39. El sem köszöntem tőle

HARRY STYLES

See No More

Fejemben próbálom összeszedni, hogy vajon mindent bepakoltam-e, s bár tudom, hogy ha itt hagyok valamit sem lesz nagy baj, mégsem szeretnék már Londonban rájönni, mennyi mindent felejtettem itt. A bőröndöm az ágyon pihen, hála Gemma segítségének, kivételesen gondosan vannak belehajtogatva a ruhák, nincsenek csak úgy belehányva. Ajkaimat összepréselve gondolkodom, mik azok amikre már biztosan nem lesz szükségem, így bepakolhatom őket a bőröndbe. Észre sem veszem, hogy nővérem ismét a szobában tartózkodik, egészen addig, míg az ablakhoz lépve bele nem kerül a látóterembe. Némán figyelem, ahogy a hűvösre hivatkozva becsukja azt, majd pulcsija ujját ráhúzva kézfejére dől neki a radiátornak.
- Mikor indulsz pontosan? - kérdezi. Halványan elmosolyodok; legalább háromszor beszéltünk ma már erről, de mivel ismerem nővérem igen rövid memóriáját, ezt nem teszem neki szóvá.
- Holnap hajnalban. Hatra itt lesz értem a kocsi - válaszolok közömbösen. Arcomról valószínűleg tisztán leolvasható, mennyire nincs kedvem ismét visszautazni Londonba, de sajnos pontosan tudom, hogy ez nem kívánságműsor. Főleg, hogy az albumfelvétel miattam csúszik pár napot. - Nem láttad a telefonom? - kérdezem szemöldökömet ráncolva Gemmát, miközben megtapogatva nadrágom zsebeit rájövök, ott nincs.
- A konyhapulton van - mondja. - Ja igen, az előbb kerestek - teszi hozzá mutatóujjával érdekes mutogat közben.
- Ki? - kérdezem, figyelmem jelentős részét azonban a bőröndöm összehúzásának szentelem.
- Nem tudom. A telefonod nem írt ki nevet, csak telefonszámot, de a hangja alapján teljesen biztos vagyok benne, hogy lány volt az illető - válaszol Gemma, mire kérdőn pillantok rá. Arca amolyan izgatottan kíváncsi, mosolyából ítélve rögtön leszűröm, hogy most jön a kérdezősködés. Azonban ezúttal nem fogom tudni jóllakatni kíváncsiságát, magam is értetlenül állok a dologhoz, hogy egy női személy keresett telefonon. Akik kereshettek, azoknak a telefonszáma bent van a telefonomban, így kétlem, hogy ismerős lehetett.
- És mit mondott?
- Semmit, elég érdekes volt - húzza el a száját nővérem. - Felvettem, elmondtam, hogy ez a te mobilod, aztán halkan mondott valamit, és letette.
Semmit nem értek abból, amit Gemma elmondd, így kíváncsian indulok el a földszintre, hogy kiderítsem ki volt a rejtélyes telefonáló. Telefonomat kezembe véve dőlök el a kanapén, a tévéből kihallatszó halk zajok törik meg a nappali csendjét. A készüléket könnyedén feloldom, rögtön a hívásnaplót nyitom meg, ahol tényleg ott van az ismeretlen szám kilenc perccel ezelőttről. A számokon gyorsan futtatom végig a tekintetem hátha ismerős, ám ahogy a végére érek visszaugrok az elejére. Mielőtt újra átfutnám megrázom magam, kínomban megejtek egy halk nevetést. Ez nem lehetséges. Mély levegőt veszek, felülök a kanapén, könyökömmel térdemre támaszkodva veszem ismét szemügyre a számokat. Ajkaim elválnak, mikor újra és újra átfutva azokat, nem akarnak megváltozni. A felismerés azonnal belém nyilall, pontosan tudom kinek a telefonszámával nézek most farkasszemet, ugyanakkor nehezen tudom felfogni, hogy tényleg itt van. Miért hívott fel? Miről akart beszélni velem? Miért most?
- Na, neked mond valamit a telefonszám? - jelenik meg hirtelen nővérem, amivel azonnal kiragad gondolatim közül. Nem tudom eldönteni, szeretnék-e válaszolni, mindenesetre egyenlőre nem úgy tűnik, hogy ha akarnék akkor tudnék. Még nem teljesen tértem magamhoz, értetlenül állok ezelőtt.
- Öhm, igen - szólalok meg végül - Egy barát, akiről már ezer éve nem hallottam.
Végül is nem hazudok, így is megfogalmazhatnám a kapcsolatomat, Hellyvel. 
- És nem hívod vissza azt a barátot? - kérdezi Gemma a barát szót kihangsúlyozva. Egyértelműen nem hiszi el, hogy csak egy barátról van szó.
- Már biztosan alszik - mondom, tekintetemet még mindig a telefonszámon tartva. Elég gyenge kifogás, ugyanakkor az agyam jelenleg képtelen jobbat kreálni. - Majd holnap felhívom - ígérem meg felelőtlenül, látva nővérem arcát.
- Helyes - mondja mélyet bólintva, mintha lenne bármi fogalma is arról, ki volt a vonal másik végén.


Talán már éjfél is elmúlt, és függetlenül attól, hogy reggel időben kellene kelnem, én még mindig nem alszok. Folyamatosan agyalok, akármennyire szeretném, egy percre sem tudom kiűzni a cikázó gondolatokat a fejemből. Akárhányszor szögezem le magamban, hogy ígéretem ellenére nem fogom felhívni Hellyt, minden egyes alkalommal felbukkan egy kis érv amellett, hogy igenis felhívjam. A kíváncsiság majd megöl, hogy megtudjam miért szeretett volna beszélni velem, arról nem is beszélve, hogy a jóleső libabőr azonnal végigszalad minden porcikámon, ha arra gondolok, hogy megint hallhatnám a hangját. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy ez egy kétélű fegyver. Sokkal nagyobb fájdalmat okozhatok mindkettőnknek, ha visszahívom. Telefonomat ismét feloldom, nem léptem el a hívásnaplóból, így telefonszáma azonnal a szemem elé kerül.
Vajon mi lehet vele? Változott valamit a külseje, esetleg a személyisége? Nem telt el olyan sok idő azóta, hogy utoljára láttam, de az is igaz, hogy nem tegnap volt.. Pontosan emlékszem rá, hogy néz ki, ahogy arra is, milyen volt mikor utoljára láttam. Tudom, hogy a lehető legrosszabbkor hagytam magára, de csak a későbbiekben akartam megóvni őt a fájdalomtól.
Fejemet az ágytámlának döntöm, abszolút nem érzem magam fáradtnak, mintha most keltem volna fel. Izgatott vagyok, ami tudom, hogy túlzás, mégsem tudom szabályozni. A takarót ledobva magamról indulok el a földszintre, próbálok minél halkabban lépkedni, érzem talpam alatt a meleg parkettát. A földszinten félhomály van, a kerti lámpák fénye a teraszajtón át szűrődik be, ezzel megvilágítva a nappalit. Az egyik fotelben foglalok helyet, ebből tisztán belátni az egész hátsóudvart a teraszajtó átlátszó üvegének hála. Tulajdonképpen magam sem tudom, miért jöttem ide, nem volt maradásom az ágyban.
- Miért nem alszol? - érkezik a kérdés a lépcső felől. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam; nővérem közeledik felém.
- Nem tudom. Csak forgolódtam - vallom be őszintén, miközben szemem sarkából látom, ahogy Gemma helyet foglal a kanapén, lábát közel húzva magához. - Te miért nem alszol?
- Sosem tudtad halkan becsukni a szobaajtódat - válaszol nemes egyszerűséggel, halvány mosollyal az arcán.
- Ne haragudj - kérek elnézést, amiért felkeltettem, bár tudom, hogy nem haragszik.
- Mi van veled Harry? - kérdezi nővérem, mire felé fordulok. Hatalmas szemekkel néz rám, mintha próbálna belém látni.
- Csak nem tudok aludni. Talán a holnapi indulás miatt - teszem az értetlent, mintha nem tudnám, mire gondol pontosan.
- Nem erre gondolok. Hónapokig olyan voltál, mintha kicseréltek volna. Most úgy tűnt, talán újra kezdesz a régi lenni, erre egy telefonhívás megint visszaküld oda, ahonnan indultál. És még csak nem is beszéltél a lánnyal - fakad ki Gemma, mozdulatlanul nézem ahogy csak mondja és mondja.
- Meglepett, hogy felhívott, ennyi.
- De ez nem olyan kellemes meglepetés. Szinte sokkhatás alá kerültél - mondja a végét elnevetve, kis túlzással. Arcomon mosoly terül el, bár abszolút nem vagyok vicces kedvembe, megmosolyogtat, amit nővérem mondd.
- Igen, mert tényleg meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy fogunk még beszélni, azok után ahogy elváltunk - vallom be őszintén, ezzel egyértelművé téve Gemma előtt azt, amit már valószínűleg ő is tudott; a számára ismeretlen lány mindig is több volt nekem, mint egy barát.
- Annyira mégsem lehetett vészes, ha most megpróbált beszélni veled - állapítja meg nővérem, mire kínomban felnevetek.
- Egy szó nélkül hagytam ott. Rendesen el sem köszöntem tőle - mondom egyenesen magam elé bámulva. - Csak úgy otthagytam.
- Valami oka akkor is van annak, hogy felhívott, és én ismerlek annyira, hogy tudjam; majd megöl a kíváncsiság, hogy tudd, mi ez az ok.