Elnézést kérek, hogy ennyit késtem, nagyon szégyenlem magam. Elég sok minden történt mostanában, sok helyre megyünk már most és elég ritkán kerülök géphez.
Nem töltök napi 24 órát a blogspot világába, ebből kifolyólag előfordul, hogy késik egy-egy rész.
Még annyit, hogy ez egy kicsit hosszabb, eseménydúsabb rész lett, de még mindig nem mondhatom, hogy a legizgalmasabb rész volt.
Remélem tetszeni fog, és sokan fogtok komizni, illetve pipálni.
Nem húzom tovább a szót! Jó olvasást!
Ajánlott dal : Alphaville - Forever Young
Puszi,
Alice W.
Alice W.
Egyszerűen
megfogalmazhatatlan volt a düh, amit akkor éreztem. Előttem állt a fiú,
aki pár éve még olyan fontos volt nekem, s akit mostanra teljesen a
múltba zártam.
Vagyis azt hittem...
Nem
mondom, hogy felkavart a megjelenése, hogy bármi kétséget ébresztett
bennem az, hogy ismét látom, hogy megint rám mosolyog azzal a rossz fiús
mosollyal, amibe annak idején bele szerettem.
- Mit keresel itt? - szegezem neki a számomra legkézenfekvőbb kérdést.
Azt hiszem mást nem is igazán kérdezhettem volna, hiszen folyamatosan ez a kérdés járt a fejemben.
- Születésnapod van - mosolygott rám - Gondoltam örülnél ha itt lennék - kacsintott rám.
- Rosszul gondoltad - mosolyogtam gúnyosan.
A tekintete azonnal elárulta mire is gondol. Nem számított másra, nem lepődött meg a válaszomon, s ezek szerint nem várta, hogy örömömbe a nyakába ugrok.
- És most el küldesz? - kacagott.
Ez jó kérdés... Most mi lesz? El biztos nem küldöm, hiszen az azt jelentené, hogy ő nyert. Azt pedig nem hagyhatom.
- Nem! Inkább levegőnek nézlek - mondtam fintorogva, s a mellettem álló Harryre pillantottam, aki lenéző pillantásokkal jutalmazta Nicket.
Óvatosan megrántottam Harry kezét, mikor Ő nem mozdult, s mint aki földbe gyökerezett bámulta az előtte álló fiút. Megkönnyebbültem mikor barátom elindult és megadóan követett engem be a tömegbe, ahol szinte azonnal betámadott minket Louis.
- Tubicáim, tubicáim... Merre jártatok? - kíváncsiskodott. Nem volt kedvem elmesélni neki, hogy most futottam össze az exemmel, aki az igazat megvallva, életem első szerelme volt, s akiről azt hittem, soha nem hagy el.
- Levegőztünk - válaszolta Harry. Hálásan pillantottam rá, mire megszorította a kezem, s egy halvány mosolyt eresztett felém.
Féltem, hogy megharagszik, vagy kérdőre von Nick miatt, de nem úgy tűnik, mint aki forr a dühtől, vagy rosszabb esetben a féltékenységtől.
- Innom kell valamit - mondtam és elengedtem Harry kezét. Abban a pillanatban olyan furcsa érzés fogott el..
Megmagyarázni nem igen tudnám, de kirázott a hideg, ha csak arra gondoltam, milyen rossz volt elengedni őt.
Kilöktem magam előtt a hatalmas konyha ajtaját, amin belépve elém tárult a fenyő konyha bútor, ami - igaz kicsit kopottan - de még mindig kitartóan állta a helyét. Minden ugyan úgy volt, mint mikor utoljára jártam itt.
A falon régi fényképek lógtak, amiknek többsége fakeretben pihent, s amiknek nagy része még fekete fehér volt.
Mindig is tetszettek a fekete fehér képek, hiszen az is egy korszak volt. Tetszett minden, ami kicsit régebbi volt és minden amiről nem sütött a modern kori újítás.
A pulton kenyér tartó volt, illetve egy váza, amiben - mint mindig - három szál liliom volt.
Mosolyt csalt arcomra, ahogy vissza gondoltam, mennyit segítettünk Mrs. Lawrence- nek virágokat szedni, öntözni, illetve rendbe tartani az egész kertet.
Eszembe jutott Mrs. Lawrence jellegzetes virág illata. Az, hogy amint megöleltük egymást, megcsapta az orrom a kertben lévő különböző virágok egyvelege, s az, mennyire szerettem ezt az illatot, s mennyire igyekeztem, hogy magamba zárhassam, hogy majd később emlékezzek rá.
Azt hiszem, én voltam az egyetlen aki ma este vizet ivott ebben a házban, de szükségem volt egy pohár hideg vízre, hogy fel tudjak frissülni és józanul tudjak gondolkodni a ma estéről.
- Á, Helly még itt is összefutunk - a hang, amitől - nem épp jó értelemben - végig futott a hideg a hátamon hirtelen érintett. Villámcsapás hatása volt, s hirtelen minden jó emlék és gondolat elhagyta a fejem.
Ismét szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ma este itt rontja a levegőt és akármennyire akartam levegőnek nézni, számolnom kellett azzal, hogy nem csekély esély van rá, hogy egyszer-kétszer összefutok vele.
- Hogy én ennek mennyire örülök - mondtam, miközben neki dőltem a pultnak és magamra erőltettem egy gúnyos vigyort. Nick száját jóleső kacaj hagyta el, majd a velem szemben álló fa asztalnak dőlt, s tetőtől-talpig végig mért.
- Gyönyörű vagy - mondta végül. Egy fintor költözött arcomra, szemöldököm az egekig szökött.
Nem méltattam válaszra ezt a kijelentését, inkább álltam továbbra is egy helyben és gondolkodtam mit is kéne tennem.
Megugrottam mikor ráeszméltem Nick közvetlen közelségére, s arra, hogy alig egy lépés választ el minket egymástól. Szüntelenül nézett, egy pillanatra sem vette le rólam kék szemeit és ez kezdett idegesíteni.
Szívesen ráüvöltöttem volna, hogy gondolkodjon el azon mit is csinál, hogy kinek is képzeli magát, de nem tettem...
Még mindig szemembe nézve tűrte hajam a másik oldalra, s ezzel a megmozdulásával bennem megszólalt a vészcsengő.
Nem akarom!
Egy határozott mozdulattal löktem távolabb, ami ugyan meglepte, de nem hátrált, s még közelebb jött mint az előbb volt. Kezeim egy pillanat alatt nyomta a konyha pultnak, aminek márvány széle erősen nyomta csuklómat.
- Engedj el - sziszegtem.
- Te sem akarod, hogy elengedjelek Helly - suttogta, mire bennem felment a pumpa.
- Mit képzelsz magadról? - éreztem, hogy a vérnyomásom a plafont veri és, hogy bármelyik pillanatban elérheti azt a szintet ahonnan már nincs vissza út.
- Nem kell vele lenned Hell - suttogta nyakamba. Akár mennyire erősen próbáltam ellökni magamtól, be kellett látnom, hogy ereje nem csökkent és mindenféle erőlködés nélkül ott tudott tartani a pultnál.
- Engedj el - ezúttal hangosabb, - akaratosabb voltam, de őt ez sem hatotta meg.
Fészkelődtem, s minden erőmmel azon voltam, hogy valami értelmeset tudjak kitalálni. Nem kiabálhattam, mert nem akartam az egész tömeget ide csalni a konyhába, hogy aztán mindenki arról beszéljen, mi is történt köztünk.
Visszafordíthatatlan undor fogott el, mikor megéreztem ajkait a nyakamon, s minden porcikámon végig futott a libabőr.
Arról nem is beszélve, hogy tébolyító volt a tudat, hogy nem tudok semmit tenni ez ellen, hiszen gyengébb vagyok mint ő.
- Tudom, hogy ezt szeretted - suttogta nyakamba. Azt hiszem, ez a mondat volt a löket, ami arra késztetett, hogy ellökjem magamtól. Erőt adott, mert nem volt igaza. Erőt adott, mert nem akarom, hogy a nyakamat puszilgassa. Nem akarom, hogy bárhol hozzám érjen, hogy bármilyen testi kapcsolatot létesítsen velem.
Kitéptem kezem a szorításából és amilyen erősen tudtam ellöktem magamtól. Nem vártam... Amilyen gyorsan tudtam kirohantam a konyhából, s nem törődve azzal kit lökök fel futottam, hogy egyedül lehessek egy kicsit.
Azt hiszem, Harrynek is neki mentem, de erre a gyorsaságom miatt nem vettem volna mérget.
Kilöktem magam előtt a bejárati ajtót, majd a szúnyoghálós ajtót is, majd kiléptem a tornácra.
A friss levegő azonnal megcsapott és áldottam az eget, hogy nincs kint senki.
- Ez meg mi volt? - rontott ki utánam rögtön Harry. Nekidőltem a falnak, fejemet hátra szegeztem, s nagy levegőket vettem. Egy kérdés merült fel bennem. Elmondjam neki?
El kellene...
Mielőtt bármit mondtam volna fel kellett készülnöm mindenre.
Nem kockáztathatom meg, hogy esetleg valami olyat kérdez, amivel össze keverhet, vagy esetleg olyat amire nem tudok válaszolni.
Kerestem a szavakat, hogy megtudjak szólalni, s hogy eltudjam mondani mi történt az előbb, de egyszerűen nem bírtam mit mondani.
Elegem volt mindenből és mindenkiből, de legfőképp Nickből és abból amit csinált.
Még mindig a falnak dőlve álltam és imádkoztam, hogy ne törjön rám zokogás. Magam sem tudtam volna megmondani, miért sírni akartam, s miért nem inkább letisztázni ezt az egészet Harryvel.
Tombolt bennem a düh, ami már azóta környékez, hogy megpillantottam Nicket, s akkor, abban a percben
úgy éreztem; bármelyik pillanatban kiszabadulhat.
- Helly - Harry kicsit közelebb lépett és hangereje is megnőtt. Nem kiabált, épp olyan hangosan beszélt, hogy meghalljam, ahogy nevemet mondja. Összeszorítottam a szemem és akármennyire nem akartam, éreztem, ahogy az első könnycsepp végig szántja az arcom.
Éreztem magamon Harry kérdő pillantását, s bele gondoltam milyen dühös lehet, hogy nem mondok semmit. Nem akartam sírni, főleg nem Nick miatt. Nem érdemel meg még több könnyet, így is sokat hullajtottam miatta régen. Nem számoltam ilyen " meglepetéssel ".
- Semmi nem történt - mondtam pár másodperccel később. Ahogy oldalra néztem Harryt kerestem a szememmel. A sötét szinte teljesen magába nyelte, már csak a körvonala árulta el, hogy nem hagyott itt. Kezével a falnak támaszkodott, fejét a kezén pihentette.
Az igazat megvallva megijedtem. Féltem, hogy mit fog szólni ha elmondom neki, mert tudom, mennyire nem érdekli majd a magyarázatom, miszerint ; Én ezt nem akartam.
Féltem, hogy neki megy Nicknek, de nem azért mert Nicknek baja eshet, hanem mert esetleg neki.
Tudtam, hogy ha egy hétköznapi helyzetben összeverekednének Harry jönne ki "győztesként", de abban az állapotában amiben most neki menne ez korántsem volt biztos.
Agyát teljesen elborítaná a düh és nem gondolkodna.
- Nem akartam ... - kezdtem bele. Hangom elcsuklott és felmerült bennem, hogy mi lesz ha nem tudom végig mondani.
- Micsodát? - kapta rám a tekintetét. Gyönyörű zöld szemei világítottak, miközben végig nézett kipirosodott arcomon, majd szemeit az én szemeimbe fúrta.
- Ezt az egészet - nem tudtam kimondani.
- Helly... - Harry hangjában hallani lehetett, ahogy folyamatosan megy fel benne a pumpa. Ideges volt.
- Nick - kezdtem bele. Elhallgattam.
- Meg... Megcsókolt? - döbbent le.
Azonnal megráztam a fejem, hogy meggyőzzem róla; odáig nem mert elmenni.
- A francba Helly mondjad már! - kiáltott rám. Könnyeim a hirtelen kiabálásra újból megeredtek.
- A nyakam - motyogtam orrom alatt. Reméltem is, meg nem is, hogy hallotta. Nem tudom melyik lehetőség lenne jobb.
Hamar rájöttem, hogy hallotta, mikor ökle nagy hanggal vágódott a falba, s egy pillanat alatt fél centire volt tőlem.
- Harry én nem akartam - néztem mélyen a szemébe. Inge alját szorongattam, ezzel is próbáltam magamhoz közel tartani.
- Elhiszem - suttogta lehajtott fejjel. Elhiszi? Kiengedtem a már rég bent fogott levegőt. Csak egy pillanatra nem figyeltem, s kiszedte magát gyenge fogásomból.
Gyorsan kellett az ajtó elé lépnem, ha nem akartam, hogy Harry bemenjen a házba. Magas alkata felém tornyosult, miközben ingatagan álltam előtte, megakadályozva ezzel, hogy balhét csináljon.
- Állj arrébb - sziszegte.
- Nem - mondtam remegő hangon. Homályosan láttam, hisz könnyeim fátyolfelhője még most is takarta szemem.
- Helly ne szórakozz - mondta hangosabban.
- Nem akarom, hogy be menj - mondtam.
- Csak nem félted? - kuncogott fel kínjában. Elképedtem. Tényleg azt hiszi, hogy Nick miatt aggódnék?
- Én téged féltelek! Nem gondolkodsz józanul - mondtam én is kicsit hangosabban.
- Fogalmad sincs mi zajlik le bennem! Állj szépen arrébb! - nézett mélyen a szemembe. Elegem lett. Mély levegőt vettem és arrébb álltam.
- Menny csak - mondtam halkan, mire ő elindult. Felé fordultam, de már csak a hátát láttam, ahogy próbálja elhúzni a reteszt.
- Úgy sem számít a véleményem, hiszen nincs is rám szükséged! Igaz, Harry? - kiabáltam utána, de éreztem, hogy könnyeim ismét utat törnek, de ezúttal patakokban szántják végig kipirult arcom.
Meg állt egy pillanatra. Kezeit maga mellé eresztette, míg én türelmesen, mégis zaklatottan, - remegve vártam reakcióját.
Ám, amit akkor kaptam, arra soha nem számítottam. Arcom égni kezdett az előbbi hirtelen, - erős ütés végett, s szememben a könnyek megtöbbszöröződtek.
- Sajnálom Helly - hangja elcsuklott, ezúttal már velem szemben állt. Nem akartam elhinni.
Mit tettem, amiért ezt kaptam? Mit tettem, amiért meg kellett ütnie?
Szia
VálaszTörlésJó lett:)!
Várom a kövit
Szia, köszönöm! :)
Törlés