37. Kételyek közt

HARRY STYLES

Soldier On

2013. július 3.
A Nap már lemenőben van, az ég a narancssárga megannyi árnyalatában tündököl, félő, hogy ma még lesz részünk esőben, ám ez legkevésbé sem foglalkoztat. Tekintetemet szigorúan fehér tornacipőmre szegezem, egyik kezemben bőröndömet, míg másikban utazótáskám pántját tartom, mely a vállamon pihen. Bár, még a bejárati ajtóhoz vezető macskaköves út feléig sem jutottam, máris ismerős arc közeledik felém, amitől azonnal halvány mosoly terül el arcomon, s amitől egy pillanatra el is felejtem, miért is vagyok itt. 

- Kisfiam - anya mosollyal az arcán köszön, szinte azonnal szoros ölelésében találom magam, csak most érzem igazán, mennyire hiányzott az ölelése, az illata; ő maga. Utazótáskámat a földre dobom, hogy szorosabban tudjam ölelni anyát, aki majdnem két fejjel alacsonyabb termetének köszönhetően kis híján eltűnik karjaim között. Anya halk kuncogást hallat magából, kezével simogatni kezdi a hátam. 

- Meglepett, mikor telefonáltál, hogy hazajössz - közli velem azt, amivel informálása nélkül is tisztában voltam. Nem volt tervben, hogy mostanában hazautazom, persze szívesen tettem volna, de mindig volt valami, ami közbejött. Szoros ölelésünknek vége szakad, lehajolok, hogy fölvehessem a földre ejtett táskát, majd követve anyát, a ház felé indulok. 

- Igen, tudom. Változott a programunk, úgyhogy gondoltam hazajövök az utolsó pár napra - közlöm vele a tényeket miszerint a szabadságom utolsó napjait itthon töltöm velük. Anya arcára őszinte mosoly húzódik, arcára van írva, mennyire örül az érkezésemnek, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy azzal is tisztában van, valami oka van annak, hogy itt vagyok. Nem kíváncsiskodik, nem kérdez rá azonnal a dolgokra, ugyanakkor pontosan tudom, hogy előbb vagy utóbb, megfogja kérdezni, mi látogatásom valódi oka. 

- Egyedül vagy? - kérdezem, mikor az előszobából a nappaliba érünk. Az egész nappali csöndes, a kanapén kinyitva egy regény pihen, a hatalmas teraszajtó kitárva, az azt takaró tört fehér függönyöket meglibbenti a kellemes nyári szellő. 

- Igen, de Gemma bármelyik pillanatban befuthat - válaszol anya, miután a falon pihenő órára pillantva megállapítja mennyi az idő. Bólintással reagálok, túlságosan lefoglal a környezetem feltérképezése. Bár, mióta utoljára itthon jártam semmi nem változott, mégis mindent megvizsgálok, kissé olyan érzésem van, mintha ezer éve nem jártam volna itthon, ami tulajdonképpen igaz, csak épp nem ezer év telt el, hanem pár hónap. 

- Összedobok valami vacsorát, mit szeretnél? - anya olvasószemüvegét pólójába törölgetve intézi felém a kérdést, amit hallva azonnal felé fordulok. Egy egyszerű fehér pólót visel, farmert, és az itthoni papucsát, amitől nem hajlandó megválni, pedig már több éves. Arcán szokás szerint kedves mosoly pihen, türelmesen vár válaszomra, ám bármennyire erősen gondolkodom, semmi olyan nem jut eszembe, amit most szívesen megennék. Nemigazán van étvágyam, de mivel nem szeretném megbántani anyát, válaszadásra adom a fejem. 
- Rád bízom - válaszolok, miközben kedves mosolyt eresztek anya felé, aki szinte fél perccel válaszom kiejtése után, már indul is a konyha felé. Eltelik egy-két perc, míg mozdulatlanul figyelem ténykedését, de végül úgy döntök, míg Ő a vacsorát készíti, én kipakolok. Lusta mozdulatokkal sétálok föl a lépcsőn, célomnak régi szobámat tűzöm ki, ami még mindig a folyosó végén lapul. 
Az ajtót lassan nyitom ki, bár pontosan tudom, milyen látvány fog fogadni, kicsit mindig félek attól, mi fog történni ha bemegyek. Ostobaság, tudom jól, hisz semmi nem történhet, mégis így van. 
A szobába beérve, ugyanaz a látvány fogad, mint mindig, mikor beteszem ide a lábam. Kék falak, poszterek a falon, olyan tárgyak az éjjeli szekrényen, amiket nem tartottam olyan fontosnak, hogy magammal keljen vinnem, ha megyek valahová. A szobáról árulkodik, hogy amikor ténylegesen használták, akkor egy kamasz fiúé volt, féloldalas mosoly terül el az arcomon, ha azokra az újságokra gondolok, amiket mindig is az ágy alatt dugdostam, s amikről - remélhetőleg - anya a mai napig nem tud. 
Bőröndömet a fal mellé támasztom, utazótáskámat is a földre dobom, majd szobám ablakához sétálok, ami teljesen kitárva engedi be a szobába a friss levegőt. Mély levegőt veszek, próbálom kitisztítani a fejem, de bármennyire is próbálok uralkodni magamon, szinte viszket a tenyerem, alig bírom ki, hogy ne vegyem elő a telefonomat, és ne hívjam fel a lányt, aki valószínűleg, most mindennél, és mindenkinél jobban utál. 
Idegesen dobolok az ablakpárkányon, ajkaimat fogaim közé véve gondolkodok, vajon mi lenne a helyes. Ha felhívnám, tisztázhatnám a dolgokat, elmondhatnám neki, miért így döntöttem. Ugyanakkor idővel sokkal könnyebb lenne, ha nem hallatnék magamról semmit. Ha nem keresem, talán hamarabb megemészti a történteket, bár mélyen legbelül tudom, hogy megérdemelne egy magyarázatot, amit én mondok el neki, nem pedig egy papírról olvashat el. 
Kezemet farzsebemhez viszem, ám mielőtt elővehetném a készüléket ajtócsapódás üti meg a fülem. A hang irányába fordítom a fejem, de mielőtt bármit is felfoghatnék a látottakból, két vékony kar fonódik a nyakam köré, amik olyan erővel húznak le, hogy kis híján levegőhöz sem jutok. 
Amint felfogom, ki az, aki ilyen erőteljesen üdvözöl, viszonozom a gesztust, kezeimet nővérem dereka köré fonom, hogy szorosabban magamhoz ölelhessem őt. 
- Úristen, el sem hiszem, hogy tényleg itt vagy - Gemma halkan felnevet, amitől nekem is nevetnem kell. Ölelésünknek vége szakad, Gemma egyet hátrébb lép, alaposan végig mér tetőtől-talpig, ezt mindig megcsinálja. Mosolygok, ahogy nézem komoly arcát, miközben többször végigfuttatja rajtam a tekintetét, majd miután megállapítja, hogy semmit nem változtam, elmosolyogja magát. 
- Én is örülök, hogy látlak - nevetek halkan, majd összeborzolva a haját lépek el az ablaktól, egészen az ágyig sétálok, amire fáradtan ledőlök. Az utat - rajtam kívül - szinte mindenki végig aludta, ebből kifolyólag, azt hiszem érthető, hogy nem vagyok valami fitt. 
- Minden rendben? - Gemma követ az ágyig, végül a végében foglal helyet, törökülésbe helyezkedik. Várható volt, hogy ő nem lesz olyan türelmes, mint anya. Nem fog arra várni, hogy magamtól meséljem el, mi történt, amiért ilyen vagyok, Gemma mindig is sokkal következetesebb volt. 
- Igen, persze - hazugságom gyatrábbra sikerül, mint azt vártam, Gemma egekbe szökő szemöldöke azonnal elárulja; nem hisz nekem. - Csak kimerült vagyok, nem tudtam aludni a repülőn - válaszolok végül, mire nővérem bólint, s bár tudom, hogy továbbra sem biztos szavaim hitelességében, ez esetben rám hagyja a dolgot. Tudom, hogy addig fogja kérdezgetni, míg el nem mondom mi történt, de jelen esetben csak az számít, hogy most ne keljen beszélnem róla. Hogy biztos kitudjam kerülni a kérdéseit, én kezdek kérdezősködni, mindenre rákérdezek, mindenről kifaggatom, ami szemmel láthatóan tetszik neki, mindig is szeretett sokat beszélni. 
Próbálok figyelni rá, de egyszerűen minden szava átfolyik az agyamon, semmi nem ragad meg abból, amit mond, pedig minden figyelmemmel rá összpontosítok. Fejemben azonban folyton csak egy név villog, hogy igenis fel kell hívnom, nincs mese, ennyit megérdemel. 
Gondolkodni kezdek. 
Mégis mit mondhatnék neki? A levélben leírtam, miért jöttem el búcsú nélkül, de telefonban nem tudnám ugyanezt elmondani. Nem lennék rá képes, tudom, hogy nincs bennem annyi erő. Nem beszélve arról, hogy mégsem mondhatom azt neki, hogy az önzőségem vezetett ahhoz, hogy csak úgy eljöjjek. Tisztában vagyok vele, hogy milyen nehéz lett volna személyesen elbúcsúzni Hellytől, nem beszélve arról, hogy úgy neki is sokkal több időbe telne kiheverni ezt az egészet. Így azonban, hogy magamra haragítottam, talán hamarabb túl lesz rajta, könnyebb lesz neki. 
- Harry, hahó - Gemma kezeit arcom előtt lóbálva próbálja magára vonni a figyelmem. Fejemet megrázom, szégyenlem magam, amiért nem figyeltem rá.
- Ne haragudj, elbambultam - mentegetőzöm. 
- Igen, azt látom - mosolyog halványan. Látom rajta, hogy nem haragszik, nem csinál belőle ügyet, valószínűleg jobbnak látja nem felfújni a dolgot. 
- Biztos, hogy jól vagy? - hangján hallani lehet, mennyire félve teszi fel a kérdést, hatalmas szemeiben aggodalom csillog. 
- Igen, hidd el. Csak a fáradtság - vonom meg a vállam, szemeimet lehunyva hajtom hátra a fejem. Érzem magamon nővérem pillantását, de túl jó érzés csukva tartani a szemem, ahhoz, hogy ennek véget vessek. Körülbelül fél perccel később azonban muszáj, anya hangja üti meg a fülem, tisztán hallhatóan értesít minket, hogy kész a vacsora. Gemmara mosolygok, aki szintén rám mosolyog, majd libasorban indulunk el lefelé, ahol anya már az asztalt teríti. 
A vacsora kellemesen telik, szerencsére csak a szokásos kérdéseket intézik felém. Elmondom, milyen volt a szabadság, elmondom miket csináltunk, de Hellyt kihagyom a történetből, nem szeretnék róla beszélni. 
Az egyik felem majd kirobban, minden áron elakarja mesélni a Hellyvel töltött időt, minden egyes másodpercet, azonban a másik felem ellenkezik, szilárdan tartja magát ahhoz, hogy csak a saját dolgomat nehezíteném, ha elkezdenék mesélni róla, így végül nem teszem. 
Miután végzünk a vacsorával, segítünk elpakolni, leszedjük az asztalt, Gemma bepakol a mosogatógépbe, míg én és anya a nappaliba megyünk. Mivel elég fáradt vagyok nem tervezem sokáig a virrasztást, ezt anyáék is elfogadják, azonban nyomatékosítják bennem, hogy a részletes élménybeszámolót nem úszom meg, holnap sort fogunk rá keríteni. Egy rövid beszélgetés megejtése után elköszönök, a lányokat magam mögött hagyva indulok el a szobámba, ahol egy gyors zuhany megejtése után fáradtan dőlök le az ágyra. Laposakat pislogok, pilláim egy idő után egyre ritkábban nyitódnak fel, de pár percen belül végül lecsukódnak. 

Egy pillantásnak tűnik az egész, ám amikor egy fél percen belül ismét kinyitom a szemem, kint már teljes a sötétség. A bukóra kinyitott ablakon halk ciripelés hallatszik be, s csupán csak onnan tudom megállapítani, hogy órákat aludtam, hogy a telefonomra pillantva rájövök; hajnali három van. 
Szemeimet dörzsölve fordulok az ablak felé, próbálok visszaaludni, de úgy érzem, mintha egy egész napot átaludtam volna, teljesen kipihent vagyok. Nagyot sóhajtok, nem igazán akarok az éjszaka hátralévő részében forgolódni, így tovább erőlködöm az alvással. Percek telnek el, míg csak forgolódok, teljesen összegyűrök magam körül mindent. Végül a hátamra fordulok, tekintetemet a plafonra szegezem, próbálom teljesen kiüríteni a fejem, de gondolataimat ismét az kezdi bökdösni, ami elutazásom óta, minden pillanatban bennem lappang. 
Helly. 
Fel akarom hívni, de már nem magyarázkodás céljából, egyszerűen hallani akarom a hangját. Hosszú percek telnek el, némán töprengek, vajon mit kéne tennem, ám a végén mindig ugyanoda jutok. 
Nem hívhatom fel, nem lehetek még ennél is önzőbb, hisz ha felhívom, azzal fájdalmat okozok neki, és valamilyen szinten magamnak is. 
Oldalra fordulok, fejemet a párnába fúrom, ismét kételyek közt találom magam, egyszerűen képtelen vagyok eldönteni mi a helyes, és mi a helytelen döntés. 
Végül túl hamar cselekszem, még mielőtt gondolkodhatnék. Telefonomat a kezembe veszem, rutinos mozdulatokkal oldom fel a billentyűt, a telefonkönyvben az előzményeknél azonnal megpillantom Helly nevét. Ám, itt megtorpanok. A hívóképét nézem, ujjamat a neve fölött pihentetem, nem vagyok képes rányomni, és ezzel ismételten fájdalmat okozni neki. 
Jobb lesz beletörődni, elfogadni a döntést, amit egyedül hoztam meg, ahelyett, hogy reálisan végiggondoltam volna a dolgokat, és úgy cselekedtem volna, ahogy azt elterveztük. 
Az időt azonban nem lehet visszatekerni, az embereknek vállalniuk kell döntéseik következményeit, legyen az jó, vagy rossz. 

-*-

Drága Olvasóim! 

Szeretném megköszönni az előző részhez írt kommenteket, illetve pipákat, higgyétek el, nagyon sokat jelent, hogy írtatok! 

Szeretnék elnézést kérni a részben előforduló hibákért, sajnos nem volt időm átolvasni, mint az eddigi részeket. Remélem ettől függetlenül élvezhető volt a rész, próbáltam leírni mi zajlik Harry fejében, azt hiszem, ez sikerült. 

Nem is írnék többet, remélem tetszett a rész, és nem okoztam csalódást! 

További szép hétvégét, 

Ölel, Alice