HARRY STYLES
 |
| It Is What It Is |
- Haver, valamit kezdenünk kell magunkkal. Így nem jutunk egyről a kettőre - mondja Liam, a tőle megszokott nyugodt hangnemben.
- Csak öt percet kérek - hadarom, s már kapva is le fülemről a fejhallgatót hagyom el a helyiséget. Az ajtót felrántva magam előtt sétálok végig a folyosón, egyenesen a teraszra megyek. Nagyot szippantok a friss levegőből, az esőillat azonnal beszökik az orromba.
- Harry. Jól vagy? - hallom meg az ismerős női hangot magam mögül, mire csak fájdalmas mosolyt eresztve arcomra megrázom a fejem. Hallom Eleanor cipőjének kopogását, ahogy nem törődve a szemerkélő esővel a korláthoz sétál mellém.
- Remélem nem akarsz te is kiselőadást tartani arról, hogy milyen gyorsan kell összekapnom magam - vetem oda neki, talán a kelleténél durvábban. Ahogy kimondom rosszul kezdem érezni magam, pont nem El az, aki ezt a viselkedést érdemelné. Valójában senki nem érdemelné meg, hogy ezt levezessem rajta.
- Aggódunk érted. Megint kezdesz a rossz irányba változni, és ha nem mondod el mi a baj, akkor még csak segíteni se tudunk - mondja a mellettem álló lány halkan, ugyanakkor határozottan. Némán állok mellette, csak bámulom az autókat, a várost.
- Egyik este - kezdek bele bátortalanul, halkan, - mintha félnék attól, hogy bárki meghall minket. - Helly felhívott - mondom ki semleges arccal, még mindig lefelé bámulva. Érzem magamon Eleanor pillantását, már most a lehetséges válaszokon töröm az agyam, amiket a feltett kérdéseire válaszolhatok majd.
- Beszéltetek? - kérdezi, mire megrázom a fejem.
- Gemma vette fel, de mivel egyikük se tudta, hogy ki a másik, Helly letette.
- Akkor honnan tudod, hogy ő volt? - érkezik a következő kérdés.
- Felismertem a számot - válaszolom őszintén, nem törődve El aggodalmas pillantásával felém.
- Visszahívtad?
Szemöldökömet ráncolva fordulok a lány felé. Nem reagál semmire semmit, csupán kérdéseivel bombáz, amitől kezdem magam úgy érezni, mint egy rendőrségi kihallgatáson. Nem válaszolok a kérdésre, tudom, hogy ez is elég válaszként fog szolgálni. - Nem furdal a kíváncsiság, hogy megtudd, ennyi idő után, vajon miért akart beszélni veled?
- Dehogynem - vágom rá azonnal, ellökve magam a korláttól. Idegesen túrok bele tincseimbe, kezeimet ezután nadrágom zsebeibe bújtatom. - Nem bírom megtenni, érted? - nézek kétségbeesetten Eleanorra. Hatalmas barna szemeivel bámul rám, kérdeznie sem kell, hogy tudjam mit szeretne tudni. - Csak úgy eljöttem, egy szó nélkül. Egy hülye papírra írtam le neki, mit miért teszek. Mindezt azért, mert már akkor is túl gyáva voltam, hogy a szemébe nézzek és elmondjam, hogy mi az igazság.
- Mi az igazság, Harry?
Habozok, mielőtt válaszra nyitnám a számat. Tudom, hogy alaposan át kellene gondolnom mit mondok, hisz még soha nem beszéltem erről senkivel. Ugyanakkor erre jelen állás szerint képtelen vagyok, az agyam nem hajlandó ésszerűen érveket, - gondolatokat felmutatni.
- Tudtam, hogyha tovább maradok, akkor még nehezebben fogom majd tudni otthagyni. Beleszerettem, Eleanor. Magamat mentettem azzal, hogy így hagytam ott. Végig őt állítottam be gyengének, még a levélben is azt írtam neki, hogy attól félek, nem tudná elviselni, hogy így alakultak a dolgok. De kettőnk közül nem Helly a gyenge, hanem én. Önző módon magamat helyeztem előtérbe. Ezért jöttem el.
- Azt tetted, amit akkor, abban a helyzetben helyesnek találtál - reagál El, pár másodperc elteltével.
- Azt tettem, amivel úgy gondoltam megkönnyítem a dolgomat - mondom halkan, inkább csak magamnak egy vallomásként. A teraszon pihenő székek egyikére huppanok le, egyik kezemmel öklömet simogatva bámulok magam elé. Szívem szerint hatalmas ütnék a falba, akármit megtennék, amivel végre levezethetném a bennem lévő feszültséget.
- Nem gondolod, hogy jobban éreznéd magad, ha visszahívnád?
- Amióta megláttam a telefonszámát a kijelzőn, folyamatosan ezen gondolkodom. De azóta nem hívott, tehát annyira nem lehetett fontos az egész, hogy megpróbáljam visszahívni - mondom a mondat végére elhidegülve, - teljesen érzelemmentesen. Nem nézek a tőlem jobbra szobrozó lányra, anélkül is tudom milyen értetlen tekintettel bámul rám.
- Felnőtt férfi vagy, Harry. Tanulj meg szembenézni az érzéseiddel, és a dolgok következményeivel.
Meglepetten nézek Elre. Szigorúan, már-már megvetően néz rám. Válaszolni nincs időm, mielőtt szólásra nyithatnám számat Eleanor a bejárat felé indul, egyedül hagyva engem.
Nagyokat pislogok, nem ilyen reakcióra számítottam tőle. Ugyanakkor minél többet gondolkodom azon amit mondott, annál inkább ráébredek, hogy igaza van.
Ujjaimmal a kormányon dobolom a rádióból halkan hallható szám dallamát, az esőcseppekkel fedett szélvédőn keresztül bámulom a közlekedési lámpát, ami egyenlőre pirosan világít. Annak ellenére, hogy már közel vagyunk a kilenc órához, meglepően sokan vannak az utakon, a visszapillantóban látom a mögöttem kígyózó sort.
- Igen? - szólok bele kedvetlenül a telefonba, mikor már nem tudom tétlenül tovább hallgatni, hogy csörög az anyósülésen.
- Bocs, hogy zavarlak. A gép holnap reggel hatkor indul, ötre ott lesz érted a kocsi - szól bele egy férfihang, amit tudom, hogy ismerek, ugyanakkor most nem tudom hová tenni.
- Rendben van - reagálom le, miközben még mindig a lámpát figyelem.
- Jut eszembe; változott a terv. Santiago az első állomás, de ott csak egy hetet lesztek - közli a vonal másik végén lévő, aki idő közben rájöttem, hogy Rick, az egyik tervező a csapatból. Úgy mondja ezt az egészet, mintha bármit is számítana, hogy mit reagálok rá. Oda megyek, ahová a gép visz.
- Jól van - reagálok ismét olyan semmisen, mint az előbb. Egy gyors elköszönés megejtése után már bontjuk is a vonalat. A lámpa zöldre vált, azonnal a gázra taposok.
A bejárati ajtó nagy hanggal csukódik be mögöttem, kocsikulcsomat azonnal az előszobában lévő szekrényre dobom. Az ajtót bezárom, cipőmtől és bőrdzsekimtől egy halk sóhaj megejtése közben szabadulok meg. Első utam a konyhába vezet. A hűtőre tűzött cetlin csak a szokásos áll, rögtön megismerem hű házvezetőnőm gondosan kanyarított betűit. A hűtőajtót kinyitva veszem elő az oda készített ételt, majd amíg az a mikróban melegszik, a hálószobába megyek. Az ágy mellett ott pihen a bőröndöm, az ágyon a holnapi ruhám, amit már előre kikészítettem. Pillantásom elidőzik az egyszerű szerelésen, csupa jelentéktelen gondolat kezd el foglalkoztatni, egészen míg a mikró csipogása vissza nem hoz a valóságba. A vacsorámmal a kezemben foglalok helyet a kanapén, ám épp hogy kényelembe helyezem magam, a telefon csörgése ismét megzavar.
- Ilyen nincs - dünnyögöm halkan, miközben felkelve a kényelmes ülőgarnitúráról a telefont kezdem el keresni. Szemöldökömet ráncolom, mikor kezembe véve a telefont nem egy nevet, - esetleg telefonszámot - pillantok meg, csak annyit, hogy nemzetközi hívás. Kíváncsian fogadom, fülemhez emelem a készüléket. A gépi hang azonnal megszólal, elmondja az általános tudnivalókat és bemondja a telefonáló telefonszámát.
Ajkaim elválnak, hátammal a falnak dőlök. Idegesen túrok bele tincseimbe, fejemet a falnak döntöm.
- Ha fogadja a hívást, kérem nyomja meg az egyes gombot, ha nem szeretné fogadni, akkor a ketteset.
Úgy állok a falnál, mint aki szellemet látott, alig másodperceim vannak átgondolni, mit cselekedjek. Itt van a választási lehetőség. Most beszélhetnék vele, hallhatnám a hangját és megtudhatnám, miért hívott pár napja. Itt lebeg a szemem előtt, amit El mondott. Szembe kell néznem a dolgok következményével, ugyanakkor annak a következményeivel is szembe kell néznem, hogy mi lesz ha fogadom a hívást. És ha megint fájdalmat okozok? Nem tudnék neki megint fájdalmat okozni. Elemelt a fülemtől a telefont, tekintetem az egyes és a kettes szám közt ingázik. Mély levegőt veszek. Tudom, hogy talán ez az utolsó esélyem, hogy elmondjam neki az igazat. Hogy elmondjam, még mindig ugyanolyan fontos nekem. De nem lehetek önző. Ezúttal nem. Szemeimet összeszorítom, ujjamat a telefon képernyője felé helyezem, és tovább nem húzva az időt, rányomok a választott számra.
- A hívást elutasította. Díjat nem számoltunk fel - szólal meg ismét a gép hangja, amit rögtön halk sípolás követ. A hívást elutasítottam. Bambán nézek magam elé. A közvetlen velem szemben lógó tükörben nézek vissza magamra. Egy pillanat alatt elönt a düh, gondolkodás nélkül vágok bele egyet a tükörbe, mire az azonnal darabokra törik.
- A francba - szitkozódok, mikor rájövök mit tettem. Kezemet megrázom, ujjperceimen azonnal megjelenik a gyöngyöződő vér. Elhalasztottam. Elhalasztottam az utolsó esélyt, hogy mindent helyrehozzak. Az utolsó esélyt arra, hogy magyarázatot adhassak.
- Felnőtt férfi vagy, Harry. Tanulj meg szembenézni az érzéseiddel, és a dolgok következményeivel.
Meglepetten nézek Elre. Szigorúan, már-már megvetően néz rám. Válaszolni nincs időm, mielőtt szólásra nyithatnám számat Eleanor a bejárat felé indul, egyedül hagyva engem.
Nagyokat pislogok, nem ilyen reakcióra számítottam tőle. Ugyanakkor minél többet gondolkodom azon amit mondott, annál inkább ráébredek, hogy igaza van.
Ujjaimmal a kormányon dobolom a rádióból halkan hallható szám dallamát, az esőcseppekkel fedett szélvédőn keresztül bámulom a közlekedési lámpát, ami egyenlőre pirosan világít. Annak ellenére, hogy már közel vagyunk a kilenc órához, meglepően sokan vannak az utakon, a visszapillantóban látom a mögöttem kígyózó sort.
- Igen? - szólok bele kedvetlenül a telefonba, mikor már nem tudom tétlenül tovább hallgatni, hogy csörög az anyósülésen.
- Bocs, hogy zavarlak. A gép holnap reggel hatkor indul, ötre ott lesz érted a kocsi - szól bele egy férfihang, amit tudom, hogy ismerek, ugyanakkor most nem tudom hová tenni.
- Rendben van - reagálom le, miközben még mindig a lámpát figyelem.
- Jut eszembe; változott a terv. Santiago az első állomás, de ott csak egy hetet lesztek - közli a vonal másik végén lévő, aki idő közben rájöttem, hogy Rick, az egyik tervező a csapatból. Úgy mondja ezt az egészet, mintha bármit is számítana, hogy mit reagálok rá. Oda megyek, ahová a gép visz.
- Jól van - reagálok ismét olyan semmisen, mint az előbb. Egy gyors elköszönés megejtése után már bontjuk is a vonalat. A lámpa zöldre vált, azonnal a gázra taposok.
A bejárati ajtó nagy hanggal csukódik be mögöttem, kocsikulcsomat azonnal az előszobában lévő szekrényre dobom. Az ajtót bezárom, cipőmtől és bőrdzsekimtől egy halk sóhaj megejtése közben szabadulok meg. Első utam a konyhába vezet. A hűtőre tűzött cetlin csak a szokásos áll, rögtön megismerem hű házvezetőnőm gondosan kanyarított betűit. A hűtőajtót kinyitva veszem elő az oda készített ételt, majd amíg az a mikróban melegszik, a hálószobába megyek. Az ágy mellett ott pihen a bőröndöm, az ágyon a holnapi ruhám, amit már előre kikészítettem. Pillantásom elidőzik az egyszerű szerelésen, csupa jelentéktelen gondolat kezd el foglalkoztatni, egészen míg a mikró csipogása vissza nem hoz a valóságba. A vacsorámmal a kezemben foglalok helyet a kanapén, ám épp hogy kényelembe helyezem magam, a telefon csörgése ismét megzavar.
- Ilyen nincs - dünnyögöm halkan, miközben felkelve a kényelmes ülőgarnitúráról a telefont kezdem el keresni. Szemöldökömet ráncolom, mikor kezembe véve a telefont nem egy nevet, - esetleg telefonszámot - pillantok meg, csak annyit, hogy nemzetközi hívás. Kíváncsian fogadom, fülemhez emelem a készüléket. A gépi hang azonnal megszólal, elmondja az általános tudnivalókat és bemondja a telefonáló telefonszámát.
Ajkaim elválnak, hátammal a falnak dőlök. Idegesen túrok bele tincseimbe, fejemet a falnak döntöm.
- Ha fogadja a hívást, kérem nyomja meg az egyes gombot, ha nem szeretné fogadni, akkor a ketteset.
Úgy állok a falnál, mint aki szellemet látott, alig másodperceim vannak átgondolni, mit cselekedjek. Itt van a választási lehetőség. Most beszélhetnék vele, hallhatnám a hangját és megtudhatnám, miért hívott pár napja. Itt lebeg a szemem előtt, amit El mondott. Szembe kell néznem a dolgok következményével, ugyanakkor annak a következményeivel is szembe kell néznem, hogy mi lesz ha fogadom a hívást. És ha megint fájdalmat okozok? Nem tudnék neki megint fájdalmat okozni. Elemelt a fülemtől a telefont, tekintetem az egyes és a kettes szám közt ingázik. Mély levegőt veszek. Tudom, hogy talán ez az utolsó esélyem, hogy elmondjam neki az igazat. Hogy elmondjam, még mindig ugyanolyan fontos nekem. De nem lehetek önző. Ezúttal nem. Szemeimet összeszorítom, ujjamat a telefon képernyője felé helyezem, és tovább nem húzva az időt, rányomok a választott számra.
- A hívást elutasította. Díjat nem számoltunk fel - szólal meg ismét a gép hangja, amit rögtön halk sípolás követ. A hívást elutasítottam. Bambán nézek magam elé. A közvetlen velem szemben lógó tükörben nézek vissza magamra. Egy pillanat alatt elönt a düh, gondolkodás nélkül vágok bele egyet a tükörbe, mire az azonnal darabokra törik.
- A francba - szitkozódok, mikor rájövök mit tettem. Kezemet megrázom, ujjperceimen azonnal megjelenik a gyöngyöződő vér. Elhalasztottam. Elhalasztottam az utolsó esélyt, hogy mindent helyrehozzak. Az utolsó esélyt arra, hogy magyarázatot adhassak.
