37. Kételyek közt

HARRY STYLES

Soldier On

2013. július 3.
A Nap már lemenőben van, az ég a narancssárga megannyi árnyalatában tündököl, félő, hogy ma még lesz részünk esőben, ám ez legkevésbé sem foglalkoztat. Tekintetemet szigorúan fehér tornacipőmre szegezem, egyik kezemben bőröndömet, míg másikban utazótáskám pántját tartom, mely a vállamon pihen. Bár, még a bejárati ajtóhoz vezető macskaköves út feléig sem jutottam, máris ismerős arc közeledik felém, amitől azonnal halvány mosoly terül el arcomon, s amitől egy pillanatra el is felejtem, miért is vagyok itt. 

- Kisfiam - anya mosollyal az arcán köszön, szinte azonnal szoros ölelésében találom magam, csak most érzem igazán, mennyire hiányzott az ölelése, az illata; ő maga. Utazótáskámat a földre dobom, hogy szorosabban tudjam ölelni anyát, aki majdnem két fejjel alacsonyabb termetének köszönhetően kis híján eltűnik karjaim között. Anya halk kuncogást hallat magából, kezével simogatni kezdi a hátam. 

- Meglepett, mikor telefonáltál, hogy hazajössz - közli velem azt, amivel informálása nélkül is tisztában voltam. Nem volt tervben, hogy mostanában hazautazom, persze szívesen tettem volna, de mindig volt valami, ami közbejött. Szoros ölelésünknek vége szakad, lehajolok, hogy fölvehessem a földre ejtett táskát, majd követve anyát, a ház felé indulok. 

- Igen, tudom. Változott a programunk, úgyhogy gondoltam hazajövök az utolsó pár napra - közlöm vele a tényeket miszerint a szabadságom utolsó napjait itthon töltöm velük. Anya arcára őszinte mosoly húzódik, arcára van írva, mennyire örül az érkezésemnek, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy azzal is tisztában van, valami oka van annak, hogy itt vagyok. Nem kíváncsiskodik, nem kérdez rá azonnal a dolgokra, ugyanakkor pontosan tudom, hogy előbb vagy utóbb, megfogja kérdezni, mi látogatásom valódi oka. 

- Egyedül vagy? - kérdezem, mikor az előszobából a nappaliba érünk. Az egész nappali csöndes, a kanapén kinyitva egy regény pihen, a hatalmas teraszajtó kitárva, az azt takaró tört fehér függönyöket meglibbenti a kellemes nyári szellő. 

- Igen, de Gemma bármelyik pillanatban befuthat - válaszol anya, miután a falon pihenő órára pillantva megállapítja mennyi az idő. Bólintással reagálok, túlságosan lefoglal a környezetem feltérképezése. Bár, mióta utoljára itthon jártam semmi nem változott, mégis mindent megvizsgálok, kissé olyan érzésem van, mintha ezer éve nem jártam volna itthon, ami tulajdonképpen igaz, csak épp nem ezer év telt el, hanem pár hónap. 

- Összedobok valami vacsorát, mit szeretnél? - anya olvasószemüvegét pólójába törölgetve intézi felém a kérdést, amit hallva azonnal felé fordulok. Egy egyszerű fehér pólót visel, farmert, és az itthoni papucsát, amitől nem hajlandó megválni, pedig már több éves. Arcán szokás szerint kedves mosoly pihen, türelmesen vár válaszomra, ám bármennyire erősen gondolkodom, semmi olyan nem jut eszembe, amit most szívesen megennék. Nemigazán van étvágyam, de mivel nem szeretném megbántani anyát, válaszadásra adom a fejem. 
- Rád bízom - válaszolok, miközben kedves mosolyt eresztek anya felé, aki szinte fél perccel válaszom kiejtése után, már indul is a konyha felé. Eltelik egy-két perc, míg mozdulatlanul figyelem ténykedését, de végül úgy döntök, míg Ő a vacsorát készíti, én kipakolok. Lusta mozdulatokkal sétálok föl a lépcsőn, célomnak régi szobámat tűzöm ki, ami még mindig a folyosó végén lapul. 
Az ajtót lassan nyitom ki, bár pontosan tudom, milyen látvány fog fogadni, kicsit mindig félek attól, mi fog történni ha bemegyek. Ostobaság, tudom jól, hisz semmi nem történhet, mégis így van. 
A szobába beérve, ugyanaz a látvány fogad, mint mindig, mikor beteszem ide a lábam. Kék falak, poszterek a falon, olyan tárgyak az éjjeli szekrényen, amiket nem tartottam olyan fontosnak, hogy magammal keljen vinnem, ha megyek valahová. A szobáról árulkodik, hogy amikor ténylegesen használták, akkor egy kamasz fiúé volt, féloldalas mosoly terül el az arcomon, ha azokra az újságokra gondolok, amiket mindig is az ágy alatt dugdostam, s amikről - remélhetőleg - anya a mai napig nem tud. 
Bőröndömet a fal mellé támasztom, utazótáskámat is a földre dobom, majd szobám ablakához sétálok, ami teljesen kitárva engedi be a szobába a friss levegőt. Mély levegőt veszek, próbálom kitisztítani a fejem, de bármennyire is próbálok uralkodni magamon, szinte viszket a tenyerem, alig bírom ki, hogy ne vegyem elő a telefonomat, és ne hívjam fel a lányt, aki valószínűleg, most mindennél, és mindenkinél jobban utál. 
Idegesen dobolok az ablakpárkányon, ajkaimat fogaim közé véve gondolkodok, vajon mi lenne a helyes. Ha felhívnám, tisztázhatnám a dolgokat, elmondhatnám neki, miért így döntöttem. Ugyanakkor idővel sokkal könnyebb lenne, ha nem hallatnék magamról semmit. Ha nem keresem, talán hamarabb megemészti a történteket, bár mélyen legbelül tudom, hogy megérdemelne egy magyarázatot, amit én mondok el neki, nem pedig egy papírról olvashat el. 
Kezemet farzsebemhez viszem, ám mielőtt elővehetném a készüléket ajtócsapódás üti meg a fülem. A hang irányába fordítom a fejem, de mielőtt bármit is felfoghatnék a látottakból, két vékony kar fonódik a nyakam köré, amik olyan erővel húznak le, hogy kis híján levegőhöz sem jutok. 
Amint felfogom, ki az, aki ilyen erőteljesen üdvözöl, viszonozom a gesztust, kezeimet nővérem dereka köré fonom, hogy szorosabban magamhoz ölelhessem őt. 
- Úristen, el sem hiszem, hogy tényleg itt vagy - Gemma halkan felnevet, amitől nekem is nevetnem kell. Ölelésünknek vége szakad, Gemma egyet hátrébb lép, alaposan végig mér tetőtől-talpig, ezt mindig megcsinálja. Mosolygok, ahogy nézem komoly arcát, miközben többször végigfuttatja rajtam a tekintetét, majd miután megállapítja, hogy semmit nem változtam, elmosolyogja magát. 
- Én is örülök, hogy látlak - nevetek halkan, majd összeborzolva a haját lépek el az ablaktól, egészen az ágyig sétálok, amire fáradtan ledőlök. Az utat - rajtam kívül - szinte mindenki végig aludta, ebből kifolyólag, azt hiszem érthető, hogy nem vagyok valami fitt. 
- Minden rendben? - Gemma követ az ágyig, végül a végében foglal helyet, törökülésbe helyezkedik. Várható volt, hogy ő nem lesz olyan türelmes, mint anya. Nem fog arra várni, hogy magamtól meséljem el, mi történt, amiért ilyen vagyok, Gemma mindig is sokkal következetesebb volt. 
- Igen, persze - hazugságom gyatrábbra sikerül, mint azt vártam, Gemma egekbe szökő szemöldöke azonnal elárulja; nem hisz nekem. - Csak kimerült vagyok, nem tudtam aludni a repülőn - válaszolok végül, mire nővérem bólint, s bár tudom, hogy továbbra sem biztos szavaim hitelességében, ez esetben rám hagyja a dolgot. Tudom, hogy addig fogja kérdezgetni, míg el nem mondom mi történt, de jelen esetben csak az számít, hogy most ne keljen beszélnem róla. Hogy biztos kitudjam kerülni a kérdéseit, én kezdek kérdezősködni, mindenre rákérdezek, mindenről kifaggatom, ami szemmel láthatóan tetszik neki, mindig is szeretett sokat beszélni. 
Próbálok figyelni rá, de egyszerűen minden szava átfolyik az agyamon, semmi nem ragad meg abból, amit mond, pedig minden figyelmemmel rá összpontosítok. Fejemben azonban folyton csak egy név villog, hogy igenis fel kell hívnom, nincs mese, ennyit megérdemel. 
Gondolkodni kezdek. 
Mégis mit mondhatnék neki? A levélben leírtam, miért jöttem el búcsú nélkül, de telefonban nem tudnám ugyanezt elmondani. Nem lennék rá képes, tudom, hogy nincs bennem annyi erő. Nem beszélve arról, hogy mégsem mondhatom azt neki, hogy az önzőségem vezetett ahhoz, hogy csak úgy eljöjjek. Tisztában vagyok vele, hogy milyen nehéz lett volna személyesen elbúcsúzni Hellytől, nem beszélve arról, hogy úgy neki is sokkal több időbe telne kiheverni ezt az egészet. Így azonban, hogy magamra haragítottam, talán hamarabb túl lesz rajta, könnyebb lesz neki. 
- Harry, hahó - Gemma kezeit arcom előtt lóbálva próbálja magára vonni a figyelmem. Fejemet megrázom, szégyenlem magam, amiért nem figyeltem rá.
- Ne haragudj, elbambultam - mentegetőzöm. 
- Igen, azt látom - mosolyog halványan. Látom rajta, hogy nem haragszik, nem csinál belőle ügyet, valószínűleg jobbnak látja nem felfújni a dolgot. 
- Biztos, hogy jól vagy? - hangján hallani lehet, mennyire félve teszi fel a kérdést, hatalmas szemeiben aggodalom csillog. 
- Igen, hidd el. Csak a fáradtság - vonom meg a vállam, szemeimet lehunyva hajtom hátra a fejem. Érzem magamon nővérem pillantását, de túl jó érzés csukva tartani a szemem, ahhoz, hogy ennek véget vessek. Körülbelül fél perccel később azonban muszáj, anya hangja üti meg a fülem, tisztán hallhatóan értesít minket, hogy kész a vacsora. Gemmara mosolygok, aki szintén rám mosolyog, majd libasorban indulunk el lefelé, ahol anya már az asztalt teríti. 
A vacsora kellemesen telik, szerencsére csak a szokásos kérdéseket intézik felém. Elmondom, milyen volt a szabadság, elmondom miket csináltunk, de Hellyt kihagyom a történetből, nem szeretnék róla beszélni. 
Az egyik felem majd kirobban, minden áron elakarja mesélni a Hellyvel töltött időt, minden egyes másodpercet, azonban a másik felem ellenkezik, szilárdan tartja magát ahhoz, hogy csak a saját dolgomat nehezíteném, ha elkezdenék mesélni róla, így végül nem teszem. 
Miután végzünk a vacsorával, segítünk elpakolni, leszedjük az asztalt, Gemma bepakol a mosogatógépbe, míg én és anya a nappaliba megyünk. Mivel elég fáradt vagyok nem tervezem sokáig a virrasztást, ezt anyáék is elfogadják, azonban nyomatékosítják bennem, hogy a részletes élménybeszámolót nem úszom meg, holnap sort fogunk rá keríteni. Egy rövid beszélgetés megejtése után elköszönök, a lányokat magam mögött hagyva indulok el a szobámba, ahol egy gyors zuhany megejtése után fáradtan dőlök le az ágyra. Laposakat pislogok, pilláim egy idő után egyre ritkábban nyitódnak fel, de pár percen belül végül lecsukódnak. 

Egy pillantásnak tűnik az egész, ám amikor egy fél percen belül ismét kinyitom a szemem, kint már teljes a sötétség. A bukóra kinyitott ablakon halk ciripelés hallatszik be, s csupán csak onnan tudom megállapítani, hogy órákat aludtam, hogy a telefonomra pillantva rájövök; hajnali három van. 
Szemeimet dörzsölve fordulok az ablak felé, próbálok visszaaludni, de úgy érzem, mintha egy egész napot átaludtam volna, teljesen kipihent vagyok. Nagyot sóhajtok, nem igazán akarok az éjszaka hátralévő részében forgolódni, így tovább erőlködöm az alvással. Percek telnek el, míg csak forgolódok, teljesen összegyűrök magam körül mindent. Végül a hátamra fordulok, tekintetemet a plafonra szegezem, próbálom teljesen kiüríteni a fejem, de gondolataimat ismét az kezdi bökdösni, ami elutazásom óta, minden pillanatban bennem lappang. 
Helly. 
Fel akarom hívni, de már nem magyarázkodás céljából, egyszerűen hallani akarom a hangját. Hosszú percek telnek el, némán töprengek, vajon mit kéne tennem, ám a végén mindig ugyanoda jutok. 
Nem hívhatom fel, nem lehetek még ennél is önzőbb, hisz ha felhívom, azzal fájdalmat okozok neki, és valamilyen szinten magamnak is. 
Oldalra fordulok, fejemet a párnába fúrom, ismét kételyek közt találom magam, egyszerűen képtelen vagyok eldönteni mi a helyes, és mi a helytelen döntés. 
Végül túl hamar cselekszem, még mielőtt gondolkodhatnék. Telefonomat a kezembe veszem, rutinos mozdulatokkal oldom fel a billentyűt, a telefonkönyvben az előzményeknél azonnal megpillantom Helly nevét. Ám, itt megtorpanok. A hívóképét nézem, ujjamat a neve fölött pihentetem, nem vagyok képes rányomni, és ezzel ismételten fájdalmat okozni neki. 
Jobb lesz beletörődni, elfogadni a döntést, amit egyedül hoztam meg, ahelyett, hogy reálisan végiggondoltam volna a dolgokat, és úgy cselekedtem volna, ahogy azt elterveztük. 
Az időt azonban nem lehet visszatekerni, az embereknek vállalniuk kell döntéseik következményeit, legyen az jó, vagy rossz. 

-*-

Drága Olvasóim! 

Szeretném megköszönni az előző részhez írt kommenteket, illetve pipákat, higgyétek el, nagyon sokat jelent, hogy írtatok! 

Szeretnék elnézést kérni a részben előforduló hibákért, sajnos nem volt időm átolvasni, mint az eddigi részeket. Remélem ettől függetlenül élvezhető volt a rész, próbáltam leírni mi zajlik Harry fejében, azt hiszem, ez sikerült. 

Nem is írnék többet, remélem tetszett a rész, és nem okoztam csalódást! 

További szép hétvégét, 

Ölel, Alice

36. Elment

HELLY MORE

All I need

A kórház rideg, fehérre meszelt falai barátságtalanul ölelnek körbe, miközben én mozdulatlanul ülök az egyik kényelmetlen műanyagszékben, melytől már majdnem csak mindenem sajog. Próbálok halkan mocorogni, nem szeretném felkelteni Lolát, tekintve, hogy az éjszaka folyamán többször is felriadt, sőt, még én is felkeltettem párszor. Sóhajtva nyújtózok egyet, próbálom kinyújtani elfáradt tagjaimat, miközben arra törekszem, hogy véletlenül se aludjak el. A falon pihenő óra hajnali ötöt mutat, a mutató halk kattogásának monoton ütemét kezdem dobolni a lábamon, hátha így több esélye van annak, hogy ébren tudok maradni. 

Az elmúlt pár órában, - körülbelül azóta, hogy beszéltem Harryvel - semmit nem aludtam, szüntelen gondolkodom, mi oka lehet annak, amiért így viselkedik velem; amiért egyik pillanatról a másikra, ennyire elutasító lett. Hiába szántam ennek kiderítésére több órát, nem lettem okosabb, azonban nyugtalan annál inkább, hisz minél jobban belemásztam ebbe a témába, annál kíváncsibb lettem, mi lehet a valódi oka annak, amiért ilyen velem. 

Többször is a kezembe vettem a telefont, az egyik alkalommal még a nevét is kikerestem a telefonkönyvből, de egyszer sem szántam rá magam, hogy tárcsázzak.
Nem tudom eldönteni, vajon az gátolt meg, hogy nem akartam felébreszteni, vagy esetleg az, hogy féltem attól, mit válaszolna, ha rákérdeznék az engem foglalkoztató kérdésekre. Hamar rá kell jönnöm, hogy bizony a második variációról van szó, magamnak sem szeretném belátni, de ez az igazság.
A már egyébként is kopott körömlakkot kezdem el kapirgálni a körmömről, jelen pillanatban nemigen akad szórakoztatóbb elfoglaltság, az ablakon kibámulást, pedig már meguntam. Ettől függetlenül a hatalmas üvegre viszem a tekintetem, a szürkeség, ami kint lohol, csak még jobban elrontja a kedvem, na nem mintha eddig úsztam volna a boldogságban. Árva esőcseppek folynak végig az üvegen, egy-kettő útját szememmel végigkövetem, majd egy halk sóhaj megeresztése után alsó ajkamat fogaim közé véve gondolkodom tovább. 

Mi oka lehet, amiért ennyire elhidegült tőlem? 

Többször is felmerült már bennem, mi van, ha én tettem valamit, amivel ezt váltottam ki belőle, de akárhogy gondolkodtam, semmi olyan nem jutott eszembe, ami ilyen reakciót válthatott volna ki barátomból. 

Miután ezt letisztázom magamban, ismét a faliórára nézek, ám csalódnom kell; épp csak három perccel mutat többet, mint mikor utoljára rápillantottam. Pár másodpercig gondolkodok, mit csinálhatnék, legalább addig, míg Jake ide nem ér, de ismét ugyanarra jutok, mint eddig minden alkalommal, mikor valami elfoglaltság után kezdtem kutatni. Végül a séta mellett döntök, ami több mint valószínű, hogy a földszinti kávéautomatáig fog tartani, onnan pedig majd vissza ide, ám még mindig csábítóbb az, hogy odáig lesétáljak, mint az, hogy itt üljek egy helyben, és emésszem magam. 

Miután táskámból előveszem a pénztárcámat, elhagyom a kórtermet, a lehető leghalkabban csukom be magam mögött az ajtaját. A folyosókon még alig tartózkodnak rajtam kívül, csupán pár nővér halad el mellettem, míg elsétálok a lépcsőig, ők sem kimondottan vesznek rólam tudomást, egy-kettő kedvesen, ugyanakkor fáradtan rám mosolyog, de ezt követően haladnak tovább, biztos akad elég dolguk. Körülbelül fél perc alatt elérem a liftet, de mivel eszemben sincs lifttel menni, tovább sétálok, pár lépést teszek, máris elém tárul a hatalmas kacskaringós csigalépcső, mely egyenesen a földszintre visz. Ráérősen lépkedek lefelé, néha félreállok, ha valaki jön velem szembe, tekintettel arra, hogy itt mégiscsak én vagyok az, akinek alkalmazkodnia kell, de ezen kívül semmi nem zavarja meg az utamat. 

A földszintre érve sem találok nagyobb tömeget, mint fent az emeleten, de ez nem kimondottan foglalkoztat. Az automatához sétálok, szememmel gyorsan végigszántom a kínálatot, majd végül a citromos tea mellett döntök. Bedobom az árával megegyező összegnyi aprót, majd megnyomom a gombot, és türelmesen várni kezdek. Míg várok, tornacipőm orrát vizsgálgatom, meglepő, mennyire izgalmas látványt tud nyújtani ehhez hasonló helyzetekben. Miután kiveszem a teám megkevergetem, nagyot kortyolok belőle, ám azonnal meg is bánom, a forró folyadék égetni kezdi a számat, köhécselni kezdek, hogy kevésbé legyen kellemetlen az érzés, kisebb nagyobb sikerrel. Meg sem kellene lepődnöm, szokásom akaratlanul is kárt tenni magamban, ehhez már igazán hozzászokhattam volna. A visszavezető út még rövidebbnek tűnik, hirtelen kapom azon magam, hogy máris Lola kórterme előtt állok. Lassan nyomom le a kilincset, igyekszem ugyanolyan halkan bemenni, mint amilyen halkan távoztam, ám amikor belépve megpillantom Lola alakját, ahogy az ágytámlának dőlve kémlel ki az ablakon, már nem törődve annyira a csenddel csukom be magam után az ajtót. 

Barátnőm szemmel láthatóan megugrik a hirtelen ajtócsapódástól, én sem számítottam rá, hogy ekkora hangja lesz. 

- Jó reggelt - köszönök halkan, a hangulathoz megfelelő hangnemben, mikor az ágya mellé lépek. Ismét helyet foglalok a székben, most valamiért kevésbé tűnik kényelmetlennek, mint ezelőtt. 

- Haza mehettél volna, nem kell rám vigyázni - Lola aggodalmasan csillogó barna szemei arcomat pásztázzák, pontosan tudom, mire gondol most. Sosem szerette, ha az emberek maguk helyett vele foglalkoznak, még akkor sem, ha megérdemelte, és szüksége volt mások figyelmére. Mindig azt hitte, az, hogy figyelünk rá, kényszer, nem másért csináljuk, csak azért, mert sajnáljuk. 

- Ne viccelj már. Tudod, hogy nem hagylak itt - válaszolok határozott hangnemmel, teljesen őszintén. Egy kedves, ugyanakkor halovány mosolyt kapok reakciónak, de ez esetben nem is várok többet, az is csoda, hogy tud mosolyogni. 

Annyi kérdés bújik meg bennem, egyszerűen nem tudom, hogyan bírtam ki eddig, hogy nem tettem fel őket, ám most, hogy Lola itt ül mellettem, és tudom, hogy  könnyedén választ kaphatnék a bennem lappangó kérdésekre, szám csukva tartása még nehezebb feladatnak bizonyul. 

- Kérdezz - legjobb barátnőm hangja kiragad a gondolataimból felépített világból, meglep, mennyire ismer már, simán átlát rajtam. Ajkaimat összepréselem, nem kérdezek azonnal, nem szeretnék tapintatlan lenni, nem beszélve arról, hogy fogalmam nincs, hogy is kéne feltennem a kérdést, anélkül, hogy olyan sebet tépjek fel, ami még be sem gyógyult rendesen. 

- Mi történt? - csúszik ki végül az első kérdés; az, ami talán legjobban érdekel. Lola arcára fájdalmas mosoly kúszik, valószínűleg számított erre a kérdésre. 

- Olyan gyorsan gyorsan történt minden, nem is tudom pontosan visszaidézni - hangja a mondat végére elcsuklik, kerek szemekkel néz maga elé, üveges tekintetében mintha leperegne egy emlékeiből összeállított kisfilm. Kezemet az övére simítom, szavak nélkül közlöm vele, hogy nem muszáj beszélnie róla, nem szeretnék én lenni az, aki miatt ismét összetörik. Felállok a székből, könnyed mozdulattal ülök át Lola ágyának szélére, barátnőm azonnal megölel, szorosan viszonozom a gesztust, szemeimet összeszorítva szabok gátat a szememet szúró könnyeknek, egyszerűen elképzelni sem tudom, min megy keresztül. 

Mindketten az ajtó felé kapjuk a fejünket, mikor az kinyílik, az ajtóban álló fiú megjelenése mindkettőnkből mosolyt idéz elő. Jake kissé nyúzott arccal lép be a kórterembe, lassú léptekkel sétál mellénk, és foglal helyet abban a székbe, amiben eddig én ültem. 

- Pihenned kell Helly. Menj haza, nem leszek egyedül - Lola barna tincseit füle mögé tűri, miközben beszél hozzám, hangja gyenge, alig hallható. Jakere pillantok, egy apró biccentéssel erősíti meg Lola szavait, amitől kissé megkönnyebbülök. 

- Délután visszajövök, rendben? - nézek rá barátnőmre, aki aprót bólint, majd ismét megölel. Gyorsan dobálom bele a kipakolt cuccaimat a táskámba, majd belebújok a pulóverembe, elköszönök a barátaimtól, és elhagyom a termet. Mivel még mindig elég korán van, senkinek nem ütközök neki sietős távozásom során, ennek ellenére azonban elég sokan illetnek szúrós pillantásokkal, valószínűleg nem értékelik, hogy rohangálok a folyosón, de ez most nem foglalkoztat. 

Kilépve a kórház hatalmas automata ajtaján fejemre húzom a kapucnit, az égre felnézve megint csak szürkébe öltözött felhőket látok, pár esőcsepp egy árnyalattal sötétebbé varázsolja szürke pulóverem egyes részeit. Miután nagy nehezen sikerül taxit fognom, halkan morgolódva ülök be a hátsóülésre, a középkorú férfi bajsza alól kérdezi meg hová vigyen. Pár másodpercig némán tanakodok, két választási lehetőségem van. 

Végül Harry címét diktálom be, túlságosan látni szeretném már ahhoz, hogy csak úgy haza menjek, és mintha minden rendben lenne, lefeküdjek pihenni. Tudom, hogy amíg nem beszéltem vele, vagy legalább pár perc erejéig nem láttam, nem tudok majd normálisan pihenni egy kicsit, így önző módon, nem törődve azzal, hogy esetleg ő még alszik, hozzá irányítom a taxi sofőrt. 

Körülbelül negyed óra alatt megtesszük az utat, majd miután kifizetem a fuvart, és elköszönök a sofőrtől, már ki is pattanok az autóból, ami szinte azonnal el is hajt. Kapucnimat ismét a fejemre rántom, kocogva megyek át az úton, tekintettel arra, hogy egyre nagyobb a forgalom, várnom kell pár másodpercet, míg alkalmam adódik átmenni. A lépcsőházba könnyedén bejutok, a kódra, amivel be lehet menni, pontosan emlékszem. A barátságos lépcsőházban teljes a csend, senki nem tartózkodik itt rajtam kívül, valószínűleg még mindenki az igazak álmát alussza. 

Kettesével véve a fokokat megyek fel a megfelelő emeletre, először csak halkan kopogok az ajtón, ám amikor rájövök, hogy ezt valószínűleg Harry nem fogja meghallani, hangosabban próbálkozom. 

Több percen keresztül játszom ezt, teljesen eredménytelenül kopogtatok a fa ajtón, ami mögül semmilyen nesz nem hallatszik ki. Zavartan túrok bele a hajamba, elképzelni nem tudom, hogy valaki még a csengő hangjára sem ébredjen fel, bármennyire is alszik mélyen az illető. Alsó ajkamat fogaim közé véve kezdem harapdálni, pár másodpercig még az ajtófélfának dőlve állok, de miután rájövök, hogy valószínűleg most nem fogok bemenni, elindulok lefelé. A lépcsőházajtón kilépve, arcomat megcsapja a friss levegő, megejtek egy ásítást, mielőtt elindulok hazafelé. Ezúttal nem hívok taxit, körülbelül tíz perc alatt elérem az utcánkat, úgy, hogy kényelmes séta helyett, én nagyrészt inkább kocogtam. 

Halkan nyitom ki a bejárati ajtót, reménykedem benne, hogy senkivel ne fussak össze, kellemetlen lenne kimagyarázni merre jártam, és miért csak most jövök haza, tekintettel arra, hogy nemigen kéne beavatni a családból bárkit is abba, miért nem töltöttem itthon az éjszakát. Az előszobában könnyed mozdulattal rúgom le a cipőmet, majd ezt követően indulok el fölfelé, ám amikor a konyhából halk zörej üti meg a fülem, megtorpanok. Hirtelen tör rám a felismerés, miszerint anya mindig ilyenkor indul dolgozni, így hát remélve, hogy nem hall meg, gyorsabbra veszem a tempót, a szó szoros értelmében, felrohanok a lépcsőn, meg sem állok a szobámig, aminek ajtaját azonnal be is csukom magam mögött. Az eddig bent tartott levegőt hosszasan fújom ki, az ajtónak dőlve dobom táskámat az ágy mellé, majd megszabadulok a vizes ruháimtól, és ezt követően, szinte azonnal elterülök az ágyamon. A puha matrac besüpped a súlyom alatt, fejemet párnámba fúrva hunyom le a szemeimet, el sem tudom hinni, hogy végre itt vagyok. Erőt gyűjtök magamon, telefonomért nyúlok, majd miután írok egy üzenetet Harrynek, - miszerint ha felébredt, hívjon fel -  az éjjeli szekrényre rakom a készüléket. Nem telik el sok idő, máris érezni kezdem, mennyire fáradt vagyok valójában. Pilláim ólomsúlyúan nehezednek el, laposakat pislogva húzom magamra a takarót, még hallgatom pár percig az ég halk dörgését, majd lassan elalszom. 

Abban a pillanatban, ahogy pilláimat rebegtetve felnyitom, szörnyű émelygés kerít hatalma alá, ami már így, az első ébren töltött percekben megalapozza a hangulatomat. 

Magam sem tudom, miért érzem magam ilyen rosszul, biztos vagyok benne, hogyha ettem volna valamit az elmúlt egy napban, az most vissza köszönne. Sóhajtok, mikor rájövök; valószínűleg itt van a kutya elásva, már jó ideje nem vittem semmi normális táplálékot a szervezetembe. 

Függetlenül attól, hogy tudom; nem lesz komolyabb baj, óvatosan ülök fel az ágyban, hátamat az ágytámlának döntve hunyom le a szemeimet, pihentetem még őket egy-két percig, majd kezemmel a telefonomért nyúlok, pilláimat felnyitva kezdem vizsgálni a képernyőt. 

Nem sokkal múlt dél, ám ez az információ sokkal kevésbé érdekel, mint az, hogy Harry még mindig nem jelentkezett. Kétlem, hogy még mindig aludna, rögtön az merül fel bennem, hogy valószínűleg nem szeretne felébreszteni, hisz ő is tudja, hogy az egész éjszakát a kórházban töltöttem. 

Egy gyors nyújtózkodást megejtése után kimászok az ágyból, tekintettel arra, hogy az idő csak rosszabb lett kora reggel óta, magamra kapok egy melegítőnadrágot, és telefonomat a fülem és vállam közé szorítva tárcsázom Harryt. Könnyed léptekkel sétálok le a lépcsőn, miközben hallgatom a monoton csöngést, mely lassan visszhangozni fog a fejemben. Szemöldököm összeráncolva veszem el a telefont a fülemtől, gondolkodás nélkül tárcsázom újra, ám ezúttal ismét csak a hangposta jelentkezik. Nem hagyok üzenetet, idegesen dobom a telefont a kanapén elhelyezett díszpárnák közé, nem fogok a hangpostával társalogni. 

Körülbelül fél percembe telik eldönteni, mit is fogok most tenni. Az emeletre rohanok, nagyjából tíz perc alatt szedem össze magam, majd telefonomat felkapva a kanapéról az előszobába megyek, és belebújok a cipőmbe. Mivel senki nincs itthon rajtam kívül, nem szólok senkinek, hogy elmegyek, valószínűnek tartom, hogyha hazaérnek, fel fog nekik tűnni, hogy üres a ház. 

Ismételten azon kapom magam, hogy kocogva teszem meg az utat, egyszerűen nem tudok lassan, ráérősen sétálni, mikor belülről majd' szét rág a düh, amiért nem tudom, mi történik épp Harryvel. Nem reagálnék így, ha nem viselkedett volna velem úgy az elmúlt pár napban, ahogy, de viselkedéséből kifolyólag, azt hiszem teljesen érthető a reakcióm. 

A forgalomnak köszönhetően, több, mint húsz percembe telik elérni Harry lakását, a lépcsőházban ismét kettesével rohanok fel a lépcsőkön, határozottan, - hangosan kopogok be a megfelelő számmal ellátott ajtón, de ismét nem érkezik válasz. Ismét kopogásra emelem a kezem, ám mielőtt öklömmel érinthetném a fát, egy hang megállít: 

- Elment - ismeretlen női hang üti meg a fülem, szinte azonnal a hang irányába kapom a fejem. A negyvenes évei végén járó nő arca ismerős, már láttam párszor, mikor Harrynél jártam. Barna haja körülöleli szív alakú arcát, barna szemei barátságosan csillognak, szeme alatt apró ráncok tudatják az emberekkel, hogy bizony felette is eljár az idő. 

- Tessék? - lihegek, azt hiszem ezt váltotta ki belőlem a futás, és a bennem megbúvó érzelemkavalkád. 

- Körülbelül egy órája hívtak fel telefonon, hogy takarítást kérjenek, és jelezték, hogy ismét meg hirdethetem a lakást - a nő kedvesen válaszol, látom rajta, mennyire igyekszik nem figyelembe venni  feldúlt ábrázatomat. 

- Ez biztos? - hangom elcsuklik, nem igazán tudom hová tenni ezt az egészet, még nem teljesen fogtam fel az információt. 

- Egész biztos - bólint a nő, zavartan tördeli ujjait. - Ha beszeretne menni, most még bemehet. Addig várok a takarítással - szólal meg ismét, majd válaszra nem várva tűnik el saját lakásában. Egy-két perc telik el, egy kulccsal a kezében jön vissza, majd a mögöttem árválkodó ajtóhoz sétál, s a kulcs segítségével könnyedén kinyitja azt. Bátorítóan, halványan mosolyog rám, jelezve, hogy bemehetek, amit körülbelül fél percen belül meg is teszek. Hallom távolodó lépteit, ebből arra következtetek, hogy jobbnak látta, ha egyedül hagy. Bátortalanul lépek egyre beljebb, az egész lakás csöndes, semmi élet nincs benne, olyan üres. Ajkaim elválnak, látásom elhomályosul, ahogy távolról ugyan, de megpillantom az asztalon pihenő papírt, amin egyre jobban kirajzolódnak a rá írott szavak, ahogy közelebb megyek. Térdeim nem bírnak tovább tartani, lerogyok a székre, remegő kezekkel húzom közelebb magamhoz a papírt, a szememből potyogó könnyek sorra áztatják el, ahogy végig olvasom a tartalmát. Zokogni kezdek, mikor a levél feléhez érek, úgy érzem, nem vagyok képes végig olvasni, de mivel majd megöl a kíváncsiság, vajon Harry mit írhatott még, újra olvasni kezdek. 

Érzelmeim sorra törnek ki rajtam, miközben felkapva a papírt ökölbe szorítom a kezem, a levél összegyűrődik, ahogy a kezemben szorítom. Harry hálószobájába rohanok, szekrényét kinyitva bizonyosodok meg róla, hogy ez az egész igaz, nem álmodom. 

A polcok üresen állnak, még őrzik Harry ruháinak jellegzetes illatát, amitől szívem ismét összeszorul. Zokogva hátrálok meg, mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed, olyan érzések kavarognak benne, amit még soha nem éreztem.

Vontatottan csúszok le a földre, hátamat az ágynak döntve hajtom fejemet a térdeimre, próbálok mély levegőket venni. Hangosan zokogok, a kezemben szorongatott levelet teljes erőmből szorítom, azt kívánom, bárcsak ne lenne a kezemben, mikor szétnyitom ujjaimat.
Ám a levél ott pihen, kissé gyűröttebb ugyan, mint ahogy találtam, de ez esetben az az egy ami számít, hogy még mindig a kezemben van. A szavak, még mindig rajta pihennek, könyörtelenül közlik velem az igazságot. 

Mindent kiadok magamból, a könnyeim szüntelenül potyognak, hangosan zihálok, zokogásom hangja vegyül az eső monoton kopogásával. 

Azt hiszem, kénytelen leszek belátni, hogy a mi történetünknek, hivatalosan is itt a vége. 

-*-

Sziasztok Drága Olvasók! 

Biztos nem lep meg Titeket, hogy ezúttal is bocsánatkéréssel kezdem a hozzátok szóló kis monológomat, hisz az eddigiek is, szinte kivétel nélkül azzal kezdődtek.
Nem fogok ismét magyarázkodni, annyi okom volt, hogy nem írtam, hogy talán órákig tartana, míg felsorolnám, arról nem beszélve, hogy Titeket ez legkevésbé sem érdekel.
Nem is pazarolnám tovább magamra a szót;
Nos, mint olvastátok, ténylegesen eljutottunk arra a pontra, mikor Harry és Helly történetének vége. Az igazság az, hogy bár én terveztem folytatást a történetnek, az, hogy tényleg írok-e 2. évadot, csak rajtatok, és a visszajelzéseteken múlik.
Az első évad a 40. részig fog tartani, utána - ha szeretnétek - jön a második évad, azonban ha nem tartotok rá igényt, akkor egy Epilógussal végleg lezárnám a történetet.
A kezetekben van a történet sorsa! Írjatok, vagy pipáljatok, itt az ideje, hogy ténylegesen kifejtsétek a véleményetek a történetről. Itt most nem csak erre az egy részre gondolok, leírhatjátok a véleményeteket mindenről, az egész történetről. Jöhet hideg-meleg, tisztában vagyok a történet legelején, még mennyire kezdő voltam, erre idővel könnyen rájön az ember.
Szóval hálás lennék, ha írnátok visszajelzéseket, és őszintén leírnátok a véleményetek!

További szép napot, 

Ölel, Alice 

35. Holnap találkozunk

 HARRY STYLES

Summer Love

Ujjaimmal idegesen fésülöm át a fejemet díszítő puha tincseket, miközben tekintetemet felváltva szegezem az asztalon pihenő papírra, és a nappali hatalmas ablakára, melyen kinézve szemem elé tárul a széltől hajladozó fák képe. Jobb kezemben egy tollat szorongatva gondolkodok, mit is írhatnék a papírra. Mi lenne elfogadható magyarázat arra, amit épp tenni készülök? Mi lenne az a magyarázat, amit ha Helly elolvas, utána nem utál meg azonnal, nem roppan össze. A tollat az asztalra dobom, kissé dühösen lököm ki magam alól a kényelmes széket, sietős léptekkel sétálok ki a kis teraszra, a szél azonnal bele kap a hajamba. Kellemes idő van. A szél fúj ugyan, de az ég csillagos, egy rövid ujjúban pont élvezhető a lenge szél simogatása. Karórámra pillantok, a mutatók könyörtelenül mutatják az igazságot; már csak kevesebb, mint egy órám van, hogy mindennek a végére érjek. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, mióta otthagyva Hellyt a kórházba visszajöttem lakásomba, pedig az már több órája történt. Nem tudom, hogy alakultak a dolgok, miután eljöttem, most mégis ezzel tudok legkevésbé foglalkozni. Fáradtan dörzsölöm meg arcomat, tekintetem pár másodpercen keresztül elidőzik a kihalt utcán, az utcai lámpák fénye halványan világítja meg az utakat, melyeken most csak elszórtan hajt el egy-egy autó. Mély levegőt veszek, a teraszajtót nyitva hagyom, had jöjjön be egy kis friss levegő. Az asztalhoz sétálok, ismét leülök, de ezúttal nem gondolkodok, a tollat a kezembe véve kezdem leírni azt, ami bennem rejlik. Tudom, hogy már nem lesz következménye annak, amit írok, így valamilyen szinten nem foglalkoztat, ki mit szól majd hozzá, bár tudom, hogy levelem igazából, csak egy személynek szól. Nem tud majd kérdőre vonni, így szabad utat engedek kezeimnek, hagyom, hogy minden bennem megbújó dolog a papírra kerüljön.
Több, mint negyed órán keresztül körmölök, félő, hogy az egész levél olvashatatlan lesz, de még ennek a gondolata sem vesz rá, hogy lassítsak. Nagyot sóhajtok, mikor megállapítom, hogy elkészültem, majd szememmel összevissza cikázva átfutom a levelet, és megállapítom; jobb lett, mint reméltem. Mindent érthetően írtam le, minden apróságra ügyelve, őszintén megfogalmazva a dolgokat, hátha Helly ezt értékeli, és jobban fogadja a dolgokat - bár ebben kételkedem. A papírt előrébb tolom, nem szándékozok többet változtatni rajta, így tökéletes.
Felállok, elgémberedett végtagjaimat egy hatalmas nyújtózással ébresztem fel, majd lomha léptekkel a hálószoba felé indulok, hisz nem maradt sok időm a további teendőim elvégzésére. Bőröndömet könnyedén kapom ki az ágy alól, szekrényemhez sétálva kezdem beledobálni a ruhákat, semmi kedvem ezt tenni, ha tehetném, nem így cselekednék, mégis érzem, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. Telefonom csörgése megzavar, kíváncsian húzom ki farmernadrágom zsebéből a rezgő telefont, ajkaim leheletnyit elválnak, ahogy barátnőm neve visszavillog rám a képernyőről. Hezitálok, nem tudom, vagyok-e elég erős ahhoz, hogy felvegyem, és mintha egy normális telefonbeszélgetést bonyolítanánk le  beszéljek vele.. tudván, hogy ez lesz az utolsó. Ajkamba harapok, ujjamat a zöld gomb fölött pihentetem, fel sem fogom, hogy a következő pillanatban rányomva ujjamat a gombra, fogadom a hívást.
- Szia - köszönök, próbálom összeszedni minden kedvességem, nem szeretnék összeveszni vele. Nem beszélve arról, hogy életem legnehezebb alakítását tudhatom a hátam mögött, hisz eljátszani, hogy nem szeretnék Hellyvel lenni, volt a legnehezebb, amit valaha színészkedtem. A délután folyamán nem egyszer akartam elmondani neki az igazat, megölelni, megcsókolni, hogy tudja, még mindig ugyanannyira, - sőt, jobban - szeretem, mint eddig, mégsem tettem. Nem lehetek önző, tudom, mennyire fájna neki, ha tudná, mi fog történni. Viszont, az ő boldogságához nekem szenvednem kell, tudom, hogyha tartom magam a tervhez, akkor Helly sokkal hamarabb meg tud barátkozni a történtekkel, mintha az együtt megbeszéltekhez alkalmazkodom. Megbeszéltük, hogy pár nap múlva esedékes utazásunkra Helly kísér ki a reptérre, ám ezen kívül még semmin nem rágtuk át magunkat. Nem beszéltük meg, mi fog történni azután, ha én már nem leszek itt, de azt mindketten tudjuk, hogy nem hagyhatjuk lógni ezt az egészet a levegőben.
- Szia - hangja álmosságról árulkodik, teljesen nyilvánvaló, hogy ő sem aludhatott sokat eddig, ha egyáltalán otthon van. Ahogy ismerem, kitartóan virraszt Lola mellett, felváltva vigyáznak rá Jakeel, aki míg Helly bent volt Lolánál biztosított róla, hogy nem fogja hagyni, hogy Helly az egész éjszakát bent töltse.
- Miért nem alszol? - lágy hangon kérdezem, miközben az ágy szélére ülök, egyik lábamat kinyújtva teszem a matracra, másik az ágy mellett lelóg, hátammal a támlának dőlök.
- A kórházban vagyok - válaszol halkan, ebből arra következtetek, hogy Lola kórtermében van.
- Helly, pihenned kell. Menj haza - mondom, próbálok parancsolni magamnak, miszerint véletlenül se dobjam fel az ötletet, hogy jöjjön ide.
- Te miért nem alszol? - tér ki a válaszadás elől. Ajkaimat összepréselem, nem igazán készültem fel erre a kérdésre.
- Aludtam - vágom rá meggondolatlanul. Nem szeretnék Hellyben bűntudatot ébreszteni, bár tudom, hogy így, hogy azt hiszi felkeltett, ez elkerülhetetlen lesz.
- Ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni - motyogja bűnbánóan, mire akaratlanul is egy mosoly terül el arcomon.
- Ne viccelj már. Örülök, hogy hallom a hangod - válaszolok őszintén, hisz tényleg örülök, hogy hallhatom a hangját. Ilyenkor mindig megnyugszom, egy pillanatra most is sikerült elhitetnie velem, hogy minden rendben van. Helly nagyot sóhajt, ezt követően csend telepszik ránk, amit pár másodpercig egyikünk sem tör meg.
- Hagylak aludni, holnap találkozunk - szólal meg végül, hangja furcsán cseng, mintha sírt volna, vagy épp annak a szélén inogna. Szavai hallatán szemeimet összeszorítom, ajkaimat szólásra nyitom, de torkomra fagyott a szó.
- Szeretlek - nyögöm ki végül, látásom elhomályosul, becsukom a szemem, hogy az azt szúró könnyek bent maradjanak.
- Én is szeretlek - mondja, majd bontja a vonalat. A telefont elveszem a fülemtől, könnyed mozdulattal dobom az ágyra a készüléket, egy-két percig némán figyelem sötét képernyőjét.
Nagyot sóhajtva kelek fel az ágyról, lábaim ismét a szekrényhez visznek, rendszertelenül dobálom be ruháimat a bőröndbe. Körülbelül tíz percen belül a szekrény kiürül, lassan csukom be az ajtaját, majd bőröndömet és utazótáskámat az előszobába viszem, és a falnak támasztom. Tornacipőmet lábamra húzom, majd még egyszer utoljára, végigsétálok a lakásban. Levelem még mindig az asztalon pihen, ugyanabban az állapotban, mint amiben nem rég hagytam. Karórámra pillantok. Öt perc, és hajnali három lesz. A csengő fülsüketítő hangja megugraszt, az ajtóhoz sétálok, kitárva azt pillantom meg Zayn fáradtan csillogó szemeit. Fekete pólót, sötét farmert, és egy bakancsot visel, lezserül dől neki az ajtófélfának.
- Kész vagy? - rekedt hangja visszhangzik a lépcsőház csöndes falai között.
- Igen - válaszolok csöndesen. Megragadom bőröndömet, utazótáskámat a vállamra dobom, majd a kulcs segítségével bezárom magam mögött az ajtót. Némán sétálunk le a lépcsőn, szinte visszaszámolok, hogy Zayn vajon meddig bírja anélkül, hogy megkérdezné, nem gondoltam-e meg magam. Ahogy kilépünk az utcára arcomat ismét megcsapja a kellemesen simogató nyári szél, mely kissé meglibbenti a felsőtestemet fedő sötét pólót. Az úton álló fekete kocsi vezetője kiszáll, csomagjaimat kiveszi a kezemből, majd a csomagtartóba dobja őket, míg én Zaynt követve beszállok az autóba.
- Harry, még meggondolhatod magad. El tudunk menni a kórház felé - Louis hangja hallatán felé kapom a fejem. Rövid percek telnek el úgy, hogy néma maradok, erős késztetést érzek, hogy elfogadva az ajánlatát, még egyszer, utoljára találkozzak Hellyvel, de tudom, hogy akkor nem tudnám csak úgy itt hagyni.
- Nem. Mehetünk a reptérre - mondom végül határozottan. Érzem magamon a fiúk tekintetét, Louis megadóan biccent, majd mondd valamit a sofőrnek, és az autó elindul. Fejemet az ablaknak nyomom, ostorozom magam, azért, hogy így döntöttem, de folyton csak az lebeg a szemem előtt, hogy hosszútávon, mennyivel könnyebb lesz Hellynek, ha búcsú nélkül hagyom itt őt.

-*-

Sziasztok, Drága Olvasók!

Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen türelmesek voltatok, és egy rossz szót nem szóltatok, amiért két hétre eltűntem. Tudom, jeleztem abbeli szándékom, hogy most két hétig kérdéses, tudok-e részt hozni, de ettől függetlenül, köszönettel tartozom.
Nos, elérkeztünk egy vízválasztó részhez. Gondolom sokatokat - talán mindenkit - meglepett ez a rész, megmondom őszintén, én magam sem terveztem, hogy ilyen hamar rossz irányba terelem a történetet, de így alakult. Remélem, ettől függetlenül tetszett a rész, ahogy abban is bízom, hogy legalább egy kicsit kíváncsiak vagytok, hogy alakul majd a történet a továbbiakban. 

Élvezzétek ki az utolsó egy hetet a nyárból, jövő hét szombaton pedig hozom a folytatást, amivel lezárom a nyarat! 

További szép nyarat, millió puszi; Alice

34. Nem kell semmit mondanod

HELLY MORE

Beautiful People

Szokták mondani, hogy az idő gyorsabban telik, hogyha az ember jól érzi magát. Nos, bármennyire is szeretnék erre rácáfolni, sajnos nem tehetem, hisz az elmúlt pár nap során bebizonyosodott, hogy ez teljesen igaz. A napok csupán rövid óráknak tűntek, épphogy felkeltem, már itt is volt az este, ami igen bosszantó, hisz a tény, miszerint minden nap elteltével kevesebbet lehetünk együtt Harryvel, igencsak beszürkítette a jókedvünket, az elmúlt pár napban. Rengeteget veszekedtünk, a legapróbb dolgokon is képesek voltunk összekapni, s ez a tegnapi nap folyamán odáig fajult, hogy Harry porcelán tányérai bánták. Tudom, hogy minden percet ki kellene használnunk, hisz pontosan egy hét múlva hétvégén, Harry amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik az életemből, ugyanakkor ezúttal megmakacsolom önmagam, határozottan tartom magam ahhoz, miszerint ezúttal Harrynek kell bocsánatot kérnie, ha már eddig mindig én kerestem meg Őt, egy nagyobb vita után. Igen, elég gyerekes hozzáállás, mégis úgy gondolom, így a legjobb. 

Nagyot sóhajtok. Kezeim közé szorítva a paplant fordulok háttal az ablakomnak, hogy szememet ne bántsa tovább a függöny résein sunyin beszökő Nap sugarainak fénye, már így a korai órában. Semmi kedvem kikelni az ágyból, ha tehetném egész nap lustálkodnék, de tudom, hogy ezt nem tehetem meg, hisz ígéretemhez híven, segítenem kell nagynénémnek a pakolásban. Mint két nappal ezelőtt kiderült, apa hagyja el a családi házat, állítólag a központ közelében egy kisebb panelban fog lakni, állítása szerint épp azért, hogy a lehető legtöbbször tudjunk majd találkozni, a továbbiakban is. Szemeimet összeszorítom, hátamra fordulva próbálok pihenni még egy-két percet, ám amikor telefonom hangos csengése megüti a fülem, tudom, hogy erre semmi esélyem sincs. Kezemmel tapogatózok egy kicsit az éjjeli szekrényen, majd nem figyelve ki hív emelem a fülemhez a telefont.
- Igen? - kérdezem, hangomról jól hallhatóan árulkodik, hogy még csak most ébredezik.
- Jó reggelt kicsim. Felkeltettelek? - Anya ismerős hangja kedvesen cseng a telefonba, ezt hallva egy kis mosoly szökik az arcomra. 

- Nem, dehogyis - motyogom, próbálom meggyőzni, nehogy rosszul érezze magát. 

- Rendben van. Ma valószínű későig az irodában kell maradnom, segítsetek apádnak átcuccolni a panelba, jó? - sóhajtok. Nem ér váratlanul, amit anya mondd, számítottam rá, hogy valami gyenge kifogással ki fog bújni a segédkezésből, habár valamilyen szinten, ez érthető is. 

- Jó, persze. Semmi gond - nyugtatom meg. Még elmondja, hogy mennyire szeret, és hogy siet haza, majd munkájára hivatkozva bontja a vonalat.
Telefonomat az ágy végébe dobom, nem figyelem hová esik, nem kimondottan foglalkoztat.
- Jó reggelt! - az ajtóm kivágódik, nagynéném mosolygós arccal lép be rajta, első útja a függönyhöz vezet, amit - nem foglalkozva azzal, hogy ezzel milyen "fájdalmakat" okoz nekem - könnyed mozdulattal húz el.

- Ezt muszáj? - kérdezem, miközben takarómat a fejemre húzva próbálom védeni magam. 

- Helly. 11 óra elmúlt. Már téged is kerestek egy csomószor - teszi csípőre a kezét. Utolsó mondatát hallva kinézek a takaró alól, szemöldökömet ráncolva nézek nagynénémre. 

- Ki keresett? - kérdezem. Ha akarnám se tudnám tagadni; magamban azért imádkozom, hogy Harry legyen az egyik név, amit nagynéném kiejt a száján. 

- Az egyik barátnőd, Lola azt hiszem. Nem sokkal utána pedig egy másik kislány volt itt, de ő nem mutatkozott be, mivel sietett. Nem egyedül volt - meséli nagynéném, miközben összeszedi fonott szennyes kosaram tartalmát. 

- Hogy nézett ki? - kérdezem, nagyot nyújtózva ülök fel az ágyban. 

- Barna haj, szív alakú arc, barna szem. Olyan aranyos, kedves lánynak tűnt. Egy fiúval volt, de a fiú a kocsiban maradt - magyarázza. Leírása alapján azonnal Eleanor jut eszembe, bár elképzelni nem tudom, miért kereshetett személyesen, felhívhatott volna telefonon is. 

- Nem mondott semmit? - kíváncsiskodok, lusta mozdulatokkal kászálódok ki az ágyból. Hajamat egy kócos kontyba kötöm, lábaim a fürdő felé visznek. Ahogy belépek teljes súlyommal a mosdókagylóra nehezedek. Úgy érzem magam, mint aki legalább három napja nem aludt, és az igazat megvallva kinézetem is ilyesmiről árulkodik. Tekintetem elszakítom a tükörről, nem szeretném magam tovább nézni.
- Csak annyit, hogy majd később megpróbál hívni - kiabál be a fürdőbe Emilie.
Kissé megnyugszom, legalább nem nekem kell majd körbetelefonálnom a baráti társaságomat, keresnek ők. Megszabadulok a pizsamámtól, a zuhanykabinba állok, szinte azonnal folyatni kezdem magamra a hideg vizet, remélve, hogy ez egy kicsit talán felébreszt. Majdnem fél órát állok a zuhany alatt, váltakozva folyatom magamra  meleg, illetve a hideg vizet, de semmi hatása nincs. Ugyanolyan állapotban lépek ki a zuhanyzóból, mint amilyenbe beléptem, semmi változás nincs, csupán illatosabb vagyok...
Hajamat egy laza lófarokba fogom, kényelmesen felöltözöm, majd a lépcső felé veszem az irányt. Vontatott léptekkel megyek le, a nappaliban azonnal dobozokba ütközök, elképedek azon, apa mennyi mindent visz el magával.
- Mikor indulunk? - kérdezem Emiliet, aki épp az egyik dobozt ragasztja le.
- Amint apád haza ér a "megbeszélésről" - rajzol macskakörmöket a levegőbe. Nem kell belemerülnünk a témába, mindketten tudjuk, hogy miről van szó igazából. Telefonom csörgése mindkettőnk figyelmét elvonja, kettesével véve a fokokat sietek fel a szobámba, ahol a már megágyazott ágy tetején csörgő telefonom pihen.
- Szia - köszönök bele, igyekszem kedvesnek lenni, bár mostanában ez nehezebben megy, mint valaha.
- Helly, már kerestelek. Voltam nálatok - Eleanor kedvesen csilingelő hangja az én kedvemet is feldobja egy kicsit, egyszerűen lehetetlen szomorúnak, - letörtnek lenni, mikor Ő is a közelben van. 
- Igen, tudom - motyogom, sajnálkozva reagálok.
- Na mindegy. Tudod, hogy velem, bármit megbeszélhetsz ugye? - El kérdése meglep, homlokomon tucatszámra jelennek meg a ráncok.
- Igen, persze. Miért? - kérdezem, kissé bizonytalan vagyok.
- Csak... Beszéltem Harryvel tegnap, és mivel Ő nem hajlandó ilyenekről beszélni, gondoltam téged kérdezlek meg, mi a baj - válaszol, hangja már kevésbé magabiztos, mint a beszélgetés kezdetekor.
- Semmi baj nincs. Tegnap összevesztünk. Mostanában mindketten nyűgösebbek vagyunk - válaszolok őszintén, amire először nem is kapok választ. Eleanor még taglalja pár percig, hogy bármit elmondhatok neki, bármikor felhívhatom, amit megköszönök, majd a pakolásra hivatkozva bontom a vonalat.
Igazából, gondolhattam volna, hogy Harryvel kapcsolatos dolgot jött megbeszélni, az ilyenekről nem szívesen beszél telefonon.
- Helly! Indulunk! - Emilie hangja megugraszt, nagyot sóhajtva veszem tudomásul, hogy apa megjött, és már indulunk is. Akkor költöztessünk...

Pár órán belül kissé kifáradva süppedek bele apa autójának hátsóülésébe, miközben élvezem, ahogy az ablakon beszökő kellemes huzat, simogatja a bőrömet. A Nap melegen süt, több, mint 30°C van, az emberek többsége a parton van, valószínű azért, mert máshol aligha lehetne elviselni ezt a meleget. Apa új lakása nem túl nagy, de nem is túl kicsi, pont ideális egy egyedülálló férfinak. Két szobás, fürdő, konyha, és egy kisebb nappali, ami egybe van nyitva a konyhával. Kétlem, hogy apának kellene nagyobb.
Ahogy bekanyarodunk az utcába felsóhajtok, apa tekintete találkozik az enyémmel, mikor hátra néz rám a visszapillantó tükörből, de ez nem tart sokáig, hisz hamar visszatereli figyelmét az útra. Fáradtan csúszok még lejjebb az ülésben, úgy érzem bármelyik pillanatban lecsukódhatnak a pilláim, szinte ki sem látszom az ülésből.
- Úgy látom, vendéged van - apa hangja meglepett, kíváncsian, ugyanakkor ráérősen tornázom magam ülő pozícióba, középre csusszanva kémlelek ki a szélvédőn.
A házunkkal szemben lévő oldalon pihenő fa árnyékában egy fekete kocsi parkol, tulajdonosa lazán dől neki a kocsi oldalának, kezeit lezserül dugja világos farmer rövidnadrágjának zsebébe. Egyszerű, fehér pólót visel, Converse tornacipője lábán pihen.
Ajkaim elválnak, torkom kiszárad, azonnal felismerem a fiút, aki valószínűleg rám vár. Túl gyorsan repül el az a pár perc, míg apa beáll a garázsba, s kiszállunk az autóból, így kissé megrökönyödve állok a csukott garázsajtóval szemben. A tudat, miszerint Harry ott áll az út túloldalán ledermeszt, magam sem tudom, miért van rám ilyen hatással, hisz egész nap azért imádkoztam, hogy találkozhassunk, s hogy ezúttal, Ő legyen az, aki először bocsánatot kér.
- Nem mész ki? - megrázom a fejem, apa kérdő pillantással néz le rám, nagynénémmel együtt nézik mereven álló alakomat.
- Dehogynem - mondom, igyekszem határozottnak tűnni. Apa egy gombnyomással kinyitja a garázsajtót, ami miután felnyílik, teljes rálátást nyújt barátomra, aki ez idő alatt, el sem mozdult eddigi helyzetéből.
Miután meggyőződöm róla, hogy apáék már nem látnak, kissé bizonytalanul ugyan, de elindulok, magabiztos léptekkel szelem át az élénkzöld pázsitot. Arcomat megcsapja a hő, melyet a lábam alatt végigszaladó beton ver vissza, úgy érzem, ha nem veszek nagy levegőt, elájulok.
- Szia - köszönök halkan, mikor pár másodperccel később megállok Harry előtt. Ajkait összepréseli, napszemüvege miatt nem látom a szemeit, ami kissé zavaró.
- Szia - köszön vissza végül, egy-két perces csendet követően. Rekedt hangja áramütésként szalad végig a testemen, szinte azonnal eszembe juttatja, ahogy tegnap este, egy apróság miatt kiabáltunk egymással.
Némán álldogálunk egymással szemben, zavartan nézem cipőm orrát, nem igazán tudom, mit mondhatnék.
- Sajnálom a tegnapit. Nem akartam kiabálni - szólal meg végül Ő, mire megkönnyebbülök. Tekintetemet lassan rá emelem, arcomba lógó kósza tincseket tűrök vissza fülem mögé, miközben ajkaimat vonallá préselem, s bólintok egyet.
- Én is sajnálom -  motyogom, zavartan rúgok arrébb egy követ az útról. Harry szemöldöke az egekbe szökik, sóhajt, miközben ellöki magát az autótól. Meglep, mikor kinyitja a vezetőülés felőli ajtót.
Tényleg úgy gondolta, hogy bocsánatot kér, és utána elmegy, vagy én csináltam valamit, amivel ezt váltottam ki belőle?
- Most.. elmész? - kérdezem, kezeimet kérdőn tárom szét magam mellett.
- Bocsánatot kértem - vonja meg a vállát, miután ismét felém fordul, s válaszol.
- Szóval csak azért jöttél, hogy elmondd sajnálod, most pedig megint elmész? - nevetek fel kínomban. Harry komoly arccal áll előttem, állkapcsa megfeszül, ahogy zavartan elkapja rólam a tekintetét.
- Mit mondjak még? - viselkedése meglep, a vártnál is ellenszenvesebb. Számítottam sértődött viselkedésre, tekintettel arra, hogy hozzá van szokva, hogy mindig én kérek elnézést, de ilyesfajta elutasító viselkedésre nem.
- Nem kell semmit sem mondanod. Csak maradj itt. Velem.. - úgy ejtem ki a szavakat a számon, mintha egy átkot mondanék ki, félek a reakciótól, amit esetleg kiválthatok az emberekből. Harry pár másodpercig csak mereven áll velem szemben, nem mondd semmit, még csak meg sem mozdul. Sóhajtok, érzem, hogy ennek megint veszekedés lesz a vége, ennek ellenére nem hátrálok meg. Tudni akarom, miért viselkedik így velem.
- Miért vagy ilyen? - kérdezem elhaló hangon. Soha nem voltam az a lány, aki egy ilyen miatt pityereg, most mégis úgy érzem, bármelyik pillanatban kitörhet rajtam a sírás.
- Milyen vagyok? - kérdezi, hangjából csöpög a gúny, amivel csak még jobban a lelkembe tipor.
- Elutasító. Eltaszítasz magadtól. Furcsa vagy velem - látásom elhomályosul, egyre több könny kezdi el szúrni a szemem. - Pár nappal ezelőtt, még minden rendben volt. Te mondtad, hogy nem fogod hagyni, hogy az utolsó napjainkat siránkozva töltsük. Most pedig, pont Te vagy az, aki el lök magától - suttogom, épp olyan hangerővel, hogy azt Harry hallhassa.
- Mennem kell. Dolgom van - mondja pár másodperccel később, könnyedén löki el magát a kocsitól. Elképedek, nem tudom felfogni, hogy képes így itt hagyni.
- Menj csak - motyogom. Már nem próbálom megakadályozni a könnyeimet, szemeimet összeszorítom, mikor az első kibuggyan.
- Nézd, Hell... - Harry ajkára forr a szó, telefonom türelmetlen csengése belé folytja a szót. Harryre pillantok, ő csak a zsebemben rezgő telefon felé néz, mire én is a telefonra kezdek koncentrálni. Kiveszem a zsebemből, megpillantva Jake nevét kissé megnyugszom, mély levegőt veszek, majd a fülemhez emelem a telefont.
- Szia - köszönök bele, igyekszem kevésbé hallatni hangom remegését, ám erről minden figyelmem elterelődik, mikor Jake megszólal. Hadar. Szinte semmit nem értek abból, amit mondd. Ajkaim elválnak, kezd érthetővé válni előttem, amit Jake mondd, mégsem akarom felfogni. A telefont kinyomom, tekintetem találkozik Harryével, aki kérdő pillantásokkal néz végig arcomon, várja, hogy mondjak valamit, én azonban meg sem tudok szólalni.

Ujjaimat tördelem, próbálok kényelmesen elhelyezkedni a fal mellé állított műanyagszékben, ám ez igencsak lehetetlen küldetésnek bizonyul. Némán bámulok ölembe ejtett kezeimre, várom, hogy történjen valami, hogy végre jöjjön valaki, aki valami biztatót tud mondani legjobb barátnőmről, s hogylétéről.
- Mi lesz már? - Jake hangja megugraszt, idegesen járkál fel, s alá a szűk folyosón, néha közel megy a falhoz, mikor pár nővér egy-egy beteget tol el előttünk. Nem reagálok Jake kérdésére, valószínűleg ő sem számított rá, hogy erre választ fog kapni. Fejemet lassan Harry felé fordítom, fejét lehajtva áll a falnak dőlve, nem tudom, miért van még itt, hisz mielőtt kaptam a telefont, igen sietősen távozni akart, mondván "dolga van". Jake morgolódására barátom is felemeli a fejét, én azonnal elkapom az enyém, mikor tekintetünk találkozik, de túl késő, hisz tudom, hogy leleplezett. Legkevésbé sem érdekel, mit gondol most Harry, hisz mi történik akkor, ha rajta kap, hogy Őt nézem?!.. Ő is engem nézett.
Nagyot sóhajtok, könyökömmel térdemre támaszkodok, arcomat tenyerembe temetve nézek le a semleges színű járólapra, melytől a hideg végig fut a hátamon. Mély levegőt veszek, bár nem szívesen, hisz a kórház klóros, úgynevezett beteg szagától hányinger tör rám. Kiegyenesedek. Fejemet a hideg falnak döntöm, úgy érzem nem tudok egy helyben megmaradni, képtelenség ilyenkor nyugodtnak lenni.
- Doki, mondjon már valamit - Jake hangjára felkapom a fejem, hirtelen ugrok fel a székből, ahogy egy köpenyes férfi jelenik meg mellettünk. Jakere pillantok, modortalansága ezúttal érthető. - Minden rendben? - a mellettem álló fiú hangja ideges, kezei - valószínűleg - tudta nélkül szorulnak ökölbe.
- Egy ember bemehet hozzá, de nem sokáig. Pihennie kell - szememet összeszorítom, azt hiszem, mindnyájan tudjuk, mit jelent ez. Egy pillanatra mindhárman összenézünk, Jake nagy levegőt vesz, biccent, majd leül egy műanyagszékbe.
- Menj csak Hell .Most rád van szüksége - mondja, arcára erőltetett, fájdalmas mosolyt varázsol. Bólintok, majd lopva Harryre pillantok, ezt követően pedig az orvosra szegezem a tekintetem. Fejével int, hogy kövessem, majd elindul a hosszú folyosón. Magas termete miatt nagyobbakat lép, mint én, így kicsit kocognom kell, hogy ne hagyjon le. Pár perce sétálunk, mikor az orvos megáll egy ajtó előtt, mely csak a rajta pihenő számok alapján különböztethető meg a többitől. A doki halványan rám mosolyog, majd elsétálva mellőlem egyedül hagy a folyosón. Kezemet a kilincsre rakom, remegve nyomom le, majd lépek be a félhomályba burkolódzó szobába, melyben csupán egy nővér tartózkodik, de körülbelül fél perc elteltével ő is elhagyja a helyiséget. A kórteremben három ágy van, mellettük kis éjjeli szekrénnyel, egy hatalmas ablak, és egy szekrény. Csupán az egyik, az ablakhoz legközelebbi ágy van befogva, Lola vállára omló barna tincsei szinte világítanak a hófehér környezet miatt, ami körülveszi őt. Félig ülő helyzetben van, arccal az ablak felé fordul, csupán halk szipogását lehet hallani, más zaj nem töri meg a szobára ereszkedő halk csöndet.
Ujjaimat tördelve lépkedek az ágyához, némán ülök le a szélére, egyik kezemet Lola ölében heverő kezére teszem, próbálom rávenni, hogy rém nézzen. Tekintetét rám kapja, könnytől csillogó szemeivel arcomat fürkészi, egy pillanatra úgy érzem, el kell gondolkodnia azon, ki ül az ágya szélén.
- Helly - suttog, szeméből újabb könnyek pottyannak ki, lassan folynak végig arcán.
- Shh - hallgattatom el, kicsit közelebb mászva hozzá hagyom, hogy szoros ölelésébe vonjon. Sírástól remegő hátát simogatom, nem foglalkozom a szememből kiszökő könnyekkel, melyek lassan áztatják el barátnőm kórházi háló ingét.
- A babám Helly. Elveszítettem - zokog, mire összeszorítom a szemem, hátha így bent tarthatom a kitörni készülő könnyeimet, ám hamar rájövök, hogy erre semmi esélyem nincs. Lassan simogatom Lola hátát, próbálom megnyugtatni, ám akárhányszor kissé megnyugszik, pár perc elteltével ismét zokogásba tőr ki, bár ez a normális reakció.
Körülbelül egy óra múlva némán, - ügyelve, hogy egy kis zajt se csapjak - állok fel barátnőm ágya mellől. Lekapcsolom a feje felett elhelyezkedő kislámpát, így a szoba teljes sötétségbe burkolózik. A kinti sötétség könnyedén szökik be a szobába, igyekszem semmiben sem megbotlani, míg el nem érek az ajtóig.
Miután megteszem a sétát, amit pár órával ezelőtt a dokival is megtettem, megpillantom a két srácot, ahogy ugyanolyan helyzetben álldogálnak, mint mikor itt hagytam őket.
- Hogy van? - Jake azonnal "nekem esik" kérdéseivel, amint odaérek hozzájuk, de mivel csak összepréselem ajkaimat, nem kérdez többet. Ő is rájön, mi a helyzet, ahogy Harry is.
Körülbelül fél óra telik el, egyikünk sem mondd semmit, egészen addig, míg Harry el nem löki magát a faltól, s halkan meg nem szólal.
- El kell mennem - lép elém, ami meglep. Ajkait homlokomra tapasztja, hosszas csókot nyom homlokomra, majd tekintetét az enyémbe vájja. - Szeretlek - mondja, majd válaszra nem várva, elindul. Bambán pislogok magam elé, kissé meglepett az előbbi szituáció. Nagyokat pislogva nézek Harry után, ahogy magas alakja lassan eltűnik a lépcsőfordulóban, rossz érzés tör rám, melynek okát, még magam sem tudom.

33. Ugye nem képzelted

 HELLY MORE

Stay

Összekuszált érzelmekkel, s megannyi gondolattal a fejemben lépek be a bejárati ajtónkon, melyet bejövetelem után hangosan vágok be magam után, hátha így senkit nem lep meg "váratlan" megjelenésem. Pár másodpercet várok, majd miután anya kérdőn csillogó szemeit megpillantom, már kissé nyugodtabban megyek beljebb.

- Az az ajtó nem tett benned semmi kárt, miért vagdosod? - próbálja elpoénkodni a dolgot, miután rám pillantva rá jön, hogy nemigen vagyok kommunikatív kedvemben.

- Ne haragudj - motyogom, majd odasétálok hozzá, hogy egy öleléssel köszönhessek neki, hisz vele nem találkoztam azóta, hogy hazajöttem.

- Minden rendben kicsim? - kérdezi, miután elválunk egymástól. Pár másodpercig némán hallgatok, ajkamba kell harapnom, hogy ne kezdjem el sírva sorolni a dolgokat, amik bántanak, hisz semmiképp nem szeretném megosztani azokat anyával, függetlenül attól, hogy mindig is különleges kapcsolat volt köztünk, s mindig feltétel nélkül bízhattam benne.

- Persze - mosolygok rá hamiskásan, mégis elég hihetően ahhoz, hogy higgyen nekem. Mosolyogva biccent, kezével óvatosan simítja végig arcomat, majd kifésül egy arcomba lógó tincset, bár teljesen hiába való volt ezt tennie, hisz a tincs makacs módon pár másodperc múlva újra a szemembe lóg.

- Emilie? - kérdezem, amint feltűnik szeretett nagynéném hiánya. Ezért volt furcsa ez a kimondottan nagy csönd, ami körülöleli a házat. A tévé halk zaja töri meg a ránk telepedő csendet, a Nap hosszúkásra nyúló sugarai - melyek lassan eltűnnek a horizont mögött -  narancs színbe öltöztetik a nappalit a hatalmas ablakoknak köszönhetően.

- Fájt a feje, úgyhogy lefeküdt. Apád pedig pár kollégájával találkozik - mondja, mire nekem automatikusan beugrik a kép, mit is takarhat a kollégáival találkozik kifejezés. Megrázom a fejem, hogy elűzhessem az aggasztó gondolatokat, s bár az összeset nem sikerül, kissé mégis jobban érzem magam. Anya kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, lábait maga mellé húzza, majd mosolyogva megpaskolja a mellette lévő részt utalva ezzel arra, hogy üljek mellé. Nem tétlenkedem sokáig, körülbelül fél perc elteltével már mellette ülök, törökülésbe vágva helyezem magam kényelembe.

- Olyan keveset beszélgetsz velem mostanában - sóhajt anya, hangjából tisztán kihallható a szomorúság, ugyanakkor a megértés is, hisz ő sem várja el, hogy egy ilyen helyzetben a toppon legyek. Ajkaimat összepréselem, őszintén megvallva elképzelésem nincs, mit kéne reagálnom.

- Sajnálom - végül a legkönnyebb, ugyanakkor a leggyatrább válasz mellett döntök. De legalább mondtam valamit.

- Szeretném ha tudnád, attól függetlenül, ami most zajlik köztünk apáddal, mindig itt leszünk neked, mindketten - államat kezébe véve fordítja maga felé a fejem, könnytől fénylő szemeimmel az övét keresem, ami igencsak elég fátyolos. Bár egyikünk sem sírja el magát, mindketten közel járunk hozzá, s mindketten érezzük, mennyire nehéz ez az egész. Miután mindent átbeszélünk, és anya elmondja, hogy egy darabig még biztos nem erőltetik, hogy válasszak már nem beszélgetünk sokáig. Minden kérdést felteszek, ami érdekel, anya pedig mindenre őszintén válaszol. Sok meglepő dolog derül ki, köztük az, miszerint a konkrét válást apa jelentette ki, mondván úgy érzi, valami létfontosságú dolog eltűnt a kapcsolatukból, bár azt nem tudta megmagyarázni, mit is hiányol pontosan. Azt hiszem, én tudom, mi az ami eltűnt, vagyis pontosabban mi az, ami képbe jött. Kétlem, hogy a kis fekete hajú nővel folytatott kapcsolata most kezdődött volna, de ezzel más felesleges foglalkozni, hisz már semmin nem tudok változtatni, maximum még jobban összeugrasztanám őket, ami nem lenne pozitívum a válás során. Viszonylag későig beszélgetünk, az idő hamar elrepül, hirtelen kapjuk magunkat azon, hogy már éjfél is elmúlt. Mivel anya holnap dolgozik, így időben ágyba akart kerülni, amit nem bántam, hisz a mai nap után én sem voltam a toppon, szóval egy rövid búcsú után mindketten eltűntünk saját hálószobánkban.

- Meg kell értened a döntésüket. Sokkal rosszabb lenne, ha együtt maradnának, és folyamatosan nyúznák egymást, nem igaz? - Harry nyugtatóan simogatja a hátam, fejemet vállára döntve hallgatom válaszát panaszkodásomra, amit ő szokásához híven türelmesen, s figyelmesen hallgatott végig.

- Minden rosszra fordul - motyogom vállába, utalva ezzel arra az elméletemre, miszerint minden rosszra fordul körülöttem. A szüleim elválnak, valószínűleg egyiküknek a lelkébe tiprok, mikor választásra kerül a sor. Harry alig két hét múlva végleg elmegy, ezzel teljesen egyedül hagyva engem.

- Ne mondj ilyet - tol el magától, kezét állam alá csúsztatva emeli fel a fejem, zöld szemeit azonnal csillogó szemeimbe vájja. Tekintete arcomat fürkészi, érzem, ahogy a pír lassan, de biztosan elönti az arcom minden apró részletét, bár ez most a legkevésbé zavaró tény, mellyel foglalkozom.

- Nem akarom, hogy te is itt hagyj - bújok vissza hozzá.

Szégyenlem magam, hisz megbeszéltük, hogy nem fogunk addig búcsúzkodni, amíg nem muszáj, nem beszélve arról, hogy nem akarom se elrontani a kedvét, sem pedig túl kényesnek tűnni. Ennek ellenére szememből patakokban folynak a könnyek, szorosan ölelem Harry nyakát. Megnyugtat erős kezeinek ölelése a derekamon, ugyanakkor némasága szét mar belülről. Nem várom, hogy válaszoljon, hisz nem hazudhat nekem. Nem mondhatja, hogy velem marad, hisz mindketten tudjuk, hogy nem így lesz, mégis jobb lenne hallani rekedt hangját, ahogy valamit - nem muszáj épp a témához kapcsolódó dolognak lennie - a fülembe suttog.

- Együtt töltünk minden percet, amit lehetséges, és mikor elmegyek, te ugyanolyan boldog leszel, mint azelőtt, hogy találkoztunk. Hihetetlen erős lány vagy, tudom, hogy így lesz - suttogja, mintha csak hallotta volna gondolataimat. Szemeimet összeszorítom, szorosan ölelem a nyakát egészen addig, míg el nem tol magától, hogy megcsókolhasson. Kezeivel derekamnál fogva tart közel magához, ujjaimat hajába csúsztatom, mohón falom ajkait. Levegő hiányában kell elválnunk egymástól, Harry még egy gyors csókot nyom ajkaimra, majd a kanapéra dönt, s feláll a kényelmes ülőgarnitúráról.

- Mit csinálsz? - kérdezem, mikor sietős léptekkel elindul az előszoba felé.

- Ugye nem képzelted, hogy hagyni fogom, hogy itt üljünk, és sírjunk, mikor minden percet szeretnék boldogan tölteni? - kérdezi tettetett felháborodással. Értetlenül fekszem a kanapén, sejtelmem sincs, mit akar csinálni. Miután belebújik tornacipőjébe, két ujja közé fogja az én világoskék tornacipőmet is, és visszasétálva a nappaliba int, hogy üljek fel. Kuncognom kell, ahogy kissé ügyetlen mozdulatokkal ugyan, de lábamra adja a cipő egyik, majd másik párját is, majd ujjainkat összekulcsolva felhúz a kanpéról.

- És hová akarsz menni? - kérdezem kíváncsian, halvány mosollyal az arcomon, miközben megigazítom magamon Harry hatalmas pulcsijának ujját.

- Oda, ahol biztos, hogy jól érzed majd magad - néz rám sejtelmesen. Na remek. Igazából nem lepődtem meg, nem hittem, hogy kapásból elmondja merre megyünk. Elég sok hely van, ahol jól érzem magam, de nem tudom pontosan melyik lehet az, ahová Harry is el tud jönni, feltűnés nélkül. Kíváncsiságom ugyan igencsak nagy, ettől függetlenül ráhagyom a dolgokat, tudom, hogy úgysem fogok tudni kiszedni belőle semmit.

Körülbelül egy órát autókázunk, a Nap ez idő alatt szinte teljesen eltűnik, az ég a narancssárga színeiben pompázik, mikor mi lehajtunk egy kihalt mellékútra. Égbemeredő fák magasodnak fölénk, elzárva a minimális kis fényt is tőlünk, így pillanatok alatt lesz kissé sötétebb, s pár fokkal hűvösebb is egyaránt. Szemöldököm ráncolva próbálok legalább egy kis ismertetőjegyet találni, amitől talán ismerősebb lesz a környék, ám teljesen sikertelen a próbálkozásom. Mindenhol csak hatalmas fák, bokrok, s göröngyös út, amitől többször is úgy érzem, hogy gyomrom bukfencet vet.

- Megjöttünk - szólal meg Harry, miután a legnagyobb semmi közepén leállítja a motort.

- Egy tisztásra hoztál? - kérdezem kissé elképedve, mire barátomból halk nevetés tör ki.

- Nem, innen sétálunk még egy kicsit - mondja, majd válaszra nem várva csatolja ki az övét, s száll ki az autóból. Követem példáját, pár másodpercen belül pedig már ujjainkat összekulcsolva sétálunk át a tisztáson, majd pár méter megtétele után egy kis ösvényhez érünk, ami már azonnal ismerőssé válik. Izgatottan kapom tekintetemet Harry felé, aki mosolyogva néz le rám. Gyors csókkal köszönöm meg neki a gesztust, amiért ismét ide hozott. Ez a hely eszembe se jutott volna, nem hittem, hogy Harryben ez is felmerült mint lehetőség.

Körülbelül negyed óra sétálás után már a hatalmas ház mögötti dombon fekszünk, a lassan teljesen sötétbe boruló eget nézem, miközben próbálok elkövetkeztetni a ténytől, miszerint Harry engem néz. Könyökén támaszkodva fekszik mellettem, arcomat folyamatosan egy fűszállal csiklandozza. Mr. és Mrs. Lawrence háza mindig olyan hely volt számomra, ami megnyugtató hatással bírt. Sok időt töltöttem itt gyerekkoromban, jóleső érzést kelt bennem, miszerint erre Harry is emlékszik.

- Örülsz, hogy ide jöttünk? - kérdezi halkan, arca még közelebb kerül az enyémhez.

- Igen, nagyon - mosolygok rá, mire egy halvány puszit kapok szám sarkába.

- Sajnálom, hogy a házba nem tudunk bemenni - sóhajt, vágyakozó tekintettel néz az öreg ház felé, ami stabilan mered az ég felé.

- Ez így tökéletes - mondom határozottan, majd egy kis ügyeskedés után Harryre mászok. Alakja elterül a fűben, derekára ülök, majd könnyed mozdulattal hajolok le hozzá, hogy megcsókolhassam.

- Ezt miért kaptam? - nevet halkan, kezével vállamat simogatja, melyet véd meleg pulóvere.

- Mert itt vagy, mellettem - válaszolom őszintén. Mivel túl "nyálas" lett volna bevallani, hogy mindenért, így maradtam emellett a válasz mellett. Szemeim kikerekednek, mikor változtat a helyzetünkön. Pillanatok leforgása alatt találom magam alatta, keze fel-alá futkos a combomon.

- Nem akarlak itt hagyni - suttogja. Meglepődök, szemeim elkerekednek. Ajkaimat összepréselem, nem akarok megint elérzékenyülni, nem sírhatok mindenért.

- Tudom - suttogom, de még mielőtt jobban bele merülhetnénk a témába közel húzom magamhoz, ajkai enyémre tapadnak, lassan csókol meg, amit viszonzok, s ujjaimat lassan viszem fürtjei közé, hátha így - legalább egy kis időre - megtudok szabadulni a rossz gondolatoktól. 

- * - 

Sziasztok, Drága Olvasók! 

Először is, szeretnék elnézést kérni, amiért késtem, illetve azért is, amiért ilyen késői órában hozom az új fejezetet. Nem húznám sokáig az időt, remélem Nektek is legalább annyira tetszett a rész, mint nekem, ugyanis ez a rész meglepő módon, még nekem is elnyerte a tetszésem!
Apropó, mit szóltok hozzá, milyen gyorsan repül az idő? Máris augusztus van, s bár nem akarlak Titeket elkeseríteni, de ez azt jelenti - gondolom nem mondok újat - , hogy már csak egy hónapig élvezhetjük a nyár nyújtotta szabadságot. Mindenképpen élvezzétek ki, én is azt teszem! Ha már itt tartunk, előrebocsájtok néhány szót, a közeljövőben érkező részekkel kapcsolatban. Mivel jövőhét hétvégén én két hétre elutazom, nem garantálom, hogy fogok tudni írni, mivel nem tudom, lesz-e internetezésre lehetőség ott, ahová megyek. Ha pedig lesz is,  - akármennyire szeretek írni - nem szeretném minden napom a gép előtt tölteni, így remélem nem nehezteltek Rám, ha azt mondom, abban a két hétben nem fog érkezni friss fejezet. Erről még bővebben befogok számolni, mikor esedékes lesz, addig is remélem legalább néhányotok kíváncsian vára a folytatást. ;)

További szép nyarat, millió ölelés Alice

32. Döntöttem

HELLY MORE

 

All Our Endless Love

- Este felhívsz? - kérdezem, nagyokat pislogva Harry felé, aki mosollyal az arcán dől neki kocsijának, s egyik kezével derekamnál tart közel magához, míg másikat lezserül zsebébe dugja.
- Amint végeztünk felhívlak - nyugtat meg, miközben ajkait leheletnyit elhúzza, jelezve ezzel, hogy legalább annyira nincs ínyére a korai hazajövetel, mint nekem, de hát nincs mit tenni. Az elkövetkezendő két hét már csak ilyen lesz, örülhetek ha Harrynek egy kis ideje marad rám, hisz most is azért kellett ilyen korán haza jönnünk, mert megbeszélésük van dél körül. Nagyot sóhajtok, homlokomat barátom mellkasának döntöm, aki szinte azonnal körém tekeri karjait, és szoros ölelésébe von. Mély levegőt veszek, magamba szippantom Isteni illatát, majd még váltunk pár szót, s egy igen hosszúra elnyúló búcsúzást követően a bejárati ajtó felé indulok. Sóhajtok, mielőtt lenyomnám családi házunk bejárati ajtajának kilincsét, mindenre fel kell készülnöm. Lehet, hogy anya a ház egyik, apa pedig a másik sarkába vannak elzárva, hisz nem bírtak megférni egymás mellett, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy - ígéretükhöz híven - minden békés, és mindketten igyekeznek, hogy el viseljék a másikat. Lassan nyomom le a kilincset, ahogy belépek az előszobába azonnal átjár az otthon melengető érzése, noha magam is tudom, hogy soha nem lesz ugyanolyan az érzés, mint ezelőtt.
- Hahó, megjöttem - kiáltom el magam, amint a nappaliba belépve üresség fogad. A nappali nagyjából ugyanolyan állapotban van, mint mikor elmentem, bár nem is hittem azt, hogy alig három nap alatt annyit fog változni. Egy-két dobozzal gyarapodott az eddigi szám, de ezen kívül minden változatlannak tűnik. A konyhába sétálok, de mivel ott sem találok semmit az emeletet veszem célba, ami majdnem csak ugyanolyan csöndbe burkolódzik, mint a földszint.
- Valaki - kiáltok. Biztosra veszem, hogy lennie kell valakinek a házban, hisz nem hagynák csak úgy nyitva az ajtót, ha valahova elmentek volna. Fejemet a folyosó másik végében pihenő hálószoba felé kapom, ahonnan mocorgás zaja üti meg a fülem. Szemöldököm összeráncolva indulok el a csukott ajtó felé, ám körülbelül pár lépéssel azelőtt, hogy odaérnék az ajtó kinyílik.
- Helly - apa meglepett, ugyanakkor nyúzott arcával találom szembe magam, szemmel láthatóan zavarban van, noha zavartságának okát egyenlőre nem tudom.
- Minden rendben? - kérdezem, miközben elnézve magas alakja mellett a hálószoba ajtó felé pillantok, melyben alig pár másodperc elteltével egy, már ismerős nő jelenik meg. Körülbelül egy fejjel magasabb nálam, sötét haja kócos lófarokba fogva díszeleg a fején, arca kipirosodott. Itt van az a pont, mikor rám tör a felismerés, ajkaim elválnak, zavartan túrok bele vállamra omló tincseimbe, miközben azt kívánom, bárcsak ez ne velem történne meg. - Sajnálom, nem akartam zavarni - motyogom orrom alatt, miközben hátat fordítva apámnak, s megszeppent barátnőjének a földszintre indulok.
- Ne viccelj már, csak későbbre vártunk - jön utánam apa, arcáról süt, mennyire kellemetlenül érzi magát. A konyhába megyek, véletlenül sem fordulok apa felé, nem hiányzik, hogy szembe találja magát torz ábrázatommal, amit az iménti szituáció váltott ki belőlem.
- A fiúknak megbeszélésre kellett menniük, szóval korábban jöttünk - mondom, miközben egy szekrényből elővett pohárba vizet engedek, majd nagyokat kortyolva belőle megiszom. Érzem magamon a hátam mögött álló személyek pillantását, épp ezért tartózkodom attól, hogy megforduljak, na nem mintha lenne más választásom. Lassan fordulok apa felé, aki már a konyhaasztalnál ül, jobboldalán a fekete hajú nővel. Mindketten hatalmas szemekkel bambulnak rám, valószínűleg valamiféle reakcióra várnak, bár még én magam sem tudom, mit szokás reagálni ilyen helyzetekbe. Lazán a konyhapultnak dőlök, idegesen kezdem markolászni a márvány munkalap szélét, igyekszem feltűnés nélkül levezetni a bennem felgyülemlett idegességet, hogy még véletlenül se kapjak sírógörcsöt.
- Anyáék merre vannak? - kérdezem, mikor látom apa ajkain, hogy szólásra nyitja őket. Eredetileg nem akartam feltenni ezt a kérdést, most nem kimondottan zavar, hogy nincsenek itt anyáék; talán még jobb is így, hisz belegondolni sem merek, mekkora botrány lenne abból.
- Emilie bevásárolni ment, anyád pedig azt hiszem valamelyik barátnőjénél van - mondja, a mondat végén torkát megköszörülve. Bólintok, tekintetemet a nőre viszem, aki néma csöndben ül apa mellett, azt hiszem ő is elég kínosan érzi most magát. - Ti még nem ismeritek egymást - szólal meg apa - Ő a lányom, Helly. Helly, ő pedig a kollégám, May - mutat be minket egymásnak. A fekete hajú nő - ezek szerint May - mosolyogva biccent, amit egy halvány mosollyal reagálok le, majd szúrós pillantásomat apára viszem, aki azonnal elkapja a fejét.
- Én... azt hiszem, át megyek Lolahoz - szólalok meg, zavartan harapdálom ajkaimat, miközben apára nézek, aki valószínűleg áldja az eget, amiért nem kezdem el feszegetni May itt tartózkodásának okát. Válaszra nem várva indulok el kifelé, mivel tornacipőmet nem vettem le így csak könnyedén kilibbenek az ajtón, s elindulok a már megszokott útvonalamon. Nagyokat lépek, minél hamarabb távol akarok kerülni házunktól, s a benne lévő két embertől. Nem tudom eldönteni, jogosan vagyok-e felháborodva. Anya és apa elválnak, külön folytatják, már semmi közük egymáshoz, ugyanakkor mégis kéne egy kis időt hagyniuk, míg megszokom ezt az egészet.
Türelmetlenül várom, hogy Lola, vagy valaki ajtót nyisson, miközben felmérem házukat, amit már olyan rég láttam. Fehérre meszelt falak, hatalmas ablakokkal, gondozott kerttel. Az egész olyan hétköznapi, mégis különleges.
- Helly, szia - megugrok, mikor Lola anyukája mosolygós arcával megjelenik az ajtóban. Szemmel láthatóan meglepte a megjelenésem, tény, hogy régen jártam erre.
- Jó napot! Lola itthon van? - köszönök illedelmesen, mire Lola anyukája mosolyogva biccent egyet, majd beinvesztál. Az előszobában a kinti meleghez képest kellemes hűvös levegő fogad, gyorsan lerúgom a tornacipőmet majd követem Lola anyukáját.
- A szobájában van. Mostanában nem érzi jól magát - húzza el a száját, aggodalommal teli arca elárulja, semmit nem tud Lola rosszullétének valódi okáról, ami igazából nem lep meg.
- Köszönöm - mormolom, majd el is indulok a lépcső felé, ami egyenesen az emeletre visz. Kettesével veszem a fokokat, majd mikor felérek a folyosó végén pihenő ajtóhoz rohanok, s kopogás nélkül rontok be.
- Helly?! - Lola szeme kikerekedik, mikor lendületesen, szinte beesek a szobájába. Arca nyúzott, szeme alatt karikák díszelegnek, haja kócos kontyban pihen feje búbján. Nincs időm észbe kapni; a következő pillanatban már magamon érzem Lola erősen ölelő karjait. Ugyan nem sír, mégis hihetetlen rossz így látni őt, el sem tudom képzelni, mit érezhet most.
- Sírd ki magad nyugodtan - suttogom, miközben visszaölelem, ám ekkor Ő elhúzódik.
- Már nem tudok sírni - motyogja, mély levegőt vesz mielőtt visszasétálna szétbombázott ágyához, s helyet foglalna rajta. Hátát a háttámlának dönti, szemeit becsukja, miközben én lassú léptekkel közelítem meg az ágyat.
- Mi.. Mi lesz most? - kérdezem halkan, ügyelve rá, hogy a tévé halk moraja ne nyomja el a hangomat. Lola mély levegőt vesz, tekintetét hasára viszi, mely ugyanolyan, mint általában. Talán már nem sokáig.
- Már döntöttem - szólal meg, mire kíváncsiság lesz úrrá rajtam. - Megtartom a babát Helly.

31. Táborozók

HELLY MORE

 

Summer Paradise

A hely, amiről Eleanor mesélt még szebb élőben, mint amilyennek elképzeltem. A fű élénkzölden csillog, a fák fölénk magasodva nyújtanak egy kis árnyékot, mely igen életmentően hat a majdnem 40°C-s hőségben, így minden fa alatt töltött percet kiélvezünk. A tótól nem messze faházak húzódnak egymás mellett, egy viszonylag hosszabb szakaszon. Mindegyik kis házon látszik, hogy nem épp ma építették őket, de ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amitől még hangulatosabb a hely, s amitől még jobban elnyeri a tetszésem. Ugyan hoztunk sátrakat, közös megegyezés után mindenki egy-egy faházat foglal el. Amilyen szerencsések vagyunk Harryvel, azonnal kifogjuk az egyetlen olyan faházat, melynek nem, - vagy csak nagyon nehezen nyílik az ajtaja, így majdnem negyed óra kínlódás után jutunk csak be a kis házba. Amint belépek szemet szúr, hogy ritkán van használva a ház. A szoba egyik sarkában álló szekrény tetején vékony rétegben áll a por, az ágyon szépen összehajtogatott takarókból árad az a jellegzetes dohos szag, az ablakra feltett szúnyogháló több helyen ki van szakadva.
- Nem egy luxus szálloda - állapítja meg barátom, miközben az ágyra dobja táskáját. Eddig fel sem tűnt, mennyire elbambultam, így mikor kissé magamhoz térek, mosollyal az arcomon fordulok Harry felé, aki kissé zavaros arckifejezéssel néz körbe a szobában.
- Pont ez a legjobb benne - mosolygok halványan, majd hogy elérjem, hogy rám figyeljen oda megyek hozzá, s rövid csókot nyomok ajkaira. Figyelme azonnal rám terelődik, arcomat két keze közé fogva húz vissza miután elválok tőle, hogy egy kicsivel hosszabb csókot adhasson.
- Egyébként a sátrat is felállíthatjuk, ha jobban szeretnél sátorban aludni - dobja fel a sátorban alvás lehetőségét Harry.
- Rég aludtam már sátorban - válaszommal nem igazán válaszolom meg imént feltett kérdést, de ez úgy tűnik egyikünket sem zavarja igazán. Nem pazaroljuk az időt arra, hogy kipakoljunk, hisz legkésőbb holnap korán reggel már megyünk is vissza a tóparti házba, hogy összepakoljunk, s elinduljunk haza. Hiányozni fog a béke, amit a hátunk mögött hagyunk holnap, hisz itt annyira más minden. Ugyanakkor jó lesz ismét látni anyáékat, akik remélhetőleg nem ölték meg egymást ebben a pár napban. Harry ugyan kicsit késve, de megkapja a megfelelő választ iménti felvetésére, ugyanis mikor kilépünk a faház ajtaján máris szemünk elé tárul, ahogy a fiúk próbálják felállítani a sátrakat. Mosolyogva nézek rá Harryre, aki egy apró puszit nyom arcomra, majd már megy is segíteni, hogy minél előbb használatra készen legyenek a sátrak. Ahogy lassan sétálok oda Eleanorékhoz emlékek törnek fel bennem, ahogy még általános iskolásként ehhez hasonló helyekre mentünk táborozni, vagy csak túrázni egyet. Imádtam táborokba menni, szinte minden nyaramat táborba töltöttem, noha az elején még nem azért, mert annyira akartam. Szüleim munkája miatt ők is könnyebbnek látták ha táborban voltam, vagy épp Mr. és Mrs. Lawrencnél, így egy idő után megszerettem a tábort. Sok új barátot szereztem, nem beszélve arról, hogy rengeteg emlékkel gazdagodhattam.
- Így estig se lesznek felállítva a sátrak - állapítja meg Perrie, amint végig néz az öt fiún, akik épp azt próbálják kitalálni, hogy lehetne megoldani a sátor problémát. Niall hátsófertályát felénk fordítva mászik be az egyik sátorba, ami szinte azonnal rádől, hisz nem lett rendesen kibiztosítva. Szám elé kapva a kezem próbálom türtőztetni a nevetést, ám akárhogy próbálkozok az kitörik belőlem. Niall kissé zavart arckifejezéssel mászik ki a sátorból, kissé túljátszott, - kecses mozdulattal megigazítja haját, majd ő is nevetni kezd. Ezt követően körülbelül húsz percbe telik, míg felállítjuk az öt sátrat, amiknek buherálásába a végén már mi lányok is besegítünk. 

A Nap már lassan eltűnik a horizont mögött, az ég a narancssárga megannyi árnyalatában tündököl. Egy  műanyagszékben ülök, lábaim Harry ölében pihennek, aki tőlem jobbra foglalt helyet egy ugyanolyan műanyag székben, amiben mindenki más is ül, Louist kivéve. Ragaszkodott hozzá, hogy öngyújtó és minden más segítség nélkül gyújt tüzet, így körülbelül már tíz perce guggol a kijelölt tűzrakóhely mellett, s próbál tüzet csiholni.
- Lou, még mindig nem gondoltad meg magad? - kérdezi nevetését elfojtva Zayn, aki azonnal kisebbre húzza magát, ahogy Louis rá néz. Elnevetem magam, ahogy fejemben megjelenik az a gyilkos pillantás, amivel Louis valószínűleg bombázta Zaynt, aki ezt követően inkább úgy döntött csöndben marad.
- Kicsim, megtennéd, hogy kihozod a táskámból szúnyogriasztót? - szólal meg Eleanor, arcán halvány mosollyal. Louis azonnal felé kapja a fejét, szemöldökét ráncolva adja tudtunkra, hogy nem tudjuk átverni.
- Persze, csak előbb tüzet gyújtok - mosolyog bájosan Elre, aki ezt hallva hátraszegi fejét. Percek telnek el eseménytelenül, lassan már mindenki feladja a próbálkozást, hogy meggyőzze Louist, ám ekkor csoda történik.
- Na jó! Adjon valaki egy öngyújtót - pattan fel eddigi guggoló helyzetéből a barna hajú srác, mire mindenki elneveti magát, majd Zayn feláll, és egy öngyújtót nyom Louis kezébe, aki ennek segítségével fél perc alatt tüzet gyújt. Fél óra múlva már mindenki jóllakottan dől hátra a székében, s figyeli Niallt, aki gitárral a kezében ül, egy ismerős dallamot pengetve. A hangulat fantasztikus, ennél jobb nem is lehetne. Nagyokat nevetünk, mindenki jobbnál-jobb sztorikat mesél, melyek közül nem egy olyan van, ami csak nekem újdonság, hisz a többiek átélték.
- Az nagyon kellemetlen volt - reagál Liam, mikor Zayn elmeséli, hogyan is szakadt el Liam nadrágja több mint 9000 fős közönség előtt. - Életem egyik legkínosabb pillanata volt - magyarázza, mire elnevetem magam. Órák telnek el így; történetet történet követ, amik egyesekből jóleső nevetést idéz elő, míg másokban kellemetlen emlékeket ébreszt fel. Nem tudom pontosan, hány órakor dönt úgy a társaság, hogy ideje lefeküdni, de a következő pillanatban már élvezve Harry szoros ölelését indulunk el a sátor felé. Mindenkitől elköszönünk, majd behúzzuk a cipzárt, s lassan mindenkit maga alá temet a csönd. Tücskök ciripelésének, s az erdő zajának egyvelege könnyedén szökik be a sátor vékony falain, miközben én lassan, szempilláimat rebegtetve alszom el Harry karjai között.

___________________________________

 

Sziasztok Drága Olvasók! 

 

Először is sajnálom, hogy ismét késtem, ahogy azt is, hogy ez a rész elég rövid lett, de ennyire tellett így késő este. Hosszától függetlenül remélem elnyeri a tetszéseteket, szerintem egész aranyos rész lett. Köszönöm a pipákat, illetve a megjegyzést, ami az előző részhez érkezett!
Nem is húznám tovább a szót! Jó olvasást, és további szép nyarat!
Millio Puszi xx