HELLY MORE
 |
| Stay |
- Az az ajtó nem tett benned semmi kárt, miért vagdosod? - próbálja elpoénkodni a dolgot, miután rám pillantva rá jön, hogy nemigen vagyok kommunikatív kedvemben.
- Ne haragudj - motyogom, majd odasétálok hozzá, hogy egy öleléssel köszönhessek neki, hisz vele nem találkoztam azóta, hogy hazajöttem.
- Minden rendben kicsim? - kérdezi, miután elválunk egymástól. Pár másodpercig némán hallgatok, ajkamba kell harapnom, hogy ne kezdjem el sírva sorolni a dolgokat, amik bántanak, hisz semmiképp nem szeretném megosztani azokat anyával, függetlenül attól, hogy mindig is különleges kapcsolat volt köztünk, s mindig feltétel nélkül bízhattam benne.
- Persze - mosolygok rá hamiskásan, mégis elég hihetően ahhoz, hogy higgyen nekem. Mosolyogva biccent, kezével óvatosan simítja végig arcomat, majd kifésül egy arcomba lógó tincset, bár teljesen hiába való volt ezt tennie, hisz a tincs makacs módon pár másodperc múlva újra a szemembe lóg.
- Emilie? - kérdezem, amint feltűnik szeretett nagynéném hiánya. Ezért volt furcsa ez a kimondottan nagy csönd, ami körülöleli a házat. A tévé halk zaja töri meg a ránk telepedő csendet, a Nap hosszúkásra nyúló sugarai - melyek lassan eltűnnek a horizont mögött - narancs színbe öltöztetik a nappalit a hatalmas ablakoknak köszönhetően.
- Fájt a feje, úgyhogy lefeküdt. Apád pedig pár kollégájával találkozik - mondja, mire nekem automatikusan beugrik a kép, mit is takarhat a kollégáival találkozik kifejezés. Megrázom a fejem, hogy elűzhessem az aggasztó gondolatokat, s bár az összeset nem sikerül, kissé mégis jobban érzem magam. Anya kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, lábait maga mellé húzza, majd mosolyogva megpaskolja a mellette lévő részt utalva ezzel arra, hogy üljek mellé. Nem tétlenkedem sokáig, körülbelül fél perc elteltével már mellette ülök, törökülésbe vágva helyezem magam kényelembe.
- Olyan keveset beszélgetsz velem mostanában - sóhajt anya, hangjából tisztán kihallható a szomorúság, ugyanakkor a megértés is, hisz ő sem várja el, hogy egy ilyen helyzetben a toppon legyek. Ajkaimat összepréselem, őszintén megvallva elképzelésem nincs, mit kéne reagálnom.
- Sajnálom - végül a legkönnyebb, ugyanakkor a leggyatrább válasz mellett döntök. De legalább mondtam valamit.
- Szeretném ha tudnád, attól függetlenül, ami most zajlik köztünk apáddal, mindig itt leszünk neked, mindketten - államat kezébe véve fordítja maga felé a fejem, könnytől fénylő szemeimmel az övét keresem, ami igencsak elég fátyolos. Bár egyikünk sem sírja el magát, mindketten közel járunk hozzá, s mindketten érezzük, mennyire nehéz ez az egész. Miután mindent átbeszélünk, és anya elmondja, hogy egy darabig még biztos nem erőltetik, hogy válasszak már nem beszélgetünk sokáig. Minden kérdést felteszek, ami érdekel, anya pedig mindenre őszintén válaszol. Sok meglepő dolog derül ki, köztük az, miszerint a konkrét válást apa jelentette ki, mondván úgy érzi, valami létfontosságú dolog eltűnt a kapcsolatukból, bár azt nem tudta megmagyarázni, mit is hiányol pontosan. Azt hiszem, én tudom, mi az ami eltűnt, vagyis pontosabban mi az, ami képbe jött. Kétlem, hogy a kis fekete hajú nővel folytatott kapcsolata most kezdődött volna, de ezzel más felesleges foglalkozni, hisz már semmin nem tudok változtatni, maximum még jobban összeugrasztanám őket, ami nem lenne pozitívum a válás során. Viszonylag későig beszélgetünk, az idő hamar elrepül, hirtelen kapjuk magunkat azon, hogy már éjfél is elmúlt. Mivel anya holnap dolgozik, így időben ágyba akart kerülni, amit nem bántam, hisz a mai nap után én sem voltam a toppon, szóval egy rövid búcsú után mindketten eltűntünk saját hálószobánkban.
- Meg kell értened a döntésüket. Sokkal rosszabb lenne, ha együtt maradnának, és folyamatosan nyúznák egymást, nem igaz? - Harry nyugtatóan simogatja a hátam, fejemet vállára döntve hallgatom válaszát panaszkodásomra, amit ő szokásához híven türelmesen, s figyelmesen hallgatott végig.
- Minden rosszra fordul - motyogom vállába, utalva ezzel arra az elméletemre, miszerint minden rosszra fordul körülöttem. A szüleim elválnak, valószínűleg egyiküknek a lelkébe tiprok, mikor választásra kerül a sor. Harry alig két hét múlva végleg elmegy, ezzel teljesen egyedül hagyva engem.
- Ne mondj ilyet - tol el magától, kezét állam alá csúsztatva emeli fel a fejem, zöld szemeit azonnal csillogó szemeimbe vájja. Tekintete arcomat fürkészi, érzem, ahogy a pír lassan, de biztosan elönti az arcom minden apró részletét, bár ez most a legkevésbé zavaró tény, mellyel foglalkozom.
- Nem akarom, hogy te is itt hagyj - bújok vissza hozzá.
Szégyenlem magam, hisz megbeszéltük, hogy nem fogunk addig búcsúzkodni, amíg nem muszáj, nem beszélve arról, hogy nem akarom se elrontani a kedvét, sem pedig túl kényesnek tűnni. Ennek ellenére szememből patakokban folynak a könnyek, szorosan ölelem Harry nyakát. Megnyugtat erős kezeinek ölelése a derekamon, ugyanakkor némasága szét mar belülről. Nem várom, hogy válaszoljon, hisz nem hazudhat nekem. Nem mondhatja, hogy velem marad, hisz mindketten tudjuk, hogy nem így lesz, mégis jobb lenne hallani rekedt hangját, ahogy valamit - nem muszáj épp a témához kapcsolódó dolognak lennie - a fülembe suttog.
- Együtt töltünk minden percet, amit lehetséges, és mikor elmegyek, te ugyanolyan boldog leszel, mint azelőtt, hogy találkoztunk. Hihetetlen erős lány vagy, tudom, hogy így lesz - suttogja, mintha csak hallotta volna gondolataimat. Szemeimet összeszorítom, szorosan ölelem a nyakát egészen addig, míg el nem tol magától, hogy megcsókolhasson. Kezeivel derekamnál fogva tart közel magához, ujjaimat hajába csúsztatom, mohón falom ajkait. Levegő hiányában kell elválnunk egymástól, Harry még egy gyors csókot nyom ajkaimra, majd a kanapéra dönt, s feláll a kényelmes ülőgarnitúráról.
- Mit csinálsz? - kérdezem, mikor sietős léptekkel elindul az előszoba felé.
- Ugye nem képzelted, hogy hagyni fogom, hogy itt üljünk, és sírjunk, mikor minden percet szeretnék boldogan tölteni? - kérdezi tettetett felháborodással. Értetlenül fekszem a kanapén, sejtelmem sincs, mit akar csinálni. Miután belebújik tornacipőjébe, két ujja közé fogja az én világoskék tornacipőmet is, és visszasétálva a nappaliba int, hogy üljek fel. Kuncognom kell, ahogy kissé ügyetlen mozdulatokkal ugyan, de lábamra adja a cipő egyik, majd másik párját is, majd ujjainkat összekulcsolva felhúz a kanpéról.
- És hová akarsz menni? - kérdezem kíváncsian, halvány mosollyal az arcomon, miközben megigazítom magamon Harry hatalmas pulcsijának ujját.
- Oda, ahol biztos, hogy jól érzed majd magad - néz rám sejtelmesen. Na remek. Igazából nem lepődtem meg, nem hittem, hogy kapásból elmondja merre megyünk. Elég sok hely van, ahol jól érzem magam, de nem tudom pontosan melyik lehet az, ahová Harry is el tud jönni, feltűnés nélkül. Kíváncsiságom ugyan igencsak nagy, ettől függetlenül ráhagyom a dolgokat, tudom, hogy úgysem fogok tudni kiszedni belőle semmit.
Körülbelül egy órát autókázunk, a Nap ez idő alatt szinte teljesen eltűnik, az ég a narancssárga színeiben pompázik, mikor mi lehajtunk egy kihalt mellékútra. Égbemeredő fák magasodnak fölénk, elzárva a minimális kis fényt is tőlünk, így pillanatok alatt lesz kissé sötétebb, s pár fokkal hűvösebb is egyaránt. Szemöldököm ráncolva próbálok legalább egy kis ismertetőjegyet találni, amitől talán ismerősebb lesz a környék, ám teljesen sikertelen a próbálkozásom. Mindenhol csak hatalmas fák, bokrok, s göröngyös út, amitől többször is úgy érzem, hogy gyomrom bukfencet vet.
- Megjöttünk - szólal meg Harry, miután a legnagyobb semmi közepén leállítja a motort.
- Egy tisztásra hoztál? - kérdezem kissé elképedve, mire barátomból halk nevetés tör ki.
- Nem, innen sétálunk még egy kicsit - mondja, majd válaszra nem várva csatolja ki az övét, s száll ki az autóból. Követem példáját, pár másodpercen belül pedig már ujjainkat összekulcsolva sétálunk át a tisztáson, majd pár méter megtétele után egy kis ösvényhez érünk, ami már azonnal ismerőssé válik. Izgatottan kapom tekintetemet Harry felé, aki mosolyogva néz le rám. Gyors csókkal köszönöm meg neki a gesztust, amiért ismét ide hozott. Ez a hely eszembe se jutott volna, nem hittem, hogy Harryben ez is felmerült mint lehetőség.
Körülbelül negyed óra sétálás után már a hatalmas ház mögötti dombon fekszünk, a lassan teljesen sötétbe boruló eget nézem, miközben próbálok elkövetkeztetni a ténytől, miszerint Harry engem néz. Könyökén támaszkodva fekszik mellettem, arcomat folyamatosan egy fűszállal csiklandozza. Mr. és Mrs. Lawrence háza mindig olyan hely volt számomra, ami megnyugtató hatással bírt. Sok időt töltöttem itt gyerekkoromban, jóleső érzést kelt bennem, miszerint erre Harry is emlékszik.
- Örülsz, hogy ide jöttünk? - kérdezi halkan, arca még közelebb kerül az enyémhez.
- Igen, nagyon - mosolygok rá, mire egy halvány puszit kapok szám sarkába.
- Sajnálom, hogy a házba nem tudunk bemenni - sóhajt, vágyakozó tekintettel néz az öreg ház felé, ami stabilan mered az ég felé.
- Ez így tökéletes - mondom határozottan, majd egy kis ügyeskedés után Harryre mászok. Alakja elterül a fűben, derekára ülök, majd könnyed mozdulattal hajolok le hozzá, hogy megcsókolhassam.
- Ezt miért kaptam? - nevet halkan, kezével vállamat simogatja, melyet véd meleg pulóvere.
- Mert itt vagy, mellettem - válaszolom őszintén. Mivel túl "nyálas" lett volna bevallani, hogy mindenért, így maradtam emellett a válasz mellett. Szemeim kikerekednek, mikor változtat a helyzetünkön. Pillanatok leforgása alatt találom magam alatta, keze fel-alá futkos a combomon.
- Nem akarlak itt hagyni - suttogja. Meglepődök, szemeim elkerekednek. Ajkaimat összepréselem, nem akarok megint elérzékenyülni, nem sírhatok mindenért.
- Tudom - suttogom, de még mielőtt jobban bele merülhetnénk a témába közel húzom magamhoz, ajkai enyémre tapadnak, lassan csókol meg, amit viszonzok, s ujjaimat lassan viszem fürtjei közé, hátha így - legalább egy kis időre - megtudok szabadulni a rossz gondolatoktól.
- * -
Sziasztok, Drága Olvasók!
Először is, szeretnék elnézést kérni, amiért késtem, illetve azért is, amiért ilyen késői órában hozom az új fejezetet. Nem húznám sokáig az időt, remélem Nektek is legalább annyira tetszett a rész, mint nekem, ugyanis ez a rész meglepő módon, még nekem is elnyerte a tetszésem!
Apropó, mit szóltok hozzá, milyen gyorsan repül az idő? Máris augusztus van, s bár nem akarlak Titeket elkeseríteni, de ez azt jelenti - gondolom nem mondok újat - , hogy már csak egy hónapig élvezhetjük a nyár nyújtotta szabadságot. Mindenképpen élvezzétek ki, én is azt teszem! Ha már itt tartunk, előrebocsájtok néhány szót, a közeljövőben érkező részekkel kapcsolatban. Mivel jövőhét hétvégén én két hétre elutazom, nem garantálom, hogy fogok tudni írni, mivel nem tudom, lesz-e internetezésre lehetőség ott, ahová megyek. Ha pedig lesz is, - akármennyire szeretek írni - nem szeretném minden napom a gép előtt tölteni, így remélem nem nehezteltek Rám, ha azt mondom, abban a két hétben nem fog érkezni friss fejezet. Erről még bővebben befogok számolni, mikor esedékes lesz, addig is remélem legalább néhányotok kíváncsian vára a folytatást. ;)
Apropó, mit szóltok hozzá, milyen gyorsan repül az idő? Máris augusztus van, s bár nem akarlak Titeket elkeseríteni, de ez azt jelenti - gondolom nem mondok újat - , hogy már csak egy hónapig élvezhetjük a nyár nyújtotta szabadságot. Mindenképpen élvezzétek ki, én is azt teszem! Ha már itt tartunk, előrebocsájtok néhány szót, a közeljövőben érkező részekkel kapcsolatban. Mivel jövőhét hétvégén én két hétre elutazom, nem garantálom, hogy fogok tudni írni, mivel nem tudom, lesz-e internetezésre lehetőség ott, ahová megyek. Ha pedig lesz is, - akármennyire szeretek írni - nem szeretném minden napom a gép előtt tölteni, így remélem nem nehezteltek Rám, ha azt mondom, abban a két hétben nem fog érkezni friss fejezet. Erről még bővebben befogok számolni, mikor esedékes lesz, addig is remélem legalább néhányotok kíváncsian vára a folytatást. ;)
További szép nyarat, millió ölelés Alice
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése