24. Így mindenkinek könnyebb

Sziasztok!
Szeretném megköszönni az előző részhez írt megjegyzéseket, illetve pipákat! 
Minden egyes megjegyzés, illetve minden egyes pipa nagy örömöt okoz. 
Nem igazán tudok mit mondani, és nem is akarom húzni az időt! 

Írjatok megjegyzést, pipáljatok továbbra is ! 

Jó olvasást! Puszi:

    Alice W.

Spanyolország felsorolhatatlanul sok dologban különbözik otthonomtól, de talán ezért is csábított annyira. 

Tudom, hogy elég messze van ahhoz, hogy végig tudjak gondolni mindent, és kiszellőztethessem a fejem. 

Szüleim tekintettel voltak arra, hogy rokon vigyázna rám odakint, így viszonylag könnyen belementek utazásomba. Kissé furcsán néztek rám, mikor kijelentettem, hogy senkinek nem mondhatják el hol vagyok, de megígérték, hogy így tesznek. 

Hosszadalmas búcsúzkodást követően elindultam, hogy felszállok a gépre, ami elvisz oda, ahol remélem minden kérdésre választ kapok. 

- A gép hamarosan megkezdi a leszállást, kérjük kapcsolják be biztonsági öveiket!  - a bemondó hangja félbeszakítja gondolataimat, de eleget teszek a kérésnek, hiszen nincs más választásom. 

A fejemben folyamatosan nagynéném arca kering körbe-körbe, miközben remélem, hogy nem változott annyit, hogy esetleg ne ismerjem fel. Eszembe jutnak a pár évvel ezelőtt emlékek, mikor utoljára itt jártam, és az, mennyire jól éreztem magam. 

Teljesen elmerengek a régi emlékekben, az itt eltöltött hetek eseményeiben, míg azon nem kapom magam, hogy a gép már leszállt, és én csomagomat magam után húzva próbálom megtalálni nagynénémet, aki megígérte szüleimnek, hogy kijön elém. 

- El sem hiszem - mosolyog rám, mikor megpillant, ahogy épp felé tartok. Gesztenyebarna tincsei körülölelik mosolygós arcát, miközben szája elé kapja kezét. Már vetném bele magam széttárt kezeibe, hogy ismét megölelhessem, mikor felmutatja mutatóujját, és jobb kezét nyújtja felém. 

- Emilie More - rázza meg a kezemet, amivel idő közben megfogtam övét. Kacagni kezdek, mikor elkezdi taglalni, hogy biztos meg sem ismerem, olyan rég láttuk egymást, majd ezt befejezve magához ránt, és szoros ölelésébe fog. 

- Örülök, hogy itt lehetek és köszönöm, hogy ... - kezdenék el köszönetet mondani azért, hogy itt lehetek, ám nagynéném félbeszakít. 

- Meg ne merd köszönni! Annyira örültem, mikor apád felhívott, hogy jönni szeretnél - mondja, miközben elenged, és kiengedett szőke tincseimet a fülem mögé tűri. 

- Már hiányoztatok - mosolygok rá, miközben alig észrevehetően visszatűröm hajam az előző helyzetébe. 

- Te is nekünk - mondja mosolyogva. Csend telepszik ránk, miközben Emilie arcomat pásztázza, majd alig egy perc elteltével megszólal: 

- Nem tudom, hogyan hoztak össze anyádék... de benned egy csepp spanyol vér sincs - nevet fel, majd elveszi csomagjaimat és a kocsija felé invesztál. Mosolygok kijelentésén, amit már nem tudom hányan jegyeztek meg az elmúlt pár évben. Tény, hogy nem nézek ki úgy mint egy vérbeli spanyol, de ezt betudom annak, hogy apa és Emilie is csak félig azok. 

- Nagyot nőttél - közli velem nagynéném, mikor már az autóban ülünk, és ő kihajt a repülőtér parkolójából. 

- Igen. Hét év hosszú idő - sóhajtok. 

- Apádék hogy vannak? - tereli a témát. Elgondolkodok, mit is kéne válaszolnom erre a kérdésre. Azt mégsem mondhatom, hogy szerintem nem húzzák már együtt sokáig, így inkább maradok annál a válasznál, amit nagynéném valószínűleg vár tőlem: 

- Jól - spékelem meg mondanivalóm egy mosollyal, hátha úgy meggyőzőbben hat. 

- És te is jól vagy? - pillant rám egy pillanatra, majd újra az utat kezdi figyelni. 

- Persze csak ... persze - nem sokon múlt, hogy ne regéljem el neki az elmúlt egy hét történéseit, de még időben megállok.

- Csak?! - kíváncsiskodik, amiből szintén meglátszik, hogy rokonok vagyunk. Néha tényleg megfordul a fejemben, hogy a kíváncsiság nálunk örökletes. 

- Nem is tudom - füllentek, remélve, hogy nem lát át rajtam. 

- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Sosem hazudtam neked. Most is elmondanám a véleményem ha szeretnéd - mondja, miközben megáll a piros lámpánál. 

- Jó! Azt ne számítsd bele, mikor azt kérdezted, hogyan születtél! Anyád csúnyán nézett rám, és nem mondhattam el - teszi hozzá, mielőtt válaszolhatnék. Persze mindenki karattyolt nekem a gólyáról, a káposztaföldről, amit én akkor hét éves fejjel el is hittem. 

- Nem számítom bele - kuncogtam halkan. Emilie is nevetett egyet, majd a lámpa zöldre váltott, és ő a gázra lépett. 

A rég látott utca hirtelen válik ismerőssé, ahogy nagynéném leparkol egy tömbház parkolójában, egy kicsit árnyékosabb részen. Napszemüvegem a szememre tolom, miközben kiszállok az autóból végig nézve a házak tömkelegén. A csomagtartóhoz lépek, de Emilie megelőz és már csomagommal a kezében csukja le a fekete autónak a csomagtartóját, mielőtt megnyomná a kis gombot a slusszkulcson, amivel lezárja az autót. 

- Gyere csak - löki be maga előtt az ajtót, majd én is követem, és már bent is találom magam a tisztán tartott, krémszínű előszobában. Követem példáját, majd lerúgom világoskék Converse tornacipőm, mielőtt tovább mennék. 

- Nem tudom éhes vagy-e, de nekem ma még nem volt időm főzni. Szóval segíthetnél is, ha van kedved - fordul felém Emilie mosolyogva, miközben kisebb bőröndömet a kanapé mellé állítja. 

- Szívesen - mosolygok rá lelkesen. Hirtelen jutnak eszembe a régen itt töltött idők, mikor mindenki a fejét fogva nézte, mikor mit keverek össze a konyhában. 

- Leugrok a sarki boltba. Velem jössz? - mosolyog rám. Bólintok, majd visszaveszem tornacipőm, és jelzek neki, hogy indulhatunk. 

A lépcsőházban uralkodó kellemes, - hűvös levegőt azonnal felváltja a hatalmas hőség, amit aligha tudna elviselni olyan, aki nincs ehhez hozzászokva. 

- Mi az? - kérdezem mosolyogva, mikor nagynéném felnevet. 

- Majdnem nyújtottam a kezem, hogy fogd meg - kuncogt célozgatva arra, hogy mennyivel kisebb voltam, mikor utoljára látott. 

Felnevetek szavai hallatán, majd követem őt végig a felhevült beton járdán, egészen addig míg a sarkig elérve be nem lépünk a kis csemegeboltba. 

- Buenas Tardes' Emilie - köszön anyanyelvén a pultban álló nő, akinek már öregebb arcát azonnal felismerem. 

- Hola' Carlota - mosolyog a nőre nagynéném, miközben a pulthoz lép és két puszival köszöntik egymást. Körülbelül ennyiben ki is merül a spanyol tudásom, így remélem, hogy ha beszélgetnek, akkor azt úgy fogják tenni, hogy én is értsem. 

- Csak nem a kis Helly - kapja felém a pillantását. 

- De bizony - kuncog fel Emilie majd a sorok közt kezd barangolni.  

- Istenkém - lép ki Carlota a pult mögül, mielőtt szoros ölelésébe zárna - Hermoso' - mosolyog rám. 

- Hogy vagy kedvesem? - érdeklődik, miközben a pulthoz sétáló fiút látva vissza sétál a pult mögé. 

- Remekül - mosolygok - Maga? - kérdezem. 

- Ó drágám! Csodásan - áradozik, majd le is kopogja állítását. Mosollyal nyugtázom, hogy jól van, majd elmerülök a régi üzlet megcsodálásában. Ugyan nem emlékszem mindenre, de a sarokba állított cukros állványnak stabil helye van még mindig fejembe. Mosolyogva húzom végig ujjam az állvány szélén, majd hajamba túrva arrébb állok. 

- Szeretnél még valamit? - kérdezi Emilie, mikor a pulthoz lépek ahova ő már odarakta a kis kosarat. 

Végig nézek a kosárban lévő finomságokon, majd határozottan megrázom a fejem és csöndben állok tovább.

Arcomra azonnal mosoly szökik, mikor a polcra rakott kis rádió Joan Jett - I Love Rock N Roll című számát kezdi játszani. Bár meglep a zene elindulása, boldogan kezdem dúdolni a dalt, miközben nevetek nagynéném és Carlota arcán, akik nevetéssel reagáljak cselekedeteim. Egyre jobban beleélem magam, majd a szám végénél elköszönünk Carlota-tól és elhagyjuk a boltot. 

Míg megtesszük a hazavezető utat folyton ezt a számot dúdolom, így lassan ,, megfertőzve " nagynéném, aki végül megadóan kezdi el velem énekelni a régebbi, mégis hatalmas slágert. 

A kanapén ücsörgünk, a tévében pedig valami romantikus film megy, amit közös megegyezéssel indítottunk el. 

Mivel Emilie párja elutazott ketten vagyunk, így pedig elkerülhetetlen egy csajos este, ami már nagyon ránk fért. 

- Nem gondoltad, hogy elhiszem azt a dumát, hogy csak azért jöttél el, mert annyira hiányoztam, igaz? - nevet fel halkan, hogy komoly hangját lágyítsa egy kicsit. 

- Pedig nagyon hiányoztál - mosolygok, miközben bekapok egy darabot a tálba borított pattogatott kukoricából. 

- Tehát tényleg nem ez az egyetlen ok - jelenti ki. Nagyot sóhajtok, mikor eszembe jut a nemigazán mellékes ok, amiért ide jöttem. 

- Szükségem volt egy kis időre - tisztázom le ennyivel, de már előre érzem, hogy korántsem éri be ennyivel. 

- Szerintem ismersz annyira, hogy tudd; ennyivel nem fejeztük be - mosolyog rám, amitől nekem is mosolyognom kell. Sóhajtok, majd arcomat kezeimbe temetve döntöm fejem a kanapé háttámlájára. 

- Úr isten! - nevet fel - Fiú van a dologban - jelenti ki határozottan. Nem ellenkezek, feleslegesnek tartom, hiszen ezek szerint süt rólam az igazság. 

- Talán - nevetek halkan. 

- Na mesélj csak - helyezi kényelembe magát. Törökülésbe vágódik, párnát fog a kezébe, nekem pedig hirtelen olyan érzésem van, mintha a legjobb barátnőm ülne velem szemben. Úgy érzem, itt az ideje, hogy végre valakinek mindent elmondjak. Neki nem kell hazudnom, s előle nem kell semmit eltitkolnom. 

Részletesen mesélek el neki mindent, egészen attól a naptól, hogy találkoztam Harryvel és a fiúkkal. Semmit nem hagyok ki, és semmit nem szépítek. 

Néha megszakít egy-két kérdéssel, amikre szintén őszintén válaszolok, majd folytatom a történetem. 

Szája "o" alakot ölt, mikor befejezem azzal az SMS-el, amit legutóbb kaptam, majd felsóhajt. 

- Én meg azt hittem, hogy nekem volt eseménydús a kamaszkorom - néz rám kidülledt szemekkel. 

- Kezdem úgy érezni, hogy kicsúszik alólam a föld... hogy már nem tudom kezelni a dolgaimat - tör ki belőlem. 

- Ó drágám! - ölel magához. 

- Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy anyáék elakarnak válni - bukik ki belőlem, még mielőtt megállíthatnám. Keze megáll a hátam közepén, majd pár másodperc múlva eltol magától, s szemembe néz. 

- Ezt miből gondolod? - teszi fel a kérdést kicsit zavartan, ami engem ráébreszt arra, hogy ő tud erről, és tudja, hogy ez igaz. 

- Nem vagyok 3 éves - nézek mélyen a szemébe.  

- Megkértek, hogy ne mondjam el neked... de hazudni sem fogok - hajtja le a fejét. 

Egy dolog, hogy már bennem volt a gondolat, miszerint anyáék többé nem alkotnak majd egy párt, de más, mikor ezt valaki megerősíti. Emilie egy gyors mozdulattal a dohányzó asztalra teszi a kukoricás tálat, majd közelebb ülve hozzám von ölelő karjaiba, hogy próbáljon megnyugtatni. 

Ezért jöttek haza hamarabb, és ezért jelent meg apa azzal az úgynevezett ,, kollégával ".  

- Ezért mentek bele ilyen könnyen abba is, hogy ide jöjjek? - kérdezem, miközben igyekszem lenyugtatni magam. 

- Azt mondták, így mindenkinek könnyebb. 

- És hogy gondolták? Mikor eljövök még játsszák az összetartó családot, amikor meg visszamegyek azzal várnak, hogy válasszak kivel akarok lakni? - háborodok fel, miközben eltávolodom nagynénémtől. Emilie eltűri az arcomba lógó tincseimet, majd nyugtatásképp végig simít arcomon.   

- Nem tudom Helly. Apád azt mondta, hogy igyekeznek úgy elválni anyáddal, hogy ne legyen harag, de mindketten tudjuk, hogy ebből mi lesz. Ha máson nem, akkor rajtad összefognak kapni - közli velem az egyértelműt. Szívesen felhívnám most őket, hogy megkérdezzem, miért nem lehet közölni velem a dolgokat, de lenyugtatom magam, majd nagyot kortyolok a poharamban lévő gyümölcsléből. 

Mintha csak megérezték volna... A hanyagul az asztalra dobott iPhone szüntelenül kezd rezegni, miközben anya mosolygós képe sötétül, majd világosodik el újra. Nagy levegőt veszek, majd Emiliere pillantok, aki bólint, hogy vegyem fel. 

Kézfejemmel letörlöm az arcomról a könnyeket, számat összepréselem, mély levegőt veszek, majd megfogom a még mindig rezgő készüléket, és ujjamat a zöld gomb felé helyezem.

  

23. Költői kérdés volt

Sziasztok! 
Szeretném megköszönni, hogy az előző részhez ennyien leírtátok a véleményetek a történet folytatásával kapcsolatban! Igazán sokat jelent, hogy ennyien támogattok, és ennyien szeretnétek, hogy folytassam a történetet! 
Tudom, hogy mostanában nem remekelek az írásban, laposak a részek, és nem ütik meg a mércét. Szeretném mindig a legtöbbet kihozni magamból, de mindenkivel előfordul, hogy nincs jó napja.  
A blog folytatását már régebben elterveztem, és idővel folyamatosan tovább tervezem. Remélem tetszeni fog az újabb rész, és továbbra is leírjátok a véleményetek!  

Jó olvasást! :) 

Puszi, 

Alice W.

Az égen elterülő borús felhők, egy hatalmas szürkeségként akadályozzák meg, hogy a nap meleg sugarai elérjék a földet. Tipikus nyári időjárás. Gondolom magamban, miközben vékony kardigánom ujját kézfejem feléig húzom. Néhány percig még állok a nyári konyha ajtajában, visszagondolok a tegnap este történtekre, bár nem szívesen. Gondolataim akaratomon kívül forognak folyamatosan e körül, s lassan arra jutok, hogy már tenni sem akarok ez ellen. Mikor először hívott fel az ismeretlen telefonáló, még csak egy gyerekes viccnek tartottam, amitől felesleges tartani. Még a másodiknál sem ijedtem meg annyira, hogy lépjek valamit ez ügyben. 

Viszont, ahogy lejátszom magamban a pillanatot, mikor elolvastam a sorokat, amik egy üzenetbe lettek megfogalmazva, kiráz a hideg, és alig fél perc alatt válok feszültté. Nem gondoltam volna, hogy ez az egész eljut addig, hogy a családomat kezdjék fenyegetni rajtam keresztül, de akárki is teszi ezt... sikert könyvelhet el magában. Jobban belegondolva, talán rosszul tettem, hogy nem mondtam el Harrynek, mitől lettem hirtelen olyan feldúlt, de nem akartam, hogy aggódjon miatta. 

Össze voltam zavarodva, de még mindig nem annyira, mint Harry. Arcáról sütött az értetlenség, miközben leparkolt a nagyi háza előtt. Nehéz volt kiejteni a szavakat, amikben azt fogalmaztam meg, hogy szükségem van pár nap egyedüllétre. Igen.. nagyon nehéz volt, de még most is úgy gondolom, hogy szükséges lépés volt. 

Karjaimat összefonom mellkasom előtt, miközben felmegyek pár lépcsőfokon, és elhagyom a nyári konyhát. 

A nagyi hangja a nappaliból jön, mikor belépek megpillantom, ahogy bőszen telefonál valakivel. Erőltetett mosolyt eresztek felé, majd leülök a kanapéra és unottan kezdem váltogatni a csatornákat a tévében. 

Érzem magamon a nagyi kérdő tekintetét, de már csak azért sem nézek rá. 

 Nyálas szappanoperák tömkelegén léptetek át megállás nélkül, majd sóhajtva azon az adón hagyom, amelyikről alig egy perce elléptettem. Tekintetem a kanapéra hanyagul ledobott telefonra siklik, aminek fekete képernyőjében egy pillanatra meglátom magam. A felmosórongy imázs nem kimondottan nyeri el tetszésemet, ezért inkább felpattanok és unottan kezdek körözni a nappaliban. A nagyi ugyan még telefonál, tekintetét azonban egy percre sem szakítja el rólam, s aggódva figyeli minden mozdulatomat. 

Folyamatosan csak azon eszelek, mit is kéne tennem. El kellene mondanom Harrynek, hátha együtt kitudunk találni valamit?! Vagy esetleg egy rossz indokra hivatkozva fel kéne hívnom holnap, és azt mondani neki, hogy minden rendben?! Esetleg el kéne szöknöm?! Vetem fel magamban sorba az ötleteket, az utolsón pedig jót nevetek magamban. 

 Belegondolni is szörnyű, mit tennének velem anyáék ha akárcsak egy napra is nyomtalanul eltűnnék, majd előkerülnék és azzal magyaráznám, hogy egyedül akartam lenni. 

Viszont ha tudnának róla, hogy elmegyek... 

- Minden rendben? - a nagyi szavai villámcsapásként érnek, s döntik szét gondolataimból épített kártyaváramat. 

- Persze - sóhajtok egyet, majd követem a konyhába. 

- Költői kérdés volt. Tudom, hogy baj van - néz rám homlokát ráncolva. Szavai, s az, hogy ennyire ismer mosolyt csal arcomra, de még mindig nem jutok el arra a szintre, hogy mesélni kezdjek neki. Kényelmesen helyet foglalok a kis asztal mellé helyezett széken, és onnan figyelem, ahogy a nagyi megkavargatja a tűzhelyen készülő ételt. 

- Ismerlek angyalom, és tudom, hogy nem olyan lány vagy, aki egy kis apróság miatt, így padlóra kerül - simít végig arcomon. Nem kezdek el tiltakozni szavai ellen, egyszerűen tudom, hogy felesleges lenne. 

- Nem vagyok padlón... - veszem fel mégis a kesztyűt, annak ellenére, hogy tudom; veszíteni fogok vele szemben. Mindig is átlátott rajtam. - ... csak össze vagyok zavarodva - sóhajtok, és kétségbeesett arccal fordulok felé. Néhány másodperc telik el, mialatt kihúzza az asztal másik oldalán lévő széket, és helyet foglal. Figyelme teljes mértékben rám összpontosul, várja, hogy elmondjam neki, mi is zajlik most körülöttem. 

- Néha úgy érzem, jobb lett volna... ha soha nem találkozom Harryvel - nyögöm ki a szavakat, amik egész tegnap este óta marnak, - pusztítanak belülről. Szemembe könnyek gyűlnek, mialatt kimondom ezt az egy mondatot. Magam sem akarom elhinni, hogy ezt komolyan gondolom... 

- Ó, drágám - nyög fel megkönnyebbülten nagymamám. Gondolhattam volna, hogy elkönyveli egy kis csalódásnak, ezért nem fog neki nagy feneket keríteni. 

Ahhoz, hogy megértse mi zajlik le bennem, az egész történetet el kellene mondanom neki, ahhoz meg se lelkierőm, se kapacitásom nincsen. 

- Lényegtelen - törlöm le kézfejemmel az arcomon végigfolyó könnycseppet. Egy pillanatra eszembe jut, hogy felvetem nagyinak az ideiglenes lelécelés ötletét, de aztán a hirtelen kutyaugatás minden eddigi gondolatot kiűz a fejemből. 

- Elviszem Axel-t sétálni - állok fel hirtelen. Nem várok válaszra, gyorsan a szobába megyek és felveszek egy kapucnis pulóvert, majd felkapom a kutyapórázt. 

Villámgyorsan csukom be magam mögött a nyári konyha ajtaját, miközben leveszem a nyakörvet Axel-ről. 

Csurom vizes kapucnimat lerántom a fejemről, és egy gyors mozdulattal hámozom le magamról magát a vizes pulóvert is. 

- Nagyon eláztál? - kérdezi mamám, mikor meglát a nappaliban. 

- Túlélem - intézem el ennyivel. Nem untatom azzal, hogy majdnem félórát gyalogoltam a szakadó esőben, mélyen a gondolataimba merülve. Biztos vagyok benne, hogy ennek megfázás lesz a vége, ami így nyár közepén ritka nagy élvezet lesz. A fürdőbe sétálok, hajamat egy törölközővel alaposan áttörlöm, majd egy copfba fogom. 

- Többször is csörgött a telefonod - mondja a nagyi, mikor kilépek a fürdőből. 

- Ki keresett? - kérdezem unottan, miközben leülök mellé a kanapéra. 

- Ismeretlen szám volt - mondja. A levegő belém szorul, a vér megfagy ereimben. 

- Felvetted? - kérdezem, remélve, hogy hangom nem olyan kétségbeesett, mint amilyennek én érzem. 

- Nem - válaszol, miután lopva rám pillantott. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt remegő ajkaim között, miközben azon agyalok, vajon megint az az illető keresett-e. 

- Nagyi.. - kezdek bele, remélve, hogy leszek elég kitartó, és tartom magam a tervhez. 

- Hm? - fordul felém halvány mosollyal arcán. 

- Szeretnék elmenni egy időre - mondom halkan. Nem tudom, hogyan fog reagálni, de először őt akarom megkérdezni. Mindig is közelebb állt hozzám, mint bárki más, és a papa halála óta csak erősebb lett köztünk a kapcsolat. 

- Mégis hova? - ül fel. Nagy levegőt veszek, a szavak a nyelvem hegyén vannak, ám mielőtt válaszolhatnék a házi telefon csörögni kezd, és belém folytja a szót. 

- Ne haragudj - simítja meg a vállam, mielőtt felállna mellőlem. - Ezt még folytatjuk - vet rám komoly pillantást, majd megnyomja a kis zöld gombot, és beleszól a készülékbe.

 Mialatt a nagyi telefonbeszélgetést folytat valamelyik szomszéddal én összeszedem a gondolataimat. Intek a nagyinak, hogy a fürdőben leszek, majd magamra zárom a fürdőszoba ajtaját, és elkezdem folyatni a vizet. 

Nem emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy nyáron forró fürdőre vágytam, de most egyszerűen légszükségletnek éreztem, hogy elmerülhessek egy kád vízben. Levetkőzöm, majd hagyom, hogy kicsit még nedves hajam a vállamra hulljon, miután kiszedem belőle a gumit. A tükör feletti kislámpát felkapcsolom, ez egy kis hangulatos fénnyel borítja be a helységet. 

Először csak egyik lábamat teszem a vízbe, felmérem mennyire lett meleg, majd miután megállapítom, hogy pont jó teljesen elmerülök a vízben. 

Mereven bámulok a csillogó ezüst csapra, miközben néha lábammal feldobok egy kis habot. 

Ezzel is próbálom elérni, hogy ne Harryre gondoljak szüntelenül, és arra, mennyire jó lenne ha itt lenne. 

Ha most le kéne írnom mire gondolok, semmit nem írnék a lapra. Fognék egy ceruzát és egy hatalmas, fekete firkát rajzolnék a lapra. Egyetlen egy összekuszált szálat, amin senki nem tud eligazodni, még én magam sem. 

Az ajtóra mért kopogás megugraszt, de hamar oda kapom a tekintetem és kiszólok. 

- Mondjad - kiáltok ki mamámnak, aki bejönni nem tud a bezárt ajtó miatt. 

- Át kell ugranom a szomszédba. Sietek! - mondja. 

- Rendben - bólintok, bár tudom, hogy ezt ő nem látja. 

Hallom az ajtó csukódását, és azt is, ahogyan a kapu becsukódik. Hirtelen lesz úrrá rajtam a pánik, amit a haláli csönd hoz elő bennem. Már nem hallom a tévéből kiáradó hangokat, amik elég hangosak ahhoz, hogy megnyugodjak, mégsem elég hangosak ahhoz, hogy bele zavarjanak gondolataimba. 

Most, hogy teljesen egyedül vagyok, hagyom, hogy gondolataim felül kerekedjenek rajtam, s lassan mindenre választ kezdek keresni. 

Egy elfojtott sóhajjal dolgozom fel, hogy akaratlanul is próbálok megoldást keresni a dolgokra, és folyton csak akörül forognak a gondolataim, hogy hogyan oldhatnám meg a jelenleg legnagyobbnak tűnő gondomat. 

Letörten veszem tudomásul, hogy a víz lassan kezd kihűlni, így kiszállok, s egy törölközőt tekerek magam köré. Elfordítom a kulcsot a zárban, majd könnyedén kilibbenek a fürdőből. Megfordulok, ám hatalmasat ugrok, mikor hirtelen nagymamámat pillantom meg magam mögött, akin látom, hogy velem együtt, ő is megijedt. 

- Ne haragudj - kap mellkasához ijedtében. 

- Basszus - kuncogok halkan. Egy mosoly szökik arcára, miközben leszedi magáról a vizes esőkabátot, majd a fogasra akasztja. Amíg ő háttal áll nekem én a szobám felé kezdek menni, hogy felöltözhessek, de alig lépném át a szoba küszöbét, hangja megállásra kényszerít. 

- Remélem tudod, hogy ma még beszélnünk kell - néz rám összeráncolt homlokkal. Magabiztosan bólintok, hiszen az elmúlt egy órában volt időm teljesen átgondolni az egészet, és rájöttem, hogy igenis ez lesz a legjobb megoldás. Bemegyek a szobába, az ajtót becsukom, majd először a fiókos szekrényhez sétálok, ahonnan fehérneműt veszek elő, majd a nagy szekrényhez, amiből egy melegítőt, és egy bő pólót. 

A hajamat megtörlöm, majd még egy nagy levegővétel után kimegyek a szobából. 

Miután a törölközőmet a fürdőbe viszem, a kanapéra ülök, ahol már ott ül mamám, kíváncsi tekintettel.

- Szia - köszönök félénken, mosolyt erőltetve arcomra. 

- Helly - szól rám, jelezve, hogy ne játszadozzak, mert már kíváncsi. 

- Na jó ... - kezdek bele. 

- Hová akarsz utazni, és miért? - tesz fel egyszerre két kérdést. Pár másodpercre szükségem van, mielőtt válaszolok rájuk, de végül megemberel magam. 

- Kell egy kis idő, míg rájövök mit kell tennem - hagyok egy kis szünetet - hogy mi lenne a helyes - nézek mélyen a szemébe. Azt hiszem, ebbe beletörődik, - megérti. Viszont itt a fontosabb kérdés... 

- Hova utaznál? - kérdezi kicsit félve. 

Egy hatalmas levegőt veszek, amit lassan fújok ki. Van egy elképzelésem arról, mit fog szólni az ötletemhez, de attól félek nem lesz boldog. 

- Elena-hoz.. - szeme kikerekedik - Spanyolországba... 

22. Más mióta veled van

Sziasztok! 
Mindenek előtt szeretném megköszönni a + 40(!) feliratkozót! Nagyon örülök, hogy ennyien olvassátok a történetemet, amivel kapcsolatban elég sokat gondolkodtam mostanában! 
Az igazat megvallva szinte minden rész megírásakor elgondolkodom, hogy folytassam-e a nyár végével a történetet. Én szeretném folytatni, mert sok ötletem/elképzelésem van a folytatást illetően, de - mint szinte minden - ez rajtatok múlik! Minden vélemény számít, ezért legyetek szívesek visszajelezni afelől, hogy legyen-e folytatás, azután, hogy a történetben vége lesz a nyárnak. A visszajelzést mindegy milyen formában teszitek meg. A lényeg, hogy valamilyen úton módon tudassátok velem, hogy szeretnétek-e folytatást! 
Nem húzom tovább az időt.. Jó olvasást! 

Puszi,


Alice W.

Miután hatalmasat nyújtózok az ágyban, a szekrényen lévő órára nézek, ami 9: 49-et mutat. A kintről beszűrődő hangokból, illetve abból, hogy az ágy mellettem üres, arra következtetek, hogy a nagyi tökéletesen lefoglalja Harryt, és tesz az ellen, hogy Harry elunja magát. Egy mosoly szökik arcomra, mikor hallom azokat, amiket a nagyi mesél rólam Harrynek, aki jókat nevet a gyerekkori történeteken. Gondolkodni kezdek a tegnapi napon, de leginkább a tegnap estén. 

Azt hiszem, túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy felfogjam Harry felém intézett szavait, amik - talán nem mutattam - de kimondottan jólestek, és megnyugtattak. Félfüllel hallom, hogy miről beszélgetnek kint, de belezavar a ,,hallgatózásomba" az éjjeli szekrényen pihenő telefonom rezgése. Csak remélni tudom, hogy nem anya vagy nem apa hív, mivel apával nem szívesen beszélnék a tegnap esti találka után. Nem szeretném, hogy megint elkezdjen magyarázkodni, az állítólagos munkatárssal kapcsolatban. Anya pedig biztos, hogy valamilyen kacifántos történettel akarná megmagyarázni, hogy miért nem jött tegnap este. Magyarázatra pedig nincs szükségem. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mikor a kijelzőn megpillantom Lola nevét, s képét egyszerre villogni. 

- Szia - köszönök bele, miközben felülök az ágyba. 

- Most mesélte anya mi történt tegnap - hadarja. - Minden rendben? - kérdezi azonnal. 

- Igen, már minden rendben van - nyugtatom meg. - Anyukád honnan tudja? - kérdezem. 

- Anyukád nemrég ment el - mondja, és hallom az ajtócsukódást a vonal másik felén. 

- Remek. Remélem erről fog beszélni mindenki - temetem arcomat a szabad kezembe. 

- Csak aggódik Helly. Most mennem kell. Anya cseszeget, hogy pakoljak össze a szobámba.. - sóhajt. Kuncogok egyet, majd még váltunk pár szót, elköszönünk és bontom a vonalat. Telefonomat visszarakom a szekrényre, majd hajamba túrok és lassan elbambulok az egyik szekrényen álló régi képet nézve. Kizökkenek, és fejemet az ajtó felé kapom, mikor pár halk kopogás után Harry dugja be a fejét, s egy féloldalas mosollyal az arcán lép be a szobába. 

- Jó reggelt - köszön, miközben leül az ágyra, és közelebb mászva hozzám megcsókol. 

- Jó reggelt - mosolygok rá, miután elválunk. 

- Hogy aludtál? - kérdezi. 

- Furcsa, de egész jól... és mélyen. Mikor jöttünk be? - kérdezem, mikor eszembe jut, hogy nem igazán világos az este egy bizonyos idő után. 

- Elaludtál kint, én meg behoztalak - mosolyog rám. Visszamosolygok, fejemet lehajtom, és összekulcsolt ujjainkat kezdem nézni. 

- A mamád szeret sokat mesélni rólad - kuncog halkan, mire én is felnevetek. 

- Igen, sokat tud mesélni - mosolygok. Még beszélgetünk pár szót, elmondja miket mesélt neki a nagyi, majd együtt kimegyünk a konyhába. 

- Szépségem - ölel meg azonnal a nagyi, ahogy belépek a konyhaajtón. - Annyira aggódtam - simít végig a hátamon. 

- Jól vagyok - mosolygok rá halványan, miután elenged. Nem szeretem, mikor aggódnak értem. 

Persze most okkal teszik, de remélem hamar túl tudják tenni magukat rajta. 

- Nekem ma délután el kell ugranom - mondja, mire bólintok, jelezve, hogy tudom - De Harry azt mondta veled lesz - mosolyog a mellettem ülő fiúra. Én is ránézek, és szinte azonnal agyalni kezdek, hogy vajon biztos nem-e gond neki. A beszélgetésünket a csengő szakítja félbe, így a nagyi elhagyja a konyhát és ketten maradunk. 

- Biztos nincs neked jobb dolgod, mint engem őrizni? Tudok vigyázni magamra - nézek Harryre. 

- Ma csak egy dolgot kell elintéznem. Este pedig megyünk át mindketten a többiekhez - ad egy puszit az arcomra. 

- Rendben - hajtom fejem a vállára. 

- Ja, és a délután csak a miénk- böki meg játékosan az oldalam. 

- Mocsok - mondom szinte azonnal nevetve. Hangosan felnevet, majd megrázza a fejét. A nagyi hirtelen bejövetele szemmel láthatóan belé folytja a szót. 

Harry összekulcsolja ujjainkat, ahogy kiszállunk az autóból, és elindulunk a házon keresztül a hátsó udvarra, ahol a többiek is vannak. Amint belépünk a házba, már hallani lehet hátulról a hangokat, amik a többiek ittlétét jelzik. Mosollyal az arcunkon lépünk ki a teraszajtón, mire a többiek arcán is hatalmas mosoly kunkorodik, és köszöntenek minket. 

- Annyira aggódtunk - ölel meg Eleanor. 

- Hagyjuk is - súgom neki. Bólintok egyet, jelezve, hogy mindent megmagyarázok, majd köszönök a többieknek is. 

- Csajszi! Mindenkit megijesztettél! - ölel meg Zayn, amit viszonozok, majd egy mosollyal az arcomon tovább állok. Természetesen, mindenki elmondja, mennyire aggódtak, és hogy vigyázzak magamra. 

Mindenkit megnyugtatok, hogy jól vagyok, hogy nincsen baj, és hogy vigyázok magamra, majd - hál istennek - a figyelem elterelődik rólam, és mindenki kedve szerint kezd beszélgetni éppen azzal, akivel van közös témája. 

- Szóval... minden rendben? - huppan le mellém a hintaágyra El. Igazából, Ő az, akinek köszönhetem, hogy nem történt nagyobb baj. 

- Igen - mosolygok rá, majd tekintetem a grill felé viszem, ahol Harry és Louis szenvednek a parázzsal. 

- Nagyon aggódtunk érted! - hangsúlyozza a nagyon' szót. 

- Tudom, és sajnálom, hogy megijesztettelek titeket - sóhajtok. Válaszolna, de a teraszajtón hirtelen betoppanó Perrie megakadályozza. Mint mindenki, ő is elmondja mennyire aggódott, majd oda megy barátjához, és egy csókkal köszöntik egymást. 

- Szent a béke? - biccent Harry felé Eleanor. Néhány másodpercig gondolkodom kérdésén, de azután határozottan bólintok.  

- Tapasztaltad már, milyen ,,összefutni" pár paparazzóval? - tereli más irányba a témát. 

- Nem - rázom meg a fejem. 

- Hidd el nekem, hogy egyszer-kétszer a pokolba fogod kívánni az egészet - sóhajt, miközben kicsit humoros hanglejtéssel beszél. 

- Én?! Ugyan... ha csak egyszer-kétszer kívánnám pokolba, akkor büszke lennék magamra - suttogom, mire belőle egy hangos kacaj szökik ki. 

- Az elején még így voltam én is - teszi vállamra kezét. - Rosszabb esetbe, pár hónap alatt megszokod - kacsint rám. Először elmosolyodok, majd  agykerekeim forogni kezdenek a mosoly pedig fokozatosan lehervad arcomról. ,, Rosszabb esetbe, pár hónap alatt megszokod "  Ismétlem meg magamba szavait. Mintha lenne pár hónapunk...

- Sziasztok! - köszön egy számomra még ismeretlen hang. Rögtön oda kapom a fejem, hogy megnézzem ki jött. 

Elsőként egy apró, szőke hajú kislányt veszek észre, aki lendületesen rohan oda a fiúkhoz, hogy mindegyiket megöleljen.

- Lou! - megy oda mindenki, hogy üdvözölje a nőt, aki belép a kertbe. Hosszabb, göndör haja van, arcáról pedig levakarhatatlan a mosoly. 

- Ti még nem ismeritek egymást - szólal meg Harry, mikor mellé lépek. - Helly! Ő Lou. Lou! Ő Helly! - mutat be minket egymásnak. 

- Sokat hallottam már rólad - mosolyog rám, majd a többiekre. 

- Ő pedig - emeli fel Niall a kislányt - Lux - mosolyog a kislányra. Tündéri arcára mosoly kunkorodik, mikor Niall elkezdi nevettetni, én pedig integetek neki, amit pár másodperc tanakodás után mosollyal az arcán viszonoz. 

- Látom téged szeretnek a gyerekek - lép mellém Lou kacarászva, miután már isten tudja mennyi ideje nevetnek azon, hogy Lux mindenhova engem hív. 

- Igen - mosolygok rá. 

- Tudod... mindenki észrevette, hogy Harry más mióta veled van - mosolyog rám, majd a fűre leterített plédre néz, ahol Lux játszik. 

- Ne értsd félre! - teszi hozzá azonnal. - Jó értelemben - mondja. 

- Milyen volt régen? - kérdezem.

- Nem akarom beleültetni a bogarat a füledbe. Nagyon örülök, hogy ennyire jól megvagytok, és őszinte leszek, hálás vagyok, amiért megbocsájtottál neki a múltkori miatt - válaszol - Nagyon boldog - mosolyog.

Nem kell kimondania, tudom, hogy a pofonra gondol. 

- Te boldog vagy? - kérdezi kicsit bizonytalanul. 

- Igen - szinte azonnal válaszolok, ami kínos csendet vonz maga után. Mindketten elgondolkozunk, mit kéne most mondani, de végül én szólalok meg először. 

- Mellette lehetek önmagam - mondom halkan, majd leguggolok Luxhoz, hogy segítsek neki az építőkockában. 

- Fontos vagy neki - simítja meg karomat Lou, majd felveszi kislányát az ölébe, és elindulunk vissza a többiekhez. 

Egy pillanatra megállok, mikor a telefonom rezegni kezd. Intek Lounak, hogy mennyen csak tovább, majd előkotrom a farmerom zsebéből a telefont, és a képernyőre nézek. Csak egy üzenetem jött, de az ismeretlen számról. Egy-két percig elgondolkodom, hogy megnyissam-e, majd ráveszem magam, és megnyitom az SMS-t. 

Szememmel végig szántom a sorokat, és érzem, ahogy a szívem egyre gyorsabban kezd dübörögni a mellkasomban. Akkor, abban a pillanatban minden végig fut az agyamon. Remegni kezdek, mikor végére érek az üzenetnek, és elkezdem feldolgozni az ott leírtakat.

21. Olyan ez, mint valami rossz álom

Sziasztok! 
Szeretném megköszönni a 19 pipát az előző részhez, illetve a kommenteket!
Örülök, hogy ennyire tetszett a rész, és remélem ez a rész is ugyanannyira tetszeni fog, még akkor is, ha ebben nincs semmi nagyszabású esemény. 

Hagyjatok megjegyzést, és pipáljatok! 

Jó olvasást! 

Puszi, 

Alice W.

HARRY STYLES 

Feszülten figyelem, ahogy Helly neki dőlve az ajtónak várja, hogy az utolsó rendőr is elhagyja a házat, és végre nyugalom legyen. Kicsit megköszörülöm a torkom, mire mindkét szempár rám szegeződik. 

A rendőr még Helly lelkére köt pár dolgot, mielőtt lekocogna a lépcsőn, és teljesen egyedül hagyna minket a hatalmas házban. Zavartan nézem barátnőmet, miközben becsukja az ajtót, többször megnézi be van-e zárva, majd egy sóhaj közepette neki dől az üvegajtónak. 

Pár másodpercre szükségem van, mialatt megemberelem magam, és felállok a kényelmes ülőgarnitúráról, hogy oda menjek Hellyhez. 

Bizonytalan vagyok a reakciójában, nem tudom, hogyan fog hozzám viszonyulni. Félek, mert tudom, hogy még mindig haragszik rám; ezt a vak is látja. 

Fejét lehajtva tartja, egészen míg meg nem hallja lépteim, amik egyenesen felé visznek. Nem mozdul el az ajtótól, egy helyben áll, s csak nézi a járólapot. 

Közvetlen elé állok, várom, hogy rám nézzen, de úgy tűnik akármennyit várok; ez nem következik be. Türelmes vagyok, tudom, hogy kimerült. 

Szólásra nyitom a számat, de egy éles kapucsapódás elűzi fejemből a kigondolt mondatokat, és rögtön Hellyre nézek. Tekintetem most találkozik az övével, ahogy kezem után kap, és hátrébb lép az ajtótól. 

Védelmezőn állok elé, érzem, ahogy pólóm szegélyébe kapaszkodik, s elnézve mellettem várja, hogy történjen valami. 

Nem telik el egy perc sem, az ajtón vad kopogás sorozat veszi kezdetét, és Helly kinéz egy kicsit a hátam mögül, hogy jobban szemügyre vegye a férfit az ajtóban. 

- Apa - motyogja alig halhatóan. Kilép mögülem, és az ajtóhoz lépve elfordítja a kulcsot. 

- Helly! Minden rendben? - lép be egy férfi, mögötte egy kicsit félénkebb nővel. 

- Igen. Most már mindent rendben! - fogadja el Helly a férfi óvó ölelését. Szememmel felmérem Helly apukáját. 

Kidolgozott alkata van, jobb karját tetoválások díszítik, míg bal keze teljesen ki van tetoválva. Kopasz, de biztos vagyok benne, hogy nem a kora miatt nincsen haja. Őszintén szólva, nem mondanám meg róla, hogy egy hatalmas cég tulajdonosa. Első pillantás után megtudom állapítani, hogy ölni tudna a kislányáért, és erre akkor is rádöbbenek, mikor rosszallóan végig mér. Helly elnéz édesapja magas alakja mellett, s kérdőn néz végig a fekete hajú, vékony nőn. Arcán tisztán látszik, hogy zavarban van, és hogy nem tudja mit lépjen. 

- Apa Ő.. - kezd bele Helly, ám apja félbeszakítja. 

- Ő, ő az egyik kollégám - mondja az apja. Hangjában van valami, ami nem teszi hihetővé az állítását, miszerint a vele egykorú nő a kollégája. 

- Anya hol van? - Helly azonnal újabb kérdést intéz apja felé. 

- Dolga van. Üdvözöl, és azt mondja este találkoztok otthon - fogja meg lánya vállát a férfi. 

- Én nem megyek most haza - válaszolja Helly. Apja szeme elkerekedik, miközben tekintete lánya és köztem ingázik. 

- Ő pedig ... - kezdi el a mondatot az édesapja, miközben tekintete megállapodik rajtam. 

- Harry, Ő az apám. Apa, Ő Harry. A barátom - jelenti ki Helly minden bizonytalanság nélkül. Szavai kicsit megnyugtatnak, bár az apja szúrós tekintete közel sem. 

- Szóval, Harry - nyújtja nekem jobb kezét, amit azonnal el is fogadok. - Tom. - mondja nevét. - Te voltál itt, mikor Hellynek segítség kellett, igaz? - rázza meg a kezem. 

- Igen - bólintok határozottan. 

- Hálás vagyok - lágyul meg a hangja. Egy halvány mosoly fut át arcán, mikor a lányára néz, akinek érzem pillantását az arcomon. 

- Nem szeretném ha egyedül maradnál Hell - szól ismét Hellyhez. 

- Nem leszek... egyedül - Helly habozik a válaszadással. Lopva rám pillant, én pedig egy bólintással biztosítom őt arról, hogy nem hagyom egyedül. 

- Jól van - sóhajt egyet Tom, majd magához húzza Hellt, hogy megtudja ölelgetni. Egy puszit nyom Hell feje búbjára, majd kezet fogunk és még egyszer lelkemre köti, hogy vigyázzak a lányára. Helly végig nézi, ahogy beülnek a kocsiba, majd elhajtanak, és ezt követően vissza jön a házba. 

- Szerintem nem a kollégája volt - sóhajt, s látom szemében az összezavarodottságot. 

- Nem tudhatod - próbálom megnyugtatni. 

- Te elhiszed, hogy csak kollégák? - néz rám azonnal. Hangjában hallani, hogy kicsit zaklatott. Megrázom a fejem, mert nem akarok neki hazudni, de azonnal keze után nyúlok és magamhoz húzom. 

Nem ellenkezik az ellen, hogy szorosan magamhoz öleljem, sőt azonnal vissza is ölel. Simogatni kezdem hátát, mikor meghallom szipogását, illetve a hangot, ami elárulja, hogy sír. Érzem, hogy mellkasa fel-le hullámzik, próbál egyenletesen lélegezni - kisebb, - nagyobb sikerrel. 

- Nem értem őket - mondja halkan, szipogva. Válaszolnék, de nem tudom mit mondjak. Nem tudom mit szeretne hallani tőlem, mert nem tudom mit érez. Vagyis... Tudom. De túl kicsi voltam ahhoz, hogy feldolgozzam milyen érzés, ha a szüleink elválnak. Ő pedig itt van ennyi idősen, és ezt most kell átélnie.

Kint fekszünk a sötét hátsó udvarban, a tűz mellett. Helly némán fekszik mellettem a hintaágyon, még arra sem szakad ki gondolatai világából, mikor hüvelykujjammal az ő ujját kezdem simogatni. Csak a lobogó tüzet nézi, a táncoló lángokat. Teljesen el van merülve gondolataiban, amik csak a mai nap körül forognak. 

Felkavarta a gondolat, hogy mi van, ha a szülei elválnak, és ugyanakkor két órás beszélgetés sem lehet kellemes a rendőrökkel. 

- Helly nyugodj meg, kérlek - próbálom magamra vonni a figyelmét, hogy legalább egy percre hagyja abba saját maga kínzását. 

Kicsit megszorítja a kezem, hogy tudjam; figyel rám. 

- Olyan ez, mint valami rossz álom - suttogja. - Fel akarok ébredni - teszi hozzá. Közelebb húzom magamhoz, hogy jobban megtudjam ölelni. Egyik kezével megszorítja a rajtunk lévő takaró szegélyét, a másikkal kezemet fogja. Egy apró puszit nyomok nyakára, majd mosolyogva könyvelem el, hogy még mindig ugyan olyan hatást váltok ki belőle, egy apró érintésemmel is. 

A ránk telepedett csöndet, csak a parázs pattogása, és a tücskök vad ciripelése törte meg. Fel sem tűnt, hogy simogatom Helly hasát, egészen addig míg abba nem hagytam, hogy rezgő telefonom után nyúlják. 

Nem is pillantottam a kijelzőre, egy könnyed mozdulattal kinyomtam a telefont, és visszacsúsztattam farzsebembe. 

- Szeretlek - suttogtam Helly fülébe, miután ismét magamhoz húztam.