48. Fejezet - Jövőhéten

HELLY MORE

Wear Me Out

Forró teával teli bögrémet szorongatva állok a hotel hatalmas ablakában, bambán figyelve London ébredező képét. Annak ellenére, hogy meglehetősen korán van sokan tartózkodnak az utcán, ki autóval, ki gyalog járja az utcákat. Mindenki melegen felöltözve várja, hogy az égen összegyűlt szürke felhők útjukra engedjék az óriási hópelyheket.
Akármennyire ódzkodtam attól, hogy ide jöjjünk be kell ismernem, hogy London valóban gyönyörű. Valószínűleg jobban élvezném az itt töltött időt, ha nem ilyen jellegű okokból kellett volna ide jönnünk, de próbálom mindennek a jó oldalát nézni.
 - Jó reggelt, drágám - anya álmosan csengő hangon köszön, egy pillanatra felé fordulva eresztek meg egy halvány mosolyt. - Mit szeretnél csinálni a hétvégén? Mit szólnál, hogy ha jobban szétnézhetnénk a városban - veti fel az ötletet, miközben belebújik pulóverébe. Szemöldökömet ráncolva veszem tudomásul, hogy ismét eltelt egy hét, és megint péntek. A napok összefolynak a monoton menetük miatt.
- Arra gondoltam, hogy akár haza is utazhatnánk - dobom fel, ezzel hangot adva gondolataimnak, amik már napok óta kerülgetnek. A baleset óta nem voltam otthon, nem aludhattam a saját ágyamban. Érdekel, mennyit változtak a dolgok, hogy változott-e egyáltalán bármi is. Hiányoznak a barátaim, Lola főleg. Szeretett volna meglátogatni a kórházban, de mire megoldható lett volna máris tovább kellett jönnünk ide, így ezt nem sikerült megejtenünk.
- Holnap is lenne kezelésed, nem?
- Át tudnám tetetni jövőhétre - vágom rá szinte azonnal, hogy egy kis ideje se legyen ennek reményébe kapaszkodni. Szerinte korai lenne még hazautaznom és szembesülnöm az otthoniakkal, noha állítása szerinte minden és mindenki ugyanolyan maradt, mint amilyennek emlékszem rájuk.
- Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor benne vagyok - mondja egy alig hallható sóhaj megejtése közben. Mellém lépve óvatosan végigsimít hátamon, érzem magamon aggodalommal teli pillantását. - Hogy van a sebed? - érdeklődik.
Mély levegőt veszek.
A közel húsz centis seb az alhasam jobb oldalától indul és végighúzódik az oldalamon. Nem tudom, hogy hogyan keletkezett és az igazat megvallva nem is érzem magam késznek arra, hogy erről érdeklődjek. Épp elég annyit tudni róla, hogy szépen gyógyul. Bár az orvosok szerint szinte teljesen elfog tűnni, és majd csak egy halvány heg marad utána, engem ez egyáltalán nem vigasztal. Talán soha nem fogok tudni magamtól visszaemlékezni arra, hogyan történt, de ettől függetlenül minden alkalommal, majd amikor belenézek a tükörbe eszembe fog jutni. Emlékeztetni fog arra, amire nem is emlékszem és szembesíteni fog azzal, hogy valaki - még ha közvetlenül nem is - miattam halt meg.
- Teljesen soha nem fog eltűnni - válaszolok végül, miután kissé megrázva magam ismét visszacsöppenek a valóságba. Anya nem válaszol, halkan sóhajt egyet, majd közelebb hajolva egy apró puszit nyom az arcomra.
- Elkísérjelek a kezelésre? - kérdezi, miután karórájára pillantva megállapítja, hogy lassan készülődnöm kell, ha nem szeretnék ismételten rohanva, az utolsó pillanatban betoppanni. Megrázom a fejem.
- Jót fog tenni egy kis egyedüllét. Elintézed addig a hazautat? - fordulok felé hatalmas szemekkel, kérlelő pillantással. Örülnék, ha már ma a saját ágyamban aludhatnék.
- Persze. Beszélek apáddal is, hátha ők is velünk jönnének - bólint, majd telefonját felvéve a kanapéról indul el a szobája felé. Pár percig még állok az ablak előtt, apróságokon gondolkodok, majd egy mély levegőt véve hátat fordítok az ébredező városnak, és a fürdőszoba felé veszem az irányt.

- Akkor lássuk - ül le velem szembe Dr. Ronson szemüvege mögött ráncolva szemöldökét. Kíváncsian várom, hogy mit olvas ki az előtte heverő rengeteg papírból, miközben nyugtázom magamban, hogy az én nevemmel ellátott mappa szépen vastagszik.
- Nos? - kíváncsiskodok, mikor pár perc elteltével még mindig nem vagyok okosabb. Dr. Ronson halványan rám mosolyog, majd az eddig kezében szorongatott papírokat maga elé helyezve rám pillant.
- Várható volt, hogy nem fog egyik pillanatról a másikra menni.. - kezd bele, ám éles levegővételem belé folytja a szót. Nem szeretem, ha valaki köntörfalaz. Mivel érzem magamon, így nem ért újdonságként az, amit mondott. Valószínűleg nekem tűnne fel először, ha legalább egy kis lépést tennék a fejlődés irányába. - Adjunk időt. A szervezetednek több időre van szüksége. Nem egy mezei megfázásból kell felépülnöd - mondja Dr. Ronson, egyenesen szemembe nézve. Pillantásától egy kicsit el is szégyenlem magam, igaza van. Nem szabadna sürgetnem ezt a dolgot, ugyanakkor kétlem, hogy van olyan ember, aki nyugodtan tudná tűrni, hogy ennyi mindenre nem emlékszik. - Édesanyád említette, hogy szeretnél hazarepülni a hétvégére - meglepődök, noha gondolhattam volna, hogy anya ki fogja kérni Dr. Ronson véleményét az ötletemmel kapcsolatban.
- Így van - bólintok, remélve, hogy beleegyezést kapok, nem pedig kiselőadást arról, mennyire nem jó ötlet, és mennyire korai még.
- Örülök, hogy késznek érzed erre magad - mondja a velem szemben ülő férfi, mire megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem.
- Tehát nincs ellene kifogása? - érdeklődők izgatottan. A középkorú férfi elmosolyodik, szemüvegét leveszi, köpenyének zsebére akasztja.
- Ha késznek érzed magad arra, hogy haza utazz, akkor semmi kifogásom nincs ellene. De mindent csak módjával, rendben van?
Bólintok.
- A holnapi időpontodat a recepciónál áttudod kéretni a jövőhétre, és akkor hétfőn találkozunk - mondja Dr. Ronson, ezzel jelezve, hogy részéről a mai kezelés végére értünk. Mosollyal az arcomon, sűrű hálálkodások közepette hagyom el az irodát, a lift felé indulok.
Határozott léptekkel közelítem meg a recepciós pultot, ami mögött ezúttal is ugyanaz a fiatalos nő ül, aki szinte mindig. A pultnak lezserül nekidőlő férfi halkan, ugyanakkor bőszen magyaráz neki, ezért automatikusan lassítok lépteimen, nehogy megzavarjam a beszélgetést.
- Én csak az időpontot szeretném megtudni, ez nem nagy dolog - az ismerős férfihang hallatára összeráncolom a szemöldököm, egy lépéssel közelebb megyek a beszélgetést lebonyolítókhoz. A recepciós válaszolna, de ekkor elnézve a férfi válla mellett kiszúr, torkát megköszörülve folytja magába a szót.
- Miben segíthetek, kedvesem? - fordul felém, mire a pultnak nekiőlő illető is rám irányítja figyelmét. Valószínűleg érdekli, ki miatt szakadt meg a beszélgetése. Ahogy azonban tekintetünk találkozik, elmosolyodom, szinte azonnal felismerem az illetőt.
- Már találkoztunk - mosolygok rá, mire ő leheletnyit szétnyílt ajkakkal fordul a recepcióshoz, majd vissza felém.
- Igen, emlékszem. Helly, igaz? - kérdezi rekedt hangján, mire bólintok. Kellemetlenül érzem magam, ugyanis akárhogy próbálkozom, nem jut eszembe a velem szemben álló fiú neve. - Harry - mutatkozik be újra, mintha csak olvasna a gondolataimban.
- Ne haragudj. A memóriám mostanában nem a régi - ütöm el egy siralmas viccel az egészet, miközben számat leheletnyit elhúzva nyugtázom magamban, hogy végül is nem hazudtam neki. Harry csak legyint egyet, majd jelezve, hogy szabad az út arrébb áll, hogy a pulthoz férjek. Halvány mosollyal az arcomon köszönöm meg neki, majd a pult másik oldalán álló nőhöz fordulok.
- A holnapi időpontomat szeretném áttetetni jövőhétre - mondom, mire a nő pötyögni kezd a számítógépen.
- Melyik nap lenne jó?
- Bármelyik, csak szeretném szabaddá tenni a hétvégémet - mondom lelkesen. Annak gondolata, hogy alig pár óra múlva otthon lehetek egyaránt tölt el izgatottsággal és félelemmel, ugyanakkor az utóbbi eltompul a meglepően jóleső izgatottság mellett.
- Rendben van. Akkor jövőhét csütörtök, délután fél hat - a recepciós kedvesen mosolyogva közli az időpontot, majd kellemes hétvégét kívánunk egymásnak és elindulok.
- Helly, várj egy percet - nevemet hallva megállok, kíváncsian fordulok a hang irányába. - Ne haragudj, hogy így lerohanlak, de a találkozót, ahova mentem volna lemondták, úgyhogy van egy szabad órám - Harry tart egy kis szünetet, arcát látva elmosolyodom. Annak ellenére, hogy milyen határozott és magabiztos a megjelenése most egyértelműen gondjai akadtak a szavakkal, ez pedig megmosolyogtat.
- Szívesen meginnék veled valamit, Harry - könnyítem meg a dolgát, mire kerek szemekkel pillant le, az övénél jóval alacsonyabb termetemre. - De ha nem haragszol, akkor nem ma, mert sietnem kell, hogy még be tudjak csomagolni - húzom el ajkaimat.
- Akkor a jövőhéten? - érdeklődik pimasz féloldalas mosollyal az arcán, ami meglepően jól áll neki.
- Jövőhéten - erősítem meg szintén mosolyogva, mire bólint. Hátat fordítva neki indulok el ismét, ám alig pár másodperc elteltével megjelenik előttem, kezeit lezserül kabátja zsebeibe dugja. Kérdőn nézek rá, arcán nyoma sincs az előbbi csibészes mosolynak.
- Sajnálom, de mivel az első találkozásunk alkalmával annyira se tettem rád mély benyomást, hogy a nevemre emlékezz, kénytelen vagyok elkérni a telefonszámod, hogy biztos ne feledkezz meg rólam - komoly arcát látva kibukik belőlem egy kacaj, ő is elmosolyodik. Kezemmel egy pillanatra eltakarom az arcom egy részét, zavarban vagyok.
- Azt hiszem ez nyomós indok arra, hogy megadjam - nevetek, miközben telefonom után kezdek kutatni a táskámban.
Egy gyors telefonszámcsere és egy - újabb - búcsúzkodás megejtése után mosollyal az arcomon lépek ki a klinika kovácsoltvas kapuján. A baleset óta talán most mosolyogtam először őszintén, és ez határozottan egy hatalmas lelki békét nyújt most. 

47. Fejezet - Csupán centikre volt tőlem

HARRY STYLES

Coming Home

Két nappal ezelőtt, mikor láttam Helly édesanyját először nem tudtam hova tenni a dolgot, attól féltem, hogy idő előtt megbolondultam, és csak képzelődök. Akármennyire próbáltam magammal elhitetni, hogy csak összekeverem valakivel, annak a gondolata, hogy Helly édesanyjával talán ő maga is a közelben lehet nem hagyott nyugodni. A klinikára visszatérve próbáltam információt szerezni, de természetesen mindenhol falakba ütköztem, hiszen nem jellemző, hogy vadidegen embereknek adjanak ki információkat a klinikán kezeltekről; függetlenül attól, hogy ki az, aki információhoz próbál jutni. Szerencsére belebotlottam egy ápolónőbe, aki mivel ártalmatlannak titulálta az érdeklődésemet egy dedikált fényképért cserébe a lányának szívesen segített nekem. Idegesen toporogtam a recepciós pult előtt, amíg a harmincas évei végén járó nő a számítógépen pötyögött.
- Helly More, igaz? - kérdezi meg végül, mire határozottan bólintok. - Igen, hónap elején vettük fel. Minden nap jön - mondja. Szólni szeretnék, de nem találom a szavakat. Rengeteg kérdés merül fel bennem, mégis csak egyet teszek fel, ami talán a legfontosabb.
- Miért kezelik itt? - kérdezem kíváncsian, remélve, hogy az ápolónőnek ér annyit a dedikált kép, hogy még ezzel az infóval is ellásson. Kattintgat párat, majd száját leheletnyit elhúzva fordul ismét felém.
- Fejet ért trauma, retrográd amnézia - érkezik a válasz, amit szemöldököm ráncolásával fogadok.
- Ne értse félre, hálás vagyok a segítségéért. De nem vagyok orvos - célozgatok ezzel arra, hogy bár az amnézia szó jelentéséről van fogalmam, jó lenne ha feltudna világosítani arról, mit is jelent pontosan az, amiről beszél. A fiatal nő feláll a gurulós székből, amiben eddig ült. Fekete keretes szemüvegét a feje tetejére tolja, ezzel eltűrve arcába hulló kósza tincseit. Kilép a recepciós pult mögül, mellém lépve nyitja szólásra száját. 

- A retrográd amnézia az amnézia egy olyan fajtája, amikor a beteg egy sérülés vagy súlyos trauma miatt a közvetlenül az esemény előtt történtekre nem emlékszik. Ez sok esetben jár azzal, hogy régebbi emlékek előhívása is gondot okoz. 

- Hellynél melyik lehetőség áll fent? 

- A kórlap szerint se közvetlen a baleset előtt történtekre, sem az elmúlt másfél évben történtekre nem emlékszik.
Ajkaim elválnak. Fejemet értetlenül rázom meg, nem tudom felfogni azt, amit hallok.
- Ilyen amnézia esetén mennyi az esélye annak, hogy a betegnek visszatér az emlékezete? - érdeklődöm idegesen. 

- Ez sok mindentől függ, de az itteni orvosok világhírűek. Jó kezekben van - mondja az ápolónő, és egy halvány mosoly megejtése után távozásnak indul.
- Milyen időpontokban szokott idejárni? - szólok még utána, ügyelve arra, hogy más ne nagyon legyen fültanúja a beszélgetésünknek. Az ápolónő megrázza a fejét.
- Sajnálom. Ennyit segíthettem - mondja, arcán látom, hogy tényleg sajnálja. Még egyszer megköszönöm neki, majd ujjaimmal idegesen hajamba túrva indulok el a kijárat felé. Kilépve a hideg levegőre megtorpanok. Az emberek mellettem jönnek mennek, én mégsem foglalkozok senkivel. Előttem van Helly arca, ahogy mosolyog, ahogy kacag valamelyik rémes poénomon, esetleg egy-egy szurkálódó megjegyzésemen. Ezt a képet azonban hamar felváltja az, ahogy elképzelem a baleset után, a kórházi ágyban feküdni, ahogy szembesül a történtekkel.

- Jól vagy? - a vékony női hang kirángat a gondolataimból, ahogy végig pörgetem magamban a pár napja történteket. Ajkaim kiszáradnak, ahogy miután megrázom magam megérzem arcomon annak a kék szempárnak a pillantását, Az agyam képtelen befogadni a tényt, hogy arca alig milliméterekre van az enyémtől, csak bambán nézem vonásait, amik bár arca kissé nyúzott, semmit nem változtak.
- Igen, persze. Ne haragudj - rázom meg a fejem, miközben kezemmel az elejtett papírokért nyúlok. Próbálom minél lassabban összeszedni őket, hogy annyival is több ideig tudhassam a közelemben, de látva az ő kapkodó mozdulatait ez nem a megfelelő pillanat arra, beszélgetést kezdeményezhessek vele. - Harry vagyok - nyújtom felé jobb kezemet, mire mozdulatai kissé lelassulnak. Nem tudom eldönteni, hogy ez a megszeppenés a bemutatkozásomnak köszönhető-e, de szemem előtt szüntelen az lebeg, hogy több, mint valószínű, hogy fogalma sincs arról, ki vagyok. Fogalma sincs arról, ki voltam neki. 

- Helly - fogadja el végül a gesztust, miközben ő is kezet nyújt. A hideg végigfut a hátamon, ahogy keze hozzá ér az enyémhez. Az a röpke pár másodperc hosszú óráknak tűnik, ha lenne választásom el se engedném a kezét. Ez sajnos nem ilyen egyszerű. Helly hamar összekapkodja a papírjait a földről, majd a kezében szorongatott mappába visszatuszkolva őket áll fel eddigi guggoló helyzetéből. 

- Köszönöm, hogy segítettél és ne haragudj, hogy neked mentem - mondja halvány mosollyal arcán, miközben apró léptekkel elindul eredeti célja felé.
- Ne viccelj - rendezem le ennyivel, mire ő egy halvány mosolyt dob felém, majd hátat fordítva sietősebbre veszi az iramot. - Helly! - kiáltok utána, még mielőtt parancsolni tudnék nyelvemnek. Kérdőn fordul vissza, arca meglepett. - Örülök, hogy találkoztunk! - mondom végül, mire arcára alig észrevehető értetlenség ül ki. Nem is csoda, hisz fogalma nincs róla, hogy milyen jelentősége van annak, hogy mi most találkoztunk. Arcán kedves mosollyal biccent egyet, majd ismét hátat fordítva nekem a folyosó végéig siet, ahol aztán belép egy ajtón.
Egyedül állok a folyosón, úgy érzem magam, mint akit leforráztak. A kezeim remegnek, egy leírhatatlanul jóleső érzés hullámzik a mellkasomban, az egész testemben. Nem tudom eldönteni, hogy milyen cselekedettel fejezhetném ki kellő képen a boldogságot, amit érzek. Noha elkeserít, hogy nem emlékszik rám, és arra, amin együtt átmentünk. De az, hogy ez számára elfelejtődött esélyt ad arra, hogy tiszta lappal indítsunk. Hogy újra megismerhessen, és hogy ezúttal ne kövessem el azt a hibát, hogy elhagyom. 

- Megjöttem! - kiáltom el magam, mikor belépek a fiúkkal közösen fenntartott 'pasi-lakunk' ajtaján. Mindegyikünk rendelkezik saját lakással, de mivel időben ez van a legközelebb a stúdióhoz, így mikor korai stúdiózás van általában mind itt vagyunk.
- Merre voltál? - jelenik meg Louis az előszobában egy tálat szorongatva a kezében, amiből lelkesen kanalazza annak tartalmát.
- Volt egy kis dolgom - reagálom le ennyivel, miközben kabátomat a fogasra akasztva indulok el befelé, Louis vállát jókedvűen megpaskolva.
A hazafele vezető úton sok minden eszembe jutott, sok mindenen rágtam át magam, de azt, hogy Helly csupán centikre volt tőlem még mindig nem tudtam felfogni. Éreztem az illatát, ami bár nem ugyanolyan, mint amire emlékeztem, tökéletesen illik hozzá. A nyárias, gyümölcsös illatot egy sokkal komolyabb, téliesebb beütésű illatra cserélte, ami meglepően jól illik hozzá. Arca kipirult volt a futástól és a hidegtől egyaránt, kék szemeit sötét pillák keretezték, szőke haja szoros lófarokba fogva pihent a feje tetején. Fekete farmernadrágot, bakancsot és egy keki színű garbót viselt, ami meglepően jól illett napszítta szőke hajához.
Elmosolyodom, mikor rájövök, milyen rövid idő is elég volt ahhoz, hogy ilyen alaposan megfigyeljek minden apró részletet. 

A szobámba beérve felkapcsolom a sarokban pihenő állólámpát, a látvány egy pillanatra grimaszt varázsol az arcomra. Akármennyi időt töltünk itt, egyszerűen képtelenségnek érzem, hogy valaha olyanná váljon ez a hely számomra, hogy otthonosan érezzem magam benne. Mindig egy átmeneti lakhelynek fogom érezni, akármennyit teszek azért, hogy barátságosabbá váljon.
A fehér ágynemű szépen bevetve pihen az ágyon, ami mellett ott hever egy utazótáska, amibe az egy-két napra szükséges holmim van beszórva.
- Harry, bejöhetek? - Eleanor hangja halkan cseng a szobaajtó irányából, így felé fordulok, és halvány mosollyal az arcomon biccentek neki. El nagyobbra nyitja a mahagóni ajtót, majd miután belépett a szobába becsukja azt maga mögött. - Fel vagy dobódva - állapítja meg pár másodperccel később, csillogó szemekkel. Régóta ismerjük már egymást, tisztában vagyok vele, hogy nagyon jól ismer. Éppen ezért valószínűleg nem titok számára, hogy jobb a kedvem, mint az elmúlt közel fél évben bármikor. - Merre jártál? - érdeklődik, mikor megjegyzés helyett csak egy féloldalas mosollyal reagálok kijelentésére.
- Ha elmesélem, akkor annak szigorúan kettőnk között kell maradnia, El - nézek az ágyam előtt szobrozó lányra, akinek erre a kijelentésre szemöldöke ráncba ugrik. Némán biccent, mire én mély levegőt véve belekezdek a mesémbe.
- Aznap, mikor elmentem érted a klinikára, találkoztam egy nővel a liftben. Nagyon ismerős volt, de egészen addig, amíg el nem tűnt a szemem elől nem tudtam hová tenni, hogy honnan lehet olyan ismerős. A munkánkkal együtt jár, hogy napi szinten rengeteg új arcot látunk, nem emlékszünk mindenkire, de arra a nőre mégis emlékeztem. Egyik pillanatról a másikra esett le, hogy ki is ő, és hogy miért volt annyira ismerős. Helly édesanyja volt. - Eleanor ajkai elválnak - Rögtön az jutott eszembe, hogy ha ő ott van, akkor az sincs kizárva, hogy Helly is itt lehet, ezért visszamentem a klinikára, hogy kérdezősködjek. - mély levegőt veszek, nehéz ismét belemerülni ebbe a témába - Kiderült, hogy Hellyt amnéziával kezelik a klinikán, és bár nem az intézményben lakik, napi szinten jár kezelésekre.
- Találkoztatok - Eleanor a szavamba vágva ejti ki száján az egészt sztori lényegét, mire én kíváncsian reakciójára biccentek. Egyikünk se szólal meg, érzem magamon El hatalmas barna szemeinek fürkészését.
- Milyen volt? - szólal meg végül, széles mosollyal az arcán. Bár mosolyog, nem tenném rá a nyakamat, hogy mosolya őszinte, aggodalom csillog a szemeiben.
- Még most se fogtam fel - vallom be, jelenleg nem törődve közeli barátom aggodalmával. - Semmit nem változott, azt leszámítva, hogy nem ismer meg - alsó ajkam megremeg, ahogy a mondat utolsó felét is kiejtem a számon. Eleanor arca is megnyúlik egy kicsit, noha valószínűleg nem érte váratlanul a hír, miután elmondtam neki, hogy Helly az amnéziája miatt jár kezelésekre.
- És most? Hogyan tovább? - teszi fel El a kérdést, amit már én is legalább számtalanszor feltettem magamnak, mióta kiléptem a klinika ajtaján. Egyenlőre én sem tudom, hogy mi legyen a következő lépés. Szeretnék mindent az elejéről kezdeni. Fokozatosan elérni, hogy megismerjen, hogy újra elmondhassa magáról azokat a dolgokat, amiket bár már egyszer elmondott, én másodszor is ugyanolyan lelkesedéssel hallgathassak végig, mint először. Szeretném, ha megint úgy nézne rám, ahogy nyáron és ha megint azt jelenteném neki, amit nyáron jelentettem.