24. Így mindenkinek könnyebb

Sziasztok!
Szeretném megköszönni az előző részhez írt megjegyzéseket, illetve pipákat! 
Minden egyes megjegyzés, illetve minden egyes pipa nagy örömöt okoz. 
Nem igazán tudok mit mondani, és nem is akarom húzni az időt! 

Írjatok megjegyzést, pipáljatok továbbra is ! 

Jó olvasást! Puszi:

    Alice W.

Spanyolország felsorolhatatlanul sok dologban különbözik otthonomtól, de talán ezért is csábított annyira. 

Tudom, hogy elég messze van ahhoz, hogy végig tudjak gondolni mindent, és kiszellőztethessem a fejem. 

Szüleim tekintettel voltak arra, hogy rokon vigyázna rám odakint, így viszonylag könnyen belementek utazásomba. Kissé furcsán néztek rám, mikor kijelentettem, hogy senkinek nem mondhatják el hol vagyok, de megígérték, hogy így tesznek. 

Hosszadalmas búcsúzkodást követően elindultam, hogy felszállok a gépre, ami elvisz oda, ahol remélem minden kérdésre választ kapok. 

- A gép hamarosan megkezdi a leszállást, kérjük kapcsolják be biztonsági öveiket!  - a bemondó hangja félbeszakítja gondolataimat, de eleget teszek a kérésnek, hiszen nincs más választásom. 

A fejemben folyamatosan nagynéném arca kering körbe-körbe, miközben remélem, hogy nem változott annyit, hogy esetleg ne ismerjem fel. Eszembe jutnak a pár évvel ezelőtt emlékek, mikor utoljára itt jártam, és az, mennyire jól éreztem magam. 

Teljesen elmerengek a régi emlékekben, az itt eltöltött hetek eseményeiben, míg azon nem kapom magam, hogy a gép már leszállt, és én csomagomat magam után húzva próbálom megtalálni nagynénémet, aki megígérte szüleimnek, hogy kijön elém. 

- El sem hiszem - mosolyog rám, mikor megpillant, ahogy épp felé tartok. Gesztenyebarna tincsei körülölelik mosolygós arcát, miközben szája elé kapja kezét. Már vetném bele magam széttárt kezeibe, hogy ismét megölelhessem, mikor felmutatja mutatóujját, és jobb kezét nyújtja felém. 

- Emilie More - rázza meg a kezemet, amivel idő közben megfogtam övét. Kacagni kezdek, mikor elkezdi taglalni, hogy biztos meg sem ismerem, olyan rég láttuk egymást, majd ezt befejezve magához ránt, és szoros ölelésébe fog. 

- Örülök, hogy itt lehetek és köszönöm, hogy ... - kezdenék el köszönetet mondani azért, hogy itt lehetek, ám nagynéném félbeszakít. 

- Meg ne merd köszönni! Annyira örültem, mikor apád felhívott, hogy jönni szeretnél - mondja, miközben elenged, és kiengedett szőke tincseimet a fülem mögé tűri. 

- Már hiányoztatok - mosolygok rá, miközben alig észrevehetően visszatűröm hajam az előző helyzetébe. 

- Te is nekünk - mondja mosolyogva. Csend telepszik ránk, miközben Emilie arcomat pásztázza, majd alig egy perc elteltével megszólal: 

- Nem tudom, hogyan hoztak össze anyádék... de benned egy csepp spanyol vér sincs - nevet fel, majd elveszi csomagjaimat és a kocsija felé invesztál. Mosolygok kijelentésén, amit már nem tudom hányan jegyeztek meg az elmúlt pár évben. Tény, hogy nem nézek ki úgy mint egy vérbeli spanyol, de ezt betudom annak, hogy apa és Emilie is csak félig azok. 

- Nagyot nőttél - közli velem nagynéném, mikor már az autóban ülünk, és ő kihajt a repülőtér parkolójából. 

- Igen. Hét év hosszú idő - sóhajtok. 

- Apádék hogy vannak? - tereli a témát. Elgondolkodok, mit is kéne válaszolnom erre a kérdésre. Azt mégsem mondhatom, hogy szerintem nem húzzák már együtt sokáig, így inkább maradok annál a válasznál, amit nagynéném valószínűleg vár tőlem: 

- Jól - spékelem meg mondanivalóm egy mosollyal, hátha úgy meggyőzőbben hat. 

- És te is jól vagy? - pillant rám egy pillanatra, majd újra az utat kezdi figyelni. 

- Persze csak ... persze - nem sokon múlt, hogy ne regéljem el neki az elmúlt egy hét történéseit, de még időben megállok.

- Csak?! - kíváncsiskodik, amiből szintén meglátszik, hogy rokonok vagyunk. Néha tényleg megfordul a fejemben, hogy a kíváncsiság nálunk örökletes. 

- Nem is tudom - füllentek, remélve, hogy nem lát át rajtam. 

- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Sosem hazudtam neked. Most is elmondanám a véleményem ha szeretnéd - mondja, miközben megáll a piros lámpánál. 

- Jó! Azt ne számítsd bele, mikor azt kérdezted, hogyan születtél! Anyád csúnyán nézett rám, és nem mondhattam el - teszi hozzá, mielőtt válaszolhatnék. Persze mindenki karattyolt nekem a gólyáról, a káposztaföldről, amit én akkor hét éves fejjel el is hittem. 

- Nem számítom bele - kuncogtam halkan. Emilie is nevetett egyet, majd a lámpa zöldre váltott, és ő a gázra lépett. 

A rég látott utca hirtelen válik ismerőssé, ahogy nagynéném leparkol egy tömbház parkolójában, egy kicsit árnyékosabb részen. Napszemüvegem a szememre tolom, miközben kiszállok az autóból végig nézve a házak tömkelegén. A csomagtartóhoz lépek, de Emilie megelőz és már csomagommal a kezében csukja le a fekete autónak a csomagtartóját, mielőtt megnyomná a kis gombot a slusszkulcson, amivel lezárja az autót. 

- Gyere csak - löki be maga előtt az ajtót, majd én is követem, és már bent is találom magam a tisztán tartott, krémszínű előszobában. Követem példáját, majd lerúgom világoskék Converse tornacipőm, mielőtt tovább mennék. 

- Nem tudom éhes vagy-e, de nekem ma még nem volt időm főzni. Szóval segíthetnél is, ha van kedved - fordul felém Emilie mosolyogva, miközben kisebb bőröndömet a kanapé mellé állítja. 

- Szívesen - mosolygok rá lelkesen. Hirtelen jutnak eszembe a régen itt töltött idők, mikor mindenki a fejét fogva nézte, mikor mit keverek össze a konyhában. 

- Leugrok a sarki boltba. Velem jössz? - mosolyog rám. Bólintok, majd visszaveszem tornacipőm, és jelzek neki, hogy indulhatunk. 

A lépcsőházban uralkodó kellemes, - hűvös levegőt azonnal felváltja a hatalmas hőség, amit aligha tudna elviselni olyan, aki nincs ehhez hozzászokva. 

- Mi az? - kérdezem mosolyogva, mikor nagynéném felnevet. 

- Majdnem nyújtottam a kezem, hogy fogd meg - kuncogt célozgatva arra, hogy mennyivel kisebb voltam, mikor utoljára látott. 

Felnevetek szavai hallatán, majd követem őt végig a felhevült beton járdán, egészen addig míg a sarkig elérve be nem lépünk a kis csemegeboltba. 

- Buenas Tardes' Emilie - köszön anyanyelvén a pultban álló nő, akinek már öregebb arcát azonnal felismerem. 

- Hola' Carlota - mosolyog a nőre nagynéném, miközben a pulthoz lép és két puszival köszöntik egymást. Körülbelül ennyiben ki is merül a spanyol tudásom, így remélem, hogy ha beszélgetnek, akkor azt úgy fogják tenni, hogy én is értsem. 

- Csak nem a kis Helly - kapja felém a pillantását. 

- De bizony - kuncog fel Emilie majd a sorok közt kezd barangolni.  

- Istenkém - lép ki Carlota a pult mögül, mielőtt szoros ölelésébe zárna - Hermoso' - mosolyog rám. 

- Hogy vagy kedvesem? - érdeklődik, miközben a pulthoz sétáló fiút látva vissza sétál a pult mögé. 

- Remekül - mosolygok - Maga? - kérdezem. 

- Ó drágám! Csodásan - áradozik, majd le is kopogja állítását. Mosollyal nyugtázom, hogy jól van, majd elmerülök a régi üzlet megcsodálásában. Ugyan nem emlékszem mindenre, de a sarokba állított cukros állványnak stabil helye van még mindig fejembe. Mosolyogva húzom végig ujjam az állvány szélén, majd hajamba túrva arrébb állok. 

- Szeretnél még valamit? - kérdezi Emilie, mikor a pulthoz lépek ahova ő már odarakta a kis kosarat. 

Végig nézek a kosárban lévő finomságokon, majd határozottan megrázom a fejem és csöndben állok tovább.

Arcomra azonnal mosoly szökik, mikor a polcra rakott kis rádió Joan Jett - I Love Rock N Roll című számát kezdi játszani. Bár meglep a zene elindulása, boldogan kezdem dúdolni a dalt, miközben nevetek nagynéném és Carlota arcán, akik nevetéssel reagáljak cselekedeteim. Egyre jobban beleélem magam, majd a szám végénél elköszönünk Carlota-tól és elhagyjuk a boltot. 

Míg megtesszük a hazavezető utat folyton ezt a számot dúdolom, így lassan ,, megfertőzve " nagynéném, aki végül megadóan kezdi el velem énekelni a régebbi, mégis hatalmas slágert. 

A kanapén ücsörgünk, a tévében pedig valami romantikus film megy, amit közös megegyezéssel indítottunk el. 

Mivel Emilie párja elutazott ketten vagyunk, így pedig elkerülhetetlen egy csajos este, ami már nagyon ránk fért. 

- Nem gondoltad, hogy elhiszem azt a dumát, hogy csak azért jöttél el, mert annyira hiányoztam, igaz? - nevet fel halkan, hogy komoly hangját lágyítsa egy kicsit. 

- Pedig nagyon hiányoztál - mosolygok, miközben bekapok egy darabot a tálba borított pattogatott kukoricából. 

- Tehát tényleg nem ez az egyetlen ok - jelenti ki. Nagyot sóhajtok, mikor eszembe jut a nemigazán mellékes ok, amiért ide jöttem. 

- Szükségem volt egy kis időre - tisztázom le ennyivel, de már előre érzem, hogy korántsem éri be ennyivel. 

- Szerintem ismersz annyira, hogy tudd; ennyivel nem fejeztük be - mosolyog rám, amitől nekem is mosolyognom kell. Sóhajtok, majd arcomat kezeimbe temetve döntöm fejem a kanapé háttámlájára. 

- Úr isten! - nevet fel - Fiú van a dologban - jelenti ki határozottan. Nem ellenkezek, feleslegesnek tartom, hiszen ezek szerint süt rólam az igazság. 

- Talán - nevetek halkan. 

- Na mesélj csak - helyezi kényelembe magát. Törökülésbe vágódik, párnát fog a kezébe, nekem pedig hirtelen olyan érzésem van, mintha a legjobb barátnőm ülne velem szemben. Úgy érzem, itt az ideje, hogy végre valakinek mindent elmondjak. Neki nem kell hazudnom, s előle nem kell semmit eltitkolnom. 

Részletesen mesélek el neki mindent, egészen attól a naptól, hogy találkoztam Harryvel és a fiúkkal. Semmit nem hagyok ki, és semmit nem szépítek. 

Néha megszakít egy-két kérdéssel, amikre szintén őszintén válaszolok, majd folytatom a történetem. 

Szája "o" alakot ölt, mikor befejezem azzal az SMS-el, amit legutóbb kaptam, majd felsóhajt. 

- Én meg azt hittem, hogy nekem volt eseménydús a kamaszkorom - néz rám kidülledt szemekkel. 

- Kezdem úgy érezni, hogy kicsúszik alólam a föld... hogy már nem tudom kezelni a dolgaimat - tör ki belőlem. 

- Ó drágám! - ölel magához. 

- Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy anyáék elakarnak válni - bukik ki belőlem, még mielőtt megállíthatnám. Keze megáll a hátam közepén, majd pár másodperc múlva eltol magától, s szemembe néz. 

- Ezt miből gondolod? - teszi fel a kérdést kicsit zavartan, ami engem ráébreszt arra, hogy ő tud erről, és tudja, hogy ez igaz. 

- Nem vagyok 3 éves - nézek mélyen a szemébe.  

- Megkértek, hogy ne mondjam el neked... de hazudni sem fogok - hajtja le a fejét. 

Egy dolog, hogy már bennem volt a gondolat, miszerint anyáék többé nem alkotnak majd egy párt, de más, mikor ezt valaki megerősíti. Emilie egy gyors mozdulattal a dohányzó asztalra teszi a kukoricás tálat, majd közelebb ülve hozzám von ölelő karjaiba, hogy próbáljon megnyugtatni. 

Ezért jöttek haza hamarabb, és ezért jelent meg apa azzal az úgynevezett ,, kollégával ".  

- Ezért mentek bele ilyen könnyen abba is, hogy ide jöjjek? - kérdezem, miközben igyekszem lenyugtatni magam. 

- Azt mondták, így mindenkinek könnyebb. 

- És hogy gondolták? Mikor eljövök még játsszák az összetartó családot, amikor meg visszamegyek azzal várnak, hogy válasszak kivel akarok lakni? - háborodok fel, miközben eltávolodom nagynénémtől. Emilie eltűri az arcomba lógó tincseimet, majd nyugtatásképp végig simít arcomon.   

- Nem tudom Helly. Apád azt mondta, hogy igyekeznek úgy elválni anyáddal, hogy ne legyen harag, de mindketten tudjuk, hogy ebből mi lesz. Ha máson nem, akkor rajtad összefognak kapni - közli velem az egyértelműt. Szívesen felhívnám most őket, hogy megkérdezzem, miért nem lehet közölni velem a dolgokat, de lenyugtatom magam, majd nagyot kortyolok a poharamban lévő gyümölcsléből. 

Mintha csak megérezték volna... A hanyagul az asztalra dobott iPhone szüntelenül kezd rezegni, miközben anya mosolygós képe sötétül, majd világosodik el újra. Nagy levegőt veszek, majd Emiliere pillantok, aki bólint, hogy vegyem fel. 

Kézfejemmel letörlöm az arcomról a könnyeket, számat összepréselem, mély levegőt veszek, majd megfogom a még mindig rezgő készüléket, és ujjamat a zöld gomb felé helyezem.