17. Már meséltem róla!

Sziasztok!

Őszinte leszek, nem lett a kedvencem ez a rész... Úgy érzem nem üti meg a mércét, de persze én ezt nem tudom megállapítani.
Első sorban Nektek írok, nem magamnak, így nem különösebben foglalkoztat az én mit gondolok.
Mindenek felett van a Ti véleményetek, és ha nektek tetszik, én elégedett vagyok! 

De nem is húzom tovább!
Remélem ez a rész is tetszeni fog, legalább annyira mint a többi és remélem továbbra is kapok megjegyzéseket!
+ Sunday Girl - Where Is My Mind   ajánlom mellé :)

Jó olvasást, Puszi

Alice W.

Minden olyan csendes volt, olyan idilli. 

A friss levegő, s az Ő ellenállhatatlan egyvelege teljesen eldugította az orrom, mikor már Isten tudja mennyi ideje csak feküdtünk egymás mellett a fűben. 

Nem mondom, hogy könnyű volt kijátszani Louist aki minden áron bent akart tartani minket a házban, de egy idő után figyelme lankadt, így mi könnyedén kitudtunk osonni a ház mögött elterülő kis dombra, ami nem tárt elénk mást, csak a hatalmas fák tömkelegét. 

Belátom, hogy nem volt udvarias dolog otthagyni a vendégeket, akik miattam vannak itt, de elnézve a bent lévő pia mennyiséget, úgy gondoltam; nem lesz nagy baj, ha eltűnünk egy kicsit. 

Egyszer-kétszer rám tört az érzés, mintha végtelen időnk lenne. Mintha Harrynek nem kellene elmennie, s az érzés mintha normális pár lennénk. 

Még mindig felfoghatatlan volt, hogy pont Ő és pont velem. 

Az eget kémlelve még mindig gondolkodtam, de egyre kevesebbet tudtam volna mondani, arról, hogy mi jár a fejemben. 

Minden perc elteltével mélyebb dolgokon gondolkodtam, de az idő múlásával ezek a mély gondolatok egyre ködösebbek is lettek, s ez egy homályos függönnyel vette körbe gondolataim sokaságát. 

Nem mondhatom, hogy ez miatt rossz kedvem lett, mert az a boldogság és öröm, amit a meglepetés hatása adott, nem múlt el ilyen egyszerűen, s hirtelen. 

De egyre jobban kezdtem érezni magamon a búcsúzás közeledtét, és akármilyen nehéz volt tudtam, hogy ez minden nappal csak rosszabb lesz. 

Számításba kellett vennem, hogy az utolsó hetekre elviselhetetlenné válok. Én, a ragaszkodásom. 

- Mi lesz ha elviselhetetlen leszek? – adtam hangot a kérdésnek, ami hirtelen kezdett el nyomasztani. 

- Micsoda? – kérdezte Harry. Lassan, - óvatosan kihúzta fejem alól a kezét, s mellém könyökölt. 

- Mi lesz, ha az utolsó pár napban elviselhetetlen leszek? – kérdeztem ismét, bár sejthettem volna, hogy Harry ettől sem lesz okosabb. 

- Ezt nem értem – erősítette meg sejtésem. 

Egy aprót sóhajtottam. 

- Mármint, ha annyira nem akarlak majd elengedni, hogy már bosszantó lesz a ragaszkodásom – mondtam. 

A mondat felénél arcomat tenyerembe rejtettem, hiszen rájöttem mennyire hülyén hangzik ez a kérdés kimondva.

Ujjaimat résnyire szétnyitottam, hogy lássam Harry arcát, ahogy egy halk, mégis intenzív kuncogásba kezd. - Nem vicces – csaptam meg óvatosan mellkasát. 

- De az! – válaszolt határozottan. – Az, hogy elviselhetetlennek tituláljalak, egyszerűen képtelenség – nyugtatott meg. 

Szavai megmelengették a szívem és egyben biztosítottak, hogy nem kell ettől félnem, mégsem sikerült teljesen kiűzniük belőlem a rossz gondolatokat. 

Tűnhetek olyannak, aki szándékosan nem űzi ki magából az ilyen démonokat, de azok akik így vélekednek rólam, nem tudják milyen érzés az, mikor hirtelen teszel szert, egy olyan emberre mint Harry. 

Barátom arcán elégedett mosoly pihent, látva, hogy sikerült engem megint zavarba hozni. 

A sötét ellenére tisztán látszott rajtam, hogy zavarban vagyok, de még ha nem is látszott volna Harry tudja, mikor vagyok zavarban, s mikor temet maga alá lányos zavarom. 

Mozgolódni kezdett, aminek örültem, hiszen addig se fülig pirult arcomat nézte. 

De amikor alig fél centire feje megállt előttem, Ő pedig lábaim közé térdelt ismét kirázott a hideg. 

A jóleső libabőr, ami olyankor jön elő, mikor az ember úgy érzi magát mint az első randin. 

Remeg az izgatottságtól és az mellett a boldogságtól is. A hideg rázza, mikor megpillantja a fiút, aki kiváltja belőle az érzéseket, s aki felébreszti hasában a több ezernyi pillangót akár; egyetlen csókjával is. 

Na, én így érzek. 

Harry kínzó lassúsággal tette nem létezővé a köztünk lévő távolságot.. Igen, azt a pár centit. 

Minden, apró mozdulatával jobban bele lökött az előbb említett állapotba, s féltem, mikor ajkai elérnek az enyémre, már menthetetlenül abba az érzésbe leszek zárva. 

Harry ajkai súrolják az enyémet, de Ő nem jön tovább... Leragad egy bizonyos helyzetben, abban, hogy tartja a távolságot, bár szemében látom, hogy nem így akar tenni. 

Akármennyire tartani akartam magam, hogy Ő unja meg előbb az egymás tétlen nézését, nem tudtam parancsolni magamnak. 

Hirtelen húztam közelebb magamhoz papírrepülős nyakláncánál fogva, ami először ledöbbentette, de hamar észhez tért, s visszacsókolt. 

- Türelmetlen vagy – mosolygott csókunkba. Keze amivel eddig mellettem támaszkodott, felhúzott combomra tévedt, s a már ismert libabőr végig futott az érintett területen. 

- Harry... – motyogtam miközben hajába túrtam és próbáltam magamra parancsolni. 

"Nem lehet! Itt nem!" 

- Nyugodj meg – suttogta nyakamba. 

Mit tehettem volna? Az agyam teljesen mást diktált mint a szívem, s ez az őrületbe kergetett. 

Az agyam folyamatosan azt suttogta, hogy nem tehetem... Itt nem, most nem. Nem értettem miért ne tehetném itt, s most. Talán a "Most" jobban érdekelt, hiszen azt, hogy itt miért nem elég érthető volt. 

A szívem azonban ennek a teljes ellentétét táplálta belém. 

- Harry kérlek – könyörögtem. Hangom elcsuklott, s egy pillanatra lefagytam, mikor ajkai elváltak nyakamtól és újra számra tapadtak egy pillanatra, egy rövid csók erejéig. 

- Mint már mondtam, nem siettetlek – mondta, miközben eltűrt az arcomból egy rakoncátlan tincset. 

Nagyot sóhajtottam, miközben végig gondoltam a mondandóját. 

"Nem siettet"  Akármilyen jól is esik ezt hallani Tőle, tudom, hogy nem halogathatom örökké és, hogy őszinte legyek nem is akarom. Minden együtt töltött perccel jobban felerősödik bennem a vágy Harry iránt, s még jobban akarom Őt. 

- Igen, tudom. De...– félbe szakított. 

- Nincs de! Várok arra, hogy késznek érezd magad – mosolygott rám. Én is elmosolyodtam, s kicsit felemelve fejem apró puszit adtam szájára. 

- Bemegyünk? – mosolygott. Aprót bólintottam, majd figyeltem, ahogy izmai megfeszülnek miközben fellöki magát a földről, s ezután felhúz engem is. 

Boldogság áradt szét bennem, mikor erősen megölelt, s nem eresztett el. 

Megnyugtató volt, és egy pillanatra minden mástól megóvott. Semmire nem gondoltam, csak arra, mennyire szeretem mikor megölel, megcsókol, vagy éppen csak egy kedveset szól hozzám. 

Az ajtón belépve se engedte el a kezem, s egy percre sem vette le rólam a tekintetét. 

- Jaj, ne haragudj – kaptam azonnal az illető felé a tekintetem, akinek elég nagy lendülettel sikerült neki mennem. 

- Ugyan Helly! Rád nem tudnék haragudni – a hangot a fejemben azonnal párosítani tudtam az arccal. 

S a kép ami már előttem lebegett a fejemben is, illetve ténylegesen is undort varázsolt arcomra. 

Magam előtt láttam kék szemeit, sötét barna, talán kicsit feketés, - felzselézett haját, s pimasz mosolyát, amivel akár egy pillanat alatt levett mindenkit a lábáról. 

Nem tudtam volna megszólalni. 

Egyszerűen nem tudtam volna szavakat képezni, pedig tudtam, hogy magyarázatot kell adnom, hirtelen elkomorult arcomról, s a dühömről ami forrt bennem. Ha másnak nem is... Harrynek el kell mondanom ki ő, ha már a hozzá kötő láncoló emlékeimet megosztottam vele. 

- Jut eszembe! Isten éltessen – lépett oda, hogy puszit adjon. Egy határozott lépést tettem Harry felé, aki még mindig értetlen arccal nézett rám, s az előttem álló fiúra felválva. - Ó, ő biztos a barátod – mosolygott a maga pimasz, mégis bájosnak tűnő mosolyával. 

- Igen, Ő Harry – mondtam, mikor sikerült megtalálnom a hangom. 

- Harry, Ő pedig Nick. Már meséltem róla...!