2017. aug. 5.

49. Mondtad, de te sem hitted el

HARRY STYLES


Ghost Town
A rádióból halkan kiszűrődő zene ritmusát dobolom a kormányon, miközben a piros közlekedési lámpát figyelve várom, hogy zöldre váltson. Egy pillanatra a digitális órára pillantok; elégedetten veszem tudomásul, hogy jó időben vagyok. Kilencre kell a rádió stúdiójához érnünk, hogy mielőtt az élő adás elindulna pontosítani tudjunk az apróbb részletekről, amikről még nem tettük meg. Ilyenkor általában mindegyikünk elmondja, hogy konkrétan melyik témák azok, amiket szeretne elkerülni és onnantól csak reménykedni tudunk abban, hogy a cseles műsorvezető nem talál másik utat ahhoz, hogy megkerülve a dolgokat mégis arról a témáról érdeklődjön.
A rádióstúdió épülete alatt húzódó parkolóházban állítom le az autót, majd kabátomat magamhoz veszem az anyósülésről és telefonomat a zsebembe csúsztatva szállok ki a kocsiból. Bezárom azt, miközben félig már arra koncentrálok, vajon merre fogom megtalálni a lifthez vezető utat.
A liftben halkan szól a rádió, épp egy új slágert sugároznak, amit bár ezelőtt soha nem hallottam, hamar fülembe mászik a dallama. Azt dúdolgatva szállok ki a liftből, mikor az egy halk jelzéssel tudtomra adja, hogy megérkeztünk. A liftből kilépve azonnal a stúdióban találom magam, farkasszemet nézve a hatalmas ablak túloldalán ülő műsor vezetőkkel. Biccentek a harmincas évei végén járó férfinak, aki viszonozza a gesztust.
- Harry - lép mellém Zayn, egyik kezét vállamra téve. Másik kezében gőzölgő kávét tart egy barna műanyagpohárban, amit valószínűleg a helyiség sarkába állított kávéautomatából szerzett.
- Mi a helyzet? - érdeklődök, miközben fogadva jobb kezét kezet rázok vele, majd követve őt elindulok egy számomra ismeretlen ajtó felé. Ahogy Zayn kitárja a világos színű faajtó egy szélesebb terasz tárul elém, szinte automatikusan bújok bele a kabátomba.
- Semmi kedvem itt lenni - osztja meg velem nézeteit barátom, aki most a szokottnál kócosabban, nyúzottabb arccal dől neki a korlátnak, hogy rágyújthasson cigarettájára.
- Beszéltél már valakivel, mióta itt vagy? - kíváncsiskodok, hátha megtudhatok tőle bármit arról, milyen témával kapcsolatban számíthatunk kérdésekre. Ezt többnyire nem szívesen osztják meg velünk előre, hiszen az esetek nagy részében akkor lemondanánk az interjút, ezt azonban csak egy bizonyos idővel az adás előtt lehet.
- Persze - biccent - Hogy lehet-e dohányozni, és hogy hol - sandít rám egy féloldalas mosollyal az arcán. Nevetés tör fel belőlem, lefelé kezdek el bámulni. Az emberek csupán apró pontoknak tűnnek ebből a magasságból.
- Jól vagy? Kezdesz magadhoz térni - állapítja meg Zayn szürke füstöt fújva a levegőbe. Bár Zaynnek fogalma sincs róla, szavaival nehéz helyzetbe hoz. Most lenne először alkalmam, hogy Elen kívül a baráti társaságom egy másik részének is felvezessem a napokban történteket, ugyanakkor ahogy ezt végigjátszom magamban vegyes érzelmek lesznek úrrá rajtam.
A csapat az elmúlt fél évben kénytelen volt végignézni a hangulatingadozásaimat, a búskomor ábrázatomat minden nap, és a feleslegesnek bizonyuló próbálkozásaimat, amikkel arról akartam meggyőzni magam, hogy készen állok a továbblépésre. Noha egyszer sem mondta ki egyikük sem, mindvégig tudtam, hogy értetlenül állnak a történtek felé. Helly nem az első, nem is a leghosszabb és nem is a legkomolyabb lány volt az életemben. Ennek ellenére határozottan éreztem, hogy ami köztünk van, az más. Más, az eddig összes kapcsolatomnál, és más az összes olyannál is, amik majd a jövőben lesznek.
- Mondtam, hogy összeszedem magam - reagálok végül tömören, ennyivel. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy beavassam Zaynt a történtekbe, arról nem is beszélve, hogy ki tudja melyik szemfüles itt dolgozó csíphetne el akár csak részleteket is a beszélgetésből, amik segítségével könnyedén kaphatnának szárnyra frappánsabbnál frappánsabb pletykák a magánéletemmel kapcsolatban.
- Mondtad, de te sem hitted el - állapítja meg Zayn, mire állkapcsom leheletnyit megfeszül. Nem a megjegyzése miatt, nem is haragszom rá. Csupán így reagálom le azt, hogy igaza van. Mielőtt azonban bármit mondhatnék az ajtó, amin kijöttünk kinyílik, egy barátságos, húszas évei közepén járó szemüveges lány dugja ki rajta a fejét. Barna haja laza lófarokba van fogva, vastag keretes szemüvege mögül hatalmas barna szemekkel pislog ránk.
- Ti jöttök - közli, majd elmenekülve a hidegtől vissza is megy a meleg helyiségbe, az ajtót csak résnyire húzza be maga után. Zayn félig leégett cigijét a hamutálba nyomja, majd miután kiereszt még egy gomolygó füstfelhőt követve engem elindulunk befelé.
Idő közben a többiek is megérkeztek, sorban ülnek a nekünk felállított székeken. Miután kezet fogunk egymással, amennyire lehet kényelmesen elhelyezkedünk és egyeztetünk pár dolgot a műsorvezető az éppen szóló dal után köszönti a hallgatókat, felkonferál minket, és már kezdetét is veszi az interjú.

Poharamat szorongatva ülök Liam és Zayn között egy bár eldugott bokszában, miközben féloldalas mosollyal arcomon hallgatom Louis zsörtölődését a délutáni interjúnak hála. Bár mielőtt elkezdődött mindegyikünk tisztázta milyen témába nem szeretne belebonyolódni, a pár perc leforgása alatt bőven kijutott a kérdésekből, főleg azokkal a témákkal kapcsolatban, amiket szerettünk volna elkerülni. Kicsivel több, mint tíz percet töltöttünk a stúdióban, Louis azonban az interjú végeztével úgy robbant ki az ajtón, mint akit seggbe sóztak, nem tudott parancsolni az indulatainak. A műsorvezető szüntelen feszegette a témát, miszerint a rajongókban felmerült, talán El és Louis azért nem együtt utaznak majd haza az ünnepekre, mert meglegyintette őket a szakítás szele, alapjában véve pedig nyugodt természetű társam akárhogy próbálta meggyőzni a műsorvezetőt, hogy erről szó sincs, ő csak fújta a nótáját. Louis végül egy éles, ugyanakkor teljesen jogos megjegyzéssel hűtötte le a kíváncsi férfit, aki ezek után Niallel kezdett foglalkozni.
- Egy időre bőven elég volt az interjúkból - fújtatja végszóként Lou, majd embereset kortyol a söréből.
- Mit terveztek a jövőhétre? - érdeklődik a velem szemben ülő Niall, ujjaival egy számomra ismeretlen dallamot dobolva a fényesre csiszolt faasztalon. Szerencsére az ünnepek elé már nem akartak nekünk sok programot bezsúfolni, így néhány stúdiózást és jótékonysági eseményt leszámítva nyugodt lesz az évünk hátralévő része. Noha ezek az események igen elszórtan helyezkednek el a naptárban, így programot aligha tudunk tervezni, a fulladásig teli időbeosztásnál sokkal kecsegtetőbb.
- Hozzánk már most jön az egész rokonság, úgyhogy valószínűleg haza utazok pár napra - válaszol Zayn, majd szájába véve egy szál cigarettát meggyújtja azt.
A hely, ahová beültünk egy már-már lepukkantnak mondható bár a külvárosban. A bokszokat pirosas bőrrel vonták be, ami már néhány helyen megkopott. A helyiség egyébként meglehetősen nagy, bokszok vannak mindenhol, középen asztalok, biliárd és léghokiasztal kapott helyet. A lambériázott falon dartstábla kapott helyet, az egész teret több, kisebb lámpa sárgás fényével világítja meg. Mi többnyire az egyik eldugottabb bokszot szúrjuk ki magunknak, noha az itt jelenlévő korosztálytól aligha kellene tartanunk, ők többnyire még ha fel is ismernek nem szentelnek nekünk nagy figyelmet.
Miután mindenki elmondja a tervezett programot a tekintetek rám szegeződnek, mire ajkaimat kissé lebiggyesztve megrázom a fejem.
- Szerintem a városban maradok, talán én is hazalátogatok majd - húzom meg a vállam, mintha semmi különleges nem lenne a jövőheti terveimben. Ugyanakkor abban a pillanatban, ahogy ebbe belegondolok kiráz a hideg, szemeim előtt megjelenik a szőke tincsekkel keretezett arc, ahogy ígéretet tesz arra, miszerint jövőhéten mindenképpen találkozunk.
- Harrynek randija lesz jövőhéten - böki oda Zayn pimasz mosollyal az arcán, mire a figyelem központjába ismét én kerülök, ezúttal azonban mindenki meglepett, kérdő tekintettel bámul rám.
- Ezt én is most hallom először - húzom fel az egyik szemöldököm, hogy mentsem a menthetőt, de sajnos hamar be kell látnom, hogy a barátaim jobban ismernek annál, hogy ezúttal meglehetősen bamba ábrázatomon ne lássanak át.
- Ki a lány? - kérdezi széles mosollyal Liam, mutatóujjával ráérősen köröz üvegpohara peremén. Elmosolyodok a gondolatra, de az őszinte választ akármennyire szeretném, nem mondhatom el nekik.
- Egyenlőre nem mennék ebbe bele - mondom kissé halkan, mosollyal az arcomon. - Ti lesztek az elsők, akik tudni fognak róla, ha már lesz majd mit tudni - nyomatékosítom a szavaimat egy határozott bólintással, amit szemmel láthatóan mindannyian elfogadnak.
Az este hangulata szemmel láthatóan jobb, mint az elmúlt fél évben bármikor. Szórakozottak vagyunk, jókat nevetünk a jobbnál jobb sztorikon, miközben próbálunk hétköznapi emberként viselkedni. Természetesen elkerülhetetlen, hogy senki ne jöjjön oda hozzánk egy-egy képért, de a mai estét sikeresen lezárjuk két tinédzserkorú lánnyal, akik csupán apjuk oldalán jutottak be ide. Elmondásuk alapján nem ide valósak, csupán átutazóban vannak és mosdó reményében jöttek be ide. Talán egy mosdóhasználatnál nagyobb élménnyel távozhattak.

Miután a sofőr pár perccel hajnali fél kettő előtt kitesz a tömbház előtt, melyben lakásom is van már rutinosan beírom a kaputelefon kódot, majd anélkül, hogy villanyt kapcsolnék sétálok el a liftig, mely pár másodperc alatt felvisz a megfelelő emeletig. Ahogy a lakásba belépek orromat megcsapja az a kellemes illat, ami minden alkalommal fellelhető a lakásba, miután Susanne itt jár és kitakarít. A sötét nappaliból belátni kis híján egész Londont, az alvó város fényei halványan világítják be a tizennegyedik emeleti agglegénylakást. Egy gyors tusolás után a hálószobába sétálok, majd a díszpárnákat az ágytól nem messze álló fotelba dobom, és egy nagy sóhaj megejtése közben süppedek bele a puha matracba. Pár percig csak némán fekszem az ágyban, végül kezemmel kitapogatom a távirányítót, és bekapcsolom a falra függesztett tévét, ezzel megvilágítva a szobát.
Nem lep meg, hogy alig néhány másodperc elteltével agykerekeim már fürgén zakatolnak, a gondolataim egy dolog körül forognak. Az agyam egyszerűen képtelen feldolgozni a történteket, nem egyszer kapom magam még mindig azon, hogy a magam mögött hagyott Hellyn jár az eszem. Tanácstalan és kétségbeesett vagyok, mert még mindig nem dolgoztam fel, ami történt. Egyenlőre számomra is ismeretlen okokból Helly teljesen elfeledkezett rólam, és arról, ami köztünk volt a nyáron. Nem emlékszik rám, és valószínűleg semmi másra sem abból a pár hónapból.
Sok lehetőség felmerül bennem, hogy vajon mi történhetett, végül úgy döntök valószínű az lenne a legjobb döntés, ha egyszer az érintett lánynál érdeklődnék erről. Ugyanakkor úgy érzem képtelen vagyok átsiklani ezen, a kíváncsiság - úgy gondolom - okkal kis híján lyukat fúr az oldalamba, szeretném tudni mi történt vele.
Halkan felnevetek.
Az ötlet, ami kipattant a fejemből meglehetősen filmbeillő és ostoba, ugyanakkor amilyen nevetségesnek tituláltam az elején, másodpercről másodpercre egyre jobban szúrja a szemem. Senkinek nem kellene megtudnia, ha egy hozzáértő személlyel egy kicsit utána nézetnék ennek  dolognak. Sehol nem lenne nyoma, csupán én lennék egy kicsit okosabb.
Mielőtt reálisan végiggondolhatnám ezt az eszement ötletet, azon kapom magam, hogy már egy barátom telefonszámát tárcsázva a fülemhez emelem a telefont. Ő ugyan egy kicsit szitkozódik, mikor megtudja milyen okból hívom, de végül megígéri, hogy átküldi egy nyugdíjazott rendőr ismerősének a telefonszámát, majd rövid búcsúzkodás megejtése után már bontjuk is a vonalat. Alighogy a telefont az éjjeliszekrényre teszem az felvillan, Eliott nem húzta az időt. Mivel úgy vélem egy rendőrt nem lenne tanácsos az éjszaka közepén alkoholtól felbátorodva hívogatni megköszönöm Elnek a gyorsaságát és a segítségét, elmentem a telefonszámot és ismét a szekrényre helyezem a készüléket.
Tudom, hogy illene türelmesen kivárnom, amíg Helly késznek érzi magát arra, hogy beszéljen a vele történtekről, de jelen pillanatban ő ezt nem értheti. Nem érti, milyen érzés nekem az, hogy látom a szemében azt a semlegességet, amit talán soha nem láttam. Még az első pillanatban sem, amikor a szemébe néztem. Akkor szemei ugyan közel sem az irántam érzett szimpátiától csillogtak, mégis láttam bennük érzelmet.
Most nem láttam mást, mint elveszettséget, tanácstalanságot és félelmet, ami egyrészről érthető. Legalábbis érthető lesz számomra is, miután végre megtudom, mi történt vele az elmúlt fél évben. 

2016. dec. 17.

48. Fejezet - Jövőhéten

HELLY MORE

Wear Me Out
Forró teával teli bögrémet szorongatva állok a hotel hatalmas ablakában, bambán figyelve London ébredező képét. Annak ellenére, hogy meglehetősen korán van sokan tartózkodnak az utcán, ki autóval, ki gyalog járja az utcákat. Mindenki melegen felöltözve várja, hogy az égen összegyűlt szürke felhők útjukra engedjék az óriási hópelyheket.
Akármennyire ódzkodtam attól, hogy ide jöjjünk be kell ismernem, hogy London valóban gyönyörű. Valószínűleg jobban élvezném az itt töltött időt, ha nem ilyen jellegű okokból kellett volna ide jönnünk, de próbálom mindennek a jó oldalát nézni.
 - Jó reggelt, drágám - anya álmosan csengő hangon köszön, egy pillanatra felé fordulva eresztek meg egy halvány mosolyt. - Mit szeretnél csinálni a hétvégén? Mit szólnál, hogy ha jobban szétnézhetnénk a városban - veti fel az ötletet, miközben belebújik pulóverébe. Szemöldökömet ráncolva veszem tudomásul, hogy ismét eltelt egy hét, és megint péntek. A napok összefolynak a monoton menetük miatt.
- Arra gondoltam, hogy akár haza is utazhatnánk - dobom fel, ezzel hangot adva gondolataimnak, amik már napok óta kerülgetnek. A baleset óta nem voltam otthon, nem aludhattam a saját ágyamban. Érdekel, mennyit változtak a dolgok, hogy változott-e egyáltalán bármi is. Hiányoznak a barátaim, Lola főleg. Szeretett volna meglátogatni a kórházban, de mire megoldható lett volna máris tovább kellett jönnünk ide, így ezt nem sikerült megejtenünk.
- Holnap is lenne kezelésed, nem?
- Át tudnám tetetni jövőhétre - vágom rá szinte azonnal, hogy egy kis ideje se legyen ennek reményébe kapaszkodni. Szerinte korai lenne még hazautaznom és szembesülnöm az otthoniakkal, noha állítása szerinte minden és mindenki ugyanolyan maradt, mint amilyennek emlékszem rájuk.
- Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor benne vagyok - mondja egy alig hallható sóhaj megejtése közben. Mellém lépve óvatosan végigsimít hátamon, érzem magamon aggodalommal teli pillantását. - Hogy van a sebed? - érdeklődik.
Mély levegőt veszek.
A közel húsz centis seb az alhasam jobb oldalától indul és végighúzódik az oldalamon. Nem tudom, hogy hogyan keletkezett és az igazat megvallva nem is érzem magam késznek arra, hogy erről érdeklődjek. Épp elég annyit tudni róla, hogy szépen gyógyul. Bár az orvosok szerint szinte teljesen elfog tűnni, és majd csak egy halvány heg marad utána, engem ez egyáltalán nem vigasztal. Talán soha nem fogok tudni magamtól visszaemlékezni arra, hogyan történt, de ettől függetlenül minden alkalommal, majd amikor belenézek a tükörbe eszembe fog jutni. Emlékeztetni fog arra, amire nem is emlékszem és szembesíteni fog azzal, hogy valaki - még ha közvetlenül nem is - miattam halt meg.
- Teljesen soha nem fog eltűnni - válaszolok végül, miután kissé megrázva magam ismét visszacsöppenek a valóságba. Anya nem válaszol, halkan sóhajt egyet, majd közelebb hajolva egy apró puszit nyom az arcomra.
- Elkísérjelek a kezelésre? - kérdezi, miután karórájára pillantva megállapítja, hogy lassan készülődnöm kell, ha nem szeretnék ismételten rohanva, az utolsó pillanatban betoppanni. Megrázom a fejem.
- Jót fog tenni egy kis egyedüllét. Elintézed addig a hazautat? - fordulok felé hatalmas szemekkel, kérlelő pillantással. Örülnék, ha már ma a saját ágyamban aludhatnék.
- Persze. Beszélek apáddal is, hátha ők is velünk jönnének - bólint, majd telefonját felvéve a kanapéról indul el a szobája felé. Pár percig még állok az ablak előtt, apróságokon gondolkodok, majd egy mély levegőt véve hátat fordítok az ébredező városnak, és a fürdőszoba felé veszem az irányt.

- Akkor lássuk - ül le velem szembe Dr. Ronson szemüvege mögött ráncolva szemöldökét. Kíváncsian várom, hogy mit olvas ki az előtte heverő rengeteg papírból, miközben nyugtázom magamban, hogy az én nevemmel ellátott mappa szépen vastagszik.
- Nos? - kíváncsiskodok, mikor pár perc elteltével még mindig nem vagyok okosabb. Dr. Ronson halványan rám mosolyog, majd az eddig kezében szorongatott papírokat maga elé helyezve rám pillant.
- Várható volt, hogy nem fog egyik pillanatról a másikra menni.. - kezd bele, ám éles levegővételem belé folytja a szót. Nem szeretem, ha valaki köntörfalaz. Mivel érzem magamon, így nem ért újdonságként az, amit mondott. Valószínűleg nekem tűnne fel először, ha legalább egy kis lépést tennék a fejlődés irányába. - Adjunk időt. A szervezetednek több időre van szüksége. Nem egy mezei megfázásból kell felépülnöd - mondja Dr. Ronson, egyenesen szemembe nézve. Pillantásától egy kicsit el is szégyenlem magam, igaza van. Nem szabadna sürgetnem ezt a dolgot, ugyanakkor kétlem, hogy van olyan ember, aki nyugodtan tudná tűrni, hogy ennyi mindenre nem emlékszik. - Édesanyád említette, hogy szeretnél hazarepülni a hétvégére - meglepődök, noha gondolhattam volna, hogy anya ki fogja kérni Dr. Ronson véleményét az ötletemmel kapcsolatban.
- Így van - bólintok, remélve, hogy beleegyezést kapok, nem pedig kiselőadást arról, mennyire nem jó ötlet, és mennyire korai még.
- Örülök, hogy késznek érzed erre magad - mondja a velem szemben ülő férfi, mire megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem.
- Tehát nincs ellene kifogása? - érdeklődők izgatottan. A középkorú férfi elmosolyodik, szemüvegét leveszi, köpenyének zsebére akasztja.
- Ha késznek érzed magad arra, hogy haza utazz, akkor semmi kifogásom nincs ellene. De mindent csak módjával, rendben van?
Bólintok.
- A holnapi időpontodat a recepciónál áttudod kéretni a jövőhétre, és akkor hétfőn találkozunk - mondja Dr. Ronson, ezzel jelezve, hogy részéről a mai kezelés végére értünk. Mosollyal az arcomon, sűrű hálálkodások közepette hagyom el az irodát, a lift felé indulok.
Határozott léptekkel közelítem meg a recepciós pultot, ami mögött ezúttal is ugyanaz a fiatalos nő ül, aki szinte mindig. A pultnak lezserül nekidőlő férfi halkan, ugyanakkor bőszen magyaráz neki, ezért automatikusan lassítok lépteimen, nehogy megzavarjam a beszélgetést.
- Én csak az időpontot szeretném megtudni, ez nem nagy dolog - az ismerős férfihang hallatára összeráncolom a szemöldököm, egy lépéssel közelebb megyek a beszélgetést lebonyolítókhoz. A recepciós válaszolna, de ekkor elnézve a férfi válla mellett kiszúr, torkát megköszörülve folytja magába a szót.
- Miben segíthetek, kedvesem? - fordul felém, mire a pultnak nekiőlő illető is rám irányítja figyelmét. Valószínűleg érdekli, ki miatt szakadt meg a beszélgetése. Ahogy azonban tekintetünk találkozik, elmosolyodom, szinte azonnal felismerem az illetőt.
- Már találkoztunk - mosolygok rá, mire ő leheletnyit szétnyílt ajkakkal fordul a recepcióshoz, majd vissza felém.
- Igen, emlékszem. Helly, igaz? - kérdezi rekedt hangján, mire bólintok. Kellemetlenül érzem magam, ugyanis akárhogy próbálkozom, nem jut eszembe a velem szemben álló fiú neve. - Harry - mutatkozik be újra, mintha csak olvasna a gondolataimban.
- Ne haragudj. A memóriám mostanában nem a régi - ütöm el egy siralmas viccel az egészet, miközben számat leheletnyit elhúzva nyugtázom magamban, hogy végül is nem hazudtam neki. Harry csak legyint egyet, majd jelezve, hogy szabad az út arrébb áll, hogy a pulthoz férjek. Halvány mosollyal az arcomon köszönöm meg neki, majd a pult másik oldalán álló nőhöz fordulok.
- A holnapi időpontomat szeretném áttetetni jövőhétre - mondom, mire a nő pötyögni kezd a számítógépen.
- Melyik nap lenne jó?
- Bármelyik, csak szeretném szabaddá tenni a hétvégémet - mondom lelkesen. Annak gondolata, hogy alig pár óra múlva otthon lehetek egyaránt tölt el izgatottsággal és félelemmel, ugyanakkor az utóbbi eltompul a meglepően jóleső izgatottság mellett.
- Rendben van. Akkor jövőhét csütörtök, délután fél hat - a recepciós kedvesen mosolyogva közli az időpontot, majd kellemes hétvégét kívánunk egymásnak és elindulok.
- Helly, várj egy percet - nevemet hallva megállok, kíváncsian fordulok a hang irányába. - Ne haragudj, hogy így lerohanlak, de a találkozót, ahova mentem volna lemondták, úgyhogy van egy szabad órám - Harry tart egy kis szünetet, arcát látva elmosolyodom. Annak ellenére, hogy milyen határozott és magabiztos a megjelenése most egyértelműen gondjai akadtak a szavakkal, ez pedig megmosolyogtat.
- Szívesen meginnék veled valamit, Harry - könnyítem meg a dolgát, mire kerek szemekkel pillant le, az övénél jóval alacsonyabb termetemre. - De ha nem haragszol, akkor nem ma, mert sietnem kell, hogy még be tudjak csomagolni - húzom el ajkaimat.
- Akkor a jövőhéten? - érdeklődik pimasz féloldalas mosollyal az arcán, ami meglepően jól áll neki.
- Jövőhéten - erősítem meg szintén mosolyogva, mire bólint. Hátat fordítva neki indulok el ismét, ám alig pár másodperc elteltével megjelenik előttem, kezeit lezserül kabátja zsebeibe dugja. Kérdőn nézek rá, arcán nyoma sincs az előbbi csibészes mosolynak.
- Sajnálom, de mivel az első találkozásunk alkalmával annyira se tettem rád mély benyomást, hogy a nevemre emlékezz, kénytelen vagyok elkérni a telefonszámod, hogy biztos ne feledkezz meg rólam - komoly arcát látva kibukik belőlem egy kacaj, ő is elmosolyodik. Kezemmel egy pillanatra eltakarom az arcom egy részét, zavarban vagyok.
- Azt hiszem ez nyomós indok arra, hogy megadjam - nevetek, miközben telefonom után kezdek kutatni a táskámban.
Egy gyors telefonszámcsere és egy - újabb - búcsúzkodás megejtése után mosollyal az arcomon lépek ki a klinika kovácsoltvas kapuján. A baleset óta talán most mosolyogtam először őszintén, és ez határozottan egy hatalmas lelki békét nyújt most.