26. Anya, apa és...

Sziasztok, drága Olvasók!  

Mint látjátok, az oldal kinézete megújult, s biztos párotoknak szemet szúrt a fejlécen az a felirat, hogy ’ a történet folytatódik…’ Igen, ezzel nyomatékosítottam, hogy a nyár végezetével folytatódni fog a történet, és mint az előző végén olvashattátok, nem is olyan sokára érdekes fordulat fog bekövetkezni.
Erről többet nem szívesen mondok, az, hogy mi lesz, a jövőben az maradjon egyelőre titok, idővel minden ki fog derülni! Szeretném megköszönni a +30.000 oldalmegtekintést, illetve a 48 feliratkozót.
Remélem nem okoztam csalódást az előző résszel sem, és bízom benne, hogy ez a rész is elnyeri a tetszéseteket! Továbbra is szívesen fogadom a megjegyzéseket, hiszen nagyon jó érzés olvasni ha dicsérnek, de természetesen építő kritikát is szívesen fogadok!

További szép, - eseménydús nyarat kívánok! Jó olvasást!
Sok puszi & ölelés; Alice W.

---❀---

- És, akkor most mi lesz? – teszem fel a kérdést, amire remélhetőleg Harry tudja a választ. Végig gondolom a valószínű válaszlehetőségeket, de mindenben találok valamit, ami miatt kevésbé tűnik reálisnak, és röpke pár másodperc alatt titulálom az elméletet lehetetlennek. 

- Minden megy tovább úgy, mint régen – válaszol pár perc szótlanság után a vonal másik oldalán lévő. Azonnal válaszolni akarok, meg akarom kérdezni, hogy mégis mit képzel, de számon egy nyomorult szó sem jön ki. A gombóc, ami a torkomba szorult mikor megpillantottam a nevét, egyre csak nőtt a beszélgetésünk alatt, mostanra pedig úgy érzem teljesen eluralkodott rajtam. 

- De még van két hetünk – próbálok javítani a helyzeten, igyekszem nyugodt maradni, hátha így segíthetek ebben Harrynek is. Hallom beszélgetőpartnerem hangos sóhajtását, majd egy ajtócsukódást, ami annyit jelenthet, hogy elvonult. Hosszú percekig nem hallok semmit, csak a telefon búgását, ami kezd az idegeimre menni, mégis valamilyen szinten megnyugtat, s tudatja velem, hogy Harry még vonalban van, bár válaszolni még mindig nem válaszol. 

- Nem szeretném, hogy haza gyere – hadarja. Mivel elég gyorsan mondta, így lassan fogom fel, mit is ejtett ki száján az előbb, ám mikor tudatosul bennem, hogy nem szeretné, ha hazamennék, azonnal tiltakozni kezdek: 

- Ezt nem egyedül döntöd el – válaszolom, bár hangom inkább kétségbeesett, mint haragos. 

- Azt viszont magam is eldönthetem, hogy akarok-e még veled találkozni – mondja közömbösen. Szóhoz sem jutok közömbösségét hallva. Úgy beszél velem, mint egy idegennel, mint akihez semmi köze, s mint aki semmit nem jelent neki. Az utolsó lehetőség sok kérdést vet fel bennem, most még sincs időm hosszan elgondolkodni ezeken. 

- Ha jól sejtem nem akarsz – mondom halkan. Nem tudom, miért nem emelem fel a hangom, szívesen kiabálnék, - kiadnám magamból a felgyülemlett haragot. 

- Sajnálom, ha zavartalak. Érezd jól magad. Jó éjszakát – mondja, ezzel elkerülve a válaszadást előbbi kijelentésemre, amire igazán illett volna valamit mondania. Még akkor is, ha azzal a lelkembe tiport volna. Időm sincs elköszönni tőle, esetleg valamivel még vonalban tartani. Szétkapcsol. Pár percig még a fülem mellett tartom a telefont, talán arra várok, hogy egyszer csak beleszól rekedtes hangján. 

- Becsuktad az ablakod? Feltámadt… a szél – lép be nagynéném az ajtón, ám a szavak közt némi szünetet hagy, mikor megpillantja kétségbeesett arcomat. – Minden rendben? – kérdezi, miközben becsukja a teraszt és az ablakot, majd elhúzza a függönyöket. 

- Ühüm – válaszolok. Válaszom aligha meggyőző, s ez akkor is megmutatkozik, mikor nagynéném arrébb rakja az imént magam mellé ejtett telefont, s letelepszik mellém az ágyra. 

- Nekem elmondhatod, ha baj van – fogja meg kezem, arcomat másik kezével maga felé fordítja. Hirtelen engedek utat mindennek, ami bánt, s amit nem régen le is írtam a „naplómba”. Elmesélem Harry telefonjának okát, illetve elég alaposan kifejtem mit érzek, és mennyire csalódott vagyok. Nagynéném egy kérdéssel sem szakít félbe, bár látom rajta, hogy tudna mit kérdezni, s nehezen állja meg, hogy ne tegyen fel kérdéseket. 

- Most viccelsz velem? – nevet fel gúnyosan, miközben egy alig hallható ’ch’ – t biggyeszt kérdése végére. 

- Hogy érted? – nézek rá. Szemöldökei az egekig szöktek, felháborodott arckifejezéssel ül mellettem az ágyon. 

- Komolyan elhiszed, hogy nem akar látni? Helly! Ez nagyon szar duma, már ne is haragudj a csúnya beszédért – mondja a mondat végét egy fokkal halkabban, amin mosolyognom kell. Szar… hm. 

- Igen, elhiszem. Így döntött, az én véleményem pedig nem érdekelte. Nem hallgatott meg  – hadarom el. Felpattanok az ágyról, bár még én sem tudom hova akarok menni, így a puha szőnyegen kezdek el sétálgatni. 

- Persze, hogy nem hallgatott meg, hiszen ha elmondod neki, hogy te igenis látni akarod még, akkor megtörik – pattan fel nagynéném is, miközben hevesen artikulál, s úgy adja elő az elméletét, mintha az teljesen nyilvánvaló lenne. 

- Nem ismered őt – tudom le ennyivel. 

- Őt nem, de alapjáraton a pasikat igen – teszi csípőre kezét. 

- Nem is tudom – sóhajtok, tudatlanságomba ismét az ágyam szélére rogyok. 

- Drágám! Hidd el, hogy ez a fiú nem azért mondta neked, hogy nem akar látni, mert ez így is van – mondja halkabban, tincseimből egyet fülem mögé tűr. Kedvesen rámosolygok, barna szemit nézem, amik őszinteségtől csillognak. Persze felfedezhető benne egy kis szórakozottság is, amit annak tudok be, hogy már többször említette, mennyire szereti, ha ilyen dolgokról mesélek neki, mert olyankor Ő is ismét fiatalnak érezheti magát.  – Öreg vagyok. Nekem elhiheted – próbálja kicsit oldani a hangulatot, ami sikerül is. Halkan kuncogok, miközben hagyom, hogy ölelésébe vonva nyugtasson tovább. 

Igaza lehet? Van esély rá, hogy ez az ügy még nem veszett el teljesen? Ki tudja… 

Másnap délután 

- Mindened megvan? – kérdezi nagynéném, miközben saját bőröndjét a falnak támasztja. 

- Azt hiszem igen – válaszolok, miközben mindenhol körülnézek, hogy nem - e hagyok ott valahol valami fontos dolgot, ami esetleg otthon hiányozhat. Igen, haza megyek. Még én is meglepődtem, milyen könnyen bele mentem abba, hogy hazautazzak és tisztázzam a helyzetet Harryvel, de azt hiszem így lesz a legjobb. 

- Indulás, vagy lekéssük a gépet – csapja össze tenyerét, majd még egyszer leellenőrzi, hogy mindent kihúzott-e, illetve, hogy a repülőjegyek megvannak-e. 

- Örülök, hogy velem jössz – mosolygok rá, miközben figyelem, ahogy bezárja a bejárati ajtót. 

- Én is. Rég voltam otthon. Hiányzik a napsütötte Los Angeles – mosolyog, majd elgondolkodik kijelentésén. – Na, nem mintha itt nem sütne eleget a nap – kuncog. – Meg persze ne felejtsük el anyádékat. Hiányzik apád tök feje – kacsint rám kacagva, ami engem is nevetésre késztet. 

Viszonylag hamar taxit fogunk, ami rekord sebességgel visz minket a repülőtérre. Emilie a váróban elintézi a telefonokat, amik a lakás biztonságával kapcsolatosak, és megkéri Carlat, hogy négynaponta járjon fel virágot locsolni.  Miután leteszi a telefont átadja, hogy Carla üdvözöl, majd pár perccel később már halljuk is a hangosbemondót, ahogy figyelmezteti az itt lévőket, hogy a bizonyos járatok hamarosan indulnak. Nagy levegőt veszek, mikor meghallom a mi járatunkat, ami tíz perc múlva indul, így megragadom bőröndöm fogantyúját, és magam mögött húzva kezdek el araszolni a jegyszedőhöz, nagynénémmel az oldalamon. 

- Jól vagy? – kérdezi, miközben biccent a fekete hajú nőnek, aki mosolyogva kíván jó utat.

- Soha jobban – túlzok, ajkaimat összepréselem. 

- Minden rendben lesz – kuncog nagynéném, kezét bíztatóan vállamra teszi. 

Már a helyemen ülve a helyzet még aggasztóbbnak tűnik. Tudatosul bennem, hogy nincs visszaút, mindenképp hazautazom, és legbelül tudom, hogy a beszélgetést sem mulaszthatom el. Ha másért nem, azért muszáj beszélnem Harryvel, hogy mindent elmondjak neki. Éjszaka mindent végig gondoltam, és nehezen ugyan, de rájöttem, hogy joga van tudni az igazat. Az okát annak, amiért elutaztam, és nem mellesleg azt, hogy pontosan tudom ki támadott rám azon az éjszakán. Alsó ajkamba harapok, mikor lezajlik bennem esetleges reakciója. Valószínűleg – sőt biztos – ideges lesz, nem fogja érteni, miért nem mondtam el a rendőröknek, és miért nem mondtam el neki. 

- Alig hiszem el, hogy rá tudtalak venni – összerezzenek, mikor hirtelen meghallom nagynéném hangját. 

- Még én is meglepődtem magamon – erőltetek magamra egy mosolyt, majd fejemet hátra hajtom a kényelmes ülés fejtámláján, és az ablakon kezdek nézelődni. 

A part gyönyörű, a hullámok lágyan nyúlnak ki a homokban, - csapódnak neki a szikláknak. A taxi enyhén koszos ablaküvegén kémlelek kifelé, igyekszem mindent feltérképezni. Habár csak egy hétig voltam távol, mégis úgy érzem minden megváltozott. A taxi vezetője lehúzza a saját oldalán lévő ablakot, így utat engedve a friss levegőnek, ami azonnal beszökik az ablakon, s szabadon engedett fürtjeimbe kap. Az idő nem túl meleg, de hűvös sincs, így azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy az időjárás tökéletes. Az ablakon kibámulva gondolkodni kezdek, vajon mi vár majd ha hazaérek. Nagynéném erősködött ugyan, hogy hívjuk fel anyáékat, de nem tágítottam. Kíváncsi vagyok, milyen az élet nélkülem, tényleg tartják-e magukat ahhoz, hogy nem vitatkoznak, - békésen megvannak egymással a válás ellenére. Az út nem túl hosszú, így rövid pillanatok alatt veszem észre a hatalmas fehér házat, ami előtt a taxi leparkol, s annak vezetője már száll is ki a kocsiból, hogy segítsen csomagjainkban. Mindketten megköszönjük segítségét, kifizetjük az utat és egy darabig figyeljük az autót, míg el nem tűnik a sarkon. Bár a ház kívülről változatlan, tudom, hogy a benti élet soha nem lesz a régi, és ezt ha nem is mutatom, - de bánt. 

- Meglepetés – motyogja orra alatt nagynéném, majd kezét a kilincsre teszi. Tudom, hogy nem volt ínyére, hogy bejelentés nélkül érkezzünk, de velem sem akart vitatkozni. A méretes bejárati ajtó némán nyílik ki előttünk, elénk tárva ezzel az előszobát, aminek megfigyelésével nagynéném eltölt pár percet. 

- Mennyit változott, mióta utoljára láttam – mondja, miközben bőröndjét lerakja, s körbejárja a nappalit. Meglehetősen furcsa annak a pár doboznak a látványa, amit látok szanaszét heverni a nappaliban, egészen addig, míg bele nem kukkantok az egyikbe. Régi fényképek… Állapítom meg, mikor meglátom az egyik kertben készült fényképet, amin mindhárman rajta vagyunk. Mivel elég sok kép még az eredeti helyén nyugszik, így úgy könyvelem el magamban, hogy valamelyikük magával szeretné vinni. Személyes holmikat nem találok, így egyelőre titok marad, melyikük költözik, de azt hiszem addig jó, míg nem tudom. 

- Most, hogy itt vagyok, még hihetetlenebb, hogy elválnak – gondolkodik hangosan Emilie, miközben ujját végig húzza a kandalló tetejére helyezett családi fotó ezüstös keretén. Keserű mosoly terül el arcomon, tagadhatatlan, hogy furcsa. A konyhában még rosszabb a helyzet. A közös fényképeknek, illetve a rajzoknak, amiket még régen rajzoltam a fele sincs már kint. Itt is dobozok hevernek az asztalon és a székeken is. Alsó ajkamba harapok, mikor eszembe jut a következő állomás, ahová tudom, hogy nem kéne, de be fogok menni. Nem tartom magam elég késznek, hogy bemenjek anyáék hálószobájába, de tudom, hogy ott megtalálhatom a választ arra, melyik szülőm nem lesz innentől rendszeres lakója ennek a háznak. Kezemet a kilincsre teszem, pár másodpercig szemezek a fehérre festett ajtóval. Hanyagul lököm ki magam előtt az ajtót, ám amit ott látok meglep. Sehol egy doboz, egy ágyra, - földre dobott ruhadarab. A szekrénybe benézve jövök rá, hogy még mindkettőjük ruhakészlete teljes egészében pihen a hatalmas ruhásszekrényben. 

Nem értem – gondolom magamban, ám mikor meghallom, nagynéném hangját lentről félbeszakadnak gondolataim. 

- Szóltál? – kérdezem, mikor az utolsó lépcsőfokról is lelépve a nappaliban találom magam. 

- Csak azt kérdeztem, nem-e tudod, merre vannak apádék – mondja, még mindig az ablakon kémlel kifelé. 

- Nem. De, miért nem hívod fel őket? – mutatok a szekrényen pihenő telefonjára. Egyetértően bólint, majd a szekrényhez sétál. Törökülésbe foglalok helyet a kanapén, ám még mielőtt Em tárcsázni kezdene, a bejárati ajtó kinyílik, nekem pedig tökéletes rálátásom nyílik a három illetőre, aki belép a házba. Anya, apa és… Itt meg mi a fene folyik?