27. El tudjuk még viselni egymást?

Sziasztok drága Olvasók!

Szeretném megköszönni, az előző részhez érkező kommenteket, - pipákat. A díjakat, illetve a támogatást. Köszönöm a türelmeteket is, hiszen eléggé összekuszáltam a dolgokat augusztus első felében. Remélem tetszett az előző rész, és ez is elnyeri a tetszésetek! Minden résszel közelebb kerülünk a búcsúzásig,de addig még van pár rész, illetve utána is olvashatjátok majd a történetet.

Szóval... nem húzom tovább a drága időtöket! Jó olvasást!

Puszi, Alice W. 

No Other Way

Az ég a narancssárga megannyi árnyalatát viseli magán, feszülten figyelem a horizont mögé bukó nap elnyúló sugarait. Sóhajom töri meg az eddigi csendet, ami ugyan megnyugtatott, még több kérdést vetett fel bennem, mint ami eddig pusztított belülről. Lépteket hallok magam mögött, fejemet lehajtva figyelem az élénkzöld fűszálakat.
- Mit akarsz? – hangom korántsem kedves, lekezelő vagyok, ellenséges.
- Had magyarázzam meg mi történt – Harry lassan ül le mellém, zöld szemei arcomat fürkészik.
- Nem akarom hallani – suttogom. Ujjaimat tördelem, bámulok magam elé és talán arra várok, hogy egyik pillanatról a másikra beugrik a válasz a feltett kérdésekre, amiket Harry felé kéne intéznem, én mégis megtartom magamnak. Átkozott makacsság…
- Azt hiszed nekem olyan könnyű? – teszi fel a kérdést, amire a válasz egyértelmű, mégis kegyetlen.
- Úgy tűnik – mondom, sóhaj szökik ki ajkaimon.
- Most viccelsz velem? Az egészet miattad hoztam fel. Azt akartam, hogy neked könnyebb legyen – hangja talán felháborodott, talán dühös… Nem tudom pontosan.
- Ne gondolkozz helyettem! – csattanok fel, bár még magam sem tudom hirtelen haragom pontos okát. – Miért lett volna jó, ha nem látlak? Ha nem tudunk elköszönni egymástól? Miért nem akartad, hogy haza jöjjek?  – intézek felé egyszerre több kérdést, bár még mindig rengeteg bújik meg bennem.
- Azért nem akartam, mert tudtam, hogyha haza jössz, akkor még nehezebben foglak tudni itt hagyni. Önző vagyok. Ezt akartad hallani? – tárja szét kezeit. Alsó ajkamat fogaim közé veszem, úgy érzem az imént vett levegő bent ragadt. – Mintha nem tudnám milyen vagy. Ha azt mondom, jobbra menj, te balra mész – nevet fel kínjában.
- A szüleimet miért vontad bele? – kérdezem. Azt tudom, hogy mennyibe vonta be őket, de hogy miért, az nem világos.
- Azt hittem, majd rájuk hallgatsz – sóhajt, idegesen hajába túr. – Meg akartam kérni őket, hogy tartsanak Spanyolországba valami ürüggyel. Ez nekem is, és nekik is jól jött volna – mondja kicsit halkabban. Pontosan tudom, mire gondol. Anyáék könnyebben tudnák intézni a válással kapcsolatos ügyeket, ha én nem lennék itthon. Harry indokát pedig az imént tudtam meg, s bár – be kell vallani – jól esett, amit mondott… valamilyen szinten el is gondolkoztat.
- Mit vársz tőlem? Menjek vissza? – nevetek fel ezúttal én kínomba, Harry reakcióját figyelem. Némán megrázza a fejét, kezeit lezserül nadrágja zsebébe mélyeszti. Sóhajtok, miközben lassan felkelek a puha fűről, s megállok Harrytől pár lépésnyire.
- Mit gondolsz, el tudjuk még viselni egymást két hétig? – kérdezem félénken, kézfejemre ráhúzom a bő pulcsi ujját. Harry halkan felkuncog, pár másodperccel később mutató ujjával int, hogy menjek közelebb. Mosolygok, mikor szökkenek párat, hogy így közelebb kerüljek hozzá, majd széttárt kezei közé vethessem magam.
- Sajnálom – mondja, ölelése szorosabb lesz.
- Én is – motyogom mellkasába, miközben magamba szívom kellemes, - férfias illatát.


A bézsszínűre festett lépcsőház kellemes érzést kelt az emberben, az ablakpárkányra rakott virágok finom illattal töltik meg a helyet. A falakon tájképek lógnak, egy-két helyen futónövény teszi otthonosabbá a csendes lépcsőházat. Minden ajtó hófehér, az idetévedők gravírozott táblák alapján tudnak tájékozódni, melyik lakásban ki lakik. Némán biccentünk az épp virágot locsoló középkorú nőnek, aki kedvesen mosolyogva viszonozza gesztusunkat.
Néhány szót váltanak Harryvel, a nő megkérdezi, hogy tetszik neki a lakás. Mosolygok, mikor elmondja; reméli, Harry sokáig marad, ebből is látszik, hogy a nő nem tudja, kivel beszél.
Kiengedett mogyoró barna haja már egy-két helyen őszre váltott, világoskék halász nadrágot, egyszerű ujjatlan pólót visel. Pár percig beszélgetünk még vele, megjegyzi, mennyire jó, hogy Harry nem a hangos fiatalok közé tartozik, akik minden este bulit rendeznek, ami ugyebár hangos zenével, ricsajozó fiatalokkal jár.
- Kedves nő – mosolygok barátomra, miközben figyelem, ahogy kulcsaival babrál.
- Szeret beszélni – nevet fel halkan, lopva rám pillant.
A kis lakás ajtaja lassan nyílik ki előttünk, a kávébarna előszoba azonnal elnyeri a tetszésem. Ahogy beljebb megyek, rájövök, hogy az egész lakás a barna több árnyalatában pompázik, ami különösen tetszik. Törökülésbe huppanok le az egyik fotelba, míg azon gondolkodok, Harry mivel ügyködhet még mindig az előszobában.
Csendesen ülök, tekintetem elidőzik a hatalmas ablakon, de inkább az eget fedő szürkés árnyalatú felhőkön. Az eső még nem esik, de a szél igencsak feltámadt, ezt bentről is látni.
- Szóval – csapja össze Harry a kezeit – mit szeretnél csinálni? – mosolyog rám. Vállat vonok, igazából elképzelésem sincs, mit szeretnék csinálni. Egyszerűen vele lenni, kiélvezni azt a két hetet, míg még együtt lehetünk.  
- Tudsz sakkozni? – dobja fel hirtelen az ötletet, arcán fülig érő mosoly pihen.
- Nem igazán – nevetek szégyenlősen. Mutatóujját felmutatja, jelezve, hogy várjak. Bólintok, majd figyelem, ahogy eltűnik az egyik szobában. Az ölembe veszem a mögöttem pihenő díszpárnát, egyik bojtjával kezdek játszadozni. Pár perc elteltével Harry jelenik meg a nappaliban, kezében egy sakktábla, amit lerak a kanapéra és ő is leül.
Én is a kanapéhoz sétálok, az én oldalamon vannak a fehér bábuk, amiket Harry gondosan helyezett el a kockás táblán.
- Csak az elején segítek, úgyhogy figyelj – köti a lelkemre.
- Kösd fel a gatyád – mondom, pimaszul rámosolygok.
- Verhetetlen vagyok – nevet fel hangosan.
- Mert eddig még nem játszottál ellenem.


A sokadik kör után már meg sem lepődök azon, hogy én vesztek. Harry diadalittas mosollyal arcán ül velem szemben, szinte minden kör végén az orrom alá dörgöli a játék előtt tett kijelentésem.
- Nevess csak. Majd meglátjuk ki nevet a végén – mondom, mikor egy újabb kör végére érünk, s ezzel együtt ő egy újabb nyertes játszmát tudhat a rovásán.
- Ezt mondod az első vereséged óta – nevet, miközben újra felteszi a bábukat. Játékosan kiöltöm rá a nyelvem, a mosoly nem tűnik el az arcáról.
- Hajrá – kacsint rám. Nagy levegőt veszek és megteszem az első lépést.

- Igen! – kiáltok fel a kanapéról, az „e” betűt elnyújtva örvendezek a nyereségnek. – Látod! Megmondtam! Nyertem – sasszézom körbe a nappalit. Harry hangosan nevet viselkedésemen.
- Egyet megnyertél a nem is tudom hány körből – cukkol, de valahogy nem zavar.
Elé szaladok, megállok előtte. Mivel a kanapén ül, le kell néznem rá. Nyelvemet nyújtogatom, idétlenül táncolok össze vissza, amibe még csak belegondolni is borzalmas, így nem játszom le magamban azt, vajon hogy is nézhetek ki. Felsikoltok, mikor Harry egy könnyed mozdulattal ölébe húz. Lovaglópózba ülök ölébe, egyik kezemet automatikusan tarkójára vezetem, hajával kezdek játszadozni.
- Hagytalak nyerni – suttogja fülembe, miután közelebb húzott magához.
- Dehogy hagytál – csapok a mellkasára, mire elneveti magát. Gyors csókot nyom ajkaimra, derekamnál fogva húz magához még közelebb.
- Azért egy kicsit hagytalak – suttogja ajkaimra, amitől nevetnem kell.
- Nem bírod elviselni ha, veszítesz – mosolygok, fürtjeivel játszadozom.
- Igen, azt hiszem, erről van szó – hangulata hirtelen válik komollyá. Zöld szemei szüntelenül pásztázzák arcomat, szégyenlősen hajtom le a fejem, miközben alsóajkam fogaim közé véve mosolygok. Harry arcát közelebb hozza az enyémhez, így ösztönöz arra, hogy ránézzek. Ajkait azonnal az enyémre nyomja, ami ellen természetesen nem tiltakozom.
Megugrok, mikor kezeit megérzem a pulóverem alatt, szorosabban kapaszkodom pólójába.
- Hé, hé! Nyugi – simítja meg arcomat. – Mondtam, hogy nem siettetem – mosolyog rám. Mély levegőt veszek, ajkaira egy gyors csókot nyomok.
- Én… szeretném.