42. Olyan ostoba vagyok

HELLY MORE

Zavartan harapok bele alsó ajkamba, még beletelik pár másodpercbe, mire rá tudom venni magam, hogy megmozduljak. A telefont elemelem a fülemtől, hanyagul dobom az ágyra. 

- Hé, minden rendben? - fordul felém íróasztalától szobatársam, Jess. Szemüvegét leveszi, minden figyelmét nekem szentelve ül le mellém az ágyra. 

- Olyan ostoba vagyok - mondom halkan, talán inkább magamnak, mint neki. Jess kérdőn néz rám, ami teljesen érthető, hiszen semmit nem tud a mostani helyzetről. Mielőtt eljöttem otthonról megfogadtam, hogy a főiskolára nem hozom magammal a nyáron történteket. Senkinek nem fogok beszélni róla, és mindent megfogok tenni, hogy ha elfelejteni nem is tudom, de legalább túl tudjak lépni rajta. 

- Már miért lennél ostoba? - kérdezi, hatalmas kék szemeivel engem bámulva. Megrázom a fejem. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem kötöm össze a múltat a jelennel. Ami volt, elmúlt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ebbe maximálisan beletörődtem, de tudom, hogy hol a határ; és azzal, amit az elmúlt pár napban tettem, igencsak közel kerültem ennek a határnak az átlépéséhez. 
- Felejtsd el - jelentem ki halvány mosollyal a szobatársam felé fordulva. A mellettem törökülésben ülő lány hatalmasakat pislog, de tiszteletben tartja, hogy nem akarok beszélni erről. 
- Fél óra múlva találkozom pár barátommal nem messze innen egy kocsmában. Gyere velünk - néz rám Jess már a fürdőszobaajtóból. 
- Ilyenkor? - kérdezem, automatikusan a faliórára pillantva, ami már lassan a fél tízet üti. 
- Holnap csak kilencre kell bemennünk. Rád fér egy kis kikapcsolódás, és nem leszünk sokáig. Ígérem - győzköd szobatársam izgatott, - kedves mosollyal arcán.
- Rendben van - adom meg magam végül. Bár lelkesedésem fele annyi sincs, mint Jessnek, már az is valami, hogy belementem. 

A helyiség ahová fél óra elteltével belépünk abszolút nem úgy néz ki, mint egy kocsma. Minden modern, meglepően igényes és sehol nem látok ittasan a pultnak támaszkodó alakokat. Mivel hétköznap van alig vannak páran. Két srác biliárdozik, egy középkorú nő a pultban törölgeti a poharakat, csupán egy-két asztalnál ülnek páran. 
- Jess! - hallok meg egy ismeretlen férfi hangot, aki szobatársam hangját üvölti. Automatikusan a hang irányába fordulok, és bár senkit nem ismerek, aki annál az asztalnál ül, megadva magam hagyom, hogy Jess maga után húzva odamenjen hozzájuk. 
- Stílusosan késtél, mint mindig - jegyzi meg az előbb kiabáló srác mellett ülő raszta hajú. Jess csak elmosolyodik, kabátjából kihámozva magát kezd el mindenkinek bemutatni. 
- Ő a szobatársam, Helly. Helly, ők a barátaim; Dale, Matt, Conor és Tyler - mutat rá mindegyikükre. 
- Nagyon örülünk, Helly - szólal meg Tyler, aki a kiabáló volt az imént. - Már vártuk, hogy Jess mikor hoz be a társaságba egy lányt, kisebbségi komplexusa volt szegénynek - szól hozzá Dale is. 
- Vagy lehet, hogy egyedül már képtelen vagyok elviselni a társaságotokat - vág vissza Dalre hunyorítva Jess, mire a borostás srác mosolyogva rákacsint. 
- Gyere, Helly. Ülj le - húzódik beljebb Tyler, ezzel helyet engedve maga mellett. Alig hallhatóan, egy halvány mosollyal az arcomon köszönöm meg neki, amit kedvesen viszonoz.
Azt mondják, az idő gyorsabban telik, ha az ember jól érzi magát. Nos, ezt én is igazolhatom. Amennyire nem volt kedvem csatlakozni Jesshez, most legalább annyira sajnálom azt, hogy a csapat lassan az indulást fontolgatja. Talán másfél órája vagyunk itt, de a hangulat már az első tíz perc után remek volt. Féltem, hogy nem tudok majd hozzászólni a beszélgetéseikhez, mivel új vagyok a társaságba, de igyekeztek mindig olyan témát felhozni, ami független, így én is hamar felengedtem.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Helly. Remélem máskor is velünk tartasz - lép oda hozzám Tyler, aki ez este folyamán végig gondoskodott arról, hogy egy percre ne érezzem magam kívülállónak.
- Én is örülök - mosolygok vissza az italtól már kissé bamba srácra, aki fáradtan csillogó barna szemekkel vizsgálja arcomat.
- Megbántad, hogy eljöttél? - kérdezi szobatársam, már a kollégium felé sétálva. Arcomra mosoly csúszik, némán rázom meg a fejem. Jess elégedetten kezd el mosolyogni, egyértelműen büszke magára, hogy ki tudott rángatni a négy fal közül.
- Kapd össze magad, csajszi. Életed legszebb éveit ne arra pazarold, hogy olyan miatt szomorkodsz, akinek valószínűleg eszébe sem jutsz - mondja Jess vakon, hiszen fogalma sincs az engem körülvevő helyzetről. Ennek ellenére beletrafál a dolgok lényegébe; hatalmas igazság, amit mond.

1 héttel később... 

Szemüvegem mögül bámulom az idősödő professzort, ahogy már megszokott helyén artikulálva prédikál. Bár tollamat a kezemben tartom, a dátumon kívül még egy sort sem írtam le. Gondolataim minden körül forognak, csak akörül nem ami körül kellene.
- Befejeztük mára.
Nagyokat pislogok. Ez az első mondat, ami ma eljut a tudatomig; villámcsapásként ér a felfedezés, miszerint a mai nap folyamán semmi értelmeset nem tudhatok magam mögött. Füzetemet és tollaimat a táskámba dobva indulok el kifelé, szeretnék minél hamarabb visszajutni szobám biztonságos falai közé.
A kollégium folyosóin sokan jönnek velem szemben, sokuk bőröndöt húzva maga mögött hagyja el az épületet. A hosszú hétvége miatt sokan utaznak már most haza, én azonban velük ellentétben ráérősen sétálok vissza szobámba. A gépem csak este indul, így ráérek összepakolni és kényelmesen elindulni a reptérre.
- Akár itt is maradhatnál - dörmögi ágyán fekve Jess, akinek meggyőződése volt, hogy a hosszú hétvége alkalmával előhozza a laza, - bulizós énemet. Ez a terv azonban kudarcba fulladt, mikor anya felhívott, hogy fontos lenne hazamennem, ezért örülne, ha a megbeszéltekkel ellentétben, haza utaznék. Ez lett volna az első alkalom, hogy nem utazom haza az éppen adandó alkalommal, de az igazat megvallva sokkal szívesebben pihenném át ezt a négy napot, minthogy esetleg szórakozóhelyről szórakozóhelyre járva egy percet se pihenjek.
- Majd legközelebb - mosolygok szobatársamra, aki duzzogást játszva húzza el ajkait. Mosolygok gyerekességén, senki nem gondolná róla, hogy már közel húsz éves.
- Rendben van, de akkor én viszlek ki a reptérre - jelenti ki határozottan, és már pattan is fel eddigi fekvő helyzetéből. Először ellenkezni akarok, ám látva határozott arcát úgy gondolom inkább nem szállok szembe vele, egyszer belemehetek egy ilyenbe is.
- Jól van - adom meg magam. Telefonomra pillantva állapítom meg, hogy itt az ideje indulni, majd bőröndömet magam mögött húzva hagyom el a szobát. Jess mögöttem jön, kulcsával bezárja az ajtót, majd közvetlen egymás mellett sétálva indulunk el.
- Minden rendben? - kérdezi Jess már az autóban ülve, egy pillanatra felém fordulva. Hümmögök egyet, miközben elszakítom tekintetemet az ablakról, amin egész eddig bambán bámultam kifelé.
- Csak elbambultam - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, mire a vezetőülésben ülő bólint egyet. Halvány mosoly fut át arcomon, miközben azt figyelem Jess milyen pontos odafigyeléssel vezeti régi kis autóját. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen óvatos és precíz.
- Mióta van jogsid? - teszem fel hangosan a kérdést, ami megfogalmazódik bennem, miközben figyelem.
- Már lassan három éve - mondja büszkén, miközben megáll egy kereszteződésben a piros lámpánál. Mosolyogva fordulok ismét az ablak felé, bambán nézem az utcai életet, ami épp most kezd csak beindulni. A hideg ellenére sokan vannak az utcán, még a szemerkélő eső sem zavarja őket. A lámpa zöldre vált, Jess pedig gázt adva az autónak indul el.
- Jess.. - fordulok oda hozzá, ám mondatomat belém folytja a látvány, ami Jess mögött fogad. Hirtelen minden lelassul. Jess felém fordul, kérdőn nézi meghökkent arcomat, de mielőtt egy szót is szólhatnék megtörténik a baj. Szememet becsukom a hatalmas ütközés hatására. Fel sem fogom mi történik körülöttem; azonnal elsötétül minden.