HARRY STYLES
 |
| Ghost Town |
A rádióstúdió épülete alatt húzódó parkolóházban állítom le az autót, majd kabátomat magamhoz veszem az anyósülésről és telefonomat a zsebembe csúsztatva szállok ki a kocsiból. Bezárom azt, miközben félig már arra koncentrálok, vajon merre fogom megtalálni a lifthez vezető utat.
A liftben halkan szól a rádió, épp egy új slágert sugároznak, amit bár ezelőtt soha nem hallottam, hamar fülembe mászik a dallama. Azt dúdolgatva szállok ki a liftből, mikor az egy halk jelzéssel tudtomra adja, hogy megérkeztünk. A liftből kilépve azonnal a stúdióban találom magam, farkasszemet nézve a hatalmas ablak túloldalán ülő műsor vezetőkkel. Biccentek a harmincas évei végén járó férfinak, aki viszonozza a gesztust.
- Harry - lép mellém Zayn, egyik kezét vállamra téve. Másik kezében gőzölgő kávét tart egy barna műanyagpohárban, amit valószínűleg a helyiség sarkába állított kávéautomatából szerzett.
- Mi a helyzet? - érdeklődök, miközben fogadva jobb kezét kezet rázok vele, majd követve őt elindulok egy számomra ismeretlen ajtó felé. Ahogy Zayn kitárja a világos színű faajtó egy szélesebb terasz tárul elém, szinte automatikusan bújok bele a kabátomba.
- Semmi kedvem itt lenni - osztja meg velem nézeteit barátom, aki most a szokottnál kócosabban, nyúzottabb arccal dől neki a korlátnak, hogy rágyújthasson cigarettájára.
- Beszéltél már valakivel, mióta itt vagy? - kíváncsiskodok, hátha megtudhatok tőle bármit arról, milyen témával kapcsolatban számíthatunk kérdésekre. Ezt többnyire nem szívesen osztják meg velünk előre, hiszen az esetek nagy részében akkor lemondanánk az interjút, ezt azonban csak egy bizonyos idővel az adás előtt lehet.
- Persze - biccent - Hogy lehet-e dohányozni, és hogy hol - sandít rám egy féloldalas mosollyal az arcán. Nevetés tör fel belőlem, lefelé kezdek el bámulni. Az emberek csupán apró pontoknak tűnnek ebből a magasságból.
- Jól vagy? Kezdesz magadhoz térni - állapítja meg Zayn szürke füstöt fújva a levegőbe. Bár Zaynnek fogalma sincs róla, szavaival nehéz helyzetbe hoz. Most lenne először alkalmam, hogy Elen kívül a baráti társaságom egy másik részének is felvezessem a napokban történteket, ugyanakkor ahogy ezt végigjátszom magamban vegyes érzelmek lesznek úrrá rajtam.
A csapat az elmúlt fél évben kénytelen volt végignézni a hangulatingadozásaimat, a búskomor ábrázatomat minden nap, és a feleslegesnek bizonyuló próbálkozásaimat, amikkel arról akartam meggyőzni magam, hogy készen állok a továbblépésre. Noha egyszer sem mondta ki egyikük sem, mindvégig tudtam, hogy értetlenül állnak a történtek felé. Helly nem az első, nem is a leghosszabb és nem is a legkomolyabb lány volt az életemben. Ennek ellenére határozottan éreztem, hogy ami köztünk van, az más. Más, az eddig összes kapcsolatomnál, és más az összes olyannál is, amik majd a jövőben lesznek.
- Mondtam, hogy összeszedem magam - reagálok végül tömören, ennyivel. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy beavassam Zaynt a történtekbe, arról nem is beszélve, hogy ki tudja melyik szemfüles itt dolgozó csíphetne el akár csak részleteket is a beszélgetésből, amik segítségével könnyedén kaphatnának szárnyra frappánsabbnál frappánsabb pletykák a magánéletemmel kapcsolatban.
- Mondtad, de te sem hitted el - állapítja meg Zayn, mire állkapcsom leheletnyit megfeszül. Nem a megjegyzése miatt, nem is haragszom rá. Csupán így reagálom le azt, hogy igaza van. Mielőtt azonban bármit mondhatnék az ajtó, amin kijöttünk kinyílik, egy barátságos, húszas évei közepén járó szemüveges lány dugja ki rajta a fejét. Barna haja laza lófarokba van fogva, vastag keretes szemüvege mögül hatalmas barna szemekkel pislog ránk.
- Ti jöttök - közli, majd elmenekülve a hidegtől vissza is megy a meleg helyiségbe, az ajtót csak résnyire húzza be maga után. Zayn félig leégett cigijét a hamutálba nyomja, majd miután kiereszt még egy gomolygó füstfelhőt követve engem elindulunk befelé.
Idő közben a többiek is megérkeztek, sorban ülnek a nekünk felállított székeken. Miután kezet fogunk egymással, amennyire lehet kényelmesen elhelyezkedünk és egyeztetünk pár dolgot a műsorvezető az éppen szóló dal után köszönti a hallgatókat, felkonferál minket, és már kezdetét is veszi az interjú.
Poharamat szorongatva ülök Liam és Zayn között egy bár eldugott bokszában, miközben féloldalas mosollyal arcomon hallgatom Louis zsörtölődését a délutáni interjúnak hála. Bár mielőtt elkezdődött mindegyikünk tisztázta milyen témába nem szeretne belebonyolódni, a pár perc leforgása alatt bőven kijutott a kérdésekből, főleg azokkal a témákkal kapcsolatban, amiket szerettünk volna elkerülni. Kicsivel több, mint tíz percet töltöttünk a stúdióban, Louis azonban az interjú végeztével úgy robbant ki az ajtón, mint akit seggbe sóztak, nem tudott parancsolni az indulatainak. A műsorvezető szüntelen feszegette a témát, miszerint a rajongókban felmerült, talán El és Louis azért nem együtt utaznak majd haza az ünnepekre, mert meglegyintette őket a szakítás szele, alapjában véve pedig nyugodt természetű társam akárhogy próbálta meggyőzni a műsorvezetőt, hogy erről szó sincs, ő csak fújta a nótáját. Louis végül egy éles, ugyanakkor teljesen jogos megjegyzéssel hűtötte le a kíváncsi férfit, aki ezek után Niallel kezdett foglalkozni.
- Egy időre bőven elég volt az interjúkból - fújtatja végszóként Lou, majd embereset kortyol a söréből.
- Mit terveztek a jövőhétre? - érdeklődik a velem szemben ülő Niall, ujjaival egy számomra ismeretlen dallamot dobolva a fényesre csiszolt faasztalon. Szerencsére az ünnepek elé már nem akartak nekünk sok programot bezsúfolni, így néhány stúdiózást és jótékonysági eseményt leszámítva nyugodt lesz az évünk hátralévő része. Noha ezek az események igen elszórtan helyezkednek el a naptárban, így programot aligha tudunk tervezni, a fulladásig teli időbeosztásnál sokkal kecsegtetőbb.
- Hozzánk már most jön az egész rokonság, úgyhogy valószínűleg haza utazok pár napra - válaszol Zayn, majd szájába véve egy szál cigarettát meggyújtja azt.
A hely, ahová beültünk egy már-már lepukkantnak mondható bár a külvárosban. A bokszokat pirosas bőrrel vonták be, ami már néhány helyen megkopott. A helyiség egyébként meglehetősen nagy, bokszok vannak mindenhol, középen asztalok, biliárd és léghokiasztal kapott helyet. A lambériázott falon dartstábla kapott helyet, az egész teret több, kisebb lámpa sárgás fényével világítja meg. Mi többnyire az egyik eldugottabb bokszot szúrjuk ki magunknak, noha az itt jelenlévő korosztálytól aligha kellene tartanunk, ők többnyire még ha fel is ismernek nem szentelnek nekünk nagy figyelmet.
Miután mindenki elmondja a tervezett programot a tekintetek rám szegeződnek, mire ajkaimat kissé lebiggyesztve megrázom a fejem.
- Szerintem a városban maradok, talán én is hazalátogatok majd - húzom meg a vállam, mintha semmi különleges nem lenne a jövőheti terveimben. Ugyanakkor abban a pillanatban, ahogy ebbe belegondolok kiráz a hideg, szemeim előtt megjelenik a szőke tincsekkel keretezett arc, ahogy ígéretet tesz arra, miszerint jövőhéten mindenképpen találkozunk.
- Harrynek randija lesz jövőhéten - böki oda Zayn pimasz mosollyal az arcán, mire a figyelem központjába ismét én kerülök, ezúttal azonban mindenki meglepett, kérdő tekintettel bámul rám.
- Ezt én is most hallom először - húzom fel az egyik szemöldököm, hogy mentsem a menthetőt, de sajnos hamar be kell látnom, hogy a barátaim jobban ismernek annál, hogy ezúttal meglehetősen bamba ábrázatomon ne lássanak át.
- Ki a lány? - kérdezi széles mosollyal Liam, mutatóujjával ráérősen köröz üvegpohara peremén. Elmosolyodok a gondolatra, de az őszinte választ akármennyire szeretném, nem mondhatom el nekik.
- Egyenlőre nem mennék ebbe bele - mondom kissé halkan, mosollyal az arcomon. - Ti lesztek az elsők, akik tudni fognak róla, ha már lesz majd mit tudni - nyomatékosítom a szavaimat egy határozott bólintással, amit szemmel láthatóan mindannyian elfogadnak.
Az este hangulata szemmel láthatóan jobb, mint az elmúlt fél évben bármikor. Szórakozottak vagyunk, jókat nevetünk a jobbnál jobb sztorikon, miközben próbálunk hétköznapi emberként viselkedni. Természetesen elkerülhetetlen, hogy senki ne jöjjön oda hozzánk egy-egy képért, de a mai estét sikeresen lezárjuk két tinédzserkorú lánnyal, akik csupán apjuk oldalán jutottak be ide. Elmondásuk alapján nem ide valósak, csupán átutazóban vannak és mosdó reményében jöttek be ide. Talán egy mosdóhasználatnál nagyobb élménnyel távozhattak.
Miután a sofőr pár perccel hajnali fél kettő előtt kitesz a tömbház előtt, melyben lakásom is van már rutinosan beírom a kaputelefon kódot, majd anélkül, hogy villanyt kapcsolnék sétálok el a liftig, mely pár másodperc alatt felvisz a megfelelő emeletig. Ahogy a lakásba belépek orromat megcsapja az a kellemes illat, ami minden alkalommal fellelhető a lakásba, miután Susanne itt jár és kitakarít. A sötét nappaliból belátni kis híján egész Londont, az alvó város fényei halványan világítják be a tizennegyedik emeleti agglegénylakást. Egy gyors tusolás után a hálószobába sétálok, majd a díszpárnákat az ágytól nem messze álló fotelba dobom, és egy nagy sóhaj megejtése közben süppedek bele a puha matracba. Pár percig csak némán fekszem az ágyban, végül kezemmel kitapogatom a távirányítót, és bekapcsolom a falra függesztett tévét, ezzel megvilágítva a szobát.
Nem lep meg, hogy alig néhány másodperc elteltével agykerekeim már fürgén zakatolnak, a gondolataim egy dolog körül forognak. Az agyam egyszerűen képtelen feldolgozni a történteket, nem egyszer kapom magam még mindig azon, hogy a magam mögött hagyott Hellyn jár az eszem. Tanácstalan és kétségbeesett vagyok, mert még mindig nem dolgoztam fel, ami történt. Egyenlőre számomra is ismeretlen okokból Helly teljesen elfeledkezett rólam, és arról, ami köztünk volt a nyáron. Nem emlékszik rám, és valószínűleg semmi másra sem abból a pár hónapból.
Sok lehetőség felmerül bennem, hogy vajon mi történhetett, végül úgy döntök valószínű az lenne a legjobb döntés, ha egyszer az érintett lánynál érdeklődnék erről. Ugyanakkor úgy érzem képtelen vagyok átsiklani ezen, a kíváncsiság - úgy gondolom - okkal kis híján lyukat fúr az oldalamba, szeretném tudni mi történt vele.
Halkan felnevetek.
Az ötlet, ami kipattant a fejemből meglehetősen filmbeillő és ostoba, ugyanakkor amilyen nevetségesnek tituláltam az elején, másodpercről másodpercre egyre jobban szúrja a szemem. Senkinek nem kellene megtudnia, ha egy hozzáértő személlyel egy kicsit utána nézetnék ennek dolognak. Sehol nem lenne nyoma, csupán én lennék egy kicsit okosabb.
Mielőtt reálisan végiggondolhatnám ezt az eszement ötletet, azon kapom magam, hogy már egy barátom telefonszámát tárcsázva a fülemhez emelem a telefont. Ő ugyan egy kicsit szitkozódik, mikor megtudja milyen okból hívom, de végül megígéri, hogy átküldi egy nyugdíjazott rendőr ismerősének a telefonszámát, majd rövid búcsúzkodás megejtése után már bontjuk is a vonalat. Alighogy a telefont az éjjeliszekrényre teszem az felvillan, Eliott nem húzta az időt. Mivel úgy vélem egy rendőrt nem lenne tanácsos az éjszaka közepén alkoholtól felbátorodva hívogatni megköszönöm Elnek a gyorsaságát és a segítségét, elmentem a telefonszámot és ismét a szekrényre helyezem a készüléket.
Tudom, hogy illene türelmesen kivárnom, amíg Helly késznek érzi magát arra, hogy beszéljen a vele történtekről, de jelen pillanatban ő ezt nem értheti. Nem érti, milyen érzés nekem az, hogy látom a szemében azt a semlegességet, amit talán soha nem láttam. Még az első pillanatban sem, amikor a szemébe néztem. Akkor szemei ugyan közel sem az irántam érzett szimpátiától csillogtak, mégis láttam bennük érzelmet.
Most nem láttam mást, mint elveszettséget, tanácstalanságot és félelmet, ami egyrészről érthető. Legalábbis érthető lesz számomra is, miután végre megtudom, mi történt vele az elmúlt fél évben.
