36. Elment

HELLY MORE

All I need

A kórház rideg, fehérre meszelt falai barátságtalanul ölelnek körbe, miközben én mozdulatlanul ülök az egyik kényelmetlen műanyagszékben, melytől már majdnem csak mindenem sajog. Próbálok halkan mocorogni, nem szeretném felkelteni Lolát, tekintve, hogy az éjszaka folyamán többször is felriadt, sőt, még én is felkeltettem párszor. Sóhajtva nyújtózok egyet, próbálom kinyújtani elfáradt tagjaimat, miközben arra törekszem, hogy véletlenül se aludjak el. A falon pihenő óra hajnali ötöt mutat, a mutató halk kattogásának monoton ütemét kezdem dobolni a lábamon, hátha így több esélye van annak, hogy ébren tudok maradni. 

Az elmúlt pár órában, - körülbelül azóta, hogy beszéltem Harryvel - semmit nem aludtam, szüntelen gondolkodom, mi oka lehet annak, amiért így viselkedik velem; amiért egyik pillanatról a másikra, ennyire elutasító lett. Hiába szántam ennek kiderítésére több órát, nem lettem okosabb, azonban nyugtalan annál inkább, hisz minél jobban belemásztam ebbe a témába, annál kíváncsibb lettem, mi lehet a valódi oka annak, amiért ilyen velem. 

Többször is a kezembe vettem a telefont, az egyik alkalommal még a nevét is kikerestem a telefonkönyvből, de egyszer sem szántam rá magam, hogy tárcsázzak.
Nem tudom eldönteni, vajon az gátolt meg, hogy nem akartam felébreszteni, vagy esetleg az, hogy féltem attól, mit válaszolna, ha rákérdeznék az engem foglalkoztató kérdésekre. Hamar rá kell jönnöm, hogy bizony a második variációról van szó, magamnak sem szeretném belátni, de ez az igazság.
A már egyébként is kopott körömlakkot kezdem el kapirgálni a körmömről, jelen pillanatban nemigen akad szórakoztatóbb elfoglaltság, az ablakon kibámulást, pedig már meguntam. Ettől függetlenül a hatalmas üvegre viszem a tekintetem, a szürkeség, ami kint lohol, csak még jobban elrontja a kedvem, na nem mintha eddig úsztam volna a boldogságban. Árva esőcseppek folynak végig az üvegen, egy-kettő útját szememmel végigkövetem, majd egy halk sóhaj megeresztése után alsó ajkamat fogaim közé véve gondolkodom tovább. 

Mi oka lehet, amiért ennyire elhidegült tőlem? 

Többször is felmerült már bennem, mi van, ha én tettem valamit, amivel ezt váltottam ki belőle, de akárhogy gondolkodtam, semmi olyan nem jutott eszembe, ami ilyen reakciót válthatott volna ki barátomból. 

Miután ezt letisztázom magamban, ismét a faliórára nézek, ám csalódnom kell; épp csak három perccel mutat többet, mint mikor utoljára rápillantottam. Pár másodpercig gondolkodok, mit csinálhatnék, legalább addig, míg Jake ide nem ér, de ismét ugyanarra jutok, mint eddig minden alkalommal, mikor valami elfoglaltság után kezdtem kutatni. Végül a séta mellett döntök, ami több mint valószínű, hogy a földszinti kávéautomatáig fog tartani, onnan pedig majd vissza ide, ám még mindig csábítóbb az, hogy odáig lesétáljak, mint az, hogy itt üljek egy helyben, és emésszem magam. 

Miután táskámból előveszem a pénztárcámat, elhagyom a kórtermet, a lehető leghalkabban csukom be magam mögött az ajtaját. A folyosókon még alig tartózkodnak rajtam kívül, csupán pár nővér halad el mellettem, míg elsétálok a lépcsőig, ők sem kimondottan vesznek rólam tudomást, egy-kettő kedvesen, ugyanakkor fáradtan rám mosolyog, de ezt követően haladnak tovább, biztos akad elég dolguk. Körülbelül fél perc alatt elérem a liftet, de mivel eszemben sincs lifttel menni, tovább sétálok, pár lépést teszek, máris elém tárul a hatalmas kacskaringós csigalépcső, mely egyenesen a földszintre visz. Ráérősen lépkedek lefelé, néha félreállok, ha valaki jön velem szembe, tekintettel arra, hogy itt mégiscsak én vagyok az, akinek alkalmazkodnia kell, de ezen kívül semmi nem zavarja meg az utamat. 

A földszintre érve sem találok nagyobb tömeget, mint fent az emeleten, de ez nem kimondottan foglalkoztat. Az automatához sétálok, szememmel gyorsan végigszántom a kínálatot, majd végül a citromos tea mellett döntök. Bedobom az árával megegyező összegnyi aprót, majd megnyomom a gombot, és türelmesen várni kezdek. Míg várok, tornacipőm orrát vizsgálgatom, meglepő, mennyire izgalmas látványt tud nyújtani ehhez hasonló helyzetekben. Miután kiveszem a teám megkevergetem, nagyot kortyolok belőle, ám azonnal meg is bánom, a forró folyadék égetni kezdi a számat, köhécselni kezdek, hogy kevésbé legyen kellemetlen az érzés, kisebb nagyobb sikerrel. Meg sem kellene lepődnöm, szokásom akaratlanul is kárt tenni magamban, ehhez már igazán hozzászokhattam volna. A visszavezető út még rövidebbnek tűnik, hirtelen kapom azon magam, hogy máris Lola kórterme előtt állok. Lassan nyomom le a kilincset, igyekszem ugyanolyan halkan bemenni, mint amilyen halkan távoztam, ám amikor belépve megpillantom Lola alakját, ahogy az ágytámlának dőlve kémlel ki az ablakon, már nem törődve annyira a csenddel csukom be magam után az ajtót. 

Barátnőm szemmel láthatóan megugrik a hirtelen ajtócsapódástól, én sem számítottam rá, hogy ekkora hangja lesz. 

- Jó reggelt - köszönök halkan, a hangulathoz megfelelő hangnemben, mikor az ágya mellé lépek. Ismét helyet foglalok a székben, most valamiért kevésbé tűnik kényelmetlennek, mint ezelőtt. 

- Haza mehettél volna, nem kell rám vigyázni - Lola aggodalmasan csillogó barna szemei arcomat pásztázzák, pontosan tudom, mire gondol most. Sosem szerette, ha az emberek maguk helyett vele foglalkoznak, még akkor sem, ha megérdemelte, és szüksége volt mások figyelmére. Mindig azt hitte, az, hogy figyelünk rá, kényszer, nem másért csináljuk, csak azért, mert sajnáljuk. 

- Ne viccelj már. Tudod, hogy nem hagylak itt - válaszolok határozott hangnemmel, teljesen őszintén. Egy kedves, ugyanakkor halovány mosolyt kapok reakciónak, de ez esetben nem is várok többet, az is csoda, hogy tud mosolyogni. 

Annyi kérdés bújik meg bennem, egyszerűen nem tudom, hogyan bírtam ki eddig, hogy nem tettem fel őket, ám most, hogy Lola itt ül mellettem, és tudom, hogy  könnyedén választ kaphatnék a bennem lappangó kérdésekre, szám csukva tartása még nehezebb feladatnak bizonyul. 

- Kérdezz - legjobb barátnőm hangja kiragad a gondolataimból felépített világból, meglep, mennyire ismer már, simán átlát rajtam. Ajkaimat összepréselem, nem kérdezek azonnal, nem szeretnék tapintatlan lenni, nem beszélve arról, hogy fogalmam nincs, hogy is kéne feltennem a kérdést, anélkül, hogy olyan sebet tépjek fel, ami még be sem gyógyult rendesen. 

- Mi történt? - csúszik ki végül az első kérdés; az, ami talán legjobban érdekel. Lola arcára fájdalmas mosoly kúszik, valószínűleg számított erre a kérdésre. 

- Olyan gyorsan gyorsan történt minden, nem is tudom pontosan visszaidézni - hangja a mondat végére elcsuklik, kerek szemekkel néz maga elé, üveges tekintetében mintha leperegne egy emlékeiből összeállított kisfilm. Kezemet az övére simítom, szavak nélkül közlöm vele, hogy nem muszáj beszélnie róla, nem szeretnék én lenni az, aki miatt ismét összetörik. Felállok a székből, könnyed mozdulattal ülök át Lola ágyának szélére, barátnőm azonnal megölel, szorosan viszonozom a gesztust, szemeimet összeszorítva szabok gátat a szememet szúró könnyeknek, egyszerűen elképzelni sem tudom, min megy keresztül. 

Mindketten az ajtó felé kapjuk a fejünket, mikor az kinyílik, az ajtóban álló fiú megjelenése mindkettőnkből mosolyt idéz elő. Jake kissé nyúzott arccal lép be a kórterembe, lassú léptekkel sétál mellénk, és foglal helyet abban a székbe, amiben eddig én ültem. 

- Pihenned kell Helly. Menj haza, nem leszek egyedül - Lola barna tincseit füle mögé tűri, miközben beszél hozzám, hangja gyenge, alig hallható. Jakere pillantok, egy apró biccentéssel erősíti meg Lola szavait, amitől kissé megkönnyebbülök. 

- Délután visszajövök, rendben? - nézek rá barátnőmre, aki aprót bólint, majd ismét megölel. Gyorsan dobálom bele a kipakolt cuccaimat a táskámba, majd belebújok a pulóverembe, elköszönök a barátaimtól, és elhagyom a termet. Mivel még mindig elég korán van, senkinek nem ütközök neki sietős távozásom során, ennek ellenére azonban elég sokan illetnek szúrós pillantásokkal, valószínűleg nem értékelik, hogy rohangálok a folyosón, de ez most nem foglalkoztat. 

Kilépve a kórház hatalmas automata ajtaján fejemre húzom a kapucnit, az égre felnézve megint csak szürkébe öltözött felhőket látok, pár esőcsepp egy árnyalattal sötétebbé varázsolja szürke pulóverem egyes részeit. Miután nagy nehezen sikerül taxit fognom, halkan morgolódva ülök be a hátsóülésre, a középkorú férfi bajsza alól kérdezi meg hová vigyen. Pár másodpercig némán tanakodok, két választási lehetőségem van. 

Végül Harry címét diktálom be, túlságosan látni szeretném már ahhoz, hogy csak úgy haza menjek, és mintha minden rendben lenne, lefeküdjek pihenni. Tudom, hogy amíg nem beszéltem vele, vagy legalább pár perc erejéig nem láttam, nem tudok majd normálisan pihenni egy kicsit, így önző módon, nem törődve azzal, hogy esetleg ő még alszik, hozzá irányítom a taxi sofőrt. 

Körülbelül negyed óra alatt megtesszük az utat, majd miután kifizetem a fuvart, és elköszönök a sofőrtől, már ki is pattanok az autóból, ami szinte azonnal el is hajt. Kapucnimat ismét a fejemre rántom, kocogva megyek át az úton, tekintettel arra, hogy egyre nagyobb a forgalom, várnom kell pár másodpercet, míg alkalmam adódik átmenni. A lépcsőházba könnyedén bejutok, a kódra, amivel be lehet menni, pontosan emlékszem. A barátságos lépcsőházban teljes a csend, senki nem tartózkodik itt rajtam kívül, valószínűleg még mindenki az igazak álmát alussza. 

Kettesével véve a fokokat megyek fel a megfelelő emeletre, először csak halkan kopogok az ajtón, ám amikor rájövök, hogy ezt valószínűleg Harry nem fogja meghallani, hangosabban próbálkozom. 

Több percen keresztül játszom ezt, teljesen eredménytelenül kopogtatok a fa ajtón, ami mögül semmilyen nesz nem hallatszik ki. Zavartan túrok bele a hajamba, elképzelni nem tudom, hogy valaki még a csengő hangjára sem ébredjen fel, bármennyire is alszik mélyen az illető. Alsó ajkamat fogaim közé véve kezdem harapdálni, pár másodpercig még az ajtófélfának dőlve állok, de miután rájövök, hogy valószínűleg most nem fogok bemenni, elindulok lefelé. A lépcsőházajtón kilépve, arcomat megcsapja a friss levegő, megejtek egy ásítást, mielőtt elindulok hazafelé. Ezúttal nem hívok taxit, körülbelül tíz perc alatt elérem az utcánkat, úgy, hogy kényelmes séta helyett, én nagyrészt inkább kocogtam. 

Halkan nyitom ki a bejárati ajtót, reménykedem benne, hogy senkivel ne fussak össze, kellemetlen lenne kimagyarázni merre jártam, és miért csak most jövök haza, tekintettel arra, hogy nemigen kéne beavatni a családból bárkit is abba, miért nem töltöttem itthon az éjszakát. Az előszobában könnyed mozdulattal rúgom le a cipőmet, majd ezt követően indulok el fölfelé, ám amikor a konyhából halk zörej üti meg a fülem, megtorpanok. Hirtelen tör rám a felismerés, miszerint anya mindig ilyenkor indul dolgozni, így hát remélve, hogy nem hall meg, gyorsabbra veszem a tempót, a szó szoros értelmében, felrohanok a lépcsőn, meg sem állok a szobámig, aminek ajtaját azonnal be is csukom magam mögött. Az eddig bent tartott levegőt hosszasan fújom ki, az ajtónak dőlve dobom táskámat az ágy mellé, majd megszabadulok a vizes ruháimtól, és ezt követően, szinte azonnal elterülök az ágyamon. A puha matrac besüpped a súlyom alatt, fejemet párnámba fúrva hunyom le a szemeimet, el sem tudom hinni, hogy végre itt vagyok. Erőt gyűjtök magamon, telefonomért nyúlok, majd miután írok egy üzenetet Harrynek, - miszerint ha felébredt, hívjon fel -  az éjjeli szekrényre rakom a készüléket. Nem telik el sok idő, máris érezni kezdem, mennyire fáradt vagyok valójában. Pilláim ólomsúlyúan nehezednek el, laposakat pislogva húzom magamra a takarót, még hallgatom pár percig az ég halk dörgését, majd lassan elalszom. 

Abban a pillanatban, ahogy pilláimat rebegtetve felnyitom, szörnyű émelygés kerít hatalma alá, ami már így, az első ébren töltött percekben megalapozza a hangulatomat. 

Magam sem tudom, miért érzem magam ilyen rosszul, biztos vagyok benne, hogyha ettem volna valamit az elmúlt egy napban, az most vissza köszönne. Sóhajtok, mikor rájövök; valószínűleg itt van a kutya elásva, már jó ideje nem vittem semmi normális táplálékot a szervezetembe. 

Függetlenül attól, hogy tudom; nem lesz komolyabb baj, óvatosan ülök fel az ágyban, hátamat az ágytámlának döntve hunyom le a szemeimet, pihentetem még őket egy-két percig, majd kezemmel a telefonomért nyúlok, pilláimat felnyitva kezdem vizsgálni a képernyőt. 

Nem sokkal múlt dél, ám ez az információ sokkal kevésbé érdekel, mint az, hogy Harry még mindig nem jelentkezett. Kétlem, hogy még mindig aludna, rögtön az merül fel bennem, hogy valószínűleg nem szeretne felébreszteni, hisz ő is tudja, hogy az egész éjszakát a kórházban töltöttem. 

Egy gyors nyújtózkodást megejtése után kimászok az ágyból, tekintettel arra, hogy az idő csak rosszabb lett kora reggel óta, magamra kapok egy melegítőnadrágot, és telefonomat a fülem és vállam közé szorítva tárcsázom Harryt. Könnyed léptekkel sétálok le a lépcsőn, miközben hallgatom a monoton csöngést, mely lassan visszhangozni fog a fejemben. Szemöldököm összeráncolva veszem el a telefont a fülemtől, gondolkodás nélkül tárcsázom újra, ám ezúttal ismét csak a hangposta jelentkezik. Nem hagyok üzenetet, idegesen dobom a telefont a kanapén elhelyezett díszpárnák közé, nem fogok a hangpostával társalogni. 

Körülbelül fél percembe telik eldönteni, mit is fogok most tenni. Az emeletre rohanok, nagyjából tíz perc alatt szedem össze magam, majd telefonomat felkapva a kanapéról az előszobába megyek, és belebújok a cipőmbe. Mivel senki nincs itthon rajtam kívül, nem szólok senkinek, hogy elmegyek, valószínűnek tartom, hogyha hazaérnek, fel fog nekik tűnni, hogy üres a ház. 

Ismételten azon kapom magam, hogy kocogva teszem meg az utat, egyszerűen nem tudok lassan, ráérősen sétálni, mikor belülről majd' szét rág a düh, amiért nem tudom, mi történik épp Harryvel. Nem reagálnék így, ha nem viselkedett volna velem úgy az elmúlt pár napban, ahogy, de viselkedéséből kifolyólag, azt hiszem teljesen érthető a reakcióm. 

A forgalomnak köszönhetően, több, mint húsz percembe telik elérni Harry lakását, a lépcsőházban ismét kettesével rohanok fel a lépcsőkön, határozottan, - hangosan kopogok be a megfelelő számmal ellátott ajtón, de ismét nem érkezik válasz. Ismét kopogásra emelem a kezem, ám mielőtt öklömmel érinthetném a fát, egy hang megállít: 

- Elment - ismeretlen női hang üti meg a fülem, szinte azonnal a hang irányába kapom a fejem. A negyvenes évei végén járó nő arca ismerős, már láttam párszor, mikor Harrynél jártam. Barna haja körülöleli szív alakú arcát, barna szemei barátságosan csillognak, szeme alatt apró ráncok tudatják az emberekkel, hogy bizony felette is eljár az idő. 

- Tessék? - lihegek, azt hiszem ezt váltotta ki belőlem a futás, és a bennem megbúvó érzelemkavalkád. 

- Körülbelül egy órája hívtak fel telefonon, hogy takarítást kérjenek, és jelezték, hogy ismét meg hirdethetem a lakást - a nő kedvesen válaszol, látom rajta, mennyire igyekszik nem figyelembe venni  feldúlt ábrázatomat. 

- Ez biztos? - hangom elcsuklik, nem igazán tudom hová tenni ezt az egészet, még nem teljesen fogtam fel az információt. 

- Egész biztos - bólint a nő, zavartan tördeli ujjait. - Ha beszeretne menni, most még bemehet. Addig várok a takarítással - szólal meg ismét, majd válaszra nem várva tűnik el saját lakásában. Egy-két perc telik el, egy kulccsal a kezében jön vissza, majd a mögöttem árválkodó ajtóhoz sétál, s a kulcs segítségével könnyedén kinyitja azt. Bátorítóan, halványan mosolyog rám, jelezve, hogy bemehetek, amit körülbelül fél percen belül meg is teszek. Hallom távolodó lépteit, ebből arra következtetek, hogy jobbnak látta, ha egyedül hagy. Bátortalanul lépek egyre beljebb, az egész lakás csöndes, semmi élet nincs benne, olyan üres. Ajkaim elválnak, látásom elhomályosul, ahogy távolról ugyan, de megpillantom az asztalon pihenő papírt, amin egyre jobban kirajzolódnak a rá írott szavak, ahogy közelebb megyek. Térdeim nem bírnak tovább tartani, lerogyok a székre, remegő kezekkel húzom közelebb magamhoz a papírt, a szememből potyogó könnyek sorra áztatják el, ahogy végig olvasom a tartalmát. Zokogni kezdek, mikor a levél feléhez érek, úgy érzem, nem vagyok képes végig olvasni, de mivel majd megöl a kíváncsiság, vajon Harry mit írhatott még, újra olvasni kezdek. 

Érzelmeim sorra törnek ki rajtam, miközben felkapva a papírt ökölbe szorítom a kezem, a levél összegyűrődik, ahogy a kezemben szorítom. Harry hálószobájába rohanok, szekrényét kinyitva bizonyosodok meg róla, hogy ez az egész igaz, nem álmodom. 

A polcok üresen állnak, még őrzik Harry ruháinak jellegzetes illatát, amitől szívem ismét összeszorul. Zokogva hátrálok meg, mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed, olyan érzések kavarognak benne, amit még soha nem éreztem.

Vontatottan csúszok le a földre, hátamat az ágynak döntve hajtom fejemet a térdeimre, próbálok mély levegőket venni. Hangosan zokogok, a kezemben szorongatott levelet teljes erőmből szorítom, azt kívánom, bárcsak ne lenne a kezemben, mikor szétnyitom ujjaimat.
Ám a levél ott pihen, kissé gyűröttebb ugyan, mint ahogy találtam, de ez esetben az az egy ami számít, hogy még mindig a kezemben van. A szavak, még mindig rajta pihennek, könyörtelenül közlik velem az igazságot. 

Mindent kiadok magamból, a könnyeim szüntelenül potyognak, hangosan zihálok, zokogásom hangja vegyül az eső monoton kopogásával. 

Azt hiszem, kénytelen leszek belátni, hogy a mi történetünknek, hivatalosan is itt a vége. 

-*-

Sziasztok Drága Olvasók! 

Biztos nem lep meg Titeket, hogy ezúttal is bocsánatkéréssel kezdem a hozzátok szóló kis monológomat, hisz az eddigiek is, szinte kivétel nélkül azzal kezdődtek.
Nem fogok ismét magyarázkodni, annyi okom volt, hogy nem írtam, hogy talán órákig tartana, míg felsorolnám, arról nem beszélve, hogy Titeket ez legkevésbé sem érdekel.
Nem is pazarolnám tovább magamra a szót;
Nos, mint olvastátok, ténylegesen eljutottunk arra a pontra, mikor Harry és Helly történetének vége. Az igazság az, hogy bár én terveztem folytatást a történetnek, az, hogy tényleg írok-e 2. évadot, csak rajtatok, és a visszajelzéseteken múlik.
Az első évad a 40. részig fog tartani, utána - ha szeretnétek - jön a második évad, azonban ha nem tartotok rá igényt, akkor egy Epilógussal végleg lezárnám a történetet.
A kezetekben van a történet sorsa! Írjatok, vagy pipáljatok, itt az ideje, hogy ténylegesen kifejtsétek a véleményetek a történetről. Itt most nem csak erre az egy részre gondolok, leírhatjátok a véleményeteket mindenről, az egész történetről. Jöhet hideg-meleg, tisztában vagyok a történet legelején, még mennyire kezdő voltam, erre idővel könnyen rájön az ember.
Szóval hálás lennék, ha írnátok visszajelzéseket, és őszintén leírnátok a véleményetek!

További szép napot, 

Ölel, Alice