16. Meglepetés

Sziasztok! :)
Nem sok mindent tudnék hozzáfűzni ehhez a részhez.
Talán csak annyit, hogy személy szerint talán a kedvencemként lopta magát a szívembe.
Nem tudnám megmagyarázni miért,de elnyerte a tetszésem, s bátran kijelenthetem, hogy ilyen ritkán van.
Remélem nektek is tetszeni fog, s továbbra is írtok megjegyzést.




 Puszi, Alice W.

- Igazán elárulhatnád hová megyünk – ismételtem, az elmúlt tíz percben tucatszor elhangzott mondatot. 

- Ne legyél ilyen kíváncsi – Harry jó kedélyűen kuncogott mellettem, s tekintett néha rám. 

- Mintha azt mondanád a víznek, hogy ne legyen nedves – pimaszkodtam. Barátom száját jóleső kacaj hagyta el, miközben lefékezett egy piros lámpánál. 

- Menthetetlen vagy – mosolygott. Csak sóhajtottam egyet, mivel nem igazán tudtam volna bármit is mondani. 

Gondolataim elkalandoztak, s csak akörül forogtak, hogy hova megyünk. Ismertem a várost, talán jobban mint a tenyeremet, de mikor Harry az egyik mellék útra kanyarodott, elvesztettem a fonalat, s már nem tudtam volna azonosítani azt, hogy hol vagyunk. Egy másik helyzetben biztos megkérdeztem volna hova megyünk, de tudtam nála felesleges próbálkoznom. 

Nem mondhatom máshogy, élvezi ha láthatja, ahogy a kíváncsiság lyukat fúr az oldalamba, s külön öröm neki, ha Ő tesz olyat ami kíváncsiságot ébreszt fel bennem. Egy durcás pillantást vetettem felé, amit ő csak fél szemmel látott, majd tekintetem vissza vezettem az ablakra, amin kinézve a nap elnyúló sugarait láttam, ahogy lassan, - egyenletes tempóval egyre lejjebb megy, s előbb vagy utóbb eltűnik a horizont mögött. 

Az idő úgy 9 óra körül mozoghatott, de a kinti hőmérséklet még mindig kellemes volt, így nem fáztam mikor egy számomra ismeretlen helyen kiszálltunk az autóból. Harry mellém jött, és ujjait összefonta enyémekkel. 

- Ne legyél ilyen morcos – szólalt meg pár perc néma csönd után. Rekedt hangja villámcsapásként ért, s egy pillanat alatt bombázta szét az eddig összeszedett gondolataimat. Gyorsan összeszedtem magam, s kínzó lassúsággal ránéztem. 

- Nem bírom ha elmondod, hogy van valami amit nem mondhatsz el – adtam hangot, elég bonyolultnak, s értelmetlennek hangzó gondolataimnak. Harry száját kacaj hagyta el, majd egy leheletnyi komolysággal rám nézett. Pár idegtépő másodpercig csak nézett, bár ezek a másodpercek hosszú óráknak tűntek. 

- Már nem kell sokat kibírnod – mosolygott rám őszintén. Mosolya megnyugtatott, de kis gödröcskéiben még ott bujkált, hogy felettébb élvezi a helyzetet, s hogy ennyire felcsigázott. Megadóan bólintottam, s sétáltam tovább az oldalán végig a hosszú ösvényen, ami egyenlőre titkos helyre vezetett. 

Az öregebbnél öregebb fák fáradtan hajoltak fölénk, egy-kettő ága talán össze is ért a fejünk fölött, miközben mi egymásban elmerülve sétáltunk a rengetegbe. Elképzelni nem tudtam hová megyünk, vagy hogy Harrynek milyen tervei vannak, de az igazat megvallva hatalmas kő esett le a szívemről mikor egy elég nagy, házat pillantottunk meg a hosszú ösvény végén, fent a dombon. Jobban megnézve a házat, tudtam kinek a háza volt, hiszen a gyerekkori emlékeim hamar feltörtek bennem. Érthetetlen volt, miért nem ismertem fel az ide vezető utat, s az erdőt, de ezen nem volt időm tovább gondolkodni, hiszen egy szempillantás alatt a hatalmas, már-már korhadt fa ajtó előtt álltunk. Nagy levegőre volt szükségem, hogy ne érzékenyüljek el a sok emlék hatására. Azokra az emlékekre, amiket mindig magamban fogok őrizni, s amiket semmi pénzért nem lennék hajlandó a múltba dobni. 

- Minden rendben? – Harry jellegzetes hangja ismét megugrasztott, de jó volt hallani. 

- Persze – válaszoltam azonnal. 

- Csak utánad – mosolygott kedvesen. Egy pillanatra ledermedtem attól a szédítő mosolytól, ami már annyiszor pihent arcán, de azt hiszem most tűnt fel igazán, mennyire tökéletes, s mennyire szeretem mikor arcán viseli. Lassan ráeszméltem, hogy az előttem álló fiú, azzal a gyönyörű mosolyával épp arra vár, hogy be mennyek a házba. Egy nagy levegővétel kíséreteben a kilincsre tettem a kezem, s komótosan le is nyomtam azt. 

A nap mostanra teljesen eltűnt a horizont mögött,s helyette a csillagok sokasága fedte be a sötét, - végtelennek tűnő eget. Az ajtó halkan nyikorogva nyílt ki előttem, s tárta elém a kintinél is nagyobb sötétséget, amit szemem először nem igen akart befogadni. Mindenáron kereste a kis fényt, ami betekintést nyújthat az el nem múló sötétben. Szinte reflexszerűen fordultam meg, hogy Harry kezéért nyúljak, de ekkor a villany egy kattanással felvillant, s az elém táruló látvány sokként tárult a szemem elé. 

"MEGLEPETÉS" kiáltotta mindenki, s én csak álltam, s néztem azt a hatalmas tömeget, ami összegyűlt itt miattam. Csak egy mosolyt tudtam magamra varázsolni, de azt hiszem az többet mondott minden szónál.

Tekintetem végig vezettem az embereken, ahol nem egy ismerős arcot véltem felfedezni, de bőven volt olyan is akit nem ismertem, s csak reménykedni tudtam, hogy egyszer látom őt. 

- Boldog Születésnapot – súgta fülembe Harry. Meglepett mikor felfogtam, hogy hátulról átölelt, s gyors puszit lehelve arcomra súgta fülembe mondandóját. Mindenkinek az arcán ezer wattos mosoly pihent, és mérget vettem volna rá, hogy az én arcomról sem lehetett volna levakarni a mosolyt, ami tiszta szívből jött. 

- Boldog Születésnapot! – jött oda mosolyogva Lola, hogy megölelgethessen. 

- Köszönöm – suttogtam, s viszonoztam ölelését. 

- Mr. és Mrs. Lawrence lánya belement, hogy itt legyen a bulid, feltéve ha nem teszünk nagy kárt – mosolygott, s láttam a szemében, hogy elérzékenyült. Hiába is... Egy gyerekkort nem lehet csak úgy elfelejteni, főleg ha olyan eseménnyel teli, és izgalmas mint amilyen a miénk volt. Tisztán él bennem a nap, mikor leestem Mr. és Mrs. Lawrence legnagyobb cseresznyefájáról, és eltört a karom. Vagy mikor ők vigyáztak rám, míg anyáék munkába mentek. Az ilyenek egytől-egyig bennem maradtak, és soha nem is fogom elfelejteni őket. 

Felbecsülhetetlen élmény lesz majd elmesélni a gyerekeimnek, esetleg az unokáimnak ezeket az emlékeket, még akkor is ha esetleg ez untatni fogja őket.

Lola és én itt nőttünk fel. Az öreg Lawrence házaspár szerette a gyerekeket,s minden időt kihasználtak mikor velük lehettek. 

Rájöttem, hogy nem ez a legalkalmasabb idő arra, hogy nosztalgiázzak így pislogtam párat, majd fogadtam a felém irányult öleléseket, s a folyamatosan érkező "Boldog Születésnapot" szöveget, aminek hallgatása közben rájöttem, hogy még soha nem mondták nekem ennyien egyszerre. 

Sokáig tartott mire mindenkinek köszöntem, vagy esetleg bemutatkoztam, de nem bántam, hogy ez ennyi időbe telt, hiszen ők még több időt pazaroltak rám, s ez megdobogtatta az ember szívét. 

- Köszönöm – mondtam alig hallhatóan Harrynek, mikor egy kicsit ismét kettesben maradtunk. 

- Micsodát? – értetlenkedett. 

- Mindent – adtam magyarázatot. Túlzásnak tűnhetett a "mindent" kifejezés pedig nem volt az. Sok mindent köszönhettem Harrynek, hiszen ha csak egy nyárra is, de megváltoztatta az életem. Sőt, nem túlzás azt mondani, hogy örökre megváltoztatta az életemet. Biztosra veszem, hogy sokáig emlékezni fogok az együtt töltött napokra, percekre, s felejthetetlen pillanatokra. 

- Nem kell megköszönnöd – válaszolt halkan. Nem volt igaza... Meg kellett volna köszönnöm, hogy élményekkel tette gazdagabbá az életem. Hogy olyan szülinapot rendezett nekem, ami nélküle valószínűleg soha nem lett volna. Hogy nem arra törekedik, hogy minél előbb ágyba vigyen, hanem, hogy velem legyen. 

Elgondolkodtató, mennyire más mint azok akiket eddig tökéletesnek tartottam. Akik eddig felkeltették az érdeklődésem egy buliban, vagy az utcán. Mosolyognom kellett, noha én sem tudtam, hogy a hirtelen mosolygás miért tört rám. Közelebb hajoltam, s megcsókoltam barátom aki szemmel láthatóan elmerült gondolataiba. 

- Gyerünk befelé tubicáim – hallottuk meg Louis jellegzetes hangját, ami mindkettőnk arcára mosolyt varázsolt. Az öreg pad amin eddig ücsörögtünk kicsit nyekergett, mikor felkeltünk róla, s félő volt, hogy szét esik, de végül egyben maradt, s tartotta magát. Ahogy a füvön sétálgattunk a tornác felé, egy pillanatra eszembe jutott valami. Vissza pillantottam az öreg fűzfa alatt álló padra, s szemem előtt akaratlanul is feltűntek a múltból való képek, ahogyan Mr. és Mrs. Lawrence egymás kezét fogva ülnek a padon, s csak élvezik a kellemes, -nyári levegőt. Szép és megható pillanatok egyike volt, ahogy ültek, s csak élvezték egymás társaságát. Kizárták a külvilágot.. Csak egymásért voltak, s csak egymásnak éltek.