32. Döntöttem

HELLY MORE

 

All Our Endless Love

- Este felhívsz? - kérdezem, nagyokat pislogva Harry felé, aki mosollyal az arcán dől neki kocsijának, s egyik kezével derekamnál tart közel magához, míg másikat lezserül zsebébe dugja.
- Amint végeztünk felhívlak - nyugtat meg, miközben ajkait leheletnyit elhúzza, jelezve ezzel, hogy legalább annyira nincs ínyére a korai hazajövetel, mint nekem, de hát nincs mit tenni. Az elkövetkezendő két hét már csak ilyen lesz, örülhetek ha Harrynek egy kis ideje marad rám, hisz most is azért kellett ilyen korán haza jönnünk, mert megbeszélésük van dél körül. Nagyot sóhajtok, homlokomat barátom mellkasának döntöm, aki szinte azonnal körém tekeri karjait, és szoros ölelésébe von. Mély levegőt veszek, magamba szippantom Isteni illatát, majd még váltunk pár szót, s egy igen hosszúra elnyúló búcsúzást követően a bejárati ajtó felé indulok. Sóhajtok, mielőtt lenyomnám családi házunk bejárati ajtajának kilincsét, mindenre fel kell készülnöm. Lehet, hogy anya a ház egyik, apa pedig a másik sarkába vannak elzárva, hisz nem bírtak megférni egymás mellett, ugyanakkor az is előfordulhat, hogy - ígéretükhöz híven - minden békés, és mindketten igyekeznek, hogy el viseljék a másikat. Lassan nyomom le a kilincset, ahogy belépek az előszobába azonnal átjár az otthon melengető érzése, noha magam is tudom, hogy soha nem lesz ugyanolyan az érzés, mint ezelőtt.
- Hahó, megjöttem - kiáltom el magam, amint a nappaliba belépve üresség fogad. A nappali nagyjából ugyanolyan állapotban van, mint mikor elmentem, bár nem is hittem azt, hogy alig három nap alatt annyit fog változni. Egy-két dobozzal gyarapodott az eddigi szám, de ezen kívül minden változatlannak tűnik. A konyhába sétálok, de mivel ott sem találok semmit az emeletet veszem célba, ami majdnem csak ugyanolyan csöndbe burkolódzik, mint a földszint.
- Valaki - kiáltok. Biztosra veszem, hogy lennie kell valakinek a házban, hisz nem hagynák csak úgy nyitva az ajtót, ha valahova elmentek volna. Fejemet a folyosó másik végében pihenő hálószoba felé kapom, ahonnan mocorgás zaja üti meg a fülem. Szemöldököm összeráncolva indulok el a csukott ajtó felé, ám körülbelül pár lépéssel azelőtt, hogy odaérnék az ajtó kinyílik.
- Helly - apa meglepett, ugyanakkor nyúzott arcával találom szembe magam, szemmel láthatóan zavarban van, noha zavartságának okát egyenlőre nem tudom.
- Minden rendben? - kérdezem, miközben elnézve magas alakja mellett a hálószoba ajtó felé pillantok, melyben alig pár másodperc elteltével egy, már ismerős nő jelenik meg. Körülbelül egy fejjel magasabb nálam, sötét haja kócos lófarokba fogva díszeleg a fején, arca kipirosodott. Itt van az a pont, mikor rám tör a felismerés, ajkaim elválnak, zavartan túrok bele vállamra omló tincseimbe, miközben azt kívánom, bárcsak ez ne velem történne meg. - Sajnálom, nem akartam zavarni - motyogom orrom alatt, miközben hátat fordítva apámnak, s megszeppent barátnőjének a földszintre indulok.
- Ne viccelj már, csak későbbre vártunk - jön utánam apa, arcáról süt, mennyire kellemetlenül érzi magát. A konyhába megyek, véletlenül sem fordulok apa felé, nem hiányzik, hogy szembe találja magát torz ábrázatommal, amit az iménti szituáció váltott ki belőlem.
- A fiúknak megbeszélésre kellett menniük, szóval korábban jöttünk - mondom, miközben egy szekrényből elővett pohárba vizet engedek, majd nagyokat kortyolva belőle megiszom. Érzem magamon a hátam mögött álló személyek pillantását, épp ezért tartózkodom attól, hogy megforduljak, na nem mintha lenne más választásom. Lassan fordulok apa felé, aki már a konyhaasztalnál ül, jobboldalán a fekete hajú nővel. Mindketten hatalmas szemekkel bambulnak rám, valószínűleg valamiféle reakcióra várnak, bár még én magam sem tudom, mit szokás reagálni ilyen helyzetekbe. Lazán a konyhapultnak dőlök, idegesen kezdem markolászni a márvány munkalap szélét, igyekszem feltűnés nélkül levezetni a bennem felgyülemlett idegességet, hogy még véletlenül se kapjak sírógörcsöt.
- Anyáék merre vannak? - kérdezem, mikor látom apa ajkain, hogy szólásra nyitja őket. Eredetileg nem akartam feltenni ezt a kérdést, most nem kimondottan zavar, hogy nincsenek itt anyáék; talán még jobb is így, hisz belegondolni sem merek, mekkora botrány lenne abból.
- Emilie bevásárolni ment, anyád pedig azt hiszem valamelyik barátnőjénél van - mondja, a mondat végén torkát megköszörülve. Bólintok, tekintetemet a nőre viszem, aki néma csöndben ül apa mellett, azt hiszem ő is elég kínosan érzi most magát. - Ti még nem ismeritek egymást - szólal meg apa - Ő a lányom, Helly. Helly, ő pedig a kollégám, May - mutat be minket egymásnak. A fekete hajú nő - ezek szerint May - mosolyogva biccent, amit egy halvány mosollyal reagálok le, majd szúrós pillantásomat apára viszem, aki azonnal elkapja a fejét.
- Én... azt hiszem, át megyek Lolahoz - szólalok meg, zavartan harapdálom ajkaimat, miközben apára nézek, aki valószínűleg áldja az eget, amiért nem kezdem el feszegetni May itt tartózkodásának okát. Válaszra nem várva indulok el kifelé, mivel tornacipőmet nem vettem le így csak könnyedén kilibbenek az ajtón, s elindulok a már megszokott útvonalamon. Nagyokat lépek, minél hamarabb távol akarok kerülni házunktól, s a benne lévő két embertől. Nem tudom eldönteni, jogosan vagyok-e felháborodva. Anya és apa elválnak, külön folytatják, már semmi közük egymáshoz, ugyanakkor mégis kéne egy kis időt hagyniuk, míg megszokom ezt az egészet.
Türelmetlenül várom, hogy Lola, vagy valaki ajtót nyisson, miközben felmérem házukat, amit már olyan rég láttam. Fehérre meszelt falak, hatalmas ablakokkal, gondozott kerttel. Az egész olyan hétköznapi, mégis különleges.
- Helly, szia - megugrok, mikor Lola anyukája mosolygós arcával megjelenik az ajtóban. Szemmel láthatóan meglepte a megjelenésem, tény, hogy régen jártam erre.
- Jó napot! Lola itthon van? - köszönök illedelmesen, mire Lola anyukája mosolyogva biccent egyet, majd beinvesztál. Az előszobában a kinti meleghez képest kellemes hűvös levegő fogad, gyorsan lerúgom a tornacipőmet majd követem Lola anyukáját.
- A szobájában van. Mostanában nem érzi jól magát - húzza el a száját, aggodalommal teli arca elárulja, semmit nem tud Lola rosszullétének valódi okáról, ami igazából nem lep meg.
- Köszönöm - mormolom, majd el is indulok a lépcső felé, ami egyenesen az emeletre visz. Kettesével veszem a fokokat, majd mikor felérek a folyosó végén pihenő ajtóhoz rohanok, s kopogás nélkül rontok be.
- Helly?! - Lola szeme kikerekedik, mikor lendületesen, szinte beesek a szobájába. Arca nyúzott, szeme alatt karikák díszelegnek, haja kócos kontyban pihen feje búbján. Nincs időm észbe kapni; a következő pillanatban már magamon érzem Lola erősen ölelő karjait. Ugyan nem sír, mégis hihetetlen rossz így látni őt, el sem tudom képzelni, mit érezhet most.
- Sírd ki magad nyugodtan - suttogom, miközben visszaölelem, ám ekkor Ő elhúzódik.
- Már nem tudok sírni - motyogja, mély levegőt vesz mielőtt visszasétálna szétbombázott ágyához, s helyet foglalna rajta. Hátát a háttámlának dönti, szemeit becsukja, miközben én lassú léptekkel közelítem meg az ágyat.
- Mi.. Mi lesz most? - kérdezem halkan, ügyelve rá, hogy a tévé halk moraja ne nyomja el a hangomat. Lola mély levegőt vesz, tekintetét hasára viszi, mely ugyanolyan, mint általában. Talán már nem sokáig.
- Már döntöttem - szólal meg, mire kíváncsiság lesz úrrá rajtam. - Megtartom a babát Helly.