38. Menekültem előle

HELLY MORE

I Found

4 hónappal később.. 
A meglehetősen apró szoba ajtaját lábammal rúgom be magam után, mivel kezeimet leköti a rengeteg könyv, amit most vettem ki az iskolai könyvtárból. A könyveket az íróasztalra rakom, egy halk sóhaj megejtése közben szabadulok meg a dzsekimtől, amit az ajtóra szerelt fogasokra akasztok. Tekintettel arra, hogy ketten lakunk a szobában szabad helyben sajnos nem bővelkedünk, ugyanakkor nem panaszkodom, szerencsésnek mondhatom magam egy olyan szobatárssal, mint Jess. A kávéfőzőhöz sétálok, az asztalon pihenő kék bögrémet magamhoz véve töltöm meg a fekete folyadékkal, majd miután megmelegítem és beízesítem, azt kezemben szorongatva ülök le az íróasztalhoz. A kupac legtetején lévő könyvet veszem először magamhoz, szemüvegem feltétele után pedig már fel is csapom a tartalomjegyzéknél, majd laptopom beüzemelése után szorgosan körmölni kezdek. 

Közel fél éve élem a főiskolások, unalmasnak abszolút nem mondható életét, de még csak most kezdek el belerázódni. Be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy ekkora falat lesz. Beletelik egy kis időbe, mire észreveszem az ágyon pihenő telefon rezgését és villogását, elszakadva a jogszabályoktól sétálok el az ágyig a készülékért. Mosoly terül el arcomon, fogadva a hívást emelem fülemhez a telefont. 

- Szia Anya - köszöntöm a vonal másik végén lévőt, mosollyal az arcomon. 

- Olyan sokára vetted fel. Nem zavarlak? - érdeklődik. Mióta eljöttem otthonról szokásunkká vált minden nap hat és hét óratájt beszélni, átrágni magunkat a nap eseményein. 

- Dehogy, csak belemerültem a tanulásba és elszaladt az idő - válaszolok őszintén, miközben az ablakhoz sétálva leengedem a redőnyt. 

- Azt azért nem szeretném, ha nagyon túlzásba vinnéd a tanulást. Tudod, mennyire örülök, hogy végül úgy döntöttél főiskolára mész, de nem örülnék, ha ez minden mástól elvenné az idődet - mondja, hangjából tisztán kihallható az aggodalom. Halványan elmosolyodok óvó hangnemén. 

- Ne aggódj, szánok időt másra is - válaszolok. Anya hümmög egyet, hangneme hirtelen megváltozik, ahogy egy új témába kezd bele. 

- Mikor érkezel pénteken? - kérdezi izgatottan. Gyorsan átgondolom a pénteki napomat, az igazat megvallva még én se tudom a pontos választ erre a kérdésre. 

- Ha minden jól megy, akkor már egy kora délutáni géppel tudok repülni - mondom, őszintén remélve, hogy tényleg úgy alakul a pénteki napom, ahogy tervezem. 

- Az remek lenne. Volt itt apád a héten, örülnének neki, ha meglátogatnád őket is abban a pár napban, amíg itthon leszel. 

Ajkaimat összepréselve hallgatom anyát, imádkozom, hogy még folytassa a mondanivalóját, mivel én nemigen tudok egyenlőre mit mondani erre. Mióta lezárult a válásuk noha tartom apával a kapcsolatot, nem mondhatnám, hogy túlzásba visszük a személyes találkákat. Amikor haza utazok általában összefutunk, de azt is - az én kérésemre - kettesben tesszük, az új élettársát soha nem hozza. Ugyanakkor tény, hogy már legalább egy hónapja kér, hogy adjak egy esélyt ennek az egésznek, és legalább ismerjem meg, még ha nem is leszünk onnantól kezdve a legjobb barátnők. 

- Rendben van, majd felhívom - reagálom le ennyivel. Anya pontosan tudja, hogy állok hozzá ehhez, éppen ezért nem erőltet rám semmit, bár ő is azon a véleményen van, hogy azzal nem veszíthetek semmit, ha legalább megpróbálok egy normális kapcsolatot kialakítani a nővel. Ha másért nem, Apa miatt. 

Nagyjából még tizenöt percet beszélünk anyával, többségében apróbb témákat vesézünk ki. Anya érdeklődik milyen a főiskola, én érdeklődök mi a helyzet otthon. A beszélgetéseink jelentős része áll ebből, de abszolút nem bánom. Örülök, hogy nem maradok le az otthon történtekről, még ha nem is történik sok dolog, jó tudni mik történnek míg távol vagyok. Természetesen anya most sem hagyja ki a szokásos kérdést, miszerint még mindig nincs-e fiú a láthatáron, de ahogy általában, most is csak lereagálom annyival, hogy nem azért jöttem ide, hogy a szerelemmel foglalkozzak. Sőt, inkább menekülni akartam előle. Miután elköszönünk, és letesszük a telefont szemeimet behunyva ülök vissza az íróasztalhoz, a laptopon könnyedén állapítom meg mennyi az idő. Mivel holnap csütörtök, csak tízre kell beérnem a suliba, így miután eldöntöm, hogy holnap délelőttre hagyom a még hátralévő tételeket lecsukom a gépet, és a törölközőmet magamhoz véve vonulok be a fürdőszobába. 

Előre bepakolt bőröndömet könnyedén kapom fel az ágyam mellől, egy gyors pillantást vetve karórámra állapítom meg, hogy már most csúszásban vagyok, legalább negyed órája úton kellene lennem a reptérre, hogy ott se keljen kapkodnom. 

- Mindened meg van? - kérdezi a fürdőszobából kilépve Jess, aki halvány mosollyal arcán nyugtázza kapkodásom. Kapkodva tűrök fülem mögé pár tincset, miközben kézi táskámat átnézve ellenőrzöm, hogy minden szükséges dolgot elraktam-e. 

- Azt hiszem igen - válaszolok egy halk sóhaj közepette. Bőröndömet magamhoz véve, táskámat a vállamra dobva indulok el az ajtó felé. 

- Biztos ne vigyelek ki a reptérre? Talán hamarabb kint lennénk, mint a taxi - szól még utánam Jess. 

- Drága vagy nagyon, de nem kell köszönöm. Vigyázz magadra! - kiáltok még vissza neki, de ezt már a folyosóról. Még utánam kiált valami olyasmit, hogy majd találkozunk, de ezt a távolság miatt már nem hallom tisztán. A lépcsőn lerohanva hagyom el a kollégium épületét, a taxi már ott áll a megbeszélt helyen. Miután a sofőr bedobja a bőröndöm elmondom hova szeretnék menni, és félénken megjegyzem, hogy ha lehet, akkor taposson bele, majd ezt követően mindketten beszállunk, és már indulunk is. A péntek délutáni csúcsforgalom most sem hazudtolja meg önmagát. Körülbelül percenként az órámra pillantok, de ahogy kikeveredünk a dugóból már zökkenőmentes az utunk, a sofőr meglepően rövid időt fut. 

Miután megköszönöm és kifizetem a fuvart, bőröndömet magam után húzva vetem be magam a reptéren tolongók közé, s bár nehezen, de viszonylag rövid idő alatt el is érek a célomig. Jegyemet előhalászva a táskámból várakozok türelmesen, szerencsére már csak percek vannak hátra, és megkezdhetjük a beszállást. Kint már szürkület van, személy szerint úgy gondolom, ilyenkor a legkellemesebb repülni. 

Negyed kilencet mutat a telefonom, mikor a többi utas oldalán kifelé kezdek araszolgatni a reptér parkolójába, ahol valószínűleg már anya vár rám. Ahogy a tömeg lassan kezd szétszéledni megkönnyebbülök, mintha egy hatalmas súlyt vettek volna le a vállamról, soha nem szerettem ha hatalmas tömeg vett körül. 

Arcomon hatalmas mosoly terül el, mikor megpillantom anyát lazán az autó oldalának dőlve, a kocsikulccsal játszadozva. Arcán kiszélesedik a mosoly mikor megpillant, pár lépést tesz felém, hogy minél hamarabb megölelhessen. Szemeimet becsukom, mikor magához szorít. Az, hogy érzem az illatát teljesen megnyugtat, tudom, hogy biztonságban vagyok, úgy érzem magam, akár egy kisgyerek. Mikor elválunk anya mosollyal az arcán simítja meg arcomat, majd kinyitja a csomagtartót, s miután bedobom a bőröndöm és beülünk az autóba már indulunk is. 

Az autóban inkább csak arról beszélünk hogy utaztam, mivel igen hamar kapom magam azon, hogy már be is kanyarodtunk az utcánkba, másra nem nagyon jut idő. 

Táskámat megkönnyebbülten dobom le a kanapéra, szememmel végigszántom az ismerős házat, melyhez annyi emlék fűz. 

- Csináltam vacsorát, gyere együnk - mondja anya, hátamat simogatva vezet be a konyhába. Vacsora közben kellemesen elbeszélgetünk. Mindent kibeszélünk, teljesen más szemtől szemben beszélgetni, mint telefonon. Így sokkal nyíltabb az ember. 

- Találtam pár dobozt a padláson. Akkor vihetted fel őket, mikor szeptemberben utaztál a főiskolára, de nem mertem őket kidobni. Nézd majd át, hogy mi kell belőlük - mondja anya a nappaliba sétálva. 

- Hol vannak? 

- Bevittem őket a szobádba. 

Pár dolgot még megbeszélünk anyával a holnapi nappal kapcsolatban, majd mielőtt még elindulnék felfelé lelkemre köti, hogy holnap ne felejtsem el apát is felhívni. Miután ezt megígérem neki jó éjszakát kívánok, és felsétálva a lépcsőn veszem célba a szobámat. A hófehérre meszelt ajtót könnyedén tárom ki, bent kellemes meleg van és korom sötétség. Sötétben botorkálok el a sarokban pihenő állólámpáig, ami miután felkapcsolom sárgás fénnyel tölti meg a szobát. Az ágyam előtt tényleg ott hever a jó pár doboz a padlásról, mielőtt nekiállnék átnézni őket megszabadulok a farmeremtől és egy kényelmesebb ruhadarabot keresek ki a bőröndből. Mivel tudtam, hogy lusta leszek hozzá, hogy még ma kipakoljak az ehhez hasonló darabokat legfelülre raktam, így nem kell sokat keresgélnem. Magamhoz véve a dobozokat huppanok le az ágyra, az éjjeliszekrényen pihenő távkapcsolóval bekapcsolom a falon pihenő tévét, hogy ne legyen néma csönd körülöttem, majd felnyitom az első dobozt. 

Többnyire még gyerekkorból megmaradt dolgok vannak benne, bár nem egy olyan dolgot is találok amit magam sem értek, miért száműztem a padlásra. Az első dobozzal hamar végzek, elég sok dologról döntök úgy, hogy meg szeretném tartani, eztán jön a második doboz. 

Ahogy elnézem ebben javarészt könyvek lettek pakolva, főleg olyanok, amiket már elolvastam. Mosoly terül el arcomon, mikor az egyik kedvencemet is megpillantom a dobozban. Ez volt az a kötet, ami miatt annyira megszerettem az olvasást. Itt jöttem rá, hogy egy könyv sokkal többet nyújt, mint egy film. A krimit többször megforgatom a kezemben, az első oldalon kinyitva újra elolvasom a tartalmát. Emlékszem mennyire szerettem mikor először olvastam, majd amikor másodszor és amikor sokadszor. Soha nem untam meg. 

Szemöldökömet ráncolva nyitom ki az egyik oldalon, amiben egy papírlap szolgál könyvjelzőként. A papír rongyosra van gyűrve, a könyvet magam mellé helyezve veszem kezembe a rongyos lapot. Ajkaim már az első két szót olvasva elválnak, tekintetemet elkapva a papírról ejtem ölembe azt. Számat harapdálom, nem szeretném még egyszer végigolvasni, ugyanakkor mégis képtelen vagyok rá, hogy csak úgy félredobjam. Valamiért kidobni is képtelen voltam. Szinte hallom a fogaskerekeket a fejemben; megakarok szabadulni az ölemben pihenő levéltől, de a kezeim nem engedelmeskednek, teljesen lefagytam. Tekintetem ismét a kapkodva leírt betűkre viszem, lassan futtatom át rajta a szemem. Annyiszor olvastam el ezt a levelet akkor, hogy majdnem csak minden szavára kívülről emlékszem. Ennek ellenére mégis fáj, ahogy ismét végigolvasom.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt pár hónapban egyszer sem jutott eszembe és soha nem gondoltam rá, de úgy gondoltam, az idő mindent megfog oldani. Nem véletlenül jöttem el otthonról, nem véletlen akartam minél távolabb lenni. A levelet félredobom, hirtelen pattanok fel az ágyról, az arcomon végigfolyó kósza könnycseppet indulatosan törlöm le. Az ablakhoz sétálok, kitárva azt juttatom magam egy kis friss levegőhöz. Nemegyszer emeltem fel a telefont, hogy felhívjam, és a levele ellenére magyarázatot kérjek tőle, de valamiért soha nem tettem meg. Talán túl bátortalan vagyok, túlságosan félek a lehetséges válaszától. Az, hogy így itt hagyott teljesen egyértelművé tette számomra, hogy közel sem voltam annyira fontos neki, mint amennyire ő nekem. Bár, ezt sejtettem már azelőtt is, mindig tett valami olyat, amivel meggyőzött az ellenkezőjéről. De az, hogy képes volt búcsú nélkül, egy levélben leírt magyarázkodással itt hagyni, mindent elárult. Ajkaimat összepréselem, az ablakból ellépve becsukom azt, majd az ágyamhoz sétálok, a telefont határozottan veszem a kezembe. Nem törődöm azzal hány óra van, most érzem magam a legeltökéltebbnek. Bár, a telefonszámát már rég kitöröltem, fejből írom be a számokat. Pár másodpercet hezitálok, mielőtt tárcsáznám, de végül megteszem. A fülemhez emelem a telefont, a monoton csöngést hallgatva ülök fel az ablakpárkányra. Bambán bámulok ki az ablakon, ajkaim elválnak, szemeim elkerekednek, mikor a csöngés váratlanul megszakad. 

- Harry telefonja - szól bele egy számomra ismeretlen hang. Vidám, női hang. Ha nem úgy vette volna fel a telefont ahogy, akkor megnézném, hogy biztos jó számot hívtam-e. - Haló? - szólal meg ismét. 

- Én.. - zavartan dadogok, végül kinyomom a telefont. 

__________________________________________

Több, mint egy év telt el azóta, hogy legutoljára közzé tettem bármit is ezen a blogon. Rengeteg próbálkozásom volt, többször nekiálltam megírni a folytatást, vagy milliónyi variációban, több szemszögből is. Valamiért azonban soha nem ment, mindig megakadtam valahol. Ez az oka annak, hogy egy idő után nem is próbálkoztam, és bár nem feledkeztem meg a blogról, soha nem láttam magam elég eltökéltnek ahhoz, hogy igenis leüljek, és befejezzem a folytatást. Az, hogy tegnap este unaloműzés céljából ismét nekiálltam elolvasni a történetet több dologra döbbentett rá a bloggal kapcsolatban, de arra nem számítottam, hogy hirtelen rám tör az ihlet, és megtudok írni egy újabb részt. Nagyon kellemes érzéssel tölt el, hogy végre sikerült, hiszen nagyon bántott, hogy megakadt ez az egész történet. Szeretem ezt a blogot, annak ellenére is, hogy az elején még tagadhatatlanul komolytalan voltam, és túlságosan elkapkodtam a dolgokat. Ahogy olvastam, fejezetről fejezetre vettem észre a változást. 

A blog jövőjét illetően, vannak ötleteim. Nem is kevés, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy meg is tudom őket valósítani. Mindenesetre nagyon fogok igyekezni, és csak remélni tudom, hogy még nem mondott le mindenki erről a történetről. 

Jó újra azt írni, hogy jó olvasást Nektek, remélem tetszett a 38. rész! ♥