19. Ismeretlen férfi

Sziasztok!

Gondolom már ti is olvastatok arról, hogy a Google Reader meg fog szűnni, ebből kifolyólag pedig eltűnnek a rendszeres olvasók is!
Szeretnék mindenkit megkérni, hogy aki továbbra is szeretné követni a történetet, az fent a jobb oldalon a " BLOGLOVIN' " modulnál megteheti.
Kövessetek be, mert július.1 - től már csak ott olvashatjátok majd a friss fejezeteket.
Természetesen az oldalon is meg fog jelenni, de akik regisztrálva vannak a blogspotra, azok a frissítésnél nem fogják látni!
Köszönöm szépen a figyelmet! Jó olvasást!

UI: További információt Noricii oldalán olvashatsz!

Puszi, 

Alice W.

- Biztos nagyi! El leszek egyedül - nyugtatom meg nagymamámat, aki mindenáron szeretné ha vele mennék a régi munkahelye által rendezett kirándulásra. Még kikiabál valamit a szobájából, de azt nem igazán értem a halk zajtól, amit a kukoricapehely ad, miközben a tálba öntöm. Mosolyognom kell azon, mennyire fél engem egyedül itthon hagyni, s azon, hogy ezt azzal magyarázza, hogy ; a szemében még mindig az a 10 éves kislány vagyok, akit senki nem mer egyedül hagyni. 

Haja feltűzésével bíbelődik, mikor belép a világos konyhába, amit szinte azonnal betölt parfümének illata. 

- Nem szívesen hagylak egyedül - mondja, mikor követ a nappaliba. Összeráncolt szemöldökkel nézek rá, mire legyint egyet, és szemére tolja szemüvegét, hogy jobban lássa a falra szerelt órán az időt. 

Még pár dolgot bepakol a táskájába, mialatt én elgondolkodok az elmúlt két napon. 

Két nap telt el azóta, hogy semmit nem tudok Harryről és az otthoniakról. 

Tegnap előtt - ismeretlen okokból - anyáék haza értek a nyaralásból, és szinte azonnal át küldtek a nagyihoz, akinek tegnap szóltak erről a kirándulásról. 

Nem zavar, hogy itt hagy. Sőt, még örülök is neki, hiszen így nyugodtan gondolkodhatok majd ebben - kis híján - két napban, arról mit is kéne tennem. 

Telefonom rezgése könyörtelenül ránt vissza a jelenbe, de amint meglátom ki hív kinyomom a telefont, és a kanapéra dobom. Nem foglalkozok a nagyi rosszalló tekintetével, ami azt sugallja, hogy igazán felvehetném a telefonomat, ami nem mellesleg többet csörgött ebben a két napban, mint valaha. 

- Ideje lenne beszélned vele - hallom nagymamám hangját. 

- Kivel? - kapom rá a tekintetem. A szívem megáll, mikor belegondolok, hogy esetleg hallotta valahonnan a történteket, de ebbe jobban bele gondolva, rájövök, hogy ez lehetetlen. 

- Hát, valaki szüntelenül hívogat. Jobb lenne ha beszélnél vele, akárki is legyen a fiú - mosolyog rám. 

- Miből gondolod, hogy fiú? - kérdezem, bár hamar tudatosul bennem, hogy ezzel csak még biztosabbá tettem benne az illető nemét. 

- Látnod kéne magad, mikor ránézel a telefonra, és meglátod a képét villogni a kijelzőn - kuncog, majd látva kétségbeesett arcomat ismét elkomolyodik. - Komolyan beszélned kellene vele - mondja, ezúttal komolyan. 

- Te ezt nem érted - mondom egy sóhajtás közepette, és az asztalra könyökölök. 

- Igaz, de téged ismerlek - mondja. Tekintetem ráemelem. Szüntelenül néz, egyszer rám, egyszer pedig a kanapéra hajított telefonomra. 

- Mindened megvan? - terelem elég feltűnően a témát. 

- Meg - simítja meg a hátam. Reménykedem, hogy bele törődik, hogy nem akarok erről beszélni, de nem úgy tűnik, hogy ilyen hamar beadja a derekát. 

Ő ismer, és látja rajtam, mikor van valami baj. Ezért nem is lep meg, mikor kihúzza a mellettem álló széket, és egy könnyed mozdulattal helyet foglal rajta. 

- Hidd el, nagyi! Felesleges bármit mondanod! Nem akarok beszélni vele... - mondom halkan, mielőtt elkezdene indokokat sorolni, miért vegyem fel a telefont. 

- Nézd, kincsem! Nem tudom, mit tett ez a fiú, amiért ennyire idegenkedsz attól, hogy beszélj vele. De biztos vagyok benne, hogy megbánta, és hogy tanult a hibájából. Különben, miért hívogatna éjjel-nappal? - teszi fel mondandója végén, a költői kérdést.

Sóhajtok egyet, ám válaszadásra nincs időm. Éles dudaszó adja tudtunkra, hogy a nagyinak indulnia kell. 

Pár másodpercig még engem néz, majd feláll, megigazítja magán a bézs színű nadrágját, és vállára dobja a táskáját. 

- Hívj, ha bármi gond van - köti lelkemre, mielőtt búcsút venne. 

- Úgy lesz - adok neki két puszit. 

Még egyet int, miközben becsukja maga után a feketére festett kiskaput, majd egy mosolyt ereszt felém. 

Megvárom, míg az autó elindul, majd megteszem azt a három lépcsőfokot ami a tornácra visz, és leülök a napernyő által nyújtott árnyékos székre. 

 Pár percig még élvezem a csendet, és a nyugalmat, majd átrágom magam az asztalon felejtett újságokon, és megállapítom, hogy az évek alatt, számomra még most sem lettek érdekesebbek az újságokban leírt hazugságok. 

A kanapén fekszem, és nézem a sorozatokat, amik minden péntek este mennek a tévében. Már tucatszor rájöttem, ki a gyilkos, de próbálom magam rávenni, hogy nincs igazam, csak azért, hogy - ha csak egy kicsit is de - izgalmasabb legyen a film. 

  A kukorica szemek szét vannak szórva a kanapén, ami annak a jele, hogy eléggé unatkoztam, ha már a kukoricával kezdtem játszani. A házi telefon már megszokott csöngése, mintha megmentené az életem, hiszen addig sem kell a filmet bámulnom. 

- Igen? - szólok bele. 

- Szia drágám. Minden rendben? 

- Igen nagyi! Minden rendben - kuncogok. 

- Miért nem alszol még? - kíváncsiskodik. 

- Nem vagyok álmos - vágom rá, miközben kényelembe helyezem magam a kanapén, és a világoskékre festett lábkörmömmel kezdek bíbelődni. 

- Jól van. Egyél ám nekem rendesen - mondja, s én szinte látom magam előtt, azt a törődő pillantást. 

- Eszek - kuncogok halkan. 

- Rendben tündérem. Álmodj szépeket - búcsúzik. 

- Te is. Szia - köszönök el. 

Miután viszonozza szavaim a telefont vissza teszem a helyére, és a kanapéra kapom a tekintetem, ahol a mobilom villog szakadatlanul. 

Kicsit közelebb megyek, hogy jobban lássam ki az. Szívem kihagy kettőt, mikor tudatosul bennem a név, és mikor a kép sötétről ismét világosra vált, és így tovább. 

Mi tagadás, a nagyi bele ültette a bogarat a fülembe, azzal ; miszerint Harry megbánta azt amit tett, és nem hiába próbál elérni. Még néhány másodpercet toporgok, majd a kezembe veszem a telefont, és ujjamat a "Felvesz" gomb felett kezdem pihentetni. Nincs erőm, hogy megnyomjam a gombot, és erre csak akkor jövök rá, mikor a telefon rezgése abba marad a kezembe, és a készülék egy sípolással jelez, hogy a hangposta jelentkezik.

Felmerül bennem a gondolat, mi lenne ha vissza hívnám, de hamar eszembe jut, miért is nem akarok vele beszélni. 

 Felpofozott. 

Erre az ember emlékszik, és akármennyire akarja elfelejteni, nem megy neki. Mondhatja, hogy ;  felejtsük el, nincs semmi gond. De azt Ő maga sem gondolja komolyan. 

Szeretném elfelejteni azt az estét, vagy egyszerűen meg nem történtté tenni, de ez nem olyan egyszerű. Ha csak meglátom a képét, vagy meghallom a nevét eszembe jut az utolsó felém eresztett gesztusa, ami valljuk be... nem kellemes gesztus volt.

Megugrok, mikor kutyaugatást hallok az udvarról, de ugyanakkor meg is ijedek, hiszen tudom, hogy Axel csak akkor ugat, ha valaki idegen jön a ház közelébe. 

Eszembe jut, hogy lehet feleslegesen aggódok, hiszen most vannak a fesztiválok a parkban. Lehet, csak valami járókelő, aki kicsit közelebb merészkedett a kerítéshez. 

Ám, amikor az ugatás nem szűnik meg rászánom magam, hogy kimerészkedjek a már sötétbe burkolódzó kertbe. 

A kerítés felé viszem a tekintetem, ahol Axel ugat, s ahol egy sötét alak áll, teljesen a kerítésnél, és próbálja megszelídíteni a kutyát. 

- Ő, segíthetek valamiben? - kérdezem, mikor oda érek a kerítéshez. Az eddig takarásban lévő alak kiegyenesedik, így arcát félig megvilágítja a közelben álló utcai lámpa. Barna szemei kíváncsian mérnek végig, miközben borostás arcára mosoly kunkorodik. Megesküdnék rá, hogy már láttam valahol, de azt nem tudnám megmondani hol. Akárhonnan is legyen ismerős, rossz érzés fog el, mikor tekintete megállapodik az arcomnál. 

- Ne haragudj, csak a kutyád... Gyönyörű - mondja. A hangja. Kiráz a hideg, és valamilyen furcsa érzés lesz úrrá rajtam, amit leginkább a félelemhez tudnék hasonlítani. 

A kutyára nézek, ami már nyugodtan tűri az ismeretlen férfi simogatását. A még fiatal boxer liheg a férfi érintésére, és jólesőn nyüszít, mikor a férfi a füle alatt kezdi simogatni. 

 - Hát, akkor én most megyek - köszönök el, mikor megcsap a kint már kicsit hűvösebb levegő. 

Összefonom magam előtt a kezeim, és vissza felé indulok. Valamiért úgy érzem, muszáj minél hamarabb bejutnom a házba, hogy újra biztonságban érezzem magam. 

- Várj! - kiált utánam. Vissza fordulok. - Olyan ismerős vagy nekem. Találkozhattunk már? - kérdezi, még mindig a kutyát simogatva. Axel még ugat egyet, majd otthagyva a férfit fut oda hozzám. A férfi zsebre dugja kezeit, úgy várja a válasz adásomat. 

- Nem hiszem - mondom kis tanakodás után. Nem akartam mondani, hogy ő is ismerős nekem, mert akkor elkezdett volna találgatni honnan, és én továbbra is kint ragadok. 

- Akkor, bizonyára összekeverlek valakivel - mondja, de hangjában van valami furcsa. Mintha tudná, hogy Ő is ismerős nekem, s mintha csak az miatt jött volna, hogy én felismerem-e. 

- Jó éjt - köszönök el. Axel-t még bevezetem a nyári konyhába, ahol általában alszik, majd kulcsra zárom az ajtókat és minden ablakot bukóra hagyok csak nyitva. 

A film még mindig nem keltette fel az érdeklődésem, de vissza ülök a kanapéra, és nézek ki a fejemből. 

Egy gombnyomással lenémítom a készüléket, és gondolkodni kezdek, honnan volt olyan ismerős az imént itt járó férfi, és vajon, miért fogott el, olyan rossz érzés hangja hallatán. 

Akárhogy töröm az agyam, próbálok mindenre vissza emlékezni, mindenkivel kapcsolatba hozni Őt, hátha úgy rájövök nem sikerül.  

Aztán beugrik valami... Egy kép, ami néha még a mai napig megmutatkozik rémálmokba, most mégis lehetetlennek tűnik. 

Egy mondat, ami hatalmas félelmet ébreszt bennem..Bele gondolni, hogy újra a közelembe van, újra előttem állt.

Lehet, hogy az az ismeretlen férfi, nem is olyan ismeretlen?!...