25. Vagyis?

Szép napot, kedves Olvasók!  

Tudom, hogy összekuszáltam a dolgokat azzal, hogy azt írtam augusztus első két hetében nem leszek elérhető, de sikerült összehoznom, hogy a beígért részt még meg tudjam írni.
Remélem, nem haragszotok a késésért! Nagyon igyekeztem, de ez a rész nagyon nem akaródzott olyannak összejönni, amilyennek szerettem volna, ezért nagyon örültem, mikor most visszaolvastam és megállapítottam, hogy végre sikerült.

Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a rész, illetve, hogy most sem okoztam csalódást!

Jó olvasást, & további szép napot;

Puszi, 

Alice W.

---❀---

                                                                                                               

1 héttel később

He Is We

Ruhám fodrával játszadozom, miközben bőszen gondolkodok az elmúlt egy héten, aminek minden napja szinte ugyan úgy telt. Nem igazán tudom, miért vagyok így elkenődve, hiszen tudhattam volna, hogyha rákérdezek, akkor nem fogják tovább tagadni; elválnak. Biztos vagyok benne, hogy nem telefonon akarták velem közölni a hírt, miszerint külön folytatják, de azt is megértem, hogy nem akartak nekem hazudni. Teljesen elmerülök gondolataim labirintusában, ezért is ugrok meg egy kicsit, mikor nagynéném óvatosan meglök, hogy válaszoljak a felém intézett kérdésre. 

- Elnézést – kapom tekintetem a velem szemben ülő barna hajú nőre, aki kedvesen mosolyog elbambulásomon.  Remélem, hogy megismétli az előbb feltett kérdését, hiszen gondolataim teljesen túlharsogták hangját, így a kérdést sem hallottam. 

- Meddig maradsz? – kérdezi mosolyogva, majd hátradől a székben, hogy kényelembe helyezze magát. 

- Még nem tudom pontosan – vallom be neki őszintén. Magam sem tudom, mennyi időt szeretnék még itt tölteni. Semmi kedvem végig nézni, ahogy a szüleim ölik egymást, bár elmondásuk szerint nincs harag köztük, és nem is lesz… Egyszerűen úgy döntöttek: jobb lesz külön. 

Pár szót még ejtünk erről, kérdezget hogylétem felől, illetve elmondja, mennyit változtam azóta, mióta utoljára látott. Hamar túltesszük magunkat ezen a témán, amit őszintén nem is bánok. 

Szinte azonnal folytatják az imént félbeszakított beszélgetést, amihez nemigen tudok hozzászólni, hiszen vagy nem tudok mit mondani, vagy nem is nagyon érdekel az, amiről beszélgetnek. 

A nap már javában a horizontot súrolja, ezzel gyönyörű színbe öltöztetve a környezetet. 

Sárgás színei hirtelen juttatják eszembe azt, mennyire közel is van már az ősz, habár még csak június közepét írunk. Hihetetlen gyorsan repült el ez a hónap, és abban is biztos vagyok, hogy a következő egy hónap még gyorsabban fog, annak ellenére, hogy július felénél, fordulópont következik be. 

Sóhaj szökik ki ajkaim közül, mikor ismét eszembe jut, hogy alig fél hónap múlva Harry olyan hirtelen távozik az életemből, amilyen hirtelen bele került, de próbálok pozitív lenni. 

A telefonom rezgése szemmel láthatóan mindenkit megugraszt a kis kör alakú asztal körül. Elmotyogok egy „elnézést” majd felkapva a rezgő készüléket szelem át a kertet, egészen, míg a kis halastóhoz nem érek, ami a hatalmas kert, egyik nyugodtabb részében helyezkedik el. 

Azonnal leülök a tó mellé állított padra, majd egy gombnyomással felveszem a telefont, amin bőszen villog Jake neve. 

- Szia Drágám – köszön a már megszokott módon, ami hangulatom ellenére is megmosolyogtat. 

- Szia – köszönök vissza neki, miközben lábaimat keresztbetéve helyezem magam kényelembe a kis padon. Mélyet szippantok a kertbe ültetett virágok egyvelegéből, majd lassan felkészítem magam arra, hogy bizony most el kell mondanom – ha másnak nem Jakenek – hogy hol vagyok. 

Kedvesen érdeklődik hogylétem felől, s akár egy védelmező báty kérdezősködik Harry hozzám való viszonyulásáról.  Jó újra hallani a hangját, tekintettel arra, hogy mennyire rég láttam, s beszéltem vele utoljára. Mosolyt csal az arcomra, mikor elkezdi taglalni, mit fog tenni Harryvel ha megbánt, vagy ha bármi rosszat tesz velem. Nem sokat tudunk beszélgetni, hiszen ő is épp edzésen van, de megígéri, hogy még ma felhív, majd hosszú búcsúzkodást követően bontom is a vonalat. Visszagondolok beszélgetésünkre, s egy jóízűét kuncogok szavain, amik a védelmemmel kapcsolatosak. 

Semmi kedvem elmenni innen, akár órákig tudnék itt ülni, s csak figyelni az apró halakat, ahogy fejvesztve úszkálnak össze-vissza a kis tóban. Már épp rászánom magam, hogy visszatérek az imént faképnél hagyott társasághoz, mikor telefonom háromszólamú csengőhangja ismét felcsendül. 

A kijelzőn Lola neve villog, ami felüdülés számomra, viszont félek is, hiszen ha valakinek, akkor neki nem szabad megtudnia hol vagyok. 

- Szia – köszönök, miután felveszem a telefont. Pár másodpercig csak barátnőm zihálását hallom, s néha megüti egy-két olyan hang a fülem, mintha Lola sírna. 

- Nem zavarlak? – szólal meg végül, ami ugyan megnyugtat, de a hangjában csendülő aggodalom, - tanácstalanság megijeszt. 

- Nem, dehogy! Baj van? – kérdezem azonnal, amire szintén nem kapok jó ideig választ. 

- Nem tudom, mit csináljak – egyre nyilvánvalóbb, hogy Lola zokog, de mivel nem tudom mi baj, még segíteni sem tudok. 

-  Először is nyugodj meg – próbálok nyugodt maradni, hátha ez segít neki, de egyre nehezebben uralkodom magamon, s az oldalamat furkáló kíváncsiságon is. 

- Meg kell ígérned, hogy nem haragszol meg rám – dadogja. Hallom, hogy próbálja szabályozni légzését, ami azt jelenti, hogy nyugtatásom valamilyen szinten sikeres volt. 

- Megígérem – válaszolom szinte azonnal, anélkül, hogy elgondolkodnék azon, amit mondott.

Legjobb barátnőm zokogása ismét egyre hevesebb, ahogy próbálkozik kinyögni pár értelmes szót, esetleg egy érthető mondatot. 

- Terhes vagyok – jelenti ki végül érthetőbben.  Szemem elkerekedik, s félő, hogyha nem szedem össze magam azonnal, még a telefont is kiejtem a kezemből. Remegve fújom ki a levegőt, miközben próbálom feldolgozni az imént hallottakat. Szemem előtt akaratom ellenére is lejátszódik a nap, mikor esetleg egy kórházban ülök Lolával abortuszra várva, vagy a szülőszoba előtt várakozok türelmetlenül, mikor mondanak már valami bíztatót. 

Majdnem 20 perc telik el, mire sikerül annyira megnyugtatnom Lolát, hogy elmerjek tőle köszönni, bár még így sem vagyok teljesen meggyőződve afelől, hogy nem csinál valami hülyeséget. 

Az ablakon bámulok kifelé, miközben próbálok nem odafigyelni nagynéném aggodalmas pillantásaira, amivel mindig „megajándékoz” ha egy piros lámpához érünk. Kivételesen, most nem nehéz elviselni ezt, hiszen teljesen lefoglal a Lola vallomásán való elmélkedés, s az, hogy miként tudnék segíteni barátnőmön, akinek szüksége van rám. 

- Igazán elmondhatnád mi a baj – sóhajt nagynéném, miközben bekanyarodik egy fiataloktól nyüzsgő utcába. 

- Nincs baj – próbálom letagadni a nyilvánvalót. Homlokráncolása, illetve nemleges bólogatása elárulja, hogy esélyem sincs ellene, így inkább nem csinálok még nagyobb hülyét magamból, és csöndben maradok. 

- Sajnálom, hogy nem nyílsz meg előttem – sóhajt. – Régen, olyan jól elbeszélgettünk, még annak ellenére is, hogy alig voltál hét éves – mosolyog egyet, ahogy visszajátssza magában a beszélgetéseket, amik kettőnk közt zajlottak le. 

- Mostanában, inkább magamban tartom a dolgokat – mondom, majd összepréselt ajkakkal veszem tudomásul, hogy most árultam el magam. 

- Ez nagyon nem jó így Helly – fordul felém komoly tekintettel. – Valahogy ki kell adnod magadból a dolgokat – jelenti ki, majd megáll egy zebránál, s miután a biciklis férfi egy intéssel megköszöni, hogy megállt nagynéném azonnal a gázra lép. 

Az eddig sötétbe burkolódzó szobát röpke pár másodperc alatt megvilágítja a kis éjjeli lámpa, ami az éjjeli szekrényre van helyezve. A halvány bézs színűre festett falakon furcsa ábrázattal jelenik meg árnyékom, ahogy besétálok a fürdőbe, ahol szintén csak a tükör feletti kis villanyt kapcsolom fel. 

Hajamat egy laza kontyba fogom, leveszem magamról a virágos nyári ruhát, majd egy könnyed mozdulattal a barna szennyes kosárba dobom. 

A langyos víz pár perc erejéig kiűzi fejemből a Harryvel, Lolával, s a szüleimmel kapcsolatos gondolatokat. 

Mangó, illetve méz illatúan lépek ki a fürdőszobából, ahonnan amint kinyitom az ajtót hatalmas gőz áradat szabadul ki. Megigazítom a rózsaszín, - fehér pöttyös nadrágként szolgáló pizsamámat, majd elterülök a gondosan bevetett ágyon. Hirtelen jut eszembe a nagynéném által felvetett ötlet, miszerint valahogy ki kell adnom magamból a gondolatokat, mert – ha tetszik, ha nem – be fogok sokallni. 

Végig fut az agyamon, hogy soha nem akartam azok közé a tinédzserek közé tartozni, akik egy keményborítású füzetnek árulják el a legféltettebb titkaikat, - érzéseiket, most mégis úgy érzem; ezt kell tennem. Bármennyire ellenem van az ötlet, hogy naplót kezdjek írni, a következő pillanatban már azon kapom magam, hogy egy apró jegyzetfüzet fölött fekszem, toll van a kezemben, s azon gondolkodok, hogy is kezdjem. 

Azt hiszem, a legjobb lenne, ha a legelején kezdeném, hiszen jó lenne visszaolvasni mit is éltem át ebben az elmúlt egy hónapban, még akkor is, ha minden perc pontosan beleégett az emlékezetembe. 

A legelső vonalra két teljesen sablonos szócskát írok fel, amit miután elolvasok, ismét elbizonytalanodom.

Kedves Naplóm! Olvasom el újra, és újra a papírra vetett, döntött betűkkel leírt két szót. 

Nagyot sóhajtok, a következő pillanatban meg már írom is a bennem kavargó gondolatokat, - érzéseket. Csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok, hogy miket írhatnék még le, s miközben írok, nem egyszer előfordul, hogy úgy érzem, soha nem fogok tudni megállni. 

Megrázom a kezem, a tollat magam mellé rakom, majd elégedetten végig nézek a jegyzettömbbe leírtakon. Végig egyenletesen, szépen írtam, s lassan ugyan, de sikerül rávennem magam, hogy elkezdjem újra olvasni a leírtakat. 

Néha még magam is meglepődök azon, mennyire pontosan emlékszem a legapróbb részletekre is.

Semmit nem hagytam ki, mindent leírtam, s akármennyire hihetetlennek tűnik, s akármennyire nem akarom elhinni… de megkönnyebbültem. Sóhajtok, miközben szememmel még egyszer átfutom a füzetet, majd könnyed mozdulattal az éjjeli szekrény fiókjába dobom azt, s hanyatt fekszem az ágyon. 

Ennél rosszabb nem lehet – gondolom magamban, miközben teljesen elmerülve bámulom a plafont. 

Lassan kezdem érezni a közelgő fejfájás jeleit, így hogy megelőzzem azt, a konyhába megyek, ahol szerencsémre pont belefutok nagynénémbe, aki a kanapén ülve bújja egyik régi könyvét. 

- Azt hittem már alszol – mosolyog rám kedvesen, könyve mögül. 

- Megfogadtam a tanácsod – közlöm vele, miközben előveszem fejfájás csillapítót,  és az ásványvizet a hűtőből. 

- Mivel kapcsolatban? – kérdezi, majd könyvébe beleteszi könyvjelzőt, fejére tolja olvasószemüvegét, s rám pillant. 

- Kiadtam magamból a dolgokat – válaszolok, miután egy korty vízzel sikeresen lenyeltem a gyógyszert. 

- Ennek örülök – mosolyog őszintén. Váltunk még pár szót, burkoltan faggatózik arról, mennyi minden bánt, s kedvesen érdeklődik a felől, hogy vagyok. Igyekszem a legmeggyőzőbben tudtára adni, hogy jól vagyok – még ha ez nem is igaz – hogy minél hamarabb visszamehessek a csöndes szoba által nyújtott védelembe. 

- Én lefekszem. Jó éjszakát – nyomok puszit arcára, majd megvárom, míg viszonozza köszönésem, s eltűnök a szobában. 

Amint belépek az ajtón, fülemet azonnal megüti a már ismert dallam, ami telefonom csengőhangja. Keresni kezdem a rezgő készüléket, majd mikor megtalálom, tekintetem a kijelzőre viszem. 

Ajkaim leheletnyit elválnak, gombóc nő a torkomban, s azon kezdek gondolkodni, mi lenne a helyes. 

- Szia – köszönök bele remegő hangon, mikor ráveszem magam, hogy itt az ideje beszélni vele. 

- Szia – rekedtes hangja hallatán kiráz a hideg, és egy hangyányit még jobban is érzem magam. 

- Már akartalak hívni – töröm meg én a csendet. Nem hazudok, hisz tényleg akartam hívni. Egyszerűen nem éreztem magam elég késznek ahhoz, hogy elmondjam neki mi történt, s hogy „szánalmas” módon bevalljam neki… megszöktem a problémák elől. 

- Sajnálom. Tudom, hogy időt kértél, de nem tudtam várni – sóhajt. Szinte látom magam előtt, ahogy ül a kanapén, s zavartan göndör fürtjeibe túr. Elidőzök azon, hogy rég nem látott mosolyát magam elé képzeljem, így kissé összerezzenek, mikor megszólal: 

- Helly beszélnünk kell! – hangja letört, amitől egy kicsit megijedek. 

- Tudom, sajnálom, hogy eddig megvárattalak. Magyarázattal tartozom – sóhajtok, majd törökülésbe vágom magam az ágyon. 

- Ez mind igaz… de most másról szeretnék beszélni veled. 

Harry szavai millió gondolatot költöztetnek a fejembe, amik könyörtelenül kezdenek el maguk alá temetni. 

- Miről? – kérdezem teljesen megszeppenve. 

- Pontosan tudom, hogy hol vagy – szemem kikerekedik – De nem véletlenül nem mentem utánad – sóhajtok, s kicsit talán el is szomorodok. Hogy miért? Nem tudom, hiszen én akartam távol lenni tőle. Talán arra vártam, hogy utánam jön? 

- Ó – bő válaszom hallatán folytatja. 

- Ma behívtak minket egy megbeszélésre – sóhajt. – A turné próbái két hét múlva elkezdődnek – mondja alig hallhatóan. 

- Vagyis? – kérdezem teljesen ledöbbenve. 

- Vagyis két hét múlva haza utazunk.