34. Nem kell semmit mondanod

HELLY MORE

Beautiful People

Szokták mondani, hogy az idő gyorsabban telik, hogyha az ember jól érzi magát. Nos, bármennyire is szeretnék erre rácáfolni, sajnos nem tehetem, hisz az elmúlt pár nap során bebizonyosodott, hogy ez teljesen igaz. A napok csupán rövid óráknak tűntek, épphogy felkeltem, már itt is volt az este, ami igen bosszantó, hisz a tény, miszerint minden nap elteltével kevesebbet lehetünk együtt Harryvel, igencsak beszürkítette a jókedvünket, az elmúlt pár napban. Rengeteget veszekedtünk, a legapróbb dolgokon is képesek voltunk összekapni, s ez a tegnapi nap folyamán odáig fajult, hogy Harry porcelán tányérai bánták. Tudom, hogy minden percet ki kellene használnunk, hisz pontosan egy hét múlva hétvégén, Harry amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik az életemből, ugyanakkor ezúttal megmakacsolom önmagam, határozottan tartom magam ahhoz, miszerint ezúttal Harrynek kell bocsánatot kérnie, ha már eddig mindig én kerestem meg Őt, egy nagyobb vita után. Igen, elég gyerekes hozzáállás, mégis úgy gondolom, így a legjobb. 

Nagyot sóhajtok. Kezeim közé szorítva a paplant fordulok háttal az ablakomnak, hogy szememet ne bántsa tovább a függöny résein sunyin beszökő Nap sugarainak fénye, már így a korai órában. Semmi kedvem kikelni az ágyból, ha tehetném egész nap lustálkodnék, de tudom, hogy ezt nem tehetem meg, hisz ígéretemhez híven, segítenem kell nagynénémnek a pakolásban. Mint két nappal ezelőtt kiderült, apa hagyja el a családi házat, állítólag a központ közelében egy kisebb panelban fog lakni, állítása szerint épp azért, hogy a lehető legtöbbször tudjunk majd találkozni, a továbbiakban is. Szemeimet összeszorítom, hátamra fordulva próbálok pihenni még egy-két percet, ám amikor telefonom hangos csengése megüti a fülem, tudom, hogy erre semmi esélyem sincs. Kezemmel tapogatózok egy kicsit az éjjeli szekrényen, majd nem figyelve ki hív emelem a fülemhez a telefont.
- Igen? - kérdezem, hangomról jól hallhatóan árulkodik, hogy még csak most ébredezik.
- Jó reggelt kicsim. Felkeltettelek? - Anya ismerős hangja kedvesen cseng a telefonba, ezt hallva egy kis mosoly szökik az arcomra. 

- Nem, dehogyis - motyogom, próbálom meggyőzni, nehogy rosszul érezze magát. 

- Rendben van. Ma valószínű későig az irodában kell maradnom, segítsetek apádnak átcuccolni a panelba, jó? - sóhajtok. Nem ér váratlanul, amit anya mondd, számítottam rá, hogy valami gyenge kifogással ki fog bújni a segédkezésből, habár valamilyen szinten, ez érthető is. 

- Jó, persze. Semmi gond - nyugtatom meg. Még elmondja, hogy mennyire szeret, és hogy siet haza, majd munkájára hivatkozva bontja a vonalat.
Telefonomat az ágy végébe dobom, nem figyelem hová esik, nem kimondottan foglalkoztat.
- Jó reggelt! - az ajtóm kivágódik, nagynéném mosolygós arccal lép be rajta, első útja a függönyhöz vezet, amit - nem foglalkozva azzal, hogy ezzel milyen "fájdalmakat" okoz nekem - könnyed mozdulattal húz el.

- Ezt muszáj? - kérdezem, miközben takarómat a fejemre húzva próbálom védeni magam. 

- Helly. 11 óra elmúlt. Már téged is kerestek egy csomószor - teszi csípőre a kezét. Utolsó mondatát hallva kinézek a takaró alól, szemöldökömet ráncolva nézek nagynénémre. 

- Ki keresett? - kérdezem. Ha akarnám se tudnám tagadni; magamban azért imádkozom, hogy Harry legyen az egyik név, amit nagynéném kiejt a száján. 

- Az egyik barátnőd, Lola azt hiszem. Nem sokkal utána pedig egy másik kislány volt itt, de ő nem mutatkozott be, mivel sietett. Nem egyedül volt - meséli nagynéném, miközben összeszedi fonott szennyes kosaram tartalmát. 

- Hogy nézett ki? - kérdezem, nagyot nyújtózva ülök fel az ágyban. 

- Barna haj, szív alakú arc, barna szem. Olyan aranyos, kedves lánynak tűnt. Egy fiúval volt, de a fiú a kocsiban maradt - magyarázza. Leírása alapján azonnal Eleanor jut eszembe, bár elképzelni nem tudom, miért kereshetett személyesen, felhívhatott volna telefonon is. 

- Nem mondott semmit? - kíváncsiskodok, lusta mozdulatokkal kászálódok ki az ágyból. Hajamat egy kócos kontyba kötöm, lábaim a fürdő felé visznek. Ahogy belépek teljes súlyommal a mosdókagylóra nehezedek. Úgy érzem magam, mint aki legalább három napja nem aludt, és az igazat megvallva kinézetem is ilyesmiről árulkodik. Tekintetem elszakítom a tükörről, nem szeretném magam tovább nézni.
- Csak annyit, hogy majd később megpróbál hívni - kiabál be a fürdőbe Emilie.
Kissé megnyugszom, legalább nem nekem kell majd körbetelefonálnom a baráti társaságomat, keresnek ők. Megszabadulok a pizsamámtól, a zuhanykabinba állok, szinte azonnal folyatni kezdem magamra a hideg vizet, remélve, hogy ez egy kicsit talán felébreszt. Majdnem fél órát állok a zuhany alatt, váltakozva folyatom magamra  meleg, illetve a hideg vizet, de semmi hatása nincs. Ugyanolyan állapotban lépek ki a zuhanyzóból, mint amilyenbe beléptem, semmi változás nincs, csupán illatosabb vagyok...
Hajamat egy laza lófarokba fogom, kényelmesen felöltözöm, majd a lépcső felé veszem az irányt. Vontatott léptekkel megyek le, a nappaliban azonnal dobozokba ütközök, elképedek azon, apa mennyi mindent visz el magával.
- Mikor indulunk? - kérdezem Emiliet, aki épp az egyik dobozt ragasztja le.
- Amint apád haza ér a "megbeszélésről" - rajzol macskakörmöket a levegőbe. Nem kell belemerülnünk a témába, mindketten tudjuk, hogy miről van szó igazából. Telefonom csörgése mindkettőnk figyelmét elvonja, kettesével véve a fokokat sietek fel a szobámba, ahol a már megágyazott ágy tetején csörgő telefonom pihen.
- Szia - köszönök bele, igyekszem kedvesnek lenni, bár mostanában ez nehezebben megy, mint valaha.
- Helly, már kerestelek. Voltam nálatok - Eleanor kedvesen csilingelő hangja az én kedvemet is feldobja egy kicsit, egyszerűen lehetetlen szomorúnak, - letörtnek lenni, mikor Ő is a közelben van. 
- Igen, tudom - motyogom, sajnálkozva reagálok.
- Na mindegy. Tudod, hogy velem, bármit megbeszélhetsz ugye? - El kérdése meglep, homlokomon tucatszámra jelennek meg a ráncok.
- Igen, persze. Miért? - kérdezem, kissé bizonytalan vagyok.
- Csak... Beszéltem Harryvel tegnap, és mivel Ő nem hajlandó ilyenekről beszélni, gondoltam téged kérdezlek meg, mi a baj - válaszol, hangja már kevésbé magabiztos, mint a beszélgetés kezdetekor.
- Semmi baj nincs. Tegnap összevesztünk. Mostanában mindketten nyűgösebbek vagyunk - válaszolok őszintén, amire először nem is kapok választ. Eleanor még taglalja pár percig, hogy bármit elmondhatok neki, bármikor felhívhatom, amit megköszönök, majd a pakolásra hivatkozva bontom a vonalat.
Igazából, gondolhattam volna, hogy Harryvel kapcsolatos dolgot jött megbeszélni, az ilyenekről nem szívesen beszél telefonon.
- Helly! Indulunk! - Emilie hangja megugraszt, nagyot sóhajtva veszem tudomásul, hogy apa megjött, és már indulunk is. Akkor költöztessünk...

Pár órán belül kissé kifáradva süppedek bele apa autójának hátsóülésébe, miközben élvezem, ahogy az ablakon beszökő kellemes huzat, simogatja a bőrömet. A Nap melegen süt, több, mint 30°C van, az emberek többsége a parton van, valószínű azért, mert máshol aligha lehetne elviselni ezt a meleget. Apa új lakása nem túl nagy, de nem is túl kicsi, pont ideális egy egyedülálló férfinak. Két szobás, fürdő, konyha, és egy kisebb nappali, ami egybe van nyitva a konyhával. Kétlem, hogy apának kellene nagyobb.
Ahogy bekanyarodunk az utcába felsóhajtok, apa tekintete találkozik az enyémmel, mikor hátra néz rám a visszapillantó tükörből, de ez nem tart sokáig, hisz hamar visszatereli figyelmét az útra. Fáradtan csúszok még lejjebb az ülésben, úgy érzem bármelyik pillanatban lecsukódhatnak a pilláim, szinte ki sem látszom az ülésből.
- Úgy látom, vendéged van - apa hangja meglepett, kíváncsian, ugyanakkor ráérősen tornázom magam ülő pozícióba, középre csusszanva kémlelek ki a szélvédőn.
A házunkkal szemben lévő oldalon pihenő fa árnyékában egy fekete kocsi parkol, tulajdonosa lazán dől neki a kocsi oldalának, kezeit lezserül dugja világos farmer rövidnadrágjának zsebébe. Egyszerű, fehér pólót visel, Converse tornacipője lábán pihen.
Ajkaim elválnak, torkom kiszárad, azonnal felismerem a fiút, aki valószínűleg rám vár. Túl gyorsan repül el az a pár perc, míg apa beáll a garázsba, s kiszállunk az autóból, így kissé megrökönyödve állok a csukott garázsajtóval szemben. A tudat, miszerint Harry ott áll az út túloldalán ledermeszt, magam sem tudom, miért van rám ilyen hatással, hisz egész nap azért imádkoztam, hogy találkozhassunk, s hogy ezúttal, Ő legyen az, aki először bocsánatot kér.
- Nem mész ki? - megrázom a fejem, apa kérdő pillantással néz le rám, nagynénémmel együtt nézik mereven álló alakomat.
- Dehogynem - mondom, igyekszem határozottnak tűnni. Apa egy gombnyomással kinyitja a garázsajtót, ami miután felnyílik, teljes rálátást nyújt barátomra, aki ez idő alatt, el sem mozdult eddigi helyzetéből.
Miután meggyőződöm róla, hogy apáék már nem látnak, kissé bizonytalanul ugyan, de elindulok, magabiztos léptekkel szelem át az élénkzöld pázsitot. Arcomat megcsapja a hő, melyet a lábam alatt végigszaladó beton ver vissza, úgy érzem, ha nem veszek nagy levegőt, elájulok.
- Szia - köszönök halkan, mikor pár másodperccel később megállok Harry előtt. Ajkait összepréseli, napszemüvege miatt nem látom a szemeit, ami kissé zavaró.
- Szia - köszön vissza végül, egy-két perces csendet követően. Rekedt hangja áramütésként szalad végig a testemen, szinte azonnal eszembe juttatja, ahogy tegnap este, egy apróság miatt kiabáltunk egymással.
Némán álldogálunk egymással szemben, zavartan nézem cipőm orrát, nem igazán tudom, mit mondhatnék.
- Sajnálom a tegnapit. Nem akartam kiabálni - szólal meg végül Ő, mire megkönnyebbülök. Tekintetemet lassan rá emelem, arcomba lógó kósza tincseket tűrök vissza fülem mögé, miközben ajkaimat vonallá préselem, s bólintok egyet.
- Én is sajnálom -  motyogom, zavartan rúgok arrébb egy követ az útról. Harry szemöldöke az egekbe szökik, sóhajt, miközben ellöki magát az autótól. Meglep, mikor kinyitja a vezetőülés felőli ajtót.
Tényleg úgy gondolta, hogy bocsánatot kér, és utána elmegy, vagy én csináltam valamit, amivel ezt váltottam ki belőle?
- Most.. elmész? - kérdezem, kezeimet kérdőn tárom szét magam mellett.
- Bocsánatot kértem - vonja meg a vállát, miután ismét felém fordul, s válaszol.
- Szóval csak azért jöttél, hogy elmondd sajnálod, most pedig megint elmész? - nevetek fel kínomban. Harry komoly arccal áll előttem, állkapcsa megfeszül, ahogy zavartan elkapja rólam a tekintetét.
- Mit mondjak még? - viselkedése meglep, a vártnál is ellenszenvesebb. Számítottam sértődött viselkedésre, tekintettel arra, hogy hozzá van szokva, hogy mindig én kérek elnézést, de ilyesfajta elutasító viselkedésre nem.
- Nem kell semmit sem mondanod. Csak maradj itt. Velem.. - úgy ejtem ki a szavakat a számon, mintha egy átkot mondanék ki, félek a reakciótól, amit esetleg kiválthatok az emberekből. Harry pár másodpercig csak mereven áll velem szemben, nem mondd semmit, még csak meg sem mozdul. Sóhajtok, érzem, hogy ennek megint veszekedés lesz a vége, ennek ellenére nem hátrálok meg. Tudni akarom, miért viselkedik így velem.
- Miért vagy ilyen? - kérdezem elhaló hangon. Soha nem voltam az a lány, aki egy ilyen miatt pityereg, most mégis úgy érzem, bármelyik pillanatban kitörhet rajtam a sírás.
- Milyen vagyok? - kérdezi, hangjából csöpög a gúny, amivel csak még jobban a lelkembe tipor.
- Elutasító. Eltaszítasz magadtól. Furcsa vagy velem - látásom elhomályosul, egyre több könny kezdi el szúrni a szemem. - Pár nappal ezelőtt, még minden rendben volt. Te mondtad, hogy nem fogod hagyni, hogy az utolsó napjainkat siránkozva töltsük. Most pedig, pont Te vagy az, aki el lök magától - suttogom, épp olyan hangerővel, hogy azt Harry hallhassa.
- Mennem kell. Dolgom van - mondja pár másodperccel később, könnyedén löki el magát a kocsitól. Elképedek, nem tudom felfogni, hogy képes így itt hagyni.
- Menj csak - motyogom. Már nem próbálom megakadályozni a könnyeimet, szemeimet összeszorítom, mikor az első kibuggyan.
- Nézd, Hell... - Harry ajkára forr a szó, telefonom türelmetlen csengése belé folytja a szót. Harryre pillantok, ő csak a zsebemben rezgő telefon felé néz, mire én is a telefonra kezdek koncentrálni. Kiveszem a zsebemből, megpillantva Jake nevét kissé megnyugszom, mély levegőt veszek, majd a fülemhez emelem a telefont.
- Szia - köszönök bele, igyekszem kevésbé hallatni hangom remegését, ám erről minden figyelmem elterelődik, mikor Jake megszólal. Hadar. Szinte semmit nem értek abból, amit mondd. Ajkaim elválnak, kezd érthetővé válni előttem, amit Jake mondd, mégsem akarom felfogni. A telefont kinyomom, tekintetem találkozik Harryével, aki kérdő pillantásokkal néz végig arcomon, várja, hogy mondjak valamit, én azonban meg sem tudok szólalni.

Ujjaimat tördelem, próbálok kényelmesen elhelyezkedni a fal mellé állított műanyagszékben, ám ez igencsak lehetetlen küldetésnek bizonyul. Némán bámulok ölembe ejtett kezeimre, várom, hogy történjen valami, hogy végre jöjjön valaki, aki valami biztatót tud mondani legjobb barátnőmről, s hogylétéről.
- Mi lesz már? - Jake hangja megugraszt, idegesen járkál fel, s alá a szűk folyosón, néha közel megy a falhoz, mikor pár nővér egy-egy beteget tol el előttünk. Nem reagálok Jake kérdésére, valószínűleg ő sem számított rá, hogy erre választ fog kapni. Fejemet lassan Harry felé fordítom, fejét lehajtva áll a falnak dőlve, nem tudom, miért van még itt, hisz mielőtt kaptam a telefont, igen sietősen távozni akart, mondván "dolga van". Jake morgolódására barátom is felemeli a fejét, én azonnal elkapom az enyém, mikor tekintetünk találkozik, de túl késő, hisz tudom, hogy leleplezett. Legkevésbé sem érdekel, mit gondol most Harry, hisz mi történik akkor, ha rajta kap, hogy Őt nézem?!.. Ő is engem nézett.
Nagyot sóhajtok, könyökömmel térdemre támaszkodok, arcomat tenyerembe temetve nézek le a semleges színű járólapra, melytől a hideg végig fut a hátamon. Mély levegőt veszek, bár nem szívesen, hisz a kórház klóros, úgynevezett beteg szagától hányinger tör rám. Kiegyenesedek. Fejemet a hideg falnak döntöm, úgy érzem nem tudok egy helyben megmaradni, képtelenség ilyenkor nyugodtnak lenni.
- Doki, mondjon már valamit - Jake hangjára felkapom a fejem, hirtelen ugrok fel a székből, ahogy egy köpenyes férfi jelenik meg mellettünk. Jakere pillantok, modortalansága ezúttal érthető. - Minden rendben? - a mellettem álló fiú hangja ideges, kezei - valószínűleg - tudta nélkül szorulnak ökölbe.
- Egy ember bemehet hozzá, de nem sokáig. Pihennie kell - szememet összeszorítom, azt hiszem, mindnyájan tudjuk, mit jelent ez. Egy pillanatra mindhárman összenézünk, Jake nagy levegőt vesz, biccent, majd leül egy műanyagszékbe.
- Menj csak Hell .Most rád van szüksége - mondja, arcára erőltetett, fájdalmas mosolyt varázsol. Bólintok, majd lopva Harryre pillantok, ezt követően pedig az orvosra szegezem a tekintetem. Fejével int, hogy kövessem, majd elindul a hosszú folyosón. Magas termete miatt nagyobbakat lép, mint én, így kicsit kocognom kell, hogy ne hagyjon le. Pár perce sétálunk, mikor az orvos megáll egy ajtó előtt, mely csak a rajta pihenő számok alapján különböztethető meg a többitől. A doki halványan rám mosolyog, majd elsétálva mellőlem egyedül hagy a folyosón. Kezemet a kilincsre rakom, remegve nyomom le, majd lépek be a félhomályba burkolódzó szobába, melyben csupán egy nővér tartózkodik, de körülbelül fél perc elteltével ő is elhagyja a helyiséget. A kórteremben három ágy van, mellettük kis éjjeli szekrénnyel, egy hatalmas ablak, és egy szekrény. Csupán az egyik, az ablakhoz legközelebbi ágy van befogva, Lola vállára omló barna tincsei szinte világítanak a hófehér környezet miatt, ami körülveszi őt. Félig ülő helyzetben van, arccal az ablak felé fordul, csupán halk szipogását lehet hallani, más zaj nem töri meg a szobára ereszkedő halk csöndet.
Ujjaimat tördelve lépkedek az ágyához, némán ülök le a szélére, egyik kezemet Lola ölében heverő kezére teszem, próbálom rávenni, hogy rém nézzen. Tekintetét rám kapja, könnytől csillogó szemeivel arcomat fürkészi, egy pillanatra úgy érzem, el kell gondolkodnia azon, ki ül az ágya szélén.
- Helly - suttog, szeméből újabb könnyek pottyannak ki, lassan folynak végig arcán.
- Shh - hallgattatom el, kicsit közelebb mászva hozzá hagyom, hogy szoros ölelésébe vonjon. Sírástól remegő hátát simogatom, nem foglalkozom a szememből kiszökő könnyekkel, melyek lassan áztatják el barátnőm kórházi háló ingét.
- A babám Helly. Elveszítettem - zokog, mire összeszorítom a szemem, hátha így bent tarthatom a kitörni készülő könnyeimet, ám hamar rájövök, hogy erre semmi esélyem nincs. Lassan simogatom Lola hátát, próbálom megnyugtatni, ám akárhányszor kissé megnyugszik, pár perc elteltével ismét zokogásba tőr ki, bár ez a normális reakció.
Körülbelül egy óra múlva némán, - ügyelve, hogy egy kis zajt se csapjak - állok fel barátnőm ágya mellől. Lekapcsolom a feje felett elhelyezkedő kislámpát, így a szoba teljes sötétségbe burkolózik. A kinti sötétség könnyedén szökik be a szobába, igyekszem semmiben sem megbotlani, míg el nem érek az ajtóig.
Miután megteszem a sétát, amit pár órával ezelőtt a dokival is megtettem, megpillantom a két srácot, ahogy ugyanolyan helyzetben álldogálnak, mint mikor itt hagytam őket.
- Hogy van? - Jake azonnal "nekem esik" kérdéseivel, amint odaérek hozzájuk, de mivel csak összepréselem ajkaimat, nem kérdez többet. Ő is rájön, mi a helyzet, ahogy Harry is.
Körülbelül fél óra telik el, egyikünk sem mondd semmit, egészen addig, míg Harry el nem löki magát a faltól, s halkan meg nem szólal.
- El kell mennem - lép elém, ami meglep. Ajkait homlokomra tapasztja, hosszas csókot nyom homlokomra, majd tekintetét az enyémbe vájja. - Szeretlek - mondja, majd válaszra nem várva, elindul. Bambán pislogok magam elé, kissé meglepett az előbbi szituáció. Nagyokat pislogva nézek Harry után, ahogy magas alakja lassan eltűnik a lépcsőfordulóban, rossz érzés tör rám, melynek okát, még magam sem tudom.