HARRY STYLES
 |
| Summer Love |
Ujjaimmal idegesen fésülöm át a fejemet díszítő puha tincseket, miközben tekintetemet felváltva szegezem az asztalon pihenő papírra, és a nappali hatalmas ablakára, melyen kinézve szemem elé tárul a széltől hajladozó fák képe. Jobb kezemben egy tollat szorongatva gondolkodok, mit is írhatnék a papírra. Mi lenne elfogadható magyarázat arra, amit épp tenni készülök? Mi lenne az a magyarázat, amit ha Helly elolvas, utána nem utál meg azonnal, nem roppan össze. A tollat az asztalra dobom, kissé dühösen lököm ki magam alól a kényelmes széket, sietős léptekkel sétálok ki a kis teraszra, a szél azonnal bele kap a hajamba. Kellemes idő van. A szél fúj ugyan, de az ég csillagos, egy rövid ujjúban pont élvezhető a lenge szél simogatása. Karórámra pillantok, a mutatók könyörtelenül mutatják az igazságot; már csak kevesebb, mint egy órám van, hogy mindennek a végére érjek. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, mióta otthagyva Hellyt a kórházba visszajöttem lakásomba, pedig az már több órája történt. Nem tudom, hogy alakultak a dolgok, miután eljöttem, most mégis ezzel tudok legkevésbé foglalkozni. Fáradtan dörzsölöm meg arcomat, tekintetem pár másodpercen keresztül elidőzik a kihalt utcán, az utcai lámpák fénye halványan világítja meg az utakat, melyeken most csak elszórtan hajt el egy-egy autó. Mély levegőt veszek, a teraszajtót nyitva hagyom, had jöjjön be egy kis friss levegő. Az asztalhoz sétálok, ismét leülök, de ezúttal nem gondolkodok, a tollat a kezembe véve kezdem leírni azt, ami bennem rejlik. Tudom, hogy már nem lesz következménye annak, amit írok, így valamilyen szinten nem foglalkoztat, ki mit szól majd hozzá, bár tudom, hogy levelem igazából, csak egy személynek szól. Nem tud majd kérdőre vonni, így szabad utat engedek kezeimnek, hagyom, hogy minden bennem megbújó dolog a papírra kerüljön.
Több, mint negyed órán keresztül körmölök, félő, hogy az egész levél olvashatatlan lesz, de még ennek a gondolata sem vesz rá, hogy lassítsak. Nagyot sóhajtok, mikor megállapítom, hogy elkészültem, majd szememmel összevissza cikázva átfutom a levelet, és megállapítom; jobb lett, mint reméltem. Mindent érthetően írtam le, minden apróságra ügyelve, őszintén megfogalmazva a dolgokat, hátha Helly ezt értékeli, és jobban fogadja a dolgokat - bár ebben kételkedem. A papírt előrébb tolom, nem szándékozok többet változtatni rajta, így tökéletes.
Felállok, elgémberedett végtagjaimat egy hatalmas nyújtózással ébresztem fel, majd lomha léptekkel a hálószoba felé indulok, hisz nem maradt sok időm a további teendőim elvégzésére. Bőröndömet könnyedén kapom ki az ágy alól, szekrényemhez sétálva kezdem beledobálni a ruhákat, semmi kedvem ezt tenni, ha tehetném, nem így cselekednék, mégis érzem, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. Telefonom csörgése megzavar, kíváncsian húzom ki farmernadrágom zsebéből a rezgő telefont, ajkaim leheletnyit elválnak, ahogy barátnőm neve visszavillog rám a képernyőről. Hezitálok, nem tudom, vagyok-e elég erős ahhoz, hogy felvegyem, és mintha egy normális telefonbeszélgetést bonyolítanánk le beszéljek vele.. tudván, hogy ez lesz az utolsó. Ajkamba harapok, ujjamat a zöld gomb fölött pihentetem, fel sem fogom, hogy a következő pillanatban rányomva ujjamat a gombra, fogadom a hívást.
- Szia - köszönök, próbálom összeszedni minden kedvességem, nem szeretnék összeveszni vele. Nem beszélve arról, hogy életem legnehezebb alakítását tudhatom a hátam mögött, hisz eljátszani, hogy nem szeretnék Hellyvel lenni, volt a legnehezebb, amit valaha színészkedtem. A délután folyamán nem egyszer akartam elmondani neki az igazat, megölelni, megcsókolni, hogy tudja, még mindig ugyanannyira, - sőt, jobban - szeretem, mint eddig, mégsem tettem. Nem lehetek önző, tudom, mennyire fájna neki, ha tudná, mi fog történni. Viszont, az ő boldogságához nekem szenvednem kell, tudom, hogyha tartom magam a tervhez, akkor Helly sokkal hamarabb meg tud barátkozni a történtekkel, mintha az együtt megbeszéltekhez alkalmazkodom. Megbeszéltük, hogy pár nap múlva esedékes utazásunkra Helly kísér ki a reptérre, ám ezen kívül még semmin nem rágtuk át magunkat. Nem beszéltük meg, mi fog történni azután, ha én már nem leszek itt, de azt mindketten tudjuk, hogy nem hagyhatjuk lógni ezt az egészet a levegőben.
- Szia - hangja álmosságról árulkodik, teljesen nyilvánvaló, hogy ő sem aludhatott sokat eddig, ha egyáltalán otthon van. Ahogy ismerem, kitartóan virraszt Lola mellett, felváltva vigyáznak rá Jakeel, aki míg Helly bent volt Lolánál biztosított róla, hogy nem fogja hagyni, hogy Helly az egész éjszakát bent töltse.
- Miért nem alszol? - lágy hangon kérdezem, miközben az ágy szélére ülök, egyik lábamat kinyújtva teszem a matracra, másik az ágy mellett lelóg, hátammal a támlának dőlök.
- A kórházban vagyok - válaszol halkan, ebből arra következtetek, hogy Lola kórtermében van.
- Helly, pihenned kell. Menj haza - mondom, próbálok parancsolni magamnak, miszerint véletlenül se dobjam fel az ötletet, hogy jöjjön ide.
- Te miért nem alszol? - tér ki a válaszadás elől. Ajkaimat összepréselem, nem igazán készültem fel erre a kérdésre.
- Aludtam - vágom rá meggondolatlanul. Nem szeretnék Hellyben bűntudatot ébreszteni, bár tudom, hogy így, hogy azt hiszi felkeltett, ez elkerülhetetlen lesz.
- Ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni - motyogja bűnbánóan, mire akaratlanul is egy mosoly terül el arcomon.
- Ne viccelj már. Örülök, hogy hallom a hangod - válaszolok őszintén, hisz tényleg örülök, hogy hallhatom a hangját. Ilyenkor mindig megnyugszom, egy pillanatra most is sikerült elhitetnie velem, hogy minden rendben van. Helly nagyot sóhajt, ezt követően csend telepszik ránk, amit pár másodpercig egyikünk sem tör meg.
- Hagylak aludni, holnap találkozunk - szólal meg végül, hangja furcsán cseng, mintha sírt volna, vagy épp annak a szélén inogna. Szavai hallatán szemeimet összeszorítom, ajkaimat szólásra nyitom, de torkomra fagyott a szó.
- Szeretlek - nyögöm ki végül, látásom elhomályosul, becsukom a szemem, hogy az azt szúró könnyek bent maradjanak.
- Én is szeretlek - mondja, majd bontja a vonalat. A telefont elveszem a fülemtől, könnyed mozdulattal dobom az ágyra a készüléket, egy-két percig némán figyelem sötét képernyőjét.
Nagyot sóhajtva kelek fel az ágyról, lábaim ismét a szekrényhez visznek, rendszertelenül dobálom be ruháimat a bőröndbe. Körülbelül tíz percen belül a szekrény kiürül, lassan csukom be az ajtaját, majd bőröndömet és utazótáskámat az előszobába viszem, és a falnak támasztom. Tornacipőmet lábamra húzom, majd még egyszer utoljára, végigsétálok a lakásban. Levelem még mindig az asztalon pihen, ugyanabban az állapotban, mint amiben nem rég hagytam. Karórámra pillantok. Öt perc, és hajnali három lesz. A csengő fülsüketítő hangja megugraszt, az ajtóhoz sétálok, kitárva azt pillantom meg Zayn fáradtan csillogó szemeit. Fekete pólót, sötét farmert, és egy bakancsot visel, lezserül dől neki az ajtófélfának.
- Kész vagy? - rekedt hangja visszhangzik a lépcsőház csöndes falai között.
- Igen - válaszolok csöndesen. Megragadom bőröndömet, utazótáskámat a vállamra dobom, majd a kulcs segítségével bezárom magam mögött az ajtót. Némán sétálunk le a lépcsőn, szinte visszaszámolok, hogy Zayn vajon meddig bírja anélkül, hogy megkérdezné, nem gondoltam-e meg magam. Ahogy kilépünk az utcára arcomat ismét megcsapja a kellemesen simogató nyári szél, mely kissé meglibbenti a felsőtestemet fedő sötét pólót. Az úton álló fekete kocsi vezetője kiszáll, csomagjaimat kiveszi a kezemből, majd a csomagtartóba dobja őket, míg én Zaynt követve beszállok az autóba.
- Harry, még meggondolhatod magad. El tudunk menni a kórház felé - Louis hangja hallatán felé kapom a fejem. Rövid percek telnek el úgy, hogy néma maradok, erős késztetést érzek, hogy elfogadva az ajánlatát, még egyszer, utoljára találkozzak Hellyvel, de tudom, hogy akkor nem tudnám csak úgy itt hagyni.
- Nem. Mehetünk a reptérre - mondom végül határozottan. Érzem magamon a fiúk tekintetét, Louis megadóan biccent, majd mondd valamit a sofőrnek, és az autó elindul. Fejemet az ablaknak nyomom, ostorozom magam, azért, hogy így döntöttem, de folyton csak az lebeg a szemem előtt, hogy hosszútávon, mennyivel könnyebb lesz Hellynek, ha búcsú nélkül hagyom itt őt.
Több, mint negyed órán keresztül körmölök, félő, hogy az egész levél olvashatatlan lesz, de még ennek a gondolata sem vesz rá, hogy lassítsak. Nagyot sóhajtok, mikor megállapítom, hogy elkészültem, majd szememmel összevissza cikázva átfutom a levelet, és megállapítom; jobb lett, mint reméltem. Mindent érthetően írtam le, minden apróságra ügyelve, őszintén megfogalmazva a dolgokat, hátha Helly ezt értékeli, és jobban fogadja a dolgokat - bár ebben kételkedem. A papírt előrébb tolom, nem szándékozok többet változtatni rajta, így tökéletes.
Felállok, elgémberedett végtagjaimat egy hatalmas nyújtózással ébresztem fel, majd lomha léptekkel a hálószoba felé indulok, hisz nem maradt sok időm a további teendőim elvégzésére. Bőröndömet könnyedén kapom ki az ágy alól, szekrényemhez sétálva kezdem beledobálni a ruhákat, semmi kedvem ezt tenni, ha tehetném, nem így cselekednék, mégis érzem, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. Telefonom csörgése megzavar, kíváncsian húzom ki farmernadrágom zsebéből a rezgő telefont, ajkaim leheletnyit elválnak, ahogy barátnőm neve visszavillog rám a képernyőről. Hezitálok, nem tudom, vagyok-e elég erős ahhoz, hogy felvegyem, és mintha egy normális telefonbeszélgetést bonyolítanánk le beszéljek vele.. tudván, hogy ez lesz az utolsó. Ajkamba harapok, ujjamat a zöld gomb fölött pihentetem, fel sem fogom, hogy a következő pillanatban rányomva ujjamat a gombra, fogadom a hívást.
- Szia - köszönök, próbálom összeszedni minden kedvességem, nem szeretnék összeveszni vele. Nem beszélve arról, hogy életem legnehezebb alakítását tudhatom a hátam mögött, hisz eljátszani, hogy nem szeretnék Hellyvel lenni, volt a legnehezebb, amit valaha színészkedtem. A délután folyamán nem egyszer akartam elmondani neki az igazat, megölelni, megcsókolni, hogy tudja, még mindig ugyanannyira, - sőt, jobban - szeretem, mint eddig, mégsem tettem. Nem lehetek önző, tudom, mennyire fájna neki, ha tudná, mi fog történni. Viszont, az ő boldogságához nekem szenvednem kell, tudom, hogyha tartom magam a tervhez, akkor Helly sokkal hamarabb meg tud barátkozni a történtekkel, mintha az együtt megbeszéltekhez alkalmazkodom. Megbeszéltük, hogy pár nap múlva esedékes utazásunkra Helly kísér ki a reptérre, ám ezen kívül még semmin nem rágtuk át magunkat. Nem beszéltük meg, mi fog történni azután, ha én már nem leszek itt, de azt mindketten tudjuk, hogy nem hagyhatjuk lógni ezt az egészet a levegőben.
- Szia - hangja álmosságról árulkodik, teljesen nyilvánvaló, hogy ő sem aludhatott sokat eddig, ha egyáltalán otthon van. Ahogy ismerem, kitartóan virraszt Lola mellett, felváltva vigyáznak rá Jakeel, aki míg Helly bent volt Lolánál biztosított róla, hogy nem fogja hagyni, hogy Helly az egész éjszakát bent töltse.
- Miért nem alszol? - lágy hangon kérdezem, miközben az ágy szélére ülök, egyik lábamat kinyújtva teszem a matracra, másik az ágy mellett lelóg, hátammal a támlának dőlök.
- A kórházban vagyok - válaszol halkan, ebből arra következtetek, hogy Lola kórtermében van.
- Helly, pihenned kell. Menj haza - mondom, próbálok parancsolni magamnak, miszerint véletlenül se dobjam fel az ötletet, hogy jöjjön ide.
- Te miért nem alszol? - tér ki a válaszadás elől. Ajkaimat összepréselem, nem igazán készültem fel erre a kérdésre.
- Aludtam - vágom rá meggondolatlanul. Nem szeretnék Hellyben bűntudatot ébreszteni, bár tudom, hogy így, hogy azt hiszi felkeltett, ez elkerülhetetlen lesz.
- Ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni - motyogja bűnbánóan, mire akaratlanul is egy mosoly terül el arcomon.
- Ne viccelj már. Örülök, hogy hallom a hangod - válaszolok őszintén, hisz tényleg örülök, hogy hallhatom a hangját. Ilyenkor mindig megnyugszom, egy pillanatra most is sikerült elhitetnie velem, hogy minden rendben van. Helly nagyot sóhajt, ezt követően csend telepszik ránk, amit pár másodpercig egyikünk sem tör meg.
- Hagylak aludni, holnap találkozunk - szólal meg végül, hangja furcsán cseng, mintha sírt volna, vagy épp annak a szélén inogna. Szavai hallatán szemeimet összeszorítom, ajkaimat szólásra nyitom, de torkomra fagyott a szó.
- Szeretlek - nyögöm ki végül, látásom elhomályosul, becsukom a szemem, hogy az azt szúró könnyek bent maradjanak.
- Én is szeretlek - mondja, majd bontja a vonalat. A telefont elveszem a fülemtől, könnyed mozdulattal dobom az ágyra a készüléket, egy-két percig némán figyelem sötét képernyőjét.
Nagyot sóhajtva kelek fel az ágyról, lábaim ismét a szekrényhez visznek, rendszertelenül dobálom be ruháimat a bőröndbe. Körülbelül tíz percen belül a szekrény kiürül, lassan csukom be az ajtaját, majd bőröndömet és utazótáskámat az előszobába viszem, és a falnak támasztom. Tornacipőmet lábamra húzom, majd még egyszer utoljára, végigsétálok a lakásban. Levelem még mindig az asztalon pihen, ugyanabban az állapotban, mint amiben nem rég hagytam. Karórámra pillantok. Öt perc, és hajnali három lesz. A csengő fülsüketítő hangja megugraszt, az ajtóhoz sétálok, kitárva azt pillantom meg Zayn fáradtan csillogó szemeit. Fekete pólót, sötét farmert, és egy bakancsot visel, lezserül dől neki az ajtófélfának.
- Kész vagy? - rekedt hangja visszhangzik a lépcsőház csöndes falai között.
- Igen - válaszolok csöndesen. Megragadom bőröndömet, utazótáskámat a vállamra dobom, majd a kulcs segítségével bezárom magam mögött az ajtót. Némán sétálunk le a lépcsőn, szinte visszaszámolok, hogy Zayn vajon meddig bírja anélkül, hogy megkérdezné, nem gondoltam-e meg magam. Ahogy kilépünk az utcára arcomat ismét megcsapja a kellemesen simogató nyári szél, mely kissé meglibbenti a felsőtestemet fedő sötét pólót. Az úton álló fekete kocsi vezetője kiszáll, csomagjaimat kiveszi a kezemből, majd a csomagtartóba dobja őket, míg én Zaynt követve beszállok az autóba.
- Harry, még meggondolhatod magad. El tudunk menni a kórház felé - Louis hangja hallatán felé kapom a fejem. Rövid percek telnek el úgy, hogy néma maradok, erős késztetést érzek, hogy elfogadva az ajánlatát, még egyszer, utoljára találkozzak Hellyvel, de tudom, hogy akkor nem tudnám csak úgy itt hagyni.
- Nem. Mehetünk a reptérre - mondom végül határozottan. Érzem magamon a fiúk tekintetét, Louis megadóan biccent, majd mondd valamit a sofőrnek, és az autó elindul. Fejemet az ablaknak nyomom, ostorozom magam, azért, hogy így döntöttem, de folyton csak az lebeg a szemem előtt, hogy hosszútávon, mennyivel könnyebb lesz Hellynek, ha búcsú nélkül hagyom itt őt.
-*-
Sziasztok, Drága Olvasók!
Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen türelmesek voltatok, és egy rossz szót nem szóltatok, amiért két hétre eltűntem. Tudom, jeleztem abbeli szándékom, hogy most két hétig kérdéses, tudok-e részt hozni, de ettől függetlenül, köszönettel tartozom.
Nos, elérkeztünk egy vízválasztó részhez. Gondolom sokatokat - talán mindenkit - meglepett ez a rész, megmondom őszintén, én magam sem terveztem, hogy ilyen hamar rossz irányba terelem a történetet, de így alakult. Remélem, ettől függetlenül tetszett a rész, ahogy abban is bízom, hogy legalább egy kicsit kíváncsiak vagytok, hogy alakul majd a történet a továbbiakban.
Nos, elérkeztünk egy vízválasztó részhez. Gondolom sokatokat - talán mindenkit - meglepett ez a rész, megmondom őszintén, én magam sem terveztem, hogy ilyen hamar rossz irányba terelem a történetet, de így alakult. Remélem, ettől függetlenül tetszett a rész, ahogy abban is bízom, hogy legalább egy kicsit kíváncsiak vagytok, hogy alakul majd a történet a továbbiakban.
Élvezzétek ki az utolsó egy hetet a nyárból, jövő hét szombaton pedig hozom a folytatást, amivel lezárom a nyarat!
További szép nyarat, millió puszi; Alice
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése