ha valaha tudtam is ezekről, nyilván azok feledésbe merültek, így nekem minden új.
- És hogy érzed magad? Apukád mesélte, mi történt veled - kezd el kényesebb téma felé evezni, amitől alig észrevehetően megfeszülök. Kihúzom magam, torkomat megköszörülve gondolkodom a válaszon.
- Egyre jobban - válaszolom végül azt, amire valószínűleg számít. Apára pillantok, halványan elmosolyodva biccent egyet felém.
- Ennek örülök. Remélem, hogy a kezeléseid további szakaszaiban mi is több időt tölthetünk majd veled - mondja Sonja, egy pillanatra apára sandítva. Az ötlete annak ellenére is váratlanul érint, hogy számítottam ilyen jellegű felvetésre. Azonnal elmosolyodom. Annak gondolata, hogy innentől ők is - főleg apa - támogatnak jóleső érzéssel tölt el.
- Annak nagyon örülnék - mosolygok szélesen. - Nekem viszont lassan indulnom kell. Fél hatra várnak a klinikán, nem szeretnék elkésni - mondom számat leheletnyit elhúzva, miután karórámra pillantva megállapítottam, hogy már negyed hat elmúlt. Mivel számítottam arra, hogy hamar el fog menni az idő egy, a klinikához közeli kávéházat választottam, de ettől függetlenül nem szeretnék az utolsó pillanatban beesni a kezelésre.
- Elviszünk, útba esik - vágja rá apa automatikusan, mire halványan szülőmre mosolyogva bólintok egyet.
Fél hat előtt pár perccel sietve rohanok be a klinika hatalmas üvegezett ajtaján, amivel több az aulában tartózkodó ember figyelmét magamra vonom. Nem törődve velük a recepcióhoz sétálok, ahol már ismernek, így mosolyogva üdvözölnek, majd elmondják ma melyik emeleten lesz a kezelés, és utamra engednek.
Türelmetlenül toporgok a lift előtt, a gombot már többször is megnyomtam, de semmi. Végül mikor rájövök, hogy nekem erre nincs időm a lépcsők irányába indulok, kettesével véve a fokokat futok fel egészen a második emeletig, ahol lassítok a tempómon egy előttem sétáló párnak köszönhetően. Szemmel láthatóan ők nagyon ráérősek, valószínűleg egy itt lakó beteghez érkeztek látogatóba, hisz ha többet lennének itt valószínűleg tudnák, hogy a szoros időbeosztásoknak hála nemigen engedhetünk meg magunknak késést, egy-egy kezelésről.
- Jaj Istenem - mondom, mikor a lépcsőről lefordulva lendületesen beleütközök valakibe, aki pont szembe jött velem. Az eddig kezemben szorongatott mappa a földre esik, annak tartalma szétszóródik a világos járólapon. Azonnal leguggolok, próbálom nagyjából rendszerezve összeszedni a papírokat.
- Ne haragudj, nem figyeltem - mondja a férfi akinek nekimentem, miközben leguggol mellém, és segít összesöpörni a papírokat.
- Ne viccelj, én mentem neked - reagálom le, egy halk nevetést megejtve. Felpillantok a velem szemben guggoló fiúra, tekintetünk találkozik. Zöld szemeivel mintha belém látna, ívelt ajkai elválnak, ahogy végignéz arcomon. A hideg futkos attól, ahogyan rám néz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése