Erről a részről, csak annyit mondanék, hogy azt hiszem kijött rajtam az, hogy mostanában olyan sok horror filmet néztem. Ettől függetlenül, nem lett olyan eszeveszett rész, sőt kimondottan visszafogott lett.
Remélem felkeltette az érdeklődésetek, és továbbra is írtok megjegyzést, hiszen nagyon jól esnek azok a kedves szavak, amikkel jutalmazni szoktatok! Őszinte véleményeket várok, és kérlek titeket, akkor is szóljatok, ha valamiért úgy érzitek, hogy; nem üti meg a mércét a rész!
Ajánlott zene: Rihanna - Russian Roulette
U.I: Beautiful Mistake
Puszi,
Alice W.
- Még mindig minden rendben! - nyugtatom ismét a nagyit, aki szerintem ma már négyszer hívott.
Megnyugtatom, hogy jól vagyok, hogy eszek rendesen, és hogy nem érzem egyedül magam, majd egy hosszadalmas elköszönés után visszateszem a készüléket a helyére.
Az idő este fél nyolc, s az eget kicsit sötétebb felhők fedik. A borús idő miatt nem ülök ki a tornácra, inkább tűröm telefonom csörgését, és a tévében leadott szappanopera drámáit.
Mi tagadás, néha egyedül érzem magam a két emeletes családi házban, amit most nem tölt meg a nagyi főztjének illata.
Annál jobban megtöltik azonban a gondolataim, amik tegnap este óta folyamatosan kínoznak. S a kérdések, amik az éjszaka csak megsokszorozódtak, s amikre választ akarok kapni.
Tudom, hogy honnan volt ismerős a férfi tegnap estéről, de egyszerűen nem merem belátni.
Az egyik felem erősen rá akarja tukmálni a másik felemre, hogy igenis Ő volt az, és jól emlékszem, viszont a másik felem sem adja fel olyan könnyen.
Bele őrülök a gondolatba, hogy nem tudok kiegyezni, hogy nem tudok dűlőre jutni saját magammal, és hogy ennyire összetudott zavarni, egy olyan férfi megjelenése, akit lehet, nem is ismerek.
Egyszerűen van benne valami, ami azonnal előhoz a múltamból valakit, akire nem szeretnék emlékezni.
A múlt talán kicsit tág fogalom. Igaz ugyan, hogy már a tegnap is múlt, de erre a férfire gondolva, nyugodtan gondolhatok közel múltra. Kiráz a hideg, mikor a szél feltámadásának eredményeként az ablakok megremegnek, s egy pillanatra mintha villámlást is látnék. Pulcsim ujját lejjebb húzom, és jobban befészkelem magam a kanapén kialakított zugomba, mint eddig.
A telefonom képernyőjén Eleanor neve villog folyamatosan, miközben a készülék megállás nélkül rezeg.
- Szia - köszönök bele miután rászánom magam, hogy felvegyem.
- Szia Helly - köszön bele. Hangjából sajnálat hallatszik. Nem akarom, hogy sajnáljanak! - Hogy vagy? - kérdezi.
- Megvagyok. Veletek mi újság? - érdeklődök.
- Hát, próbáljuk átvészelni anélkül a napokat, hogy ne akadjunk össze Harryvel - mondja. Annak ellenére, hogy a mondat végét elharapja, tisztán értem az említett nevet.
- Mi az, hogy próbáltok nem össze akadni vele? - érdeklődöm.
- Elég, rossz passzban van - magyarázza. Hallom, hogy ajtó csukódik mögötte, de csak remélni tudom, hogy ő vonult el, nem pedig körülötte lettek többen.
- Értem - mondom halkan.
- Helly, figyelj rám!
- Várj egy percet. Azt hiszem valaki jött - szakítom félbe, mikor kapu csapódást hallok.
A telefont szorosan tartom magamnál, miközben kapucnimat a fejemre húzom, és úgy lépek ki az egyre jobban eső zivatarba.
- Minden rendben? - hallom meg El hangját.
- Persze - emelem vissza a telefont a fülemhez. Nyugtalanul térek vissza a házba, ahol szinte azonnal leveszem magamról a nadrágot, a pulóvert, és a pólót.
Zuhanyozni készülök, de egyenlőre még várom El mit akar kihozni, az előbb már elkezdett mondanivalójából.
- Szóval... - kezd bele ismét, ám ekkor teljesen elsötétedik minden. A tévé egy villanással sötétül el, és minden nemű elektromos dolog megsemmisül a házban.
- Basszus! - szitkozódom.
- Minden rendben? - kérdezi ismét Eleanor.
- Igen, csak elment az áram - magyarázom, miközben egy zseblámpát keresek az egyik szekrényben.
Kint már teljesen besötétedett, így nem sokat látok, de a telefonom ad annyi fényt, hogy megpillantsam az apró zseblámpát, ami a szekrényben bújik meg.
- Szóval, elkezdtél valamit - folytatom, s közben felkapcsolom a zseblámpát.
Számat azonnal sikoly hagyja el, és hallom ahogy az egyetlen fényforrásom a földre zuhan, és valószínűleg darabokra esik.
A férfi, aki egy pillanatra feltűnik előttem, ismerős. Nehezen fogadom el, hogy ő volt itt tegnap este is, de ezen nincs időm tovább elmélkedni. Megragadja csuklómat, és egy könnyed mozdulattal ránt magához.
Csoda, de sikerül ellöknöm magamtól, és futásnak erednem. A telefonból hallom Eleanor hangját, ahogy hogylétemről kérdez, és ahogy kiabál valakinek, hogy valami nincs rendben.
Fülemtől elkapva a telefont rohanok le a nyári konyhába, ahol azonnal bereteszelem az ajtót, és neki dőlök. A néma csönd, amit az eső vad kopogása tör meg, megrémiszt, és egy pillanatra valami rossz horror filmbe érzem magam. Hallom, ahogy a kulcsot elfordítják a zárban, de a tudat, hogy bereteszeltem az ajtót, minimálisan, de megnyugtat.
Csak álmodom! Ez nem történik meg! Suttogom szüntelenül magamnak, ám saját magam nyugtatása abba marad, mikor a kijelzőre pillantok, ahol az van, hogy a hívásnak még nincs vége.
- Helly! Nyisd ki az ajtót - hallok meg egy hangot, az ajtó túloldaláról. A hangja korántsem erőszakos, inkább pajkos. Macska-egér játékot játszik velem...
Szorosabban nyomom magam az ajtóhoz, próbálom saját erőmmel is becsukva tartani, persze tudom, hogyha sikerülne neki kinyitni, én nem sokáig tartanám vissza.
Felkiáltok, mikor az ajtóra egy nagyobb rúgást mér, és az eltaszít engem az egyre gyengébb fadarabtól.
Nem foglalkozva a kint szakadó esővel futok ki a kertbe. Nem foglalkoztat, hogy egy szál fehérneműben szelem át a kertet, most valahogy ez tűnik a legkisebb gondomnak. A fészerhez futok, ahol az egyetlen búvóhely a hatalmas farakás. Mivel ott azonnal megtalálna, befészkelem magam az egyik dobozokkal teli szekrény mögé.
A telefonomra pillantok, és tanakodni kezdek mi lenne a helyes. Folyamatosan kapcsolatba lenni El-el vagy segítséget hívni. Pár másodperces tanakodás után véget vetek az aktuális hívásnak, majd remegő kézzel beütöm a segélyhívó telefonszámát.
Kis híján kiejtem a telefont a kezemből, mikor ismét meghallom a hangját, ami egyre közelebbről üti meg fülem. Szám elé kapom a kezem, a telefonom egy gombnyomással elsötétítem. Próbálom elkerülni a hamarosan kitörő sírógörcsöm, ami egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik. Fázom, és érzem, hogy a hátamat valami megvágja, de nem mozdulhatok meg. Egy apró mozdulat képes lenne elárulni hollétem, az pedig nem lenne jó. Még mindig reménykedem benne, hogy csak egy rossz álom az egész, és hogy bármikor felébredhetek, de minden eltelt másodperccel egyre kevésbé hiszek ebben. Próbálom visszafojtani hamarosan kitörő könnyeim, miközben próbálok haláli csöndben elbújni.
Axel ugatása megugraszt, és egyben megijeszt. Ha ide rohan, és elkezd ugatni, akkor engem egy pillanat alatt megtalál a "támadóm".
Behunyom a szemem. Próbálok megnyugodni, de egyszerűen nem megy, és érzem, hogy nem sok kell, hogy búvó helyem lelepleződjön.
Mit tegyek? Kérdezem meg magamtól, és szinte azonnal megjelenik a bal vállamon a kis ördög, ami azt mondja fussak. Alig telik el pár másodperc, másik vállamon az angyalka jelenik meg, és mondja, hogy várjam meg itt a segítséget.
Igen... A segítséget, ami vagy érkezik, vagy nem. Esélyes, hogy ez esetben, az ördög az angyal, az angyal pedig az ördög? Úr isten! Megbolondultam! Rázom meg magam egy pillanatra, hogy kilibbentsem magam ebből az ökörségből! Óvatosan, remegve pillantok ki a szekrény mögül, hogy megnézzem szabad-e a terep, és futásnak eredhetek-e, majd miután nem látok senkit, lassan kilépek a szekrény mögül.
Lábujjhegyen kezdek kiosonni a fészerből. A nyikorgós ajtót egy hirtelen mozdulattal lököm ki, hátha így kevésbé nyikorog. Lábam azonnal futásnak ered, és ahogy egyre közelebb érek a fekete kerítéshez egyre nyugodtabb vagyok.
Felsikoltok, és zokogni kezdek, mikor két kéz fonódik a derekam köré, és egy könnyed mozdulattal maga felé fordít. Nem észlelek semmit, próbálok felkészülni az esetleges támadásra, ami akármennyit várok nem történik meg. Két erős kéz ölel magához szorosan, - védelmezőn, s mikor egy nagy levegőt veszek csupán illatából megállapítom ki ölel magához. Zokogásom nem marad abba, azt hiszem most jön ki rajtam ez a hét.
